Vigyázok rád 45.

Kate még csukott szemmel kinyújtotta a kezét, hogy belekapaszkodjon a testbe, amelynek közelségét egész éjjel érezte, de most valahogy túlságosan távolra került tőle. A szeme ijedten pattant ki, ahogy az üres ágyneműt markolta. Magára kapkodta a farmerjét és egy lenvászon inget, aztán csak úgy mezítláb kióvatoskodott a folyosóra. Az ebédlő felől hangokat hallott, így arra vette az irányt. Mielőtt belépett volna, megtorpant… odabent Robert és Justin beszélgettek. Olyan nyílt, önelemző őszinteséggel, amit igazán nem várt egyikőjüktől sem. Mintha két barát beszélgetését hallgatná. Tétovázva törte a fejét, hagyja-e őket vagy kapcsolódjon be, aztán óvatlansága eldöntötte a kérdést, ahogy a parketta megreccsent alatta. A francba! – merevedett meg, aztán rájött, hogy már késő láthatatlant játszania, ezért inkább előre lépett. Odabent egyszerre nézett fel rá a két kócos férfifej. Kezükben bögrével kényelmesen üldögéltek a karosszékekben, Robert talán kicsit merevebb tartással, pontosan úgy, mint aki deréktól hónaljig szoros kötésben feszeng. Hosszú kinyújtott lábaikon éppúgy nem volt cipő, mint rajta. Roberten kopott farmer és fehér póló, Justinon fekete farmer és nyitott fekete ing lebbent meg, ahogy a lány láttára felállt. Zavartan begombolt néhány gombot, aztán teletöltött egy bögrét és Kate felé kínálta.

-Már fent vagytok? – tette fel a roppant elmés és kényszerűen páros tegező mondatot a lány. Justint eddig nem tegezte, de most kénytelen volt, ha nem akarta még nevetségesebb módon külön-külön feltenni nekik a kérdést. És nyilván fent vannak, ha Robert nem fekszik mellette az ágyban, helyette pedig láthatóan itt teázgatnak. Jó kezdés volt ! – fintorgott az orra alatt, miközben a bögréért nyúlt. –Köszönöm!

Robert elmosolyodott, ahogy a bájos ziláltságot meglátta és azonnal eszébe jutott a tegnap este, ami oly ígéretesen indult, aztán valahogy a folytatás homályba veszett. Abban biztos volt, hogy nem szeretkeztek, erre azért egészen biztosan emlékezne. Kegyetlenül fáradt volt este, mert a repülős alvás pihentető hatása a nullával volt egyenlő; a baleset már csak a hab volt a tortán. Nyilván a gyógyszertől is bágyadtabb volt. Valami kopogtatás rémlett fel a homályból… oh, igen … megzavarták őket. A testének ennyi elég is volt, hogy emlékezni kezdjen. Mocorogni kezdett, Kate pedig fesztelenül a combjára ült, mert nem akart egy újabb nehéz karosszéket elvonszolni az asztaltól. Édes kínzás volt ez, de Robert nem tiltakozott. Kezével igyekezett nyugton tartani Kate testét. 

-Így maradnátok egy kicsit? – szólalt meg rekedten Justin, felkapva a mappát és a szénrudacska-csonkot. Gyors, határozott mozdulatokkal dolgozott, időnként rájuk pillantva, homlokát ráncolva… időnként ujjával elkenve egyes vonalakat. Ők ketten zavartan ültek. Furcsa volt így valakinek az átható pillantása alatt megőrizni a meghittség látszatát, de nem lehetetlen. Egy idő után már újra érezni kezdték egymást, és már képesek voltak megfeledkezni Justin őket figyelő tekintetéről is. Hosszúra nyúlt a kezdeti pillanat, de szinte észre sem vették. Robert sem érezte a combja zsibbadását, csak a nyakát ölelő puha kar édes bilincsét. A lány mögött, a karfán nyugvó kezében korábban gőzölgő bögre tartalma lassan kihűlt, …szomjas volt. A belső tűz – úgy tűnt – a torkát is kiszárította. Kate mintha megérezte volna, a saját bögréjét emelte a férfi szájához, hogy ihasson belőle. Justin éppen felnézett és megállt kezében a szénrudacska, ahogy egymásba fonódó tekintetüket meglátta. –Állj! – szólt rájuk, szinte csak sóhajtott, de Kate megmerevedett a mozdulatban. A férfi lapozott és villámgyors mozdulatokkal megörökítette őket ebben a meghitt pillanatban. A kezekre, az arcokra koncentrált. Tudta, ha ezt vissza tudja adni, talán élete egyik legjobb darabja kerülhet ki a kezei közül. Amikor úgy érezte, már éppen elég részletet lopott el a szerelmesektől, felállt.

-Alfred mindjárt hozza a reggelit. Egyetek nyugodtan, nekem most dolgom van! – mondta komoly, szinte már harcias ábrázattal és szinte futva indult a műterem felé. Kate a fejét csóválva nézett utána.

-Hát, csak elérte!

-Mit? – húzta össze a szemöldökét Robert és a combját dörzsölte, hogy a vérkeringés újra induljon benne, amikor a lány felállt.

-Modellt ültem neki, pedig nem akartam. Ráadásul téged is rávett.

-Nem volt ebben semmi rossz. – vonta meg a vállát a férfi. –Amikor a rajzait néztem, volt egy pillanat, amikor azt hittem, már korábban megadtad magad neki. Volt egy csomó vázlata rólad… részletek… a tested apró porcikái, amiket ő elvileg nem is láthatott… elbizonytalanodtam. De azt hiszem, egyszerűen csak másként lát, mint a hétköznapi halandók. Zavarbaejtő lenne, ha pucéron rajzolt volna le most mindkettőnket, mégis csak egy idegen férfi, meg aztán ennyire azért nem akarom magam közszemlére tenni, téged meg végképp. De a szívem mélyén veszettül kíváncsi lennék ezekre a rajzokra, amiket most csinált. … Viszont, ha olyan művész, amilyennek képzelem, úgysem mutatná meg, bármilyen szépen kérném. Biztos tudja, hogy el is kunyerálnám tőle… bármit megadnék neki, ha nekem adná… bekeretezném és kiraknám a szobám falára… de tudom, hogy reménytelen. Neki ez maradt belőled. …Lehet, hogy én nem is vagyok a rajzain – grimaszolt kis félmosollyal, mire Kate lehajolt és megcsókolta.

-Lányom! …a bordái… igazán kímélhetnéd! – reccsent Dean szemrehányó hangja az ajtóból. A tegnapi ruhája volt rajta, mégis úgy nézett ki, mintha átöltözött volna. Nyoma sem volt a farmeren a partmenti mászásnak, a motorozásnak. …-Valaki kipucolta a holmimat reggelre. – adta meg kéretlenül is a választ a másik kettő pillantására. –Gondolom, Alfred lehetett. Fantasztikus a kisöreg! Több energia van benne, mint bennünk összesen – sóhajtott elismerően, ahogy az emlegetett belépett egy méretes tálcán – látszólag könnyedén - hozva a gőzölgő gombás omlettet.

*

Londonban szakadó eső és hűvös szél fogadta őket, ami szinte a bőrük alá is becsempészte a nyirkosságot. És ez a bánatos idő kitartott másnap reggelig, mintha elhatározta volna, hogy a maga módján megsiratja az elválásukat.

-Vissza kell mennem! – simogatta Robert a lány kezét az étterem egy eldugott kis asztalánál, a reggelit csipegetve. Dean az utazást szervezte, később csatlakozott csak hozzájuk, ez most az ő idejük volt. Az idejük a búcsúra.

-Mi lesz Martinezzel? – nézett rá Kate szorongva, nagy világos kék szemei félelemmel teltek.

-Nem tudom. – vont vállat Robert. –Csak nem tesz el láb alól. Tudod, gondolkodtam, ha ragaszkodik hozzá, meg fogom csinálni. Meg tudom csinálni! Rád gondolok, ha Mirjammal dolgozom, és össze fog jönni.

-Nana, nem kell ám minden percünket vele is megélned! – intette Kate, arra a feledhetetlen éjszakára célozva, amit most éjjel töltöttek együtt. Cardiffból megérkezve kivettek Dean-nek is egy szobát, Robert pedig az övén osztozott. Ma éjjel Dean nem figyelmeztette őket az égve hagyott kislámpára, pedig égett… hogy minden porcikájukat lássák és elraktározhassák emlékeik között a következő magányos hetekre.

*

-Mirjam! Szia! Megmondanád, hol érhetem el a barátodat? – tért Robert azonnal a lényegre, ahogy Stephanietól a lány telefonszámát megkapta, és néhány mély levegővétel után hívta is, mielőtt meggondolja magát.

-Nocsak! Előkerültél? Úgy eltűntél a városból, senki sem tudta, hova mentél… egy pillanatig sem zavart, hogy miattad áll a forgatás… - zsörtölődött a lány, nem is foglalkozva Robert kérdésével. Nem is csoda, az elmúlt napokban neki kellett elviselnie Alejandro mogorvaságát.

-Nézd, Mirjam, sürgős dolgom volt Európában, megsérültem, úgyhogy legyen neked elég ennyi elégtétel. Még egyszer kérdezem, tudod, hogy hol érhetem el a barátodat, vagy megtartod a titkot?

-Mindjárt adom. – mondta affektálva a lány, majd szinte azonnal a mexikói férfi érces hangja szólt bele a telefonba.

-Micsoda meglepetés, Robert! Hallom, engem keres. – bájolgott az olajos képű férfi, de Robert tisztán érezte a hangjában az elégedettséget, amiért megalázkodva ő hívja vissza. A háttérből Mirjamot lehetett hallani, ahogy mondja a magáét, egészen addig, amíg Martinez a telefont be sem fogva rászólt: -Drágám, vidd innen a formás segged, vagy fogd be a szád, mert ha én fogom be, annak nem fogsz örülni! – Robert elhúzta a száját. A maffiózó ingerült. Türelmesen várta, hogy a fickó rá figyeljen, de még mindig nem volt egyetlen épkézláb gondolata sem, hogy mit mondjon. Remélte, hogy a férfi majd mond valamit, amire reagálhat.

-Bocsásson meg, megzavartak! – mentegetőzött Martinez álságosan, aztán acélos keménységű hangra váltva folytatta: -Azt hittem, világos voltam, amikor meglátogattam. Hiányoltuk a forgatásról, Robert. És kifejezetten aggasztó volt, hogy senki nem tudta, hova tűnt.

-Nos, igen… - válogatta meg a szavait Robert – közbejött valami halaszthatatlan dolog Európában, aztán megsérültem közben, így kicsit elhúzódott. De már itt vagyok. Jerryvel beszéltem már, ő azt mondta, holnap folytathatjuk, de az az igazság, hogy pontosan a látogatására gondolva, úgy gondoltam, magát is megkérdezem, nem változott-e meg a véleménye… Még mindig azt akarja, hogy együtt fejezzük be ezt a filmet?

-Ahogy hallom, a maga véleménye változott meg. – szembesítette Martinez Robertet a ténnyel, mire nagyot nyelve dacosan válaszolt.

-Nem, mr. Martinez… az én véleményem nem változott meg. Most is azt mondom, nem szerencsés a párosunkat erőltetni, de ha a vezetőség ragaszkodik hozzá, akkor kénytelen vagyok fejet hajtani. Mást nem tudok tenni, mint hogy legjobb tudásom szerint próbálom hozni a figurát, de ez még mindig nem garantálja, hogy az anyag jó lesz. 

-Én bízom magában, Robert – kedélyeskedett a férfi, és amikor Robert már megkönnyebbülten búcsúzkodni kezdett volna, halkan, de roppant határozottan hozzátette: -És készítse a csekkfüzetét, az elmúlt napok állását ki fogják számlázni Önnek. De ez nyilván nem okoz gondot, nem igaz? – kérdezte gúnyosan.

-Bassza meg! – morogta Robert, ahogy az elnémult telefont lerakta. Utálta Martinezt, a bosszúvágyáért, utálta önmagát a megalkuvásért, utálta a filmet is, mert szépen alakuló karrierje mélypontjának ígérkezett. Ráadásul már előre tudta, hogy Alejandro Martinez ezért is rajta veri majd el a port; és nem tudta, hogy ezt mennyire képletesen kell majd értenie. Leginkább pedig azt utálta, hogy itt kóválygott megint egyedül a házban, talán csak a kutyák jelentettek némi örömet és társaságot.  A nap egyhangúságát csak egy futár érkezése zavarta meg, aki a lakókocsiban hagyott szövegkönyvet hozta el neki, így aztán jobb ötlete nem lévén, leült és próbált a szövegre koncentrálni. Nehezen ment, főleg, amikor a történet a közelmúlt néhány apró pillanatát juttatta eszébe, és ettől rendre dekoncentrálttá vált.