Vigyázok rád 43.

Robert kábán nézett fel az aggodalmasan föléje hajoló férfiarcokra, miközben fájdalmasan zsongó testét felültették. Csupa ismeretlen arc. Zavarodott tekintetét jól látható megkönnyebbüléssel fogadták, és sorra tűntek el a látómezejéből. Egy valaki maradt, és most vette észre, hogy az illető gyors, gyakorlott, szakértő kezekkel széles bandázst teker a mellkasára, amely nem engedte, hogy meggörnyedjen a fájdalomtól, és egyúttal mintha könnyebbé tenné még a levegővételt is.

-Köszönöm! – nézett a férfira, aki úgy nézett ki, mintha az előbb még az erdőben hajtotta volna a vadat.

-Szívesen. – mosolyodott el a férfi. Egy beteg, aki hálálkodik… ehhez igazán nem volt hozzászokva. Még megerősítette a kötés végét, hogy ki ne bomoljon, aztán megveregette Robert vállát. 

-Nyugodtan dőljön hátra és pihenjen. Kapott egy fájdalomcsillapítót, és a biztonság kedvéért egy lassan felszívódó antibiotikumot is injekció formájában. Teljességgel általános szerek, úgyhogy ha nem tartozik a népesség három ezrelékéhez, akkor nem lehet allergiás rájuk. Dr. Morton vagyok… és mielőtt itt valaki elsütné a viccet, jobb, ha tőlem tudja meg, hogy állatorvos vagyok. De vannak műszereim, amikkel biztosan megállapíthattam, hogy nem törött el egyetlen bordája sem. Repedt  van, és az is nagyon kellemetlen tud lenni, de a kötés segíteni fog.

-Igen, azt máris érzem. – sóhajtott Robert. –Hol vagyok?

-Justin Doran házában.

-Az jó, mert hozzá jöttem. – motyogta halkan Robert és oldalra fordította a fejét, ahol az ajtónál mozgás hívta fel magára a figyelmét. Egy magas, fekete hajú férfi lépett be. Talán öt-tíz évvel lehet idősebb nálam – gondolta az érzelemmentes, jóképű arcot vizsgálva. 

-Üdvözlöm, Robert! – szólalt meg a férfi, és hangjában nyoma sem volt hamis szívélyességnek, inkább valamiféle kíváncsiság érződött ki belőle. Mindenesetre tudta, ki hever a vendégszoba ágyán, ez látszott a tekintetén. –Justin Doran vagyok. Vártuk ugyan, de talán nem ilyen hamar. A belépője mindenesetre hatásos volt. – mosolyodott el fanyarul.

-Jah, hát ahhoz értek. – grimaszolt Robert. –Kate jól van? – tette fel a kérdést, amely az első tiszta gondolatával újra foglalkoztatni kezdte.  

-Kicsit megijedt, mert azt hitte, nagyobb a baj. De az édesapja már megnyugtatta. – felelte a férfi, talán szándékosan félreértve a kérdést.

Robert maga mellett a kemény matracra támaszkodva megpróbált feljebb húzódszkodni. A mozdulat nem is volt annyira rossz, mint amilyenre számított. A fickó ezek szerint már mindenkiről mindent tud. Dean szerepéről is. Előnyben volt vele szemben, aki csak a saját, első benyomásaira támaszkodhatott. Ez alapján Justin Doran barátságos, segítőkész embernek tűnt. És tulajdonképpen idegesítően jóképű volt. Ráadásul a vonásait áthatotta valami melankolikus hangulat, ami arra sarkallta az embert, hogy próbálja őt megérteni. Talán Kate-et is az ijesztette meg vele kapcsolatban, hogy megérezte a férfi kedvelhető, vonzó oldalát. Ha így is volt, úgy tűnt, ez a Doran nem akart ezzel visszaélni. 

-Sajnálom, hogy így magára törtünk. Kevésbé drámaian akartam érkezni. De nagyon köszönöm, hogy maga és dr. Morton a segítségemre siettek. Igazán hálás vagyok. – mondta a férfi szemébe nézve, aki néma biccentéssel fogadta a köszönetét.

-Vacsoraidő van. A többiek már az ebédlőben vannak, én vállaltam magamra, hogy oda kísérem, ha elég erősnek érzi magát, de ide is küldethetem a vacsoráját. …Harold, a meghívás természetesen Rád is vonatkozik – fordult a sarokban pakolászó orvos felé. Robert óvatosan oldalra fordult és lerakta a lábait a padlóra. Poros cipői nyomát felfedezve a vakító fehér ágyneműn, úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki megrovást vár a figyelmetlenségéért, de senki nem tett neki szemrehányást. Próbálta kinyomni magát, de túlságosan alacsonyan ült és előre kellett volna hajoljon, hogy lendületet vegyen. Mire éppen elhatározta magát, hogy megpróbálkozik vele, a két férfi oldalról felsegítette.

-Nem szédül? – kérdezte meg még az orvos, mire Robert megrázta a fejét. Nem, nem szédült, sőt… talán Londonban érezte magát utoljára ilyen jól, azóta a szorongás szorította görcsbe a gyomrát, aztán a baleset, majd az ájulás gyengesége. Most kifejezetten kezdte magát megint épkézláb embernek érezni, és ezért ennek a két fickónak lehetett hálás. 

-Minden rendben. Mehetünk. – nyelt nagyot az első bizonytalan lépést követően. Mire a szobából kilépett, már csak merev tartása árulkodott róla, hogy nincs a legjobb formájában.  

Az ebédlőben Kate a széktámlát szorongatva alig bírt egy helyben maradni. Ha az apja nem állt volna mellette, már régen beslisszolt volna a betegszobának kinevezett szobába. Mindennél jobban érdekelte, hogy Robert ténylegesen hogy érzi magát. Teljesen összezavarodott. Egyrészt ott voltak a lelkiismere-tfurdalásának szikrái, amiért Robert lényegében miatta került ebbe az állapotba. Másrészt ott volt a csodálat, ahogy Justin Doran kezelte a helyzetet. Lehetett volna utálatos és elutasító, de gyors volt, hatékonyan segítőkész és a végletekig udvarias mindenkivel. Látta, hogy vált néhány mondatot az apjával is, amíg ő Alfrednak segített – szegény ember legelszántabb tiltakozása ellenére is – feltenni a terítéket. Sajnos egyetlen hang sem jutott el hozzá, de a beszélgetésük  láthatóan békés volt. Justin érdeklődve hallgatta az apja beszámolóját, és közlékeny volt, amikor Dean kérdezett. Itt mindenki jóban volt mindenkivel, csak ő nem volt jóban saját magával. 

Amikor Robert magas alakja felbukkant az ajtóban, akaratlanul is összehasonlította a két férfit. Egyforma magasak voltak, de Robert még karcsúbb volt, Justin már férfialkat. Justin volt a Hold… sötét színeivel, zárkózottságával, sötét, mély szemeivel az éjszakát idézte, Robert élénken vibráló tekintetével, ezüstösen csillogó szemével, a láttára felvillanó boldog mosolyával pedig maga a melengető napfény. Ez volt az a pillanat, amikor erővel sem tarthatta volna vissza senki, hogy hozzá ne szaladjon. Kicsit talán szertelenre is sikeredett a mozdulat, ahogy körbeölelte és megbújt a mellkasán. Robert halkan felszisszent, mire azonnal elengedte, de a férfi visszafonta maga köré a karjait.

-Semmi baj, csak óvatosan! – súgta a fülébe és lehunyt szemmel szívta be Kate ismerős és fájón hiányzó illatát. –Istenem, mennyire nem mennek nekem ezek a hősies gesztusok! Hanyatt- homlok jöttem, életemben talán először örültem neki, hogy megengedhetem magamnak, hogy gépet béreljek, erre a döntő pillanatban meg összeomlok, mint egy kislány. Bocs, édes… nem így terveztem!

Kate szóhoz sem jutott, de nem is nagyon akart. Mit mondhatott volna? Hogy a hisztériája miatt majdnem elvesztette a férfit, aki az apja mellett a legfontosabb az életében? Mégis, ha soha többé nem kívánhat semmit az életben, akkor is megérte, hogy Robert mindent félredobva rohant hozzá? Erről aztán eszébe jutott az is, hogy tulajdonképpen nem is szabadna itt lennie.

-Mi van a filmmel? Nem is lehetnél itt!

-Nem érdekes, hagyjuk! – simogatta meg az arcát a férfi és a rájuk várakozók felé fordult, aztán Kate-be karolva az asztalhoz mentek ők is. Dean a szája szélét rágcsálva figyelte őket. És figyelte a házigazdát is, akinek a tekintete gyanusan sokszor kúszott a lányára, hogy aztán valami furcsa, merengő és szenvedélytől égő pillantással időzzön rajta. Mi a fenét csinált Kate, amiért ide kellett jönniük? 

Justin a rajzokra gondolt a műteremben. Két napja lázasan csak rajzolt… Kate-et örökítette meg, ahogy a reggelinél ül, az ebédlő ablakánál süt csillogó hajára a napfény, az erdőbeli tisztáson simogatja a szobrokat, ahogy a parti meredélyen fújja a rakoncátlan szél a tincseit, és Kate ahogy szikrázó szemekkel utasítja el… valamiért ez a látvány égett bele leginkább az emlékezetébe. Eleinte csak részleteket rajzolt róla, részleteket, melyeket nem is látott, csak elképzelt a ruhája alatt, majd ellesett mozdulatokat. Még nem tudta, hogy melyik rajz kel majd életre agyagból a kezei között, hogy aztán valami nemesebb anyagba álmodja át, de tudta, hogy a munkának abban a pillanatban nekilát, ahogy a lány kiteszi a lábát a házból.

Ahogy most felnézett, azt kellett látnia, hogy a férfi, aki Grál lovagként érkezett a messzeségből érte, kicsit fájdalmas arccal ül a székén, Kate pedig rajongó és egyszersmind aggodalmas tekintettel simít végig az asztalon fekvő kezén újra és újra. Annyi gyengédség, féltés és szerelem volt a mozdulatban, hogy nem bírta tovább, elnézést kért és felpattant. Néhány pillanat múlva visszatért a mappájával a kezében és egy szénrudacskával, aztán a többiekkel nem törődve, az asztalfő magányának rejtekében gyorsan felskiccelte az újabb rajzok fő vonalait. A társaság eleinte kíváncsian, majd egyre inkább megfeledkezve különc viselkedéséről, csendesen falatozott. Alfred bort töltött a poharakba és dr. Morton tósztot mondott a végül is szerencsés földet érésükre. 

Justin ezen a ponton riadt föl a munkából és becsukta maga előtt a rajzfüzetet. Megemelte a poharát és a vendégei egészségére ürítette. Eddig úgy érezte, látva Kate rajongó tekintetét, amivel a barátja mozdulatait követte, hogy már megtanult veszíteni, most hirtelen rádöbbent, ami soha nem volt az övé, azt nem is veszítheti el. A néhány napos közjáték az életében csak egy kellemes emlék marad majd, esetleg néhány kisplasztika készül belőle; de soha, sem az első, sem a tegnapi napon nem volt esélye meghódítani a lányt. Minden érdeklődése a művésznek, nem pedig a férfinak szólt. Szerelmes volt a barátjába, és mivel Justin nem tudta szívéből örökre száműzni az érzést Catherine halálával, így még emlékezett, hogy ez mit jelent. Vakságot és süketséget a csábításra. 

Ő bontott asztalt, arra hivatkozva, hogy még dolgoznia kell, de arra kérte a vendégeit, tartsanak vele a másnapi reggelinél, hogy elbúcsúzhasson tőlük. Aztán felállt és a mappát magához ölelve a műtermébe sietett. Dr. Morton is elbúcsúzott, és hamarosan ott maradtak magukban a nagy szalonban, Dean , Kate és Robert. Hirtelen nem is tudták, hogy tovább. A kínosan elnyúló csendet végül Alfred kérdése szakította félbe, ahogy Deanhez fordult.

-Uram, megfelel önnek az a szoba, ahol a vizsgálat folyt? Természetesen az ágyneműt azonnal lecserélem.

-Köszönöm, tökéletes lesz! – mosolygott rá Dean, aztán eszébe jutott, hogy segít az idős férfinak és utána sietett.

Robert vigyorogva nézett Kate-re, aki a kandallóban égő tűz mellett lévő kanapén üldögélt mellette.

-Úgy tűnik, kitúrtak a szobámból. Befogadsz éjszakára egy szerencsétlen, sérült utazót?

-Miért is ne? Az ágyam hatalmas, kényelmesen elalhatunk a két szélén. Nem venném a lelkemre, ha álmomban véletlenül megütném a bordáidat. …De most a viccet félretéve… Hogy tudtál utánam jönni? Hiszen neked most dolgoznod kellene! – tért vissza a korábbi kérdésre, és Robert úgy döntött, jobb ha beavatja a távolban történtekbe.

-Ott hagytam a forgatást… nem igazán jöttünk ki a partneremmel és éreztem, hogy semmi értelme a kínlódásnak, az eredmény csapnivaló lesz. Inkább kiszálltam. – mondta Robert, és bár a hangja közömbösen csengett, Kate látta rajta, hogy szíve mélyén bántja a dolog.

-És ilyet lehet? – kerekedett el a lány szeme.

-Hát, nem fordul elő túl gyakran, igaz… de meg kell értsék, hogy így jobb mindenkinek! 

-Szóval, akkor nem én vagyok az oka? – kérdezte félénken a lány, mire Robert kissé bűnbánó arccal grimaszolt.

-Lehet, hogy jobban hangozna, de nem… még mielőtt beszéltünk, én már eljöttem a forgatásról. Amikor pedig hívtál, jó szabaduló útvonalnak tűnt az utazás. Martineznek is lesz ideje legalább, hogy rájöjjön, nekem van igazam.

-Ki az a Martinez?

-Hát, hogy is mondjam… ő a film egyik fontos szponzora, és egyúttal a partnernőm barátja, ha érted, mire gondolok… kicsit rossz néven vette a döntésemet, és figyelmeztetett, hogy kússzak vissza és tegyem a dolgomat. De akkor hívtál te, én meg elindultam. Úgyhogy a dolgok – azt hiszem – még nincsenek igazán lezárva.

-Kártérítést akar?

-Nem, nem igazán… a nevemet akarja a stáblistán, és ez sokkal rosszabb, mert a film Mirjammal borzasztó lenne.

-Színész vagy, meg tudod oldani – hajtotta félre a fejét Kate és Robert úgy nézett rá, mintha hirtelen még egy feje nőtt volna.

-Nem hiszem el, hogy te is azzal operálsz, mint az a gengszter. 

-Milyen gengszter? – sápadt el Kate. –Csak nem Alejandro Martinezről beszélünk?

-Csak de… róla – fintorgott Robert, aztán előrehajolt és meghúzta a pohara tartalmát. –Nehogy azt mondd, hogy még te is ismered?

-Alejandro Martinezt mindenki ismeri. – csóválta a fejét a lány. –Robert, remélem, nem nagyon rúgtad össze vele a port, mert ő igazi nagykutya, sokat tud neked ártani, mert sokan félnek tőle, és inkább a kedvét keresik, minthogy szembeszálljanak vele. Mondok neked egy példát. Ott a Chateau Marmont… tudom, hogy te is azért kedveled, mert ott nem nyomhatnak fényképezőgépet az arcodba, de hidd el, Martinez bármikor simán elérné, hogy az ott töltött idődről készült fotók tömege lepje el az internetet. Valamikor régen a politikusokat csinálták ki ilyen módszerekkel, hogy a szobabeli tükrök túloldalán kamerák rögzítették a lakó minden mozdulatát, mostanra már a sztárokra is rárepülnek. Ne balhézz össze vele, mert bosszút fog állni!

-Hát, azt hiszem, ezzel a figyelmeztetéssel már elkéstél – vont vállat a férfi. James  Franco-ra gondolt, akit éppen mostanában hurcoltak meg egy tizenhét éves lány miatt. Kellett nekik együtt távozni arról a rohadt partyról! Mintha ez olyan egetverő nagy dolog lenne – húzta el a száját. Szegény Paul Walker is harminchárom volt, amikor összejött Jasmine-vel, aki akkoriban még csak tizenhat múlt. De az idő bebizonyította, hogy jó párost alkotnak. Alkottak – javította ki magát borzongva a nemrégiben bekövetkezett tragédiára emlékezve. Közben felrémlett neki néhány régebbi, a szállodában eltöltött nap vagy éjszaka kissé homályos emléke. Ha nem volt szerencséje, akkor máris éppen elég kellemetlenkedő anyaggal rendelkezhetnek. Nem mintha ez különösebben érdekelte volna. Egyetlen szempont miatt állt fel a szőr a nyakán… Kate-et nem akarta szembesíteni az ott folyó néha parttalan „szórakozások” képeivel. Akkoriban sem töltötte el büszkeséggel a másnap, mostanra kifejezetten szégyellte… és nagyon remélte, hogy életének elfeledett, de legalábbis eltemetett emlékei között könyvelheti el.