"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. április 23., szerda

Zongorajáték 4.



-Sajnálom, Mr. Deaver, de Peter Cunningham elutasított minden további kezelést, úgyhogy feleslegesen utalta át az összeget. – mondta Jeremy a telefonba. Azt már nem is kötötte a férfi orrára, hogy Peter ma morogva állta el az útját, amikor megérkezett hozzá és cseppet sem finoman megkérte, hogy menjen a fenébe, és lehetőleg ne is jöjjön soha többé. Ráadásul mondja meg ennek a bizonyos Mr. Deavernek, hogy dugja fel a seggébe a pénzét, nincs szüksége rá. Jeremy nem értette a fiú indulatát, de nem vitatkozott vele. Elég sok nehéz emberrel találkozott már, hogy tudja, mikor nem érdemes leállnia a szót szaporítani. Csak azt sajnálta, hogy pont akkor történt valami, ami miatt a srác így felszívta magát, amikor végre kezdtek biztató jelek mutatkozni a fejlődésében. Elég nehezen jutottak el idáig és sajnálta, hogy most minden eddigi közös fáradozásuk kárba megy, mert abban biztos volt, hogy Peter az ő felügyelete nélkül nem fogja tovább végezni a gyakorlatokat.
-Köszönöm, hogy szólt, majd utána nézek, mi történt. – mondta a vonal túlsó végén a nyugodt férfihang, aztán sajnálkozva elköszönt, mivel valaki a háttérben már sürgette.
Jeremy nem volt haragtartó. Biztos volt benne, hogy Peter nem ok nélkül fakadt ki, de nem gondolta, hogy neki ebben az ügyben különösebb nyomozást kellene folytatnia. Szólt az adományozónak, részéről tehát megtett mindent, hogy közelebb kerüljenek a megoldáshoz. A többit majd az érintett felek tisztázzák egymás között. Még arra gondolt, holnap újra próbálkozik, hátha Peter is lenyugodott már annyira, hogy értelmesen lehessen beszélni vele, és ha minden kötél szakad, majd megvárja azt a szöszke csajt, aki mindennap meglátogatta a fiút és őt kéri meg, hogy bírja jobb belátásra a fiút.
*
Sylvia zavartan bólintott, amikor a jóképű terapeuta leszólította a ház előtt. Idáig két mondatot nem váltottak, ő mindig csendben meghúzódva várta, hogy befejezzék a gyakorlataikat, bár leginkább nem is találkoztak. A fiú most komoly arccal kérte meg, hogy érje el Peternél, ne szakítsa félbe a kezelést. Bizonytalanul bólintott… meglepődött, hogy Peter egyáltalán ilyen döntést hozott, nem értette, miért, de nem gondolta, hogy olyan befolyással bírna, amiért Peter meggondolná magát, csak mert ő kéri. Elköszönt, aztán a gondolataiba mélyedve baktatott fel a lépcsőn. 

A tegnapi felfedezés, miszerint Peter állapotában jelentős változás állt be és hamarosan talán visszatérhet az iskolába is, kicsit összezavarta. Az eltelt hetekben megszokta ezt a csendes, nyugodt légkört, ami itt, ebben a kis lakásban uralkodott. Ha gondolt is néha rá, hogy a fiúnak milyen beszédes, élénk kék szeme van, ha el is merengett, hogy vajon milyen lehet a billentyűkön futó hosszú ujjak érintése, valahogy mégis uralkodni tudott ezeken a gondolatokon és a benne keltett reakciókon. Azzal, hogy Peter szó szerint is talpra állni látszott, minden más lett. És ő nem akarta ezt a mást. Itt a négy fal között csak az övé volt, csak rá figyelt, de ha visszatér az iskolába, osztoznia kell majd a figyelmén… ha egyáltalán figyel majd még rá. Önző gondolat volt, tisztában volt vele, de egész eddigi életében nem emlékezett, hogy akart volna annyira valamit, mint ennek a fiúnak az osztatlan figyelmét.

Az ajtó előtt megtorpant. Peter szinte harciasan zongorázott valamit, amit ő nem ismert, de tovább hallgatózva arra is rájött, hogy ez bizony nem klasszikus, talán valami saját szerzemény. A fiú féltékenyen őrzött mappájának egy darabkája lehet. Nem elég, hogy tehetséges zenész, de ügyesen játszott a szavakkal és a rajzai pontos lenyomatai voltak az aktuális hangulatának. Meglepte, hogy mennyire sokoldalú, imponált is neki, bár amikor megemlítette, Peter csak legyintett, mondván, talán csak a bizonytalanságát leplezi ezzel, hogy még ő maga sem tudja, mivel akar igazán foglalkozni. Hamarosan a fiú hangját is meghallotta, ahogy énekel, aztán egy hatalmas csattanást, ahogy nyilván a pianínó tetejét csapta le. Összerezzent a durva hangtól és attól az ékes káromkodástól, ami a hirtelen beállt csendben tisztán kivehető volt. Ujja megremegett a csengő gomb fölött. Húha, a sérült fekete párduc tombol odabent. Talán jobb lenne nem tovább ingerelni Petert, ha ma ilyen rossz napja van… de talán éppen most lenne szüksége a támogatására. Talán valami rossz hírt kapott a kórházból, ami miatt érezte úgy, hogy felesleges kínoznia magát, ha kicsi a valószínűsége, hogy rendbe jöjjön valaha. Talán… - úgy döntött, nem érdemes elméleteket gyártania, a legjobb, ha magától az érintettől tudakolja meg, mi zaklatta fel ennyire. Vett egy nagy levegőt és megnyomta a csengőt, aztán – mint aki megrettent a saját bátorságától – elkapta a kezét és még éppen sikerült egy halvány mosolyt varázsolnia az arcára, amikor az ajtó szinte kivágódott előtte.

-Menj el! – szólalt meg Peter köszönés helyett. Haja torzonborzan meredezett a fején, mintha ujjaival ezerszer is végigszántott volna rajta. Sylvia zavarodottan torpant meg. Hát, még őrá is haragszik?
-Peter, mi a baj? Talán segíthetek…
-Már éppen eleget segítettél. Amíg koslattam utánad, le se szartál, a szánalmadra pedig nem tartok igényt.
-Miről beszélsz? – sápadt el a lány.
-Tudom, hogy apád fizeti a kezelésemet, de nem kell tőletek egy fillér sem – vágta a szemébe keményen a fiú. Szeme oldalra rebbent, ahol az egyik szomszéd éppen hazaérkezett és látványosan szerencsétlenkedett a kulcsával, hátha elcsíp néhány szót a küszöbön zajló drámából. Már bánta, hogy egyáltalán ajtót nyitott, mert tudhatta volna, hogy nem fogják két mondattal elintézni a dolgot, de cirkuszi műsort sem szándékozott szolgáltatni a ház lakóinak.               
-Utólag könnyű már ezt mondani – vágta rá Sylvia dacosan és némileg sértetten. Igazán nem érezte megérdemeltnek, hogy a fiú így támadjon rá, amikor őt a legjobb szándék vezette.
-Vissza fogom fizetni! – szikrázott Peter kék szeme.
-Nem kell a pénzed! – toppantott Sylvia, és a fiún átfutott egy gondolat, hogy mennyire kislány még, hiszen még vitatkozni sem tud. Azt hiszi, ha toporzékol, mint egy gyerek, akkor bárki is komolyan veszi a mondandóját. Egy kislány, aki nyilván egész életében megkapott mindent, amit csak megkívánt. Most valamilyen oknál fogva őt akarta, hát apuci megvette neki a játékszert. A játékszert, amely most önálló akaratára ébredt és fellázadt. 

-Miért pont én? – sóhajtott elgyötörten, mire Sylvia megvonta a vállát:
-Mert a barátom vagy.
-Nem vagyok a barátod! A barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt… és nem alázzák egymást a porba. – fortyogott a fiú, mire Sylvia ráemelte zöld szemeit.
-Erre az utóbbira gondolj majd, ha eszedbe jut ez a beszélgetés! – mondta csendesen, aztán hátat fordított és leszaladt a lépcsőn.
Peter a hajába túrt és ha már az ujjai a dús sötét fürtök között kalandoztak, akkor alaposan meg is rángatta a loboncát. A francba! Nem így akarta! Csak higgadtan közölni akarta a lánnyal, hogy nincs szüksége a jómódú családja támogatására. A maga problémáit meg tudja oldani önerőből is, ha meg nem, akkor az is a saját problémája. De igazából nem akart ordibálni vele és főleg nem akarta azt vágni az arcába, hogy nem barátok… mert hiszen azok. Aronon kívül senki más nem vette magának a fáradtságot, hogy naponta eljöjjön és tartsa benne a lelket… ő pedig ilyen otromba és feleslegesen durva módon „hálálta” meg. 

Becsapta az ajtót, aztán végignézett a lakáson. A bútorok még mindig a fal mellé tolva hagyták üresen a szoba közepét, hogy legyen elég helye a tornagyakorlatokhoz. Az egyik alacsony szekrénykén még ott virított egy csokor tarka virág, amit Sylvia hozott néhány nappal ezelőtt, hogy egy kicsit feldobja a szoba hangulatát. A virágok idáig illatosan, kackiásan hajladoztak a huzatban, de mintha az elmúlt nap rossz hangulatát ők is megérezték volna, most kókadtan lógatták a fejüket, láthatóan hervadozva. Feléjük indult és óvatosan a konyhai szemetesbe gyömöszölte a szirmait hullató csokrot. Ezzel aztán – úgy tűnt – a lány utolsó kézzel fogható nyomai is eltűntek a közeléből. Nem is baj! Így a jó! Éppen elég volt a visszhang a fejében, amely még az előbbi szóváltást ismételte. Ha valaha is úgy gondolta, ebből a barátságból valami több és izgalmasabb is kinőheti magát, azt az előbbi percekben sikeresen tönkretette. Ez a dolog Sylviával sosem akart igazán összejönni – magyarázta magának. Kár, hogy ebben a történtek ellenére sem volt képes igazán hinni.
*
Aron a távirányítóval kapcsolgatta a tv-t, amíg a barátja a fürdőszobában motozott. Érezte Peteren, hogy nincs a legjobb hangulatban, de úgy döntött, nem  kérdez rá az okára. Úgyis az a típus, aki nem tudja sokáig magába fojtani, ha baja van a világgal, előbb-utóbb úgyis elmondja, mi a problémája. Amikor az ajtó kitárult, a szeme elkerekedett. Peter felöltözött, száműzve végre az agyonmosott melegítő alsót, amiben hetek óta parádézott.
-Megyünk valahova? – kérdezte bizonytalanul, a földszinte vezető lépcsősorra gondolva.
-Ha le tudok mászni a lépcsőn, akkor igen. Legalábbis hálás lennék, ha elkísérnél. – morogta Peter, aki órák óta azon törte a fejét, hogyan tudná jóvátenni a Sylviához intézett kirohanását.
-Oké, részemről rendben, de mégis hová akarsz menni? – állt fel Aron, ahogy a barátja máris az ajtó felé vette az irányt.
-Sylviahoz. Bunkó voltam vele, azt hiszem, bocsánatot kellene kérnem. – motyogta Peter, miközben a zsebeit tapogatta. Nyilván nem képes még metrózni, gyalogolni, de egy taxit még megengedhet magának. Az előbbi órát azzal töltötte, hogy megfűzte Hollyt, a Tanulmányi osztályon, hogy a hallgatói névsorból keresse ki Sylvia lakcímét és egy később beváltandó szívességként ossza is meg vele. Mire Aron beállított, nagyjából már a mondandója is összeállt a fejében, bár tisztában volt vele, hogy ésszerű magyarázattal úgysem tud szolgálni a viselkedésére. Nem mintha a véleménye változott volna… nem akarta tovább elfogadni a lány családjának támogatását… de akkor sem viselkedhet vele úgy, mint egy dúvad. Mert bármit is állított, Sylvia igenis a barátja… legalábbis reménykedett benne, hogy még mindig az. 

A lépcsőn óvatosan, mint egy járni tanuló kisgyerek óvakodott le, a korlátba kapaszkodva. Amikor a nyílt utcára ért, nagy lélegzetet vett a benzingőztől terhes levegőből, majd a járda szélén a közeledő sárga kocsik felé intett. A ház elé kanyarodó taxiba nehézkesen hajtogatta be magát. Utálta, hogy egy ilyen hétköznapi, egyszerű művelet ennyi gondot okoz és ennyire kimeríti, de a hónapok óta tartó szobafogság után mégis úgy érezte magát, mintha valami hatalmas, elismerésre méltó tettet hajtott volna végre. Keserű volt a szembesülés azzal az aprósággal, hogy ezt is jórészt Sylviának köszönheti. 

Ahogy megálltak az elegáns, visszafogottságában is méltóságteljes villa előtt, Peter egy pillanatra elbizonytalanodott. Mire jó az, hogy idejött? Ha Sylvia megbántódott… hát, istenem… legalább később nem kell kiábrándítsa, hogy ő úgysem elég jó partner a számára. Talán megvolt az oka a köztük lezajlott bántó veszekedésnek… talán éppen az, hogy megóvja mindkettőjüket idővel egy sokkal fájdalmasabb szakítástól. Végül komoly elhatározással kitornázta magát a hátsó ülésről. Ha már eddig eljött, akkor egyenes gerinccel még egyszer köszönetét fejezi ki az eddigi támogatásért, bocsánatot kér a hangnemért, ahogyan ma fogadta a lányt, aztán búcsút mond az egész családnak. Ennyit igazán megérdemelnek.
Loretta Deaver éppen telefonált, miközben ajtót nyitott. Szeme kíváncsian és némi értetlenséggel söpört végig a két fiún, akik előtte álltak. Egyikük kíváncsian, mégis kívülállóként ácsorgott az ajtó előtt, a másik fiú idegesen, zavartan.
-Bocsáss meg, visszahívlak, de jött valaki. – mondta a telefonba, aztán várakozóan fordult feléjük:
-Segíthetek?
-Jó estét! Peter vagyok, Sylvia barátja. Beszélhetnék vele?
-Peter! Örülök, hogy már ilyen jól van! – mosolygott rá az asszony, aztán sajnálkozva tette szét a kezét: -Megbeszélték Sylvie-vel? Mert még nem ért haza. Igazság szerint azt hittem, ott van magánál.

2 megjegyzés:

csez írta...

Édes jucus! Defektes ez a csaj?! O.o
Értem én a motivációját, de elég furán jöttek ki a reakciói.... /szájhúzgálás, meg akkor már úgyse lesz rá szükség....
Remélem, jól sikerül a békülés ;)
K&P

zso írta...

Most láttam, hogy tegnap nem ment el a megjegyzésem. Bocs, nem néztem utána. <3
Tetszett, ahogy Petert láttad. Kicsit én is azt látom, hogy egymás mellett szaladgálás kezdődik, de majd meglátjuk, XD