Zongorajáték 10.

Peter elveszve lődörgött a sokaságban. Időnként úgy tett, mintha sietve tartana valaki felé, csak hogy elkerüljön egy-egy kínos beszélgetést, mert utálta már ezredszer is elismételni, hogy kösz, minden a legnagyobb rendben. A frászt volt minden rendben! Először is sántított, időnként csak bicegett, de még nem is gondolhatott futásra, kerékpározásra vagy egy fallabda-edzésre. És ez baromira hiányzott. Még jó, hogy igazából enni sem volt kedve, így legalább nem hízott el a kényszerű tétlenségben. Másrészt stílusosan kifejezve fél lábbal benne volt egy felemás kapcsolatban, amit nagyon szeretett volna már tisztázni, de Sylvia vagy meggondolta magát, vagy még nem ért ide, mindenesetre őt még nem sikerült felfedeznie a tömegben. 

Előkotorta a telefonját, hogy felhívja, de megtorpant, ahogy az egyik szervező pont előtte kiabált bele a hangosbeszélőjébe. Csúfolódva rótta fel az erősebbik nemnek, hogy sokkal kevesebb vállalkozó szellem szorult beléjük, mint a lányokba. Alig néhány srác őgyelgett arra várva, hogy megmutassa a nagyérdeműnek szőrös lábszárát. Meg tudta őket érteni, aztán mégis, egy hirtelen  ötlettel ő is a paraván mögé lépett. Már ideje sem volt meggondolni magát, mert az ottani szervező keselyűként csapott le rá. Próbált laza és jópofa lenni, ahogy az ötletét előadta, de a srác, aki a jelentkezők nevét írta fel, vállvonogatva bólogatott, mint akit egyáltalán nem érdekel a kikötése, csak az a fontos, hogy legalább tíz hülyét találjon, aki hajlandó bohócot csinálni magából. Felírta Peter nevét a kilences számhoz, ő pedig egy mély sóhaj kíséretében letolta a nadrágját. Ott állt boxerben, aztán lerángatta a zoknijait is. Hirtelen baromi nevetségesnek érezte az egészet, még jó, hogy nagyjából ez is volt a hecc célja, ahogy a hely kezdett egy férfiöltözőre hasonlítani meccs után. De most komolyan, a csajok miért tűntek szexinek, ők meg itt, megannyi gatyás amorózó kifejezetten nevetségesnek? Már bánta az elhamarkodott ötletet, de nem akart megfutamodni, mert akkor valószínűleg a többiek is azonnal követték volna a példáját, ennek a felelősségét pedig nem akarta magára venni. 

A mellette álló fiú szeme megakadt a lábszárán, de becsületére legyen mondva, nem szólalt meg, és Peter hálás volt a némaságáért. Megacélozott, bár eléggé sérülékeny önbizalommal odaállt a többiek közé a sorba, akikkel a szervező éppen közölte a némiképpen megváltozott szabályt, hogy háttal is állhatnak, ha úgy érzik, a vádlijukkal esélyesebbek a győzelemre. Amikor a helyükre álltak és a függöny megemelkedett, lelkes női sikolyok, taps és nevetgélés fogadta a produkciót. Peter végignézett a soron, egyedül ő állt háttal a közönségnek. A kilences forduljon meg! – kiabált egy lány, mire többen egyetértően csatlakoztak hozzá. Peter csak állt önmagával viaskodva és százszor is megbánva az őrült ötletet, hogy ő is benevezzen. Aztán vett egy mély levegőt és megfordult. Ha erre vágytok, hát megkapjátok a mai napra rendelt kis horrort – morgott az orra alatt. Próbált nem odafigyelni a reakciókra, de persze képtelenség lett volna. Várakozása ellenére meglepő „csend” fogadta, sehol egy felszisszenés vagy rosszindulatú megjegyzés nem hallatszott. Megtapsolták őket, felharsant néhány Wow és egy-két buzdító szó az ismerősöknek, aztán amikor a gongszó a bemutató végét jelezte, elsőként lépett hátra. Hamarosan már a nadrágja védelmében nézelődött ő maga is a tömegben.

Az első szempár, amellyel összeakadt a tekintete, Sylviáé volt. A lány arcán elomló boldog mosoly a lelke mélyéig átmelegítette, feledtetve vele az előbbi pillanatok kényelmetlen érzését. Remélte, hogy a lány nem volt tanuja, ahogy nevetségessé teszi magát, és mivel nem hozta szóba, megnyugodva mosolygott ő is.

-Szia! – ölelte magához és a hajára nyomott egy gyengéd puszit. Ennyit barátok simán megengedhetnek maguknak a nyilvánosság előtt – döntötte el magában. –Rég láttalak! – mormolta a lány szemébe nézve és ebben a vágyakozó kijelentésben benne volt a kérdés is: Miért?

-Gyakorolnom kellett, Peter! – komorodott el a lány tekintete. –A zárókoncerten való szereplésem a tét. Apámék meg is ölnének, ha elpuskáznám. Ne haragudj!

-Nem haragszom, csak olyan furcsán váltunk el vasárnap, és azt hittem, megbántad azt a napot a parkban, és …

-Csitt! Nem így volt, esküszöm! Csak elég sok szemrehányást kaptam, amiért túl keveset készülök, és tudtam, ha még egy percet maradok, akkor abból újabb órák lesznek, amiket veled töltök, nem a gyakorlással. Nem akartam még jobban kihúzni a gyufát, ráadásul igazuk is volt. – szakította félbe a lány. –…és ha túl leszünk a koncerten, ígérem, hogy bepótoljuk az elmaradt találkozókat. – mondta a fiú szemébe nézve, aki megértően bólogatott.

-Igazság szerint mostanában én is időszűkében voltam. Elég sokat gyakorolok, hiszen ha a gyakorlat megy, az elméleti tárgyakat talán pótolhatom a következő félév előtt, és akkor nem kéne halasztanom egy évet. A dékán mindenesetre engedélyezte, innentől csak rajtam múlik. – Azt az apróságot azért kihagyta a mondandójából, hogy a koncertre készült ő is. Erről egyébként sem beszélhetett. Meglepetés lesz, hogy oly hosszú kihagyás után ő is színpadra lép. A dékán is meghallgatta az egyik próbájukat és talán éppen amiatt hajlandó volt adni neki egy esélyt. 

-Hogy-hogy eljöttél? – nézett  körül Sylvia, miközben a szíve mélyén elégedett volt, hogy Peter lassan hajlandó lesz kibújni a barlangjából. Meggyőződéssel hitte, hogy ez közelebb viszi a teljes gyógyuláshoz, mint bármilyen terápia.

-Gondolod, hogy felhívtalak volna megkérdezni, hogy itt leszel-e, aztán én meg szépen otthon maradok? – nézett rá egy elmeorvos türelmével Peter, emlékeztetve Sylviát a tegnapi telefonjukra. –Egyébként meg lassan vissza kell térnem az emberek közé, és ez jó alkalomnak tűnt. – vont vállat. –Iszol valamit? – nézett szomjasan vágyakozva a pult felé, aztán Sylvia bólintására a kezéért nyúlt és magával húzta. Kért két jeges teát, aztán összekoccintották az üvegeiket. –A koncertre! – vigyorgott a lányra, aki nagyot sóhajtva bólintott.

-Ja, a koncertre... Mr. Novotny úgy letolt, mint egy óvodást. És tudod, az volt a baj, hogy tulajdonképpen igaza is volt. Egy csomó gyakorlást kihagytam, és egész héten el kellett viseljem, ahogy kritizál. Már majdnem megőrjített. Igazából most is lelkiismeret furdalásom van, amiért nem azt a szerencsétlen hegedűt nyüstölöm otthon.

-Ha mostanáig nem lett a tiéd a darab, akkor ezen az estén már nem múlik. – vágott egy grimaszt Peter, és Sylvia mogorván oldalba bökte.

-Kösz, ezt inkább ne mondtad volna, nem segít az önbizalmam növelésében!

-Jó leszel! – mosolygott rá a fiú és veszélyesen közel hajolt hozzá. Sylvia szeme idegesen rebbent meg. Csak nem akarja megcsókolni itt mindenki előtt? Mire a gondolatban idáig ért, a csók már az ajkait melengette. Még csak magához sem ölelte, de mégis érezte, ahogy a forróság végig kúszik a tagjain.

-Ne! – súgta halkan, mire Peter nagyot sóhajtott.

-Titkolózunk? Azt hittem, ennél bevállalósabb vagy. Holnap úgyis kezdődik a nyári szünet, nem kell hallgasd a többiek beszólásait. Még én idegeskedhetnék, hányan fognak megkeresni, hogy óvjanak tőlem, elmondják, hogy egy link pasi vagyok és vigyázz velem.

-Nem is vagy link pasi. – kuncogott Sylvia.

-Vagy hagyj engem a fenébe, végül is egy sántikáló pasi nem ideális partner a nyári szünetre. – tette hozzá halkan a fiú.

-Nem a sántikálásával van gondom, hanem a hülyeségével. – fintorgott a lány. –Már megint ott tartunk, hogy azt gondolod rólam, a sérült lábad miatt nem járnék veled? Akkor te határozottan visszafejlődtél az elmúlt héten. Azt hittem, ezen ott a parkban már sikerült túllendülnünk. 

-Hát, ez a hét a távolságtartással határozottan nem használt az én önbizalmamnak sem. – vont vállat Peter, aztán lehajtotta az utolsó kortyokat, mielőtt megmelegszik a kezében a kellemesen hűs üdítő.

-Sajnálom, kényszerhelyzet volt. – szusszant Sylvia, aztán hirtelen szembefordult a fiúval, hogy témát váltson és lássa Peter reakcióját a mondandójára.

-Láttam, te is beneveztél a lábszépségversenyre. Büszke voltam rád.

-Huh, reméltem, hogy akkor még nem voltál itt! – nyögött a fiú. –Ezek szerint messziről meg lehetett ismerni az elgyalázott lábaimat?

Sylvia szó nélkül hagyta a kérdést, csak a szemeit forgatta meg az önironikus megjegyzésen. Neki speciel egész más jutott eszébe, amikor Linda Craig kiabálásának hála Peter megfordult a sorban. Sírni tudott volna a boldogságtól, amiért a fiúban volt annyi bátorság, hogy felálljon a rögtönzött színpadra, mert tisztában volt vele, hogy ehhez mekkora erőszakot kellett tegyen önmagán; és mellesleg elzsibbadt a teste, ahogy visszaemlékezett, amikor ezek a lábak hozzásimultak ott a parkban, a takarón fekve. Az a nap azóta minden nap visszatért, hol gyakorlás közben, hol az álmaiban, de egyetlen pillanatra sem szabadult tőle. Nem is akart. Kicsit csalódott volt, hogy Peter nem állt ott a házuk ajtajában már másnap este, és ez az érzés minden nappal csak rosszabb lett, ugyanakkor hálás volt neki, amiért időt hagy neki a gyakorlásra. Furcsa kettősség volt ez, és már alig várta, hogy véget vethessen neki.

Kíváncsi volt, vajon Peter a lányok felvonulását látta-e, de nem merte megkérdezni, mert ebből a fiú rögtön sejtené, hogy ő is benevezett. Éppen elég ciki lett volna bevallani neki, főleg, ha az eredményhirdetéskor még az első háromban sem lesz benne. 

Mintegy a gondolataira válaszul a DJ lekeverte a zenét és bejelentette az eredményhirdetést. Peter a kezéért nyúlt és előrébb húzta, közelebb a színpadhoz. Kíváncsi volt, hogy a kis violinkulcs hol végzett az egyébként erős mezőnyben.

-Sziasztok! A zsűri meghozta a döntést, és meg kell mondjam, nem volt könnyű. A fiúk esetében talán könnyebb volt, mert csak tízen voltak hajlandóak megmutatni nekünk a futóműveiket, szemben a lányokkal, ahol húsz fős volt a kifejezetten erős mezőny. Mindegy, nem szaporítom a szót: A lányok mezőnyében az első három helyezett, kezdve az elsővel: 2-es, 6-os, 7-es… gyertek ki, kérlek! - A tapsorkánban a három boldog leányzó felsorakozott a színpadon. Ketten már nadrágban voltak, őket a tömeg skandálása se bírta már rá, hogy újra megmutassák formás idomaikat, bár Peter magában elismerte, azok a farmerek is veszett jól álltak rajtuk. Hát, a kilences ezek szerint nem nyert – húzta el a száját elégedetlenül. Neki tetszett, és régebben ő itt szaktekintélynek számított a témában. 

Amikor a fiúk helyezéseit sorolták, fanyarul állapította meg, hogy így múlik el az élet dicsősége. Ő sem került bele az első három helybe. Nyilván a sebhelyei rontottak az esélyein. Már majdnem szétszéledt a sokaság, amikor a DJ meglobogtatott egy borítékot. A zsűri különdíjat adományozott két résztvevőnek – jelentette be-  megválasztotta az este lábkirályát és királynőjét. Meglepő módon a két kilences számú versenyző kapta a megtisztelő címet – lesett bele a borítékba nevetve, és a közeli gyorsétteremből szerzett papír arany koronákat lobogtatva várta a szerencsés nyerteseket a színpadra. Peter vigyorogva nézett Sylviara, aki sápadtan elkerekülő szemekkel nézett vissza rá. Lebukott! – volt a lány első gondolata, miközben a pódium felé lépett, és nem értette, Peter miért néz rá olyan csodálkozva, mintha az imént éppen azt jelentették volna be, hogy ő kapta az idei béke Nobel-díjat. 

Az nem lehet! – kerekedett el a fiú szeme, ahogy Sylvia megindult az emelvény felé. Alvajáróként követte, miközben szeme a karcsú bokákra tévedt, amelyeket most nem fedett még az az apró titokzokni sem, amely vasárnap eltakarta előle azt az izgalmas kis figurát, amely a halvány bőrön most szinte kiabált. A kis violinkulcs ott volt, pedig a csinos szandál helyett már megint a fehér vászoncipő volt rajta. De talán csak azért látta most, hogy tudta, ott van, és ezért vonzotta a tekintetét. Szóval Sylvia volt a kis vadóc, aki képes volt tetováltatni a bokáját? A maradék örökségébe le merte volna fogadni, hogy a lány szülei nem tudnak a lánynak erről az apró titkáról.

Zongorajáték 9.

Sylvia lehajtott fejjel hallgatta Mr.Novotny szemrehányását, miszerint az utóbbi időben mintha sokkal kevesebb energiát fektetne a felkészülésbe, és ez tekintve a rohamos tempóban közelgő évzáró koncertet, valóban aggodalomra adhatott okot. Szíve mélyén még csak vitába sem szállhatott az idős mesterrel, mert minden szava igaz volt. Rengeteg időt töltött Peternél, aki már maga is szóvá tette, hogy marad-e elég ideje a gyakorlásra, de ő csak nemtörődöm módon legyintett, hogy emiatt ne fájjon a feje. Hát, most úgy tűnik saját magának van aggódni valója, mert a hegedű tanár már azon gondolkodott, hogy kiveszi egyik legtehetségesebb diákja számát a műsorból. Ez azért elég megalázó lenne, ráadásul a szülei sem repesnének a boldogságtól és egészen biztosan Petert hibáztatnák ezért. 

Tudta, hogy az egyetlen megoldás, ha a látogatásai számát a következő napokban erősen leredukálja, csak éppen a tegnapi kis kirándulásuk után erre aligha lesz képes. Hiszen már az is tantaluszi kínokat okozott, hogy ott hagyta szegény fiút a kapu előtt és az éppen érkező taxit megcsípve, elmenekült, mielőtt még valami olyat tesz, amire talán a kapcsolatuk még nem állt készen. A parkban, a zöld lombok árnyékában heverészve olyan könnyű volt átadnia magát a csókoknak, de ott a forróságtól olvadozó járdán inába szállt a bátorsága. Tudta, ha felmegy, akkor a fiú ágyában fognak kikötni, és ehhez még nem érezte elég elszántnak magát. A barátságuk túl hirtelen változott volna át valami mássá, amit talán még Peter sem gondolt át, hogy igazán akarja-e. Persze, nem abban nem volt biztos, hogy őt akarja-e, mert ennek elég észrevehető jelei mutatkoztak ott a park közepén is. Csak az azután kérdése foglalkoztatta.  Mi lesz, ha odaadja magát, aztán kiderül, hogy ő is csak egy volt a fiú körül korábban döngicsélő lányok sorában? Nem! Egyrészt erre a szerepre kifejezetten nem vágyott, másrészt azért ott élt a remény a szíve mélyén, hogy Peter sem Így gondol kettőjükre.

Megrázta a fejét, mintha ezzel szabadulni tudna a gondolataitól, aztán halkan fogadkozva elmotyogta az idős férfinak az ígéretét, hogy mostantól a darabra koncentrál és nem fog benne csalódni a koncerten sem.

*

Peter csalódottan dobta le a telefonját. Sylvia éppen most közölte, hogy ma nem tud átjönni és nagyon úgy néz ki, hogy a héten egyik nap sem lesz igazán alkalmas. Magyarázkodott itt a hétvégi koncerttel kapcsolatban, de ő úgy érezte, hogy ezek csak kifogások, és tulajdonképpen a lány megbánta mindazt, ami tegnap történt köztük, és talán megijesztette az, ami még történhetett volna. A francba! Ezzel az elzárkózással nem oldhatják meg a dolgot, ennyit a lánynak is tudnia kéne. Persze, abban sem volt biztos, ő maga honnan tudhatná. Igen, le akart feküdni Sylviával és a lábai egészségét merte volna kockáztatni, hogy ezzel a lány is így volt. Ott, a parkban, a takarón egészen biztosan. Most pedig, mint aki megbánt mindent, ami történt köztük, menekül. A mai nap után nem tudta, van-e kedve, ereje, kitartása, a nyomába vetni magát és rákényszeríteni a beismerésre.

Délelőtt az orvos nem volt túl elégedett az eredményeivel, a csontképződés lassan haladt, és mintha a szövetei tiltakoztak volna a beépített orvosi fémek ellen, enyhe gyulladásban voltak a csontok körül. Kapott két speciális sínt a lábaira, hogy a terhelést megkönnyítsék, ő pedig undorodva nézte a pántokkal, forgókkal kombinált alkalmatosságot. Mintha egy csizma csíkokból álló váza lett volna, a talpától a térdéig tartottak a szalagok. Csak azért nem szedte le és vágta a sarokba, mert be kellett ismerje, a járás könnyebb és fájdalommentesebb volt velük, bár a mozgása határozottan olyan lett, mintha egy robot rakosgatta volna a lábait. 

Aron telefonját először fel sem akarta venni, aztán csak ült zsibbadtan és arra gondolt, van valami égi jel ebben a hívásban. Talán éppen erre a kihívásra van szüksége, hogy megpróbáljon a gödörből kimászni, és a Sylviával kapcsolatos képzelgéseit is normális mederbe terelje. A zárókoncerttel kapcsolatban hívta, ő pedig az első döbbenet után beleegyezett, hogy összevakarja magát és beballag az iskolába. Ha Mrs. Kozlowska bízik benne annyira, hogy egy meghallgatás erejéig időt szakít rá, akkor meg kell ragadnia ezt a lehetőséget. Mozart két zongorára írt darabját már játszották Aronnal, aztán jött a baleset és többé már a cd-t sem hallgatta meg, mert sírni lett volna kedve, amiért nem állhat a barátjával és ezzel a darabbal színpadra. Michael Hennings vette át a helyét, de Michaelnek tegnap éjjel kivették a vakbelét és így kizárt, hogy a hétvégén felléphessen. Ha egész héten gyakorol, talán visszajönnek a  már jól begyakorolt mozdulatok. A kérdés csak az, hogy a lába bírná-e erővel, de ez az első napi gyakorlás után ki fog derülni. Ha nem megy, és kénytelen lesz beismerni a vereségét, akkor Aron darabja lekerül a műsorról és valami könnyen betanulható darabbal helyettesítik, vagy simán csak lerövidítik az előadást. Tartozott annyival a barátjának, hogy összeszedi magát és legalább megpróbálja.

-Basszus, ez több, mint húsz perces darab – nyögött Peter, ahogy a kottát átlapozta. -Ennyit nem koncentráltam folyamatosan már lassan egy fél éve – túrt bele a hajába, aztán leült a zongorához, amellyel szembe Aron izgatottan várta, hogy belekezdjenek. Mrs. Kozlowska egy óra múlva érkezik, addig legalább kétszer végigmehetnek Mozart remekművén. Valamikor, egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt Peternek már a kisujjában volt a darab. Ha csak a felét vissza tudja úgy adni, máris nyert ügyük van, mert a többit egy hét alatt egészen biztosan be tudja gyakorolni. Egymásra néztek, Peter arcán várakozó mosoly futott át… végre ott volt, ahol lennie kellett, a hatalmas zongoraterem versenyzongorája mellett, amelynek összehasonlíthatatlanul szebb hangja volt, mint az otthoni kis pianínónak… a külvilág megszűnt számára, leütötte az első billentyűt és már csak ők hárman voltak, a zongora, Mozart és ő. 

Maria Kozlowska szokásos finom mozdulatával nyitott be a terembe, amelynek kiváló volt a szigetelése, ezért nem hallhatta a folyosón, hogy a fiúk már elkezdték a gyakorlást. Olyan átéléssel játszottak, összeszokottan, ahogyan ezt néhány hónappal ezelőtt örömmel láthatta már. De aztán Peterrel történt az a szörnyű baleset és ő maga is azok között volt, akik bizonytalannak látták a fiú zenei karrierjét ezek után. Most azonban megkönnyebbülve hallgatta, ahogy magabiztosan adja vissza a zeneszerző két zongorára álmodott szonátáját.

Észrevétlenül leült az ajtóhoz közeli székre és átadta magát a zenének. Elnézte két kedvenc tanítványát, ahogy láthatóan örömmel zenélnek együtt. Az első év óta kitüntetett figyelemmel kísérte a fejlődésüket, mint a legjobbakét az évfolyamban. Mégis, a két fiú játéka gyökeresen különbözött egymástól. Aron úgy hajladozott a zongora mögött, fejével folyamatosan a ritmust kísérve, mint a színpadi zongoristák nagy része. Ujjaiban ott volt a darab, magabiztosan játszott, mégis szinte látszott, ahogy szeme követi a kottát és fejében egymás után engedelmeskedik a valaha hallott valamennyi tanári megjegyzésnek. 

Peter egészen más volt. Úgy játszott, mintha improvizálna, szinte rá sem nézve a kottalapokra, néha Aront figyelve, néha csak elmerengve valahova a távolba. Peterben szólt a zene és ez meglátszott a könnyedségén, ahogy ujjai repdestek a billentyűkön. Az asszony a lábát figyelte, ahogy a pedálokat kezelte, és nem kerülte el a figyelmét, hogy időnként fájdalmas grimasz fut át a vonásain. Nyilván megerőltette magát, bár ezt be nem vallaná soha, mindenesetre a játékát nem befolyásolta. Vajon mióta játszhatnak itt folyamatosan? – gondolt rá jó érzékkel, mert ismerte a fiúkat annyira, hogy tudja, nem először játsszák le a nehéz és hosszú szonátát.  Elmosolyodott, ahogy az utolsó taktusokhoz közeledve egyszerre látta a két fiút. Aron koncentrálva, komolyan, Peter mosolyogva, már-már játékosan. A közönség kedvence lesz egyszer – sóhajtott halkan. Nem volt vak, látta a fiatal arc minden vonzó részletét, amely megkoronázta a játékát. Egy szép ember, aki csodálatos dologra képes. Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy nyugodtan berakhatja őket a műsorba.

*

Peter már belefáradt a sok üdvözlésbe, ahogy mindenfelől ráköszöntek és a lábáról érdeklődtek. Ma nem vette fel a sínt, pontosabban nem vette vissza, amikor délután lezuhanyozott. Furcsa volt anélkül járkálnia, mert be kellett vallja, hogy határozottan segített a terhelhetőségben, de egyszerűen próbára akarta tenni magát, hogy néhány órát képes-e nélküle fájdalommentesen járkálni. Napközben úgyis állandóan rajta volt, kivéve azt az időt, amit a zongora előtt töltött. Zavarta a pedálok kezelésében, mert merevvé tette a bokáját. Most pedig Sylviával akart összefutni az iskola hallgatói önkormányzatának évzáró rendezvényén. A lány legalábbis megígérte, hogy eljön. Már majdnem egy hete nem találkoztak, csak percekre futottak össze itt az iskolában, amikor mindketten a másnapi koncertre készültek. Mrs. Kozlowska a szervezők előtt titokban tartotta, ki lesz Michael Hennings helyettesítője, bár Peter nem igazán örült a felhajtásnak, amit a kedves asszony készült csinálni a fellépéséből. Attól tartott, ha valami félrecsúszna az előadáson, akkor mindenki szánakozva gondol majd rá, hogy szegény kölyök, hát igen, a balesete miatt már soha nem lesz a régi. Ezt pedig nagyon nem szerette volna. Jó formában érezte magát, de egy hiba bármikor becsúszhat; és utálta volna, ha emiatt elnézőbbek lennének vele. 

Az órájára nézett, még jó félóra volt hátra a lánnyal megbeszélt időpontból. A legvidámabb részét hagyja ki a ma estének? – nézett az izgatottan toporgó formás vádlikra a paraván alatt. Ez volt a program fénypontja, a lábszépségverseny. Vagy húsz lány lába villant ki combtőtől. Mindannyian hihetetlen miniszoknyákban vagy éppen sortokban tették közszemlére a lábaikat. Szinte kivétel nélkül magassarkú cipőben vagy szandálban, amely jobban kiemelte a megfeszülő vádlikat. Halvány alabástrom és izgatóan bronzbarna lábak sorakoztak egymás mellett. A fiúk pedig vidáman kurjongatva találgatták a hozzájuk tartozó lányokat. 

Peter arra gondolt, még sosem látta Sylviát szoknyában… vagy csak nem figyelt rá azokban a hónapokban, amikor még csak itt az iskolában futottak össze. Amióta feljárt hozzá, szinte kivétel nélkül farmerben volt. Kivéve a legutóbbi alkalmat, amikor egy rövid kis farmer short volt rajta a parkban, de akkor annyifelé csapongott a figyelme, hogy ennek a nyilvánvalóan izgalmas részletnek nem szentelt elég érdeklődést. Talán csak azért, mert könnyű vászoncipő volt rajta és sokkal izgalmasabbnak ígérkezett a csókja, mint a térdhajlata. Persze, annak is szentelt volna ő figyelmet, de addigra a lány eltűnt, mint Hamupipőke, csak utána még egy üvegcipő sem maradt a járdán. 

Bedobta a tíz dollárnyi támogatást, amelyet minden szavazónak le kellett rónia. Tudta, hogy egy új hangszer árára gyűjtenek, és ez igazán nem volt túl sok még az ő üres zsebéhez képest sem, ha a szent célt nézte. Figyelmesen gusztálta az izgatottan toporgó női lábakat. Már a sor közepénél járt, amikor megragadta a figyelmét egy apró tetoválás, egy picurka violin kulcs. Másnak talán fel sem tűnt volna, de az ő szeme azonnal ráfókuszált. Annyira diszkréten bújt meg a boka talán legérzékenyebb részén, hogy önkéntelenül is elismeréssel adózott a bátor leányzónak, aki vállalta az elkerülhetetlen fájdalmat, hogy magára varrassa a számára nyilvánvalóan fontos jelképét a zene iránti rajongásának. Nem emlékezett, hogy bárkin látta volna korábban. A vékony pántú szandálban kis piros katicabogarakként virítottak az élénk színűre festett körmök, magukra vonva a szavazók figyelmét. Ügyes! – mosolyodott el Peter, aztán felírta a szavazólapra a számát: Kilences.

Vajon Sylvia is itt van közöttük? Á, dehogy, ezt igazából ő maga sem hitte. Amikor még csak itt, az iskolában ismerte, akkor visszafogottnak, már-már szégyenlősnek tűnt. Kizárt, hogy közszemlére tenné a lábait ennyi ember előtt. Ugyanakkor – sóhajtott nagyot az emlékre – a csókja olyan volt, mint egy örömlányé; vad és adakozó. Izgalmas kettősség gyönyörű csomagolásban. …Még végigbicegett a soron, de szeme vissza-visszatért a kilencesre. Kis vadóc lehet. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb kideríti a személyazonosságát is, és valamiért úgy érezte, az útjaik még keresztezik egymást a mai napon.

Zongorajáték 8.

Ahogy a szájuk összeért, megszűnt körülöttük a világ. Nem volt madárcsicsergés, kutyaugatás, gyermekvisongás és –sírás, nem volt vízcsobogás és távolból idehallatszó dudaszó. Csak a pillanat volt, egy égő érzés az ajkakon, és kihagyott szívdobbanás. Aztán ahogy elváltak, hirtelen visszatért köréjük a nyüzsgés, mint ahogy a lelkükbe a zűrzavar.

-Ne haragudj! – motyogta Peter, és ahogy Sylvia keze lehullott róla, tudta, ez volt a legrosszabb, amit ebben a pillanatban kiejthetett a száján. Lehunyta a szemét és hanyatt dőlt a takarón. Két keze a saját hajába markolt, aztán hasizmai újra ülő helyzetbe rántották. Tudta, hogy már elkésett a helyesbítéssel, de látta a lány fájdalmas tekintetén, hogy valamit mondania kell, ha nem akarja, hogy Sylvia futva meneküljön a közeléből. –Nem úgy értettem, csak … barátok vagyunk és nem lett volna szabad azt hinnem, hogy ez valami más. Fontos vagy nekem és nem akarom, hogy ez az egész összetörjön, csak azért, mert a pillanat magával ragadott. – á, bassza meg, ez így egyre rosszabb! – gondolta elkeseredetten, ahogy Sylvia remegő száját nézte, mert a szemébe már nem is mert mélyedni.

-Én csókoltalak meg. – motyogta a lány vörösen, mint akit a nap perzselt meg. Momentán úgy is érezte magát, mint Ikarosz, aki túl közel repült a naphoz. A zuhanást mindenképpen átélte.

-De nem tetted volna, ha én nem … szóval … - nyúlt a lány keze után Peter és ujjával végigsimított a hevesen lüktető éren a csuklóján.

-Nem tudhatod. – vont vállat Sylvia. Nem értette a fiút. Számtalanszor volt tanuja, ahogy könnyedén, játékosan engedett meg magának, vagy éppen egy merészebb lánynak, ennél jóval többet is bent a suliban, egy-egy szenvedélyes ölelkezés után maga mögött hagyva álmodozó tekintetű lányokat. Most akkor mi ez a tamáskodás egyetlen – bár igaz, hogy fergeteges – csók miatt? –Tudod mit? Játszunk! Találjunk ki történeteket körülöttünk az emberekről! – fordult el Petertől, hogy rendezhesse az arcvonásait. Nem akart csalódottságot érezni, amiért a fiú így tönkretette az elmúlt pillanatok szépségét, de egyelőre két dolog között választhatott. Vagy úgy csinál, mintha nem lenne jelentősége, vagy feláll és hazamegy, aztán még a környéket is elkerüli, Peterről nem is beszélve. Érthetően a kérdés már abban a percben eldőlt, ahogy felvetődött benne. Marad és próbál türelmesen várni, hogy Peterben is megszülessen a felismerés, ők ketten összetartoznak… nemcsak mint barátok.

Peter a fatörzsnek dőlve nézte Sylvia egyenes gerincét. Tudta, hogy ez a játék csak terelés, időnyerés, és hálás volt érte. Azon sem csodálkozott volna, ha a lány feláll és szó nélkül kisétál a parkból és az életéből. Az utóbbi időben igazán mindent elkövetett azért, hogy ez így legyen, és egyelőre még nem értette, egyáltalán miért próbálkozik, és miért nem működik a dolog. Hol van Sylviában az a sokat emlegetett női hiúság és büszkeség, amelynek már sikítva kellene tiltakozni az ő bunkósága ellen? Nem mintha ezt akarta volna, mert a szíve mélyén tényleg kapaszkodott a lányba… csak még önmagának sem akarta bevallani, miért. 

-Az a negyvenes fószer ott a víz mellett egy titkosügynök abban a fekete napszemüvegben. Ha még ebben a hőségben is zakó van rajta, akkor hátul alighanem egy Magnumot rejteget a nadrág derekába rejtve. A fülhallgatójában pedig a társai nyomják neki az instrukciókat. – mondta már-már közömbösen, mintha percekkel korábban nem az érzékiség vibrált volna közöttük. Sylvia a kezét bájosan a szeméhez emelve vizsgálgatta egy ideig a célszemélyt, úgy döntve, belemegy a játékba, amit ugyan ő maga javasolt, de csak kínjában; aztán elmosolyodott.

-Ó, nem! A te titkosügynököd inkább csak egy unatkozó irodista innen a közelből, akinek már elege volt a légkondicionáló hidegéből és az ebédidejében itt hűsöl.

-Vasárnap van, ilyenkor nincs nyitva a közelben egyetlen iroda sem. – tromfolta le a lányt, aki megrántotta a vállát.

-Ha játszunk, akkor az időpont nem számít.

-Na, nem! Játék közben nem hozunk újabb szabályokat! – horkant fel Peter. -Vasárnap van. Ehhez tessék kitalálni a figurát.

-Oké, akkor egy barát, nem is… inkább egy férj, aki a feleségét várja, meg a gyerekét, akik a délelőttöt a játszótéren töltötték, amíg ő a barátaival sportolt valahol.

-Zakóban? – kérdezte gunyorosan a fiú a háta mögül.

-Lezuhanyozott és átöltözött. De most eljött a családjáért, hogy elvigye őket ebédelni.

-Egy maszatos gyereket meg egy asszonyt, akinek homok van a cipőjében? – kötekedett tovább Peter. Sylvia a szemét forgatva ránézett.

-Miért, akkor már nem is viheti el őket egy kisvendéglőbe?

-De az asszony miért nem főz otthon? – váltott irányt a fiú a játékban.

-Miért főzne, ha a férje a barátaival van? Még így sem egyenlő a dolog, mert ő a gyerekkel a játszótéren nyeli a homokot, amíg a párja a maga örömének hódol. Nem igazság.

-Hagyományos családmodell. – vont vállat Peter.

-Te is így képzeled majd a jövőt? A feleséged főz, gyereket nevel, te meg addig járod a magad útját? – fordította félre a fejét a lány. A kérdés nem volt egészen a játék része, de reménykedett benne, hogy nem esnek ki a szerepeikből, mert akkor megint csak a kínos hallgatás ereszkedne közéjük.

-Hát, főzni nem tudok. – vigyorgott rá a fiú, mire Sylvia a szemét forgatva visszafókuszált a zakós figurára, aki ebben a pillanatban elmosolyodott és széttárt karral előre lépett. Ők ketten, mintha csak vezényszóra tennék, önkéntelenül is előre hajoltak, hogy jobban lássák, kit készült ilyen örömmel üdvözölni. Egy szöszke, lobogó fürtös kislányt rohant oda a férfihoz és a karjaiba vetette magát. Mögötte lassan, megfontoltan egy pár ballagott kézen fogva. Tisztes távolban megálltak a zakós fickó előtt és kissé merev bólintással üdvözölték egymást, pár szót váltottak, aztán a férfi napszemüvegét a zsebébe rejtve felkapta a kislányt és a nyakába ültetve megfordult és elindult.

Peter kedvetlenül tépett le egy fűszálat és rágcsálni kezdte.

-Mondtam, hogy hagyományos családmodell. Elváltak, …apuka jött a lányáért, hogy pár óráig kábíthassa magát az érzéssel, hogy rá is szüksége van valakinek.

Sylvia kérdőn nézett rá. –Mi ez a keserűség? Hiszen a te szüleid nem váltak el? Fogalmad sem lehet róla, milyen elvált szülők gyerekének lenni. Vagy éppen elvált szülőnek. … és különben is… lehet, hogy titkosügynök és az ő választása, hogy csak ennyi időt tölthet a lányával. – kacsintott a fiúra, aki eldobta a fűszálat, aztán váratlanul a kezébe fogta a lány állát.

-Miért csinálunk úgy, mintha az előbb nem zsibbadtunk volna bele egy csókba, hm? Megtörtént, nem tagadhatjuk le. Inkább arról kéne beszélnünk, mit kezdjünk ezzel az új helyzettel.

-Új helyzettel? – lehelte Sylvia. –Milyen új helyzettel?

Peter elengedte a lányt, mintha megégette volna az ujjait.

-Ja, bocsánat, nem tudtam, hogy ez neked nem jelentett semmit! 

Most Sylvián volt a sor, hogy megragadja a fiút és szinte kényszerítse, hogy a szemébe nézzen.

-Nekem sokat jelentett, de melletted már fogalmam sincs, mit tehetek és mit nem, anélkül, hogy újra elő ne csalogatnám belőled a kishitűséged. Nem akarom megint azt hallgatni, hogy csak szánalomból tettem, amit tettem, vagy valami hasonló marhaságot. Majd ha fel mered vállalni, hogy meg akartuk csókolni egymást már egy ideje és most megtörtént végre, akkor beszélünk a dologról.

-Hűha! Micsoda belevaló szónoklat! – csúfolódott Peter. –Szóval, rajtam múlik a dolog? Én vagyok a beszari, akinek az érzéseivel ilyen óvatosan kell bánni? Azt mondod, hogy egy ideje már meg akartuk ezt tenni? … Nem tudom, nekem még sosem jutott eszembe. Most is csak a … franc se tudja, talán a napfény volt a ludas… - mormolta, miközben ujjával végigsimított a lány duzzadt ajkán, belefeledkezve az arcán  táncoló fényekbe, aztán keményen magához rántotta és a szájára tapadt. A lendülettől hanyatt döntötte Sylviát a takarón, és nem törődve a hirtelen mozdulattól lábába nyilalló kis fájdalommal, félig ráhengeredett. A külvilág megint megszűnt körülöttük, aztán csak arra eszméltek, hogy egy labda koccan a fejüknek, majd egy kisfiú torpan meg mellettük.

-Bocsánat! - motyogta, aztán felkapta a labdát és visszairamodott a játszótársa felé. –Csókolóznak! – kiabálta oda a másik kiskölyöknek, mire a környéken jó néhány fej fordult feléjük. Sylvia bíborvörösen, Peter kisfiúsan csillogó szemekkel nevetett a leleplezésen.

*

Peter már nem is számolta, hanyadszor kezdte újra Beethoven Für Elisét, nem hibázott, de mint egy végtelenített szalag játszotta a dallamot, ami az elsők között volt, amit még gyerekként tanult. A legjobb módja volt annak, hogy a pedálozást gyakorolja és közben gondolkodni tudjon, hiszen keze automatikusan repdesett  a billentyűkön. A szomszédok viszont alighanem már a francba kívánják, vágott egy grimaszt, miközben a halk taktusokat újra az erőteljes rész váltotta fel.

Egyszerűen képtelen volt másra gondolni, mint a parkban töltött órákra. Arra, ahogy Sylvia a karjában hevert a takarón, ahogy összeforrt az ajkuk, ahogy hazafelé egymásba kapaszkodva sétáltak. Aztán a lány a kapu előtt még egy utolsó csókot nyomott a szájára és leintett egy taxit, amivel elment, s bár a hátsó ablakból még sokáig integetett, ő azóta próbálta kizongorázni magából a feszültséget és közben megfejteni az ezer dolláros kérdést: miért ment el? Nem mintha azonnal az ágyába akarta volna ráncigálni, de ha esetleg mégis úgy történt volna, akkor az se lett volnba túlságosan meglepő fejlemény a parkban történtek után. Forrt a vére és meg mert volna esküdni rá, hogy Sylvia se tiltakozott volna. Legalábbis nem túl elszántan. De a valóságban Sylvia könnyedén hagyta magára a fájdalmasan feszülő vággyal a testében, és ez összezavarta. 

A szomszédok nyilvánvaló megkönnyebbülésére lecsukta a pianínó tetejét, elfordult az ülésen és kinyújtotta maga elé a lábait. A műtéti hegek és a lassan gyógyuló égési sérülések látványa még mindig összeszorították a gyomrát. Még emlékezett a fájdalomra és Aron barátnőjének arcára, ahogy a borzadályt igyekezett leplezni, amikor tegnap meglátogatták. Sylvia sima kíváncsisággal nézett végig rajta, amikor első alkalommal rövid nadrágban fogadta;  egyáltalán nem látott undort a csodás zöld szemekben, úgyhogy aligha ez volt a problémája, amikor itt hagyta. Még megkérdezni sem volt ideje, miért megy el, mert addigra már egy taxi siklott a járdaszegély mellé, és a lány csókot dobva szaladt, hogy elérje. 

Nagyot sóhajtott, ahogy a másnapi kontroll-vizsgálatra gondolt. Tisztában volt vele, hogy a kórházban is magyarázatot kell adjon, miért utasította el a további gyógytornát, és a mai nap után valahogy már nem is tűnt olyan jó ötletnek, hogy hagyta a büszkeségét győzedelmeskedni a józan ész helyett. De már nem akarta visszacsinálni a dolgot, mert az sokkal megalázóbb lett volna. Elbicegett a zuhanyozóig és a következő percekben a falnak támaszkodva hagyta, hogy a meleg víz végigcsurogjon a testén. Arcát a zuhogó vízbe fordítva hagyta, hogy a víz átjárja a haját és lemossa róla a mai nap vidám, érzéki kis kalandjának  emlékét. Abban biztos volt, hogy fagylaltra többé nem tud úgy nézni, hogy ezek a pillanatok eszébe ne jussanak.

Zongorajáték 7.

-Fullasztó ez a meleg! – legyezte magát Sylvia. Peter lakásának hiába volt nyitva minden ablaka, a levegő fojtogatóan állt, még egy enyhe szellő sem rezdült, hogy enyhet adjon. –Menjünk le a parkba, ott biztosan jobban jár a levegő! – nézett a zöld lombkorona irányába, ami alól a szökőkútnál pancsoló gyerekek zsivalya hallatszott fel.

-Nem akarok lépcsőt mászni. – morgott az orra alatt Peter.

-Napok óta ezt mondod. – nyafogott a lány. –Idebent meg lehet őrülni, te is jobban éreznéd magad, ha egy kicsit kimozdulnál. És egyébként sem először másznád meg ezeket a lépcsőket… fogd fel testgyakorlásként… ha már olyan fafejű vagy, hogy Jeremyt azóta sem hívtad fel.

-Ne kezdd már megint! – csattant fel a fiú hangja. Sylvia láthatóan nem tudja elengedni a gumicsontot, mert minden találkozásuk során legalább egy alkalommal szóba hozta a gyógytornászt. –Úgy látszik, neked hiányzik a srác, ha állandóan őt hiányolod. – húzta el a száját és várta, hogy Sylvia kikérje magának a gyanusítást, de a lány hallgatott. Nofene, a végén még beletrafált? –Tetszik? – kérdezte, és igyekezett közömbösnek feltüntetni a kérdést, bár a gyomra összeszűkült, amíg a válaszra várt.

-Kicsoda? Jeremy? – kérdezett végül vissza Sylvia, aztán megvonta a vállát. –Helyes srác… de nem az esetem. – tette hozzá halkan, mert biztos volt benne, hogy Peter itt nem fogja abbahagyni a piszkálódást.

-Miért, milyen srác a te eseted? – érkezett is a kérdés, amire számított.

-Nem tudom… szőke, sportos, azt hiszem – nyújtotta ki a nyelvét a fiú háta mögött. Ha azt akarta hallani, hogy pont olyan, mint ő, akkor ezt az elégtételt juszt se fogja megadni neki, még ha igaz, akkor sem.

-Sportos… - morogta Peter és a saját béna lábaira gondolt, amelyeket még mindig nem érzett elég erősnek ahhoz, hogy legalább sétálni tudjon velük… nemhogy biciklizni vagy túrázni. Aztán önkéntelenül is sötét hajába túrt… szőke … na hiszen, akkor mi a fenéért lóg itt állandóan, ahelyett, hogy álmai hercegét hajkurászná?

-Nincs kedved játszani egy kicsit? – lépett a zongorához, de Sylvia türelmetlenül csapta le a tetejét. Sok mindenhez lett volna kedve, a zenélés most kivételesen nem tartozott ezek közé. Egy héttel ezelőtt zarándokolt el hozzá Peter, és aznap este azzal a jó érzéssel ringatta magát álomba, hogy végre megtört a jég, a fiú is elismeri, hogy valami van köztük, de az azóta eltelt napok bebizonyították, hogy már megint túlságosan előre szaladt a képzelete. Peter ugyanúgy beérte beszélgetéssel, a hülye krimijéről való érdeklődéssel, mint korábban. Nyoma sem volt annak a már-már érzéki feszültségnek, ami a vacsora alatt közöttük vibrált.

-Nem, nincs kedvem zenélni. Már attól is folyik a hátamon a víz, hacsak a zongorára nézek. Menjünk le a parkba! – tért vissza az eredeti ötletéhez. Peter fáradtan nézett rá. Nincs értelme ezzel a lánnyal vitatkozni, mert a végtelenségig tudja mondani a magáét – sóhajtott magában. Úgy döntött, egy csipet igazsággal próbálkozik, hátha a megértésére tud játszani.

-Igazság szerint, nincs kedvem közszemlére tenni a lábaim.

-Miért?  szakadt ki a döbbent kérdés Sylviából. Őszintén nem értette, mi a fiú problémája. Tekintete végigsiklott a könnyű sortból kivillanó férfias vádlikon. A sötét szőr vonzotta a tekintetét, fizikai fájdalmat okozva, hogy visszafogja kalandozásra vágyó kezeit. Úgy képzelte, hogy selymes lehet a tapintásuk, de meggyőződni persze nem volt mersze a dologról.

Peter megfordult és leereszkedett a pianínó előtt álló kis padra. Kinyújtotta maga elé a lábait és drámai mozdulattal végigmutatott rajtuk.

-Szerinted miért?

Sylvia a műtétek hegére pillantott és az égési sérülések rózsaszín friss bőrére. Na igen… a látvány vonzotta a tekintetet, de nem keltett benne semmi ellenérzést. Nem is értette Petert, amiért hiúsági kérdést csinál a dologból. A lábai pontosan úgy néztek ki, mint akinek volt egy fájdalmas találkozása egy furgonnal. Örülnie kéne, hogy ennyivel megúszta, mert akár el is veszthette volna a lábait. Akkor aztán bujdoshatna a nagyvilág elől.

-Még mindig nem értem. – vonta meg a vállát és Peter szemébe nézett. –Ez csak egy sérülés. Ettől te még egy vonzó pasi vagy… a lábad meg majd meggyógyul. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiú vagy… - sóhajtott és pirulva elfordult, ahogy visszhangzott a fejében az óvatlanul kimondott vallomás: „ettől te még egy vonzó pasi vagy”.

Peter nézte egy ideig a lány alakját, ahogy az ablakon át vágyódva nézi a parkbeli nyüzsgést, aztán nehézkesen feltápászkodott. „vonzó pasi vagy” – csengett a fülében a halk vallomás… és egy beszari pasi is – tette hozzá gondolatban, amitől aztán persze azonnal bizonyítani akart. Ha Sylviának ez a vágya, akkor park, legfeljebb majd a fűben heverészve nézik, ahogy a többiek rohangálnak a friss levegőn. Vasárnap délelőtt volt, úgyhogy jó eséllyel egy talpalatnyi szabad helyet sem találnak, de egy próbát megér. A kanapéról felnyalábolta a kis takarót, zsebében megcsörgette az aprót, aztán az ajtó fel indult. 

-Na, gyere! Ha ennyire akarod ezt a sétát, akkor menjünk!

A lány meglepve fordult meg, aztán mosolyogva utána táncolt. –Na végre! Már azt hittem, semmivel se tudlak rávenni, hogy ebből a gőzfürdőből kimozduljunk egy kicsit.

A lépcsőházban türelmesen várta, hogy Peter óvatosan kapaszkodva learaszoljon a lépcsőkön, aztán tartotta a nehéz kaput. Odakint Peter megtorpant, ahogy Sylvia lendületesen a zebra felé indult.

-Hé, Sylvie, jöjjek én is? – kiabált után, mire a lány a szemét forgatva visszalépdelt mellé.

-Bocs, csak olyan soká várattál, hogy türelmetlen vagyok. De persze, együtt megyünk.

-Az biztos – mondta a fiú és erős szorításával a lány keze után nyúlt és kézenfogva lépdelt vele előre. Sylvia vére feldübörgött, ahogy a fiú meleg tenyere az övére simult. Na végre! Erre várt már egy hete, de hiába. Már azt hitte, csak egy álom volt az az este, otthon a konyhájukban. A fiú a saját lakása falai között szó szerint is a maga falai mögé vonult vissza, tartózkodva minden személyes megjegyzéstől és érintéstől. Most azonban mintha apró repedések mutatkoztak volna ezen a falon, és ennek egyik ékes bizonyítéka volt szorosan összefonódó kezük. 

Peter kíváncsian várta, mikor kell majd Sylviát újra visszafognia, de a lány azonnal alkalmazkodott a ritmusához és békésen andalogva kéz a kézben lépdelt mellette, mintha csak arra várt volna, hogy beléje kapaszkodhasson. A takaróval a hóna alatt ballagott, és érezte, ahogy a puha anyagtól szinte meggyullad az oldala. Jól sejtette, a park dugig volt sorstársakkal, akik már nem bírták a betonfalak közti forróságot. Itt, a fák lombkoronájának oltalmában tényleg sokkal kellemesebb volt a levegő. Leterítette a takarót egy árnyékos helyre közel a szökőkúthoz, aztán amikor Sylvie már törökülésben ült a földön, rávigyorgott.

-Mindjárt jövök. – mondta és elindult a Park bejáratához közeli fagyis felé. –Milyet kérsz? – kiabált vissza, mire a lány nevetve széttárta a kezét: -Mindegy, csak sokat.

Peter hamarosan a kezében lévő tölcsérekre koncentrálva bicegett visszafelé. A hőségben a hűs édesség gyors olvadásnak indult, ezért kénytelen volt hol ebbe, hol abba belenyalni, de még így is úgy érezte, lassan mindene ragad, mire a lányhoz ért.

-Bocs, nem tudtam gyorsabban hozni, kicsit olvad – nyújtotta Sylvia felé a fagyit.

-Semmi baj, így a legjobb... – vigyorgott a lány, miközben mohón nyalogatta a gyümölcsdaraboktól hemzsegő kupacot. Peter egy ideig elgondolkozva nézte, aztán észbekapott, ahogy a saját adagja csöpögni kezdett. Letérdelt, aztán lassan elhelyezkedett a lány mellett. Úgy ették a fagylaltot, mint a gyerekek, nem törődve vele, hogy ragacsos édesség tapadt már az ujjaikra, az állukra, de még Sylvia lábára is. 

-Azt hiszem, a végén mehetünk fürödni a szökőkútba – kuncogott a lány, majd egy váratlan mozdulattal a fiú szája sarkából is letörölt egy kis foltot, aztán leszopogatta az ujját. Ez volt az a pillanat, amikor Peter az éppen mellettük landoló labda után rohanó kutyusnak odakínálta a szétázott tölcsért. A csokoládé színű labrador egyetlen nyelettel tüntette el a váratlan ajándékot, aztán felkapta a labdáját és már rohant vissza is a gazdájához. Peter bocsánatkérő mosollyal integetett oda az idős tulajdonosnak, aztán minden figyelmét Sylviának szentelte, aki akkurátusan nyalogatta az ujjait. Elkapta a lány kezét és a kifordított tenyért vizsgálgatva elnevette magát.

-Úgy ettünk, mint az óvodások... ha ezt tudom, kölcsönkérhettünk volna tőlük egy partedlit – intett egy fiatal pár felé, akik egy bébit etettek kacarászva. A láthatóan sárgarépát is tartalmazó bébiétel színesre festette a takarójukat, amin ültek. Sylviát azonban nem érdekelte a szomszédok maszatolása. Csak a fiú érintésére tudott koncentrálni, aki még mindig tartotta a kezét és amíg beszélt, ajka egyre csak közeledett a lány csuklója felé. Amikor a nyelvével lenyalta az eperfagylalt maradékát, Sylvia nagyot nyelve szuggerálta a saját csuklóját. Úgy tűnt, mintha az erek vitustáncot jártak volna a vékony bőr alatt, ő pedig szinte látta, ahogy torkában verő szívének ritmusa ott lüktet a fiú nyelve alatt.

-Messze van a szökőkút – suttogta Peter, aztán időt hagyva a lánynak a visszavonulásra, lassan Sylvia felé hajolt. Egy pillanatot még várt, hagyva, hogy kitisztuljon a lány tekintete, lehulljon róla a meglepetés béklyója. Amikor pedig ez megtörtént, önmagát megadva ennek az új kihívásnak hagyta, hogy Sylvia húzza magához a fejét.

***

Valószínűleg csak hétfőn érkezik az újabb fejezet... szép hétvégét mindenkinek! Puszik! Jutka