Szürkeszem 40.

Sziasztok!
Huh, pedig ma nem ártott volna aludni, erre pont ma kukorékolok itt hajnalok hajnalán, amikor Debrecenbe kéne menni... na, nem pulykát venni, sajnos egy temetésre.
Közben eszembe jutott, hogy alaposan bekormányoztam magam egy labirintusba a múltkor azzal a kívánságlistával. Mert most itt van ez a történet, benne a Flavia-Harry-Zoltán háromszög, amiről önmagában össze lehetne tudni hozni egy kis történetet, de hát ezt akkor még csak nem is sejtettem, hogy ilyenek fognak itt menetközben kialakulni XD . Mert ugye... van ennek a történetnek már két (Vickyvel három főhőse), éppen elég mellékszál... ha én még rárepülök erre a nyilvánvalóan érdekes vonalra is, akkor még karácsonykor is erről fogunk olvasgatni, és nem úúúgy terveztem. XD
Na mindegy is, ez már legyen az én problémám, valahogy majd kikeveredek belőle. Igazából azt kellene eldöntenem, hogy hagyjam kedves hármasunkat elsikkadni a félhomályban, aztán egy új, rövid történet keretei között életre kelni, vagy kapjanak néhány fejezetet itt ők is, aztán tegyük rendbe a dolgaikat, amíg Szürkeszem és a lányok kibogozzák a magukét. Elég hosszú lesz ma az út, hogy ezen törjem a fejem, de akár ti is segíthetnétek :P
Na, következzen a mai friss:
***

Harry hálás volt Vickynek, amiért lefoglalta az anyját szinte az egész út alatt. Most nem igazán akarta volna szórakoztatni

Gabrielát, ha már a nő mellett ülő pasas olyan előzékeny volt, hogy helyet cserélt vele, pedig senki sem kérte rá. Észrevette, hogy ismerik egymást, és már vette is a holmiját, így neki nem maradt választási lehetősége, ha nem akart volna udvariatlan lenni. De a kislány egész úton szinte zsongott az élményektől, ezernyi kérdése volt az anyjához, így ő is nyugodtan elmerülhetett a maga gondolatai között.

A Rowanékkal töltött nap érdekes gondolatokat szabadított el benne. Nem mintha még soha nem gondolt volna rá, milyen jó lenne valakihez tartozni. Egészen pontosan az apja halála óta. Gyerekkora óta csak ők voltak egymásnak, és a temetés napján végképp egyedül maradt. Talán csak ezért volt rá olyan nagy hatással a bájos Flavia felbukkanása. …A tíz év korkülönbség ellenére, vagy éppen azért, még sosem érezte magát olyan elevennek és pezsgőnek, mint e mellett a fiatal lány mellett, és az este folyamán, a beszélgetésük közben úgy tűnt,  ő sem közömbös neki. Ha az az átkozott telefon nem szólalt volna meg a végén… mi lett volna? Behívta volna még egy pohár citromlikőrre, vagy mit isznak ezek az olaszok minden lehetséges alkalommal? És utána? Az a búcsúcsók… régebben erre azt mondta volna, csak egy puszi… pedig csók volt, végtelenül gyengéd és csak egy röpke érintés, de csók, amely felforgatta az egész bensőjét, és érezte, hogy a lány is megremegett tőle. Az eszével tudomásul vette, ez ennyi volt, de a szíve miért kapaszkodott abba a csöndes búcsúzásba: Viszontlátásra! ?

*

Carole Harmon kifelé igyekezett a St.Marys közösségi házból. Régi barátnője, Emily Ralston szervezte be a könyvtár működtetésébe, hogy őt helyettesítse, mert egy ideje a férjét ápolta otthon. Hetente háromszor Carole vállalta a délutáni műszakot, ami azt jelentette, hogy este 8-kor zárta be a könyvtárat, még elpakolta a napilapokat, magazinokat, helyükre rakta a visszahozott könyveket és elmosogatta a csészéket, aztán máris elmúlt fél kilenc. A lépcsőket figyelte maga előtt, nehogy ő is úgy járjon, mint Henning Ralston, aki csípőtől bokáig gipszben feküdt egy figyelmetlen lépés miatt. Ahogy biztonságban leért a járdára, észrevette a férfit, aki hanyagul a korlátnak támaszkodva várta őt. 

Dr. Henry Carlson 71 éve ellenére még mindig sármos fickó volt, jó kondícióban. Csak közeli barátai, és egy ideje Carole tudta róla, hogy a Parkinson kór enyhe tünetei már felbukkantak nála. A férfi özvegy volt, a felesége Violet már két éve meghalt. Tüdőrák vitte el, pedig soha életében nem dohányzott. Henry a tüneteket a temetés napján észlelte magán először, de sokáig azt hitte,  az idegállapota miatt remeg a keze, de végül kiderült, komolyabb a probléma. Amikor a diagnózist megtudta, az végérvényesen véget vetett sebész-karrierjének is. Talán ezzel volt a legnehezebb megküzdenie, mert ő nem munkának, hanem a legjobb értelemben vett hivatásnak tekintette a sebészetet. És éppen ez az érzés volt az, amiért búcsút tudott mondani neki, hiszen nem veszélyeztethette a rá bízott életeket. Az első reakciója a kétségbeesés volt, hiszen mivel töltse ezután a hosszú nappalokat és a még hosszabb éjszakákat? Hiányzott a kórházbeli pezsgés, az ügyeletek, az, hogy a gondolatait lefoglalja a koncentráció. Henning balesete változtatott meg sok mindent. Amikor meglátogatta a kórházban, a férfi hozta szóba neki a közösségi házat. Tele volt a háza könyvekkel, mégis más érzés volt sorstársak között üldögélve olvasgatni a napilapokat, vagy néhány képzőművészeti albumot lapozgatni, hallgatni a halk háttérzenét, különböző komolyzenei felvételeket, miközben a könyvtáros illatos teával, házi süteménnyel kínálta őket. Az új könyvtáros, Carole

Harmon, Henning feleségének régi barátnője.

Henry két hete minden alkalommal ott volt a könyvtárban, amikor Carole. A múlt héten pedig minden alkalommal elé jött, amikor végzett. Az első este beültek vacsorázni, máskor sétáltak egyet a langyos nyári estében, fagylaltoztak, mint a gyerekek; ma pedig – ismeretségük harmadik hetében - a férfi vacsorával várta otthon Carolet. Ez a kívülállók számára is tempós udvarlásnak tűnt, Carole törte is a fejét rajta, mit mondjon ma este a férfinak. Kellemes társaság volt, és tagadhatatlanul hízelgett a hiúságának a férfi kitartó érdeklődése. De néha szorongva gondolt arra, hogy csak nemrég vesztette el a férjét, és talán nem illendő ilyen hamar belemennie egy kapcsolatba. Most azonban mosolyogva belékarolt és hagyta, hogy az éppen érkező taxihoz vezesse.

*

A vacsora a legkényesebb háziasszonyi ízlést is kielégítette volna. Henry – aki már korábban is lelkesen tett-vett a konyhában - marhasültet készített, párolt zöldségeket, és bár Carole pirulva gondolt rá, hogy ilyen későn talán nem kellene ilyen jó étvággyal vacsoráznia, de végül egy pohár testes vörösborral leöblítve a vacsorát, elégedetten dőlt hátra.

-Ez remek volt! Maga tehetséges szakács.

-Köszönöm, igyekeztem. Saját receptem, ha illik egyáltalán férfinak ilyesmivel dicsekednie. …Egy kávét? – nézett rá a férfi kérdőn.

-Ilyen későn? Isten ments! Reggelig sem tudnék elaludni. – hárította el az ajánlatot, mire a férfi elővett egy csomag instant kávét.

-Koffeinmentes, én még reggel is ezt iszom, az ébredésem sosem a kávétól függött. Csak az íze miatt iszom. Nem kóstolja meg?

-Hát, ha garantálja, hogy nem fog ébren tartani, miért ne… - egyezett bele Carole és a férfi kezét nézte, ahogy a remegő kanállal a csészébe kormányozza a kávéport. Tudta, hogy nem ajánlhatja fel a segítségét, Henrynek fontos, hogy az önállósága ne csorbuljon, még ha emiatt néhány szem kávégranulátum ki is szóródott a pultra. Mielőtt a forróvizes kannáért nyúlt volna, a férfi megmarkolta a pult szélét és erősen koncentrálva igyekezett gátat venni a kezén eluralkodó remegésnek. A módszer legtöbbször bevált. Most is pár pillanatnyi koncentráció után baj nélkül felöntötte a kávéport forró vízzel, aztán elkavarta. 

-Egy édesítő és kevés tej. – tette le a nő elé a vékony falú régi, míves porcelánt. Mindent megjegyzett Carole-ról és sosem hibázott. Most is pontosan úgy készítette el a kávét, ahogy azt a nő szerette. Ez a figyelmesség különösen jól esett neki. Már csak ezért is egyre inkább nehezére esett belekezdeni a vallomásába.

Nem ez volt az első alkalom, hogy beszélt Henrynek a férjéről. Mesélt már a házasságukról, Gabrieláról, az unokájáról, a férje váratlan haláláról …és beszélt neki az öngyilkossági kísérletről. Henry nem ítélte el, nem szörnyülködött, csak csendesen megfogta a kezét, és Carole tudta, a férfi pontosan tudja, min ment ő akkor keresztül.

-Nagyon köszönöm ezt a remek vacsorát! Eddig azt hittem, kiváló marhasültet tudok csinálni, de be kell valljam, ez még finomabb volt, mint az enyém. – mosolygott a férfire a csésze pereme felett. –De… Henry, azt hiszem… beszélnünk kellene … kettőnkről … úgy gondolom nem helyes, hogy a temetés után ilyen gyorsan egy másik férfival töltsem az estéket.

Huh, kibökte végre! Henry Carlson azonban nem tűnt csalódottnak. Sokkal inkább úgy nézett az asszonyra, mint egy lélekbúvár. 

-Amikor Violet meghalt, azt hittem hamarosan követni fogom. Negyvenöt éve voltunk házasok. 24 éves kis tacskó voltam, amikor oltárhoz vezettem, még a diploma sem volt a kezemben, de azt mondtam… megtaláltam, őt akarom, mi a fenére várjak? Hiszen előfordulhatott volna, hogy valamelyikünket már másnap elüt a busz, …az életre nincs garancia. Addig kell élni, amíg megtehetjük. És ez az évek múlásával csak egyre inkább igazzá válik.

A gyerekeim felnőttek, élik a maguk életét, és bármennyire szeretem őket meg az unokáimat, tudom, hogy sosem akarnék a terhükre lenni a másfajta életritmusommal, és talán türelmem sem lenne az ő hektikus, állandóan pezsgő életükhöz. De nagyon rossz egyedül!

Gondolj bele! Elment a férjed otthonról, talán veszekedtetek, talán egy csókot adtál neki búcsúzóul, és néhány óra múlva kiderült, hogy már nem mondhatod meg neki, hogy sajnálod, vagy hogy mennyire szereted. Az élet olyan kiszámíthatatlan! És rövid! Ahogy egyre idősebbek leszünk, egyre rövidebb. …Szóval, csak oda akarok kilyukadni, hogy nem hozzá leszel hűtlen azzal, hogy időnként együtt vacsorázunk, vagy elmegyünk színházba. De még azzal sem, ha egyszer majd megcsókoljuk egymást. Az én koromban a szerelem már sokkal több, mint amikor fiatal legényként ledöntöttem a lányokat az ismeretségünk másnapján. Ma már sokkal inkább érzelem, és igen… talán védekezés a magány ellen. Az ember nem magányra született, társra van szüksége, és … ha elveszíti azt a társat, megvan benne a képesség és a hajlam, hogy újra érezni tudjon. 

Carole megrendülten hallgatott. Nem is annyira a saját életének alakulására kapott itt megnyugtató magyarázatot, de felszakított benne egy korábban elrejtett kérdést. Van-e joga megfosztani a saját gyermekét a boldogságtól? Az élet valóban olyan kiszámíthatatlan! Gabriela nehéz helyzetbe hozta magát, amikor vállalta a gyerekét, de csak becsülni tudta őt a döntéséért. És annyi év keserűsége után ennek a Rowannak az oldalán, úgy tűnt – végre ő is megtalálta a boldogságot. Ő pedig önzésből nem akarta elengedni őket a közeléből. James halálával, az azt követő ostoba lépésével pedig végképp csapdába ejtette a saját lányát.  Rowan nem tehetett mást, elutazott, ő pedig a gyászából életre kelve azzal kellett szembesüljön, hogy még az életben ilyen boldogtalannak nem látta a lányát. És igen, az unokáját sem. Mindkettőjüknek hiányzott a férfi, aki mellett megismerhették a családi élet lehetőségének csodáját. Ha lehunyta a szemét, maga előtt látta Gabriela csillogó tekintetét, ahogy elmesélte neki, hogy meglátogatják Rowant Genovában. Két hónapnyi búskomorság után kisütött a nap a lánya életében, és tegnap este visszajöttek Olaszországból. Gaby felhívta őt telefonon, és a hangjából egyaránt sütött a lelkendezés, ahogy élményekkel telten mesél a hétvégéről, valamint a vágyódás a férfi után. Vicky pedig szinte megállás nélkül csak Rowanról mesélt. Igaza van Henrynek! Az élet olyan rövid és nem szabad elvesztegetni egyetlen pillanatát sem!

Gabriela kivirágzott Rowan mellett, és összetört, amikor szakítottak, most újra bizakodó; és Carole tudta, hogy a lánya csak őmiatta nem követi a férfit, de most Henry figyelmesen vizsgálódó szemébe mosolyogva szentül elhatározta, hogy elengedi őket.

*

-Flavia! Felhívná kérem, Mr. Szekerest, hogy a megbeszélésünket át kéne tenni délutánra, mert a mosoda vezetőjével kell

feltétlenül találkoznom? Próbálnak kibújni a felelősség alól, de én meg nem vagyok hajlandó lenyelni ekkora veszteséget. Végül is, ők követték el a hibát, amiért ötven ágynemű garnitúrát dobhatunk a szemétbe. Muszáj elérnem, hogy kártalanítsanak, különben mindenki más is madárnak fog nézni bennünket! – morgott Rowan, miközben lázasan keresgélte az asztalán azt a kinyomtatott emailt, amelyben a mosodás fickó az időpontot javasolta a találkozóra. Érzése szerint már indulnia kellett volna.

A lány engedelmesen bólogatott, miközben az járt a fejében, milyen kínos lesz ez a beszélgetés. Zoltán csalódott hangja tegnap este óta a fülébe csengett, de szeme előtt meg a főnöke barátjának borostás arca és az a gyengéd csók lebegett. Ilyen szerencsétlen is csak ő lehet, hogy előbb a már foglalt főnökébe esik bele, aztán annak a barátjába, aki sok ezer kilométerre tőle él. Miért nem képes észrevenni maga körül a világot? 

Rowan végre megtalálta a papírt, amit keresett és megnyugodva szusszant, még bőven van ideje. Az asszisztense kilibegett az ajtón, ő pedig tűnődve nézett utána. Olyan álmodozónak tűnt, bár, ez nem újdonság, szinte mindig ilyennek látta már korábban is, de most valami nyugtalanság is kísérte. Vajon Harry mit művelt vele? Tisztában volt vele, hogy illetlenség lenne rákérdeznie bármelyiküknél, de azért örült volna néhány megnyugtató szónak, hogy Flavia nem összetört szívvel fog üldögélni az elkövetkező időkben. A saját szíve amúgy is sajgott. Tegnap este beszélt telefonon Gabrielával, hogy rendben megérkeztek-e. Viccelődtek ugyan, de mindketten érezték, hogy nem jó ez így, hogy ilyen távolra kerültek már megint egymástól. Amikor indulás előtt szóba hozta neki a költözés kérdését, a nő csak nézett rá nagy szomorú szemekkel és a vállát vonogatta. Az anyja iránt érzett felelősségtudata nem engedte még komolyabban elgondolkodni a dolgon. Pedig ő aztán tényleg mindent bevetett. Igen, a végén már olyan „átlátszó” érveket is, mint hogy Vicky egész hétvégén egy aprót sem köhintett, aminek ugyan ezer más oka is lehetett, de ő próbálta a maga oldalára állítani ezt az apró dolgot is. 

Az éjszaka pedig kifejezetten ócska volt. Feküdt az ágyán, szemével a szomszéd szobába vezető és újra bezárt ajtót fixírozva a félhomályban, mintha az a gondolataitól képes lenne kinyílni és Gaby léphetne be rajta. De az ajtó zárva maradt, csak a képzelete játszott le neki rövid kis jelenteket a túlságosan is rövidre szabott hétvégéből. Néhány kellemetlen feladat várta hétfő reggel, de gondolatban feljegyezte magának, hogy amint azokkal végzett, a legfontosabb, hogy a közelben találjon egy megfelelő iskolát Vickynek. Ha már ezt is fel tudja mutatni, talán Gaby is elgondolkodik a folytatáson.

Munkát a szállodában nem tudott volna ajánlani neki, de a fizetése bőven elég hozzá, hogy akár mindannyian megéljenek belőle. Ha végre találna magának egy megfelelő házat, azt úgyis a cég fizetné, kocsit is vehetne, mert amióta itt van, csak megspórolta a cégnek a juttatásokat. Igen, házat fog keresni és iskolát… aztán ha nem megy másként, meglepi Carole Harmont Londonban és elkönyörgi tőle a lányát és az unokáját.