"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. április 17., csütörtök

A sál 1.



Lucas Robinson percek óta szuggerálta a barna hajú lányt, aki a metrókocsi közepén kapaszkodott a csillogó háromágú rozsdamentes kapaszkodóba. Hűvös volt már az idő, október eleje volt, az őszi eső nyirkossága bekúszott a ruhája alá és megborzongatta, még itt, ebben az emberszagtól terhes metrókocsiban is. De talán nem is az időjárás volt az oka, hanem a meglepetés, amely váratlanul taglózta le. Induláskor a nyakába kanyarította a sálját, és annak a sálnak a pontos mása most ott tekeredett egy bájos karcsú nyak köré. Ilyen véletlenek egyszerűen nem léteznek! Nem volt tucatsál, pontosan az egyedi minta- és színvilág fogta meg őket annak idején, amikor megvették az árustól a létező összes, azaz két darab azonos sálat. Nevetve készített róluk fotót, ahogy ott, azonnal, a kis eldugott sikátor mélyén megbújó parányi üzletben pózoltak szerelmes csókban összeforrva. Megrázta a fejét, mert az emlék elhomályosította a látását. Régen volt, talán igaz sem volt...

A lány egy fiúval vitatkozott valamiről, de Lucas a srác arcát csak elmosódott foltként érzékelte, nem is érdekelte, csak a sálat látta. És meglepő módon a lányt, pedig most ő sem lehetett volna érdekes, csak az a nyomorult laza szövésű, egyedi mintás anyag, ami a lelke mélyéig felzaklatta. Mégis meglátta a dús barna hajzuhatagot, amely göndör felhőként vette körbe a bájos arcot, fennakadva a sál szövésében. A feszültségtől terhes sápadt arcot is látta, az idegesen rebbenő macskaszerű szemeket, a fintort, amely egy reménytelen vitát volt hivatott lezárni. Milyen helyes kis pisze orra van – időzött el az apró részleten.  Látta rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Feszeng a fojtott veszekedés keltette feltűnéstől, mint aki megalázónak tarja a személyes ügyeinek ilyen nyílt színi kitárgyalását. Lucas a szavakat nem értette, de a lány reakcióiból érezte, hogy szenved az egész helyzettől. Szinte megszánta és elkapta róla a tekintetét, legalább ő ne hozza még kínosabb helyzetbe a nyílt érdeklődésével. Inkább visszakalandozott a múltba, abba a távoli országba, a napsütötte városkába, melynek minden négyzetcentiméterét az őt körülvevő víz határozta meg. 

Utolsó éves volt, Anna másodikos és mindketten Toszkána szerelmesei. A szünidőben minden megtakarított pénzüket arra az utazásra költötték, mintha tudták volna, hogy igazán emlékezetessé kell tenniük az utolsó boldog heteket és hónapokat. Hátizsákkal járták az országot, néha a szabadban aludtak, megspórolva a másnapi lakoma fényűzését. Ezernyi képet készítettek Firenzéről, Pisáról, Sienáról, jórészt a nevezetességekről, de legalább olyan sok képet az olajfák alatt hajladozó asszonyokról, a nyitott ablakban mancsát kéjesen tisztogató jóllakott kandúrról, vagy az összefirkált falak falfirkáiról.
Aztán Anna Montepulcianot akarta látni, és természetesen elmentek oda is. Egy kedves helybéli asszony befogadta őket éjszakára, nem fogadott el tőlük egy fillért sem, mondván, látszik rajtuk, mennyire szerelmesek. És ő kérdezte nevetve, hogy ha majd összeházasodnak, akkor vajon ők is elmennek Velencébe, a szerelmesek városába? Sosem beszéltek róla, mi lesz később, mintha mindketten megérezték volna, hogy nem lesz közös jövő, nem lesz nászút és boldog gondolázás, és azon az éjszakán úgy döntött, ha addig eljutottak, nem hagyhatják ki Velencét. Másnap a bankban felvette a maradék megspórolt pénzét, vonatra szálltak, és megsem álltak a lagúnák városáig. 

A Santa Lucia pályaudvaron leszállva csak fogták egymás kezét és nevetve forogtak körbe, mint akik el sem tudják hinni, hogy ott lehetnek; aztán az idegenforgalmi iroda alkalmazottja által kezükbe nyomott kis térkép alapján nekiindultak,hogy megkeressék a Hotel Al Vagont. Az egy csillagos kis szállodát, amelyről azt hitték, hogy omladozó kis viskó lesz egy sikátor mélyén, a valóságban azonban egy barátságos kis téren állt, közvetlenül egy kis kávézó mellett, barátságos kis szobával, ahol az érkezés eufóriáját egy fergeteges szeretkezéssel oldották fel. Másnap pedig összeölelkezve járták be a város sárga táblás útjait, aztán ahogy felbátorodtak, egyre messzebb kóboroltak, amíg csak a lábuk bírta. Egy ilyen kis letérő alkalmával jutottak el Luigi apró kis üzletébe, ahol első látásra beleszerettek a sálakba. ...Istenem, Anna! …Azóta már halott. 

Néha már arra gondolt, hogy két éve, amikor egy bowlingozás után a bevásárlóközpontban, a kávézó és a bowlingterem közötti alig húsz méteren elhagyták, az volt az előjele a későbbi tragédiának is. Hetekig, ha arra jártak, mind a ketten érdeklődtek a környékbeli kis üzletekben, hátha valaki leadta a sálat, mert valami nevetséges módon úgy érezték, hogy az összetartozásukat szimbolizálja, de senki nem látta. Aztán egy nap kiderült, hogy Anna gyakori fejfájásai mögött egy iszonyatos kór áll, és késő volt már, hogy megállítsák a feltartóztathatatlanul közelgő véget. A temetésen is a nyakában volt ez a nyomorult sál, pedig akkor nyár volt, forróság, sokan nyilván bolondnak is nézték miatta, de ő csak azon kesergett, hogy a sál ikerfele örökre elveszett, …Annával együtt.
*
Nem akarta megszólítani a lányt, de fejben mégis százszor megtette, és amikor a másik fiú dühösen kiszállt, és hátra sem nézve elviharzott a következő megállónál, előkapott a kabátjából egy papírlapot és a tollát. Néhány sort vetett rá, aztán az ajtóhoz sétált, hogy a következőnél ő maga is leszálljon. Sokkal korábban szállt le, mint ahol dolga lett volna, de nem izgatta magát, néhány percen belül úgyis érkezik a következő szerelvény, majd azzal megy tovább. De hát nyilván nem maradhat a kocsiban, miután a kis akcióját végrehajtja. Mielőtt kilépett volna a kocsiból, a lány kabátjának kézelője alá dugta a papírlapot és az utolsó pillanatban kilépett a már csukódó ajtón. Hatalmas, zöldesbarna, kerekre tágult szemek néztek utána értetlenül, szinte már ijedten az elsuhanó ablakból, és még látta, ahogy a lány kíváncsian szétnyitja a papírlapot.
Hol vetted ezt a szép sálat? Csak nem a Megahouse-ban a bowlingpálya és a McDonalds kávézója között találtad?  Ha van mit mondanod a dologról, akkor hívj fel! 4534567899 Lucas” – ez állt a papíron.
*
Egész nap ez a közjáték járt a fejében. Aztán még másnap, sőt harmadnap is eszébe jutott, s valahányszor megcsörrent a telefonja, lélegzetvisszafojtva várta az idegen női hangot, de nem ő volt. Amikor már biztos volt benne, hogy a lány futóbolondnak tartja, mégiscsak jelentkezett.
Kissé akadozó hangon emlékeztette, mintha nem égett volna bele a retinájába a látvány amúgy is, hogy ő az a lány, akinek egy cédulát adott a metrón. Elmondta, hogy a barátjától kapta, aki azt mondta, ő vette ajándékba, de most hogy rákérdezett, már csak hebegett-habogott, végül bevallotta, hogy úgy találta. Úgyhogy össze is vesztek miatta, mert ő már abban sem biztos, hogy nem volt-e minden más is hazugság közöttük. Mostanában már úgyis leginkább csak veszekedtek, de ez mindegy is... Ha a fiúnak ilyen fontos ez a darab, ő nagyon szívesen visszaadja.

-Tartsd csak meg, akié volt, már úgysem tudja hordani. – motyogta Lucas halkan. Hirtelen annyira értelmetlennek tűnt az egész, mire is gondolt, amikor azokat a szavakat a papírra vetette? A lány is hallgatott, nyilván zavarban volt, hogy ha nem kéri, akkor egyáltalán miért kérdezett rá…
-De ha emlék? – kérdezte végül halkan a lány.
-Hogy hívnak? – kérdezte Lucas válasz nélkül hagyva a kérdést.
-Anna, Anna Thompson. – suttogott a lány bizonytalanul, mint aki attól fél, valami őrültnek adja ki a nevét.
-Oké, találkozzunk, Anna! – adta meg magát a sorsának Lucas, ahogy a fájdalmasan ismerős névtől az egész teste elzsibbadt. A Sors furcsa játékot űz vele, de a kihívásnak képtelen volt ellenállni.
*
Így találkoztak három évvel ezelőtt…
Anna gondosan összehajtva, becsomagolva hozta a találkozóra a sálat. Még ő volt zavarban, hogy hozzá került. A kis csomag ott feküdt közöttük a kávézó asztalán, pontosan azon az asztalon, amelyik mellett az a másik Anna morcosan szídta a világot, amiért az emberekben nincs annyi becsület, hogy ne vigyék el más holmiját. Lucas akkor nevetve mondta neki, hagyja a fenébe, majd elmennek újra Velencébe, választanak másikat, de Anna vigasztalhatatlan volt, az már sosem lesz olyan, mint az az első. Aztán hirtelen elfogyott az idejük, már nem utazhattak el és a legkisebb gondjuk is sokkal nagyobb volt, mint az a sál. 

Anna Thompson zavartan hallgatta a történetet, amit Lucas el sem akart mesélni, mégis szinte megállíthatatlanul buktak ki belőle a szavak, világosan érzékeltetve, hogy még korántsem tudta lezárni a múltat ő sem.
Aznap mindketten úgy tértek vissza az otthonukba,hogy fogalmuk sem volt róla, miért jött létre ez a találkozó. Lucas forgatta a kezében a sálat, aztán az előszoba szekrényből előkotorta a magáét és a két sálat összetekerte. Hiszen összetartoztak. Nézte a tarka gombolyagot és elképzelése sem volt, hogyan tovább. Nem őrizgetheti a végtelenségig, de mégis ... képtelen lett volna megválni tőle. Úgy érezte ennek a sálnak még szerepe lesz az életében, még tartogatnia kell, még meg kell keresse az értelmét, amiért a két puha anyag újra egymásra talált. 

Anna pedig dühösen rendezkedett a szobájában. Alec egy csomó mindennel meglepte ismeretségük során, érthetetlen egymás utánban kapott tőle sálat, kesztyűt, tárcát, bizsut, szinte minden találkozásukkor meglepte valami aprósággal...most borzongva kotorászott az „ékszeres” dobozában, kihalászva a színházi álarcokat mintázó ezüst függőket... ezeket vajon honnan szerezte? Fájt arra gondolnia, hogy amolyan rendhagyó „talált tárgyak osztályaként” landoltak nála ezek a tárgyak. És bár az ölelését természetesen nem ellenértékként kínálta, mégis valahogy olyan olcsónak érezte magát ezek után. Alec... ahogy tűzben égő szemekkel beszélt neki a soha el nem múló szerelméről, hogy mennyire fontos neki, ...hogy a világot rakná legszívesebben a lába elé... közben az a világ, amiket ide hurcolt, mások apró kis világa volt, amit ...nem volt jobb szó erre ... ellopott. 

Szinte érezte annak a halott lánynak a fájdalmát, ahogy a szívének kedves darab szőrén szálán eltűnt. A kétségbeesését, amiért rövid kis életét ilyen földhöz ragadt dolgokkal próbálta emlékezetessé tenni, talán nem is sejtve, hogy a fiú, akit szeretett, és aki őt annyira szerette, még oly sok idő után is őrzi az emlékét, és keresi a sálat, összetartozásuk jelképét. Szinte már irigységet érzett, amiért másnak kijut ebből a fajta rajongásból, amilyenről eddig csak romantikus történetekben olvasott. Alec nem volt valami romantikus. Nem, így utólag sokkal inkább gálánsnak akart látszani, aki nem távozik fizetés nélkül egy együtt töltött éjszaka után. Utálta érte a fiút, olyan gyűlöletet érzett, hogy szinte fuldoklott tőle. Miért is nem gondolt rá, hogy szinte minden alkalommal a kezébe  nyomott valami apróságot, mint „figyelme” jelét. A frászt, az ócska kis kleptomániás! Csak meg akart szabadulni azoktól a dolgoktól, amik teljesen értelmetlenül estek az áldozatául, amiknek nem vehette hasznát, hát úgy gondolta, két legyet üthet egy csapásra. Elbűvölheti a „nagyvonalúságával” Annát és nem kell törnie az agyát sem, hogy szabaduljon meg feltűnés nélkül a bűnjelektől. Szégyellte magát a naivitásáért, szégyellte minden egyes darabért, ami most árulkodóan soknak tűnt az ágyán sorba szedve. 

Még sokáig ostorozta önmagát a fiú becstelenségéért, az önnön figyelmetlenségéért, amiért nem is gondolt rá, hogy mi mindent fogad el jóhiszeműen, néha örömmel, hálásan. Buta liba vagy! – nézett farkasszemet sápadt önmagával a tükörben. Ma pedig feltette a koronát a butaságára, amikor felhívta Lucast. Napokig gyűrögette a kezében az apró papírlapot, amit a metrón adott neki. Olyan zavarban volt, amikor a fiú leszállt és a becsukódó ajtón át egymást nézték, hogy ha valaki akkor megkérdezte volna, valószínűleg a saját nevét sem tudta volna tisztességesen megmondani. Már akkor megragadta az a szomorú, mégis megkapó tekintet. Valami mély fájdalom bujkált a mélyén, azért nem is mert korábban jelentkezni, mert nem tudta, hogy ez a fájdalom nem torzította-e el a fiú lelkét is, de ma megbizonyosodhatott róla, talán kicsit furcsa ez a múltba kapaszkodása, de egyébként teljesen normális, fiatal srác. Vonzotta, mint a mágnes, mert úgy érezte, hogy feledni tudná vele Alec gerinctelenségét… és úgy érezte, hogy talán ő is enyhet tudna nyújtani arra a titokzatos fájdalomra.
*
A fiú telefonhívása majdnem három hónappal később váratlanul érte. Már elkönyvelte magában, hogy ennyi volt, egy furcsa, felzaklató találkozás, amikor egy napon kicsit rekedt hang szólt bele a telefonba. Mégis … azonnal tudta, hogy Lucas az. Látta maga előtt a keskeny, hosszúkás arcot, az övéhez hasonló zöldesbarna szemeket, a fiú nyakába hulló hullámos tincseket. Felkuporodott az ágyára és zakatoló szívvel hallgatta az akadozó szavakat, amikből lassan összeállt egy meghívás. Nem tudta volna megmagyarázni miért, de úgy érezte, mintha egy megkésett karácsonyi ajándékot kézbesítettek volna ki a számára. 

A meghívást találkozás követte. Először egy csendes kis kávézóban, ahol idomulva a hely hangulatához többet hallgattak, mint beszélgettek. De ez nem kínos hallgatás volt, sokkal inkább meghitt, várakozó, a már megtapasztaltakat megemésztő. Lucas hazakísérte, kézenfogva ballagott vele, a kapuban megcsókolta. Aztán másnap újra találkoztak. Harmadnapra ismét, és így szinte szünet nélkül, napról napra… soha egyetlen pillanatra sem éreztette vele, hogy valaki mást képzel a helyébe, soha egy felhő nem suhant át az őszinte szemeken, amikor a szemébe nézve szinte imádságként mondta ki a nevét. De a kapcsolatuk megrekedt ezen a szinten, a beszélgetés, a csókok, a közös élmények szintjén. És Anna nem értette, hogy miért nem lépnek tovább? Látta a fiú szemén, érezte a testén, hogy nem közömbös, ahogy a meleg nyári füvön fekve egymásba feledkezve csókolóztak; vagy amikor a közös filmnézések után egy forró csókot követően bezárult mögötte az ajtó. Összezavarta, elbizonytalanította. Talán neki kéne kezdeményeznie? Talán ez az a pont a kapcsolatukban, ahol kibukik, amit még Lucas máig nem volt képes lezárni önmagában? Rákérdezni azonban sosem mert, mintha félt volna szembesülni az őszinteséggel.

4 megjegyzés:

csez írta...

Wow és azta, esetleg ohlala.... ;)
Ugye azért megtudjuk, mit-miért és hogy mi volt a három hónap alatt Lucas-szal?! ;)
Nagyon tetszett, jucus!
K&P

rhea írta...

Ó te jó ég! Ez nagyon rendben volt Jutkám! Nagyon tetszett, érdeklődve várom a történéseket :)) köszönöm, pusza <3

Névtelen írta...

MÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

zso írta...

Húú, ez jó volt. <3