Zongorajáték 7.

-Fullasztó ez a meleg! – legyezte magát Sylvia. Peter lakásának hiába volt nyitva minden ablaka, a levegő fojtogatóan állt, még egy enyhe szellő sem rezdült, hogy enyhet adjon. –Menjünk le a parkba, ott biztosan jobban jár a levegő! – nézett a zöld lombkorona irányába, ami alól a szökőkútnál pancsoló gyerekek zsivalya hallatszott fel.

-Nem akarok lépcsőt mászni. – morgott az orra alatt Peter.

-Napok óta ezt mondod. – nyafogott a lány. –Idebent meg lehet őrülni, te is jobban éreznéd magad, ha egy kicsit kimozdulnál. És egyébként sem először másznád meg ezeket a lépcsőket… fogd fel testgyakorlásként… ha már olyan fafejű vagy, hogy Jeremyt azóta sem hívtad fel.

-Ne kezdd már megint! – csattant fel a fiú hangja. Sylvia láthatóan nem tudja elengedni a gumicsontot, mert minden találkozásuk során legalább egy alkalommal szóba hozta a gyógytornászt. –Úgy látszik, neked hiányzik a srác, ha állandóan őt hiányolod. – húzta el a száját és várta, hogy Sylvia kikérje magának a gyanusítást, de a lány hallgatott. Nofene, a végén még beletrafált? –Tetszik? – kérdezte, és igyekezett közömbösnek feltüntetni a kérdést, bár a gyomra összeszűkült, amíg a válaszra várt.

-Kicsoda? Jeremy? – kérdezett végül vissza Sylvia, aztán megvonta a vállát. –Helyes srác… de nem az esetem. – tette hozzá halkan, mert biztos volt benne, hogy Peter itt nem fogja abbahagyni a piszkálódást.

-Miért, milyen srác a te eseted? – érkezett is a kérdés, amire számított.

-Nem tudom… szőke, sportos, azt hiszem – nyújtotta ki a nyelvét a fiú háta mögött. Ha azt akarta hallani, hogy pont olyan, mint ő, akkor ezt az elégtételt juszt se fogja megadni neki, még ha igaz, akkor sem.

-Sportos… - morogta Peter és a saját béna lábaira gondolt, amelyeket még mindig nem érzett elég erősnek ahhoz, hogy legalább sétálni tudjon velük… nemhogy biciklizni vagy túrázni. Aztán önkéntelenül is sötét hajába túrt… szőke … na hiszen, akkor mi a fenéért lóg itt állandóan, ahelyett, hogy álmai hercegét hajkurászná?

-Nincs kedved játszani egy kicsit? – lépett a zongorához, de Sylvia türelmetlenül csapta le a tetejét. Sok mindenhez lett volna kedve, a zenélés most kivételesen nem tartozott ezek közé. Egy héttel ezelőtt zarándokolt el hozzá Peter, és aznap este azzal a jó érzéssel ringatta magát álomba, hogy végre megtört a jég, a fiú is elismeri, hogy valami van köztük, de az azóta eltelt napok bebizonyították, hogy már megint túlságosan előre szaladt a képzelete. Peter ugyanúgy beérte beszélgetéssel, a hülye krimijéről való érdeklődéssel, mint korábban. Nyoma sem volt annak a már-már érzéki feszültségnek, ami a vacsora alatt közöttük vibrált.

-Nem, nincs kedvem zenélni. Már attól is folyik a hátamon a víz, hacsak a zongorára nézek. Menjünk le a parkba! – tért vissza az eredeti ötletéhez. Peter fáradtan nézett rá. Nincs értelme ezzel a lánnyal vitatkozni, mert a végtelenségig tudja mondani a magáét – sóhajtott magában. Úgy döntött, egy csipet igazsággal próbálkozik, hátha a megértésére tud játszani.

-Igazság szerint, nincs kedvem közszemlére tenni a lábaim.

-Miért?  szakadt ki a döbbent kérdés Sylviából. Őszintén nem értette, mi a fiú problémája. Tekintete végigsiklott a könnyű sortból kivillanó férfias vádlikon. A sötét szőr vonzotta a tekintetét, fizikai fájdalmat okozva, hogy visszafogja kalandozásra vágyó kezeit. Úgy képzelte, hogy selymes lehet a tapintásuk, de meggyőződni persze nem volt mersze a dologról.

Peter megfordult és leereszkedett a pianínó előtt álló kis padra. Kinyújtotta maga elé a lábait és drámai mozdulattal végigmutatott rajtuk.

-Szerinted miért?

Sylvia a műtétek hegére pillantott és az égési sérülések rózsaszín friss bőrére. Na igen… a látvány vonzotta a tekintetet, de nem keltett benne semmi ellenérzést. Nem is értette Petert, amiért hiúsági kérdést csinál a dologból. A lábai pontosan úgy néztek ki, mint akinek volt egy fájdalmas találkozása egy furgonnal. Örülnie kéne, hogy ennyivel megúszta, mert akár el is veszthette volna a lábait. Akkor aztán bujdoshatna a nagyvilág elől.

-Még mindig nem értem. – vonta meg a vállát és Peter szemébe nézett. –Ez csak egy sérülés. Ettől te még egy vonzó pasi vagy… a lábad meg majd meggyógyul. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiú vagy… - sóhajtott és pirulva elfordult, ahogy visszhangzott a fejében az óvatlanul kimondott vallomás: „ettől te még egy vonzó pasi vagy”.

Peter nézte egy ideig a lány alakját, ahogy az ablakon át vágyódva nézi a parkbeli nyüzsgést, aztán nehézkesen feltápászkodott. „vonzó pasi vagy” – csengett a fülében a halk vallomás… és egy beszari pasi is – tette hozzá gondolatban, amitől aztán persze azonnal bizonyítani akart. Ha Sylviának ez a vágya, akkor park, legfeljebb majd a fűben heverészve nézik, ahogy a többiek rohangálnak a friss levegőn. Vasárnap délelőtt volt, úgyhogy jó eséllyel egy talpalatnyi szabad helyet sem találnak, de egy próbát megér. A kanapéról felnyalábolta a kis takarót, zsebében megcsörgette az aprót, aztán az ajtó fel indult. 

-Na, gyere! Ha ennyire akarod ezt a sétát, akkor menjünk!

A lány meglepve fordult meg, aztán mosolyogva utána táncolt. –Na végre! Már azt hittem, semmivel se tudlak rávenni, hogy ebből a gőzfürdőből kimozduljunk egy kicsit.

A lépcsőházban türelmesen várta, hogy Peter óvatosan kapaszkodva learaszoljon a lépcsőkön, aztán tartotta a nehéz kaput. Odakint Peter megtorpant, ahogy Sylvia lendületesen a zebra felé indult.

-Hé, Sylvie, jöjjek én is? – kiabált után, mire a lány a szemét forgatva visszalépdelt mellé.

-Bocs, csak olyan soká várattál, hogy türelmetlen vagyok. De persze, együtt megyünk.

-Az biztos – mondta a fiú és erős szorításával a lány keze után nyúlt és kézenfogva lépdelt vele előre. Sylvia vére feldübörgött, ahogy a fiú meleg tenyere az övére simult. Na végre! Erre várt már egy hete, de hiába. Már azt hitte, csak egy álom volt az az este, otthon a konyhájukban. A fiú a saját lakása falai között szó szerint is a maga falai mögé vonult vissza, tartózkodva minden személyes megjegyzéstől és érintéstől. Most azonban mintha apró repedések mutatkoztak volna ezen a falon, és ennek egyik ékes bizonyítéka volt szorosan összefonódó kezük. 

Peter kíváncsian várta, mikor kell majd Sylviát újra visszafognia, de a lány azonnal alkalmazkodott a ritmusához és békésen andalogva kéz a kézben lépdelt mellette, mintha csak arra várt volna, hogy beléje kapaszkodhasson. A takaróval a hóna alatt ballagott, és érezte, ahogy a puha anyagtól szinte meggyullad az oldala. Jól sejtette, a park dugig volt sorstársakkal, akik már nem bírták a betonfalak közti forróságot. Itt, a fák lombkoronájának oltalmában tényleg sokkal kellemesebb volt a levegő. Leterítette a takarót egy árnyékos helyre közel a szökőkúthoz, aztán amikor Sylvie már törökülésben ült a földön, rávigyorgott.

-Mindjárt jövök. – mondta és elindult a Park bejáratához közeli fagyis felé. –Milyet kérsz? – kiabált vissza, mire a lány nevetve széttárta a kezét: -Mindegy, csak sokat.

Peter hamarosan a kezében lévő tölcsérekre koncentrálva bicegett visszafelé. A hőségben a hűs édesség gyors olvadásnak indult, ezért kénytelen volt hol ebbe, hol abba belenyalni, de még így is úgy érezte, lassan mindene ragad, mire a lányhoz ért.

-Bocs, nem tudtam gyorsabban hozni, kicsit olvad – nyújtotta Sylvia felé a fagyit.

-Semmi baj, így a legjobb... – vigyorgott a lány, miközben mohón nyalogatta a gyümölcsdaraboktól hemzsegő kupacot. Peter egy ideig elgondolkozva nézte, aztán észbekapott, ahogy a saját adagja csöpögni kezdett. Letérdelt, aztán lassan elhelyezkedett a lány mellett. Úgy ették a fagylaltot, mint a gyerekek, nem törődve vele, hogy ragacsos édesség tapadt már az ujjaikra, az állukra, de még Sylvia lábára is. 

-Azt hiszem, a végén mehetünk fürödni a szökőkútba – kuncogott a lány, majd egy váratlan mozdulattal a fiú szája sarkából is letörölt egy kis foltot, aztán leszopogatta az ujját. Ez volt az a pillanat, amikor Peter az éppen mellettük landoló labda után rohanó kutyusnak odakínálta a szétázott tölcsért. A csokoládé színű labrador egyetlen nyelettel tüntette el a váratlan ajándékot, aztán felkapta a labdáját és már rohant vissza is a gazdájához. Peter bocsánatkérő mosollyal integetett oda az idős tulajdonosnak, aztán minden figyelmét Sylviának szentelte, aki akkurátusan nyalogatta az ujjait. Elkapta a lány kezét és a kifordított tenyért vizsgálgatva elnevette magát.

-Úgy ettünk, mint az óvodások... ha ezt tudom, kölcsönkérhettünk volna tőlük egy partedlit – intett egy fiatal pár felé, akik egy bébit etettek kacarászva. A láthatóan sárgarépát is tartalmazó bébiétel színesre festette a takarójukat, amin ültek. Sylviát azonban nem érdekelte a szomszédok maszatolása. Csak a fiú érintésére tudott koncentrálni, aki még mindig tartotta a kezét és amíg beszélt, ajka egyre csak közeledett a lány csuklója felé. Amikor a nyelvével lenyalta az eperfagylalt maradékát, Sylvia nagyot nyelve szuggerálta a saját csuklóját. Úgy tűnt, mintha az erek vitustáncot jártak volna a vékony bőr alatt, ő pedig szinte látta, ahogy torkában verő szívének ritmusa ott lüktet a fiú nyelve alatt.

-Messze van a szökőkút – suttogta Peter, aztán időt hagyva a lánynak a visszavonulásra, lassan Sylvia felé hajolt. Egy pillanatot még várt, hagyva, hogy kitisztuljon a lány tekintete, lehulljon róla a meglepetés béklyója. Amikor pedig ez megtörtént, önmagát megadva ennek az új kihívásnak hagyta, hogy Sylvia húzza magához a fejét.

***

Valószínűleg csak hétfőn érkezik az újabb fejezet... szép hétvégét mindenkinek! Puszik! Jutka