Zongorajáték 9.

Sylvia lehajtott fejjel hallgatta Mr.Novotny szemrehányását, miszerint az utóbbi időben mintha sokkal kevesebb energiát fektetne a felkészülésbe, és ez tekintve a rohamos tempóban közelgő évzáró koncertet, valóban aggodalomra adhatott okot. Szíve mélyén még csak vitába sem szállhatott az idős mesterrel, mert minden szava igaz volt. Rengeteg időt töltött Peternél, aki már maga is szóvá tette, hogy marad-e elég ideje a gyakorlásra, de ő csak nemtörődöm módon legyintett, hogy emiatt ne fájjon a feje. Hát, most úgy tűnik saját magának van aggódni valója, mert a hegedű tanár már azon gondolkodott, hogy kiveszi egyik legtehetségesebb diákja számát a műsorból. Ez azért elég megalázó lenne, ráadásul a szülei sem repesnének a boldogságtól és egészen biztosan Petert hibáztatnák ezért. 

Tudta, hogy az egyetlen megoldás, ha a látogatásai számát a következő napokban erősen leredukálja, csak éppen a tegnapi kis kirándulásuk után erre aligha lesz képes. Hiszen már az is tantaluszi kínokat okozott, hogy ott hagyta szegény fiút a kapu előtt és az éppen érkező taxit megcsípve, elmenekült, mielőtt még valami olyat tesz, amire talán a kapcsolatuk még nem állt készen. A parkban, a zöld lombok árnyékában heverészve olyan könnyű volt átadnia magát a csókoknak, de ott a forróságtól olvadozó járdán inába szállt a bátorsága. Tudta, ha felmegy, akkor a fiú ágyában fognak kikötni, és ehhez még nem érezte elég elszántnak magát. A barátságuk túl hirtelen változott volna át valami mássá, amit talán még Peter sem gondolt át, hogy igazán akarja-e. Persze, nem abban nem volt biztos, hogy őt akarja-e, mert ennek elég észrevehető jelei mutatkoztak ott a park közepén is. Csak az azután kérdése foglalkoztatta.  Mi lesz, ha odaadja magát, aztán kiderül, hogy ő is csak egy volt a fiú körül korábban döngicsélő lányok sorában? Nem! Egyrészt erre a szerepre kifejezetten nem vágyott, másrészt azért ott élt a remény a szíve mélyén, hogy Peter sem Így gondol kettőjükre.

Megrázta a fejét, mintha ezzel szabadulni tudna a gondolataitól, aztán halkan fogadkozva elmotyogta az idős férfinak az ígéretét, hogy mostantól a darabra koncentrál és nem fog benne csalódni a koncerten sem.

*

Peter csalódottan dobta le a telefonját. Sylvia éppen most közölte, hogy ma nem tud átjönni és nagyon úgy néz ki, hogy a héten egyik nap sem lesz igazán alkalmas. Magyarázkodott itt a hétvégi koncerttel kapcsolatban, de ő úgy érezte, hogy ezek csak kifogások, és tulajdonképpen a lány megbánta mindazt, ami tegnap történt köztük, és talán megijesztette az, ami még történhetett volna. A francba! Ezzel az elzárkózással nem oldhatják meg a dolgot, ennyit a lánynak is tudnia kéne. Persze, abban sem volt biztos, ő maga honnan tudhatná. Igen, le akart feküdni Sylviával és a lábai egészségét merte volna kockáztatni, hogy ezzel a lány is így volt. Ott, a parkban, a takarón egészen biztosan. Most pedig, mint aki megbánt mindent, ami történt köztük, menekül. A mai nap után nem tudta, van-e kedve, ereje, kitartása, a nyomába vetni magát és rákényszeríteni a beismerésre.

Délelőtt az orvos nem volt túl elégedett az eredményeivel, a csontképződés lassan haladt, és mintha a szövetei tiltakoztak volna a beépített orvosi fémek ellen, enyhe gyulladásban voltak a csontok körül. Kapott két speciális sínt a lábaira, hogy a terhelést megkönnyítsék, ő pedig undorodva nézte a pántokkal, forgókkal kombinált alkalmatosságot. Mintha egy csizma csíkokból álló váza lett volna, a talpától a térdéig tartottak a szalagok. Csak azért nem szedte le és vágta a sarokba, mert be kellett ismerje, a járás könnyebb és fájdalommentesebb volt velük, bár a mozgása határozottan olyan lett, mintha egy robot rakosgatta volna a lábait. 

Aron telefonját először fel sem akarta venni, aztán csak ült zsibbadtan és arra gondolt, van valami égi jel ebben a hívásban. Talán éppen erre a kihívásra van szüksége, hogy megpróbáljon a gödörből kimászni, és a Sylviával kapcsolatos képzelgéseit is normális mederbe terelje. A zárókoncerttel kapcsolatban hívta, ő pedig az első döbbenet után beleegyezett, hogy összevakarja magát és beballag az iskolába. Ha Mrs. Kozlowska bízik benne annyira, hogy egy meghallgatás erejéig időt szakít rá, akkor meg kell ragadnia ezt a lehetőséget. Mozart két zongorára írt darabját már játszották Aronnal, aztán jött a baleset és többé már a cd-t sem hallgatta meg, mert sírni lett volna kedve, amiért nem állhat a barátjával és ezzel a darabbal színpadra. Michael Hennings vette át a helyét, de Michaelnek tegnap éjjel kivették a vakbelét és így kizárt, hogy a hétvégén felléphessen. Ha egész héten gyakorol, talán visszajönnek a  már jól begyakorolt mozdulatok. A kérdés csak az, hogy a lába bírná-e erővel, de ez az első napi gyakorlás után ki fog derülni. Ha nem megy, és kénytelen lesz beismerni a vereségét, akkor Aron darabja lekerül a műsorról és valami könnyen betanulható darabbal helyettesítik, vagy simán csak lerövidítik az előadást. Tartozott annyival a barátjának, hogy összeszedi magát és legalább megpróbálja.

-Basszus, ez több, mint húsz perces darab – nyögött Peter, ahogy a kottát átlapozta. -Ennyit nem koncentráltam folyamatosan már lassan egy fél éve – túrt bele a hajába, aztán leült a zongorához, amellyel szembe Aron izgatottan várta, hogy belekezdjenek. Mrs. Kozlowska egy óra múlva érkezik, addig legalább kétszer végigmehetnek Mozart remekművén. Valamikor, egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt Peternek már a kisujjában volt a darab. Ha csak a felét vissza tudja úgy adni, máris nyert ügyük van, mert a többit egy hét alatt egészen biztosan be tudja gyakorolni. Egymásra néztek, Peter arcán várakozó mosoly futott át… végre ott volt, ahol lennie kellett, a hatalmas zongoraterem versenyzongorája mellett, amelynek összehasonlíthatatlanul szebb hangja volt, mint az otthoni kis pianínónak… a külvilág megszűnt számára, leütötte az első billentyűt és már csak ők hárman voltak, a zongora, Mozart és ő. 

Maria Kozlowska szokásos finom mozdulatával nyitott be a terembe, amelynek kiváló volt a szigetelése, ezért nem hallhatta a folyosón, hogy a fiúk már elkezdték a gyakorlást. Olyan átéléssel játszottak, összeszokottan, ahogyan ezt néhány hónappal ezelőtt örömmel láthatta már. De aztán Peterrel történt az a szörnyű baleset és ő maga is azok között volt, akik bizonytalannak látták a fiú zenei karrierjét ezek után. Most azonban megkönnyebbülve hallgatta, ahogy magabiztosan adja vissza a zeneszerző két zongorára álmodott szonátáját.

Észrevétlenül leült az ajtóhoz közeli székre és átadta magát a zenének. Elnézte két kedvenc tanítványát, ahogy láthatóan örömmel zenélnek együtt. Az első év óta kitüntetett figyelemmel kísérte a fejlődésüket, mint a legjobbakét az évfolyamban. Mégis, a két fiú játéka gyökeresen különbözött egymástól. Aron úgy hajladozott a zongora mögött, fejével folyamatosan a ritmust kísérve, mint a színpadi zongoristák nagy része. Ujjaiban ott volt a darab, magabiztosan játszott, mégis szinte látszott, ahogy szeme követi a kottát és fejében egymás után engedelmeskedik a valaha hallott valamennyi tanári megjegyzésnek. 

Peter egészen más volt. Úgy játszott, mintha improvizálna, szinte rá sem nézve a kottalapokra, néha Aront figyelve, néha csak elmerengve valahova a távolba. Peterben szólt a zene és ez meglátszott a könnyedségén, ahogy ujjai repdestek a billentyűkön. Az asszony a lábát figyelte, ahogy a pedálokat kezelte, és nem kerülte el a figyelmét, hogy időnként fájdalmas grimasz fut át a vonásain. Nyilván megerőltette magát, bár ezt be nem vallaná soha, mindenesetre a játékát nem befolyásolta. Vajon mióta játszhatnak itt folyamatosan? – gondolt rá jó érzékkel, mert ismerte a fiúkat annyira, hogy tudja, nem először játsszák le a nehéz és hosszú szonátát.  Elmosolyodott, ahogy az utolsó taktusokhoz közeledve egyszerre látta a két fiút. Aron koncentrálva, komolyan, Peter mosolyogva, már-már játékosan. A közönség kedvence lesz egyszer – sóhajtott halkan. Nem volt vak, látta a fiatal arc minden vonzó részletét, amely megkoronázta a játékát. Egy szép ember, aki csodálatos dologra képes. Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy nyugodtan berakhatja őket a műsorba.

*

Peter már belefáradt a sok üdvözlésbe, ahogy mindenfelől ráköszöntek és a lábáról érdeklődtek. Ma nem vette fel a sínt, pontosabban nem vette vissza, amikor délután lezuhanyozott. Furcsa volt anélkül járkálnia, mert be kellett vallja, hogy határozottan segített a terhelhetőségben, de egyszerűen próbára akarta tenni magát, hogy néhány órát képes-e nélküle fájdalommentesen járkálni. Napközben úgyis állandóan rajta volt, kivéve azt az időt, amit a zongora előtt töltött. Zavarta a pedálok kezelésében, mert merevvé tette a bokáját. Most pedig Sylviával akart összefutni az iskola hallgatói önkormányzatának évzáró rendezvényén. A lány legalábbis megígérte, hogy eljön. Már majdnem egy hete nem találkoztak, csak percekre futottak össze itt az iskolában, amikor mindketten a másnapi koncertre készültek. Mrs. Kozlowska a szervezők előtt titokban tartotta, ki lesz Michael Hennings helyettesítője, bár Peter nem igazán örült a felhajtásnak, amit a kedves asszony készült csinálni a fellépéséből. Attól tartott, ha valami félrecsúszna az előadáson, akkor mindenki szánakozva gondol majd rá, hogy szegény kölyök, hát igen, a balesete miatt már soha nem lesz a régi. Ezt pedig nagyon nem szerette volna. Jó formában érezte magát, de egy hiba bármikor becsúszhat; és utálta volna, ha emiatt elnézőbbek lennének vele. 

Az órájára nézett, még jó félóra volt hátra a lánnyal megbeszélt időpontból. A legvidámabb részét hagyja ki a ma estének? – nézett az izgatottan toporgó formás vádlikra a paraván alatt. Ez volt a program fénypontja, a lábszépségverseny. Vagy húsz lány lába villant ki combtőtől. Mindannyian hihetetlen miniszoknyákban vagy éppen sortokban tették közszemlére a lábaikat. Szinte kivétel nélkül magassarkú cipőben vagy szandálban, amely jobban kiemelte a megfeszülő vádlikat. Halvány alabástrom és izgatóan bronzbarna lábak sorakoztak egymás mellett. A fiúk pedig vidáman kurjongatva találgatták a hozzájuk tartozó lányokat. 

Peter arra gondolt, még sosem látta Sylviát szoknyában… vagy csak nem figyelt rá azokban a hónapokban, amikor még csak itt az iskolában futottak össze. Amióta feljárt hozzá, szinte kivétel nélkül farmerben volt. Kivéve a legutóbbi alkalmat, amikor egy rövid kis farmer short volt rajta a parkban, de akkor annyifelé csapongott a figyelme, hogy ennek a nyilvánvalóan izgalmas részletnek nem szentelt elég érdeklődést. Talán csak azért, mert könnyű vászoncipő volt rajta és sokkal izgalmasabbnak ígérkezett a csókja, mint a térdhajlata. Persze, annak is szentelt volna ő figyelmet, de addigra a lány eltűnt, mint Hamupipőke, csak utána még egy üvegcipő sem maradt a járdán. 

Bedobta a tíz dollárnyi támogatást, amelyet minden szavazónak le kellett rónia. Tudta, hogy egy új hangszer árára gyűjtenek, és ez igazán nem volt túl sok még az ő üres zsebéhez képest sem, ha a szent célt nézte. Figyelmesen gusztálta az izgatottan toporgó női lábakat. Már a sor közepénél járt, amikor megragadta a figyelmét egy apró tetoválás, egy picurka violin kulcs. Másnak talán fel sem tűnt volna, de az ő szeme azonnal ráfókuszált. Annyira diszkréten bújt meg a boka talán legérzékenyebb részén, hogy önkéntelenül is elismeréssel adózott a bátor leányzónak, aki vállalta az elkerülhetetlen fájdalmat, hogy magára varrassa a számára nyilvánvalóan fontos jelképét a zene iránti rajongásának. Nem emlékezett, hogy bárkin látta volna korábban. A vékony pántú szandálban kis piros katicabogarakként virítottak az élénk színűre festett körmök, magukra vonva a szavazók figyelmét. Ügyes! – mosolyodott el Peter, aztán felírta a szavazólapra a számát: Kilences.

Vajon Sylvia is itt van közöttük? Á, dehogy, ezt igazából ő maga sem hitte. Amikor még csak itt, az iskolában ismerte, akkor visszafogottnak, már-már szégyenlősnek tűnt. Kizárt, hogy közszemlére tenné a lábait ennyi ember előtt. Ugyanakkor – sóhajtott nagyot az emlékre – a csókja olyan volt, mint egy örömlányé; vad és adakozó. Izgalmas kettősség gyönyörű csomagolásban. …Még végigbicegett a soron, de szeme vissza-visszatért a kilencesre. Kis vadóc lehet. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb kideríti a személyazonosságát is, és valamiért úgy érezte, az útjaik még keresztezik egymást a mai napon.