Sziasztok!

Na, szóval bocsánatot kérek, ha túl hirtelen, mondhatni váratlanul került ki a Vége… Igazából azt hittem, ha végre csinálok valami meglepőt, talán kiverem a biztosítékot és végre tömeges reakciókra kényszerítelek titeket, de hát látva a kommentek számát, nyilván tévedtem. Várom a visszhangot, várom, de hát én még Tihanyban is várom, ebből is láthatjátok, menthetetlen optimista vagyok. Én tényleg nagyon köszönöm az érdeklődést, amit nap mint nap tanusítotok azzal, hogy a statisztika szerint jöttök, olvastok, de most megosztok veletek egy abszolút őszinte gondolatot: (és higgyétek el, ez itt nem a hiszti helye, hiszen eszemben sincs azzal fenyegetőzni, hogy kész, abbahagyom, vagy a következő fejezet majd csak X komment után kerül ki. Az ilyesmitől nekem is felállna a hajam.)

Napról napra látom, hogy sokan fejezitek ki az örömötöket egy pipával az újabb rész felett, és ezt nem győzöm hálásan megköszönni, de a törzskommentelőkön kívül nem ír senki, őket meg lassan elfogultsággal kell meggyanusítsam. (Jesszus, most nehogy még ti is úgy döntsetek, hogy nem írtok többet!) Titkon tőletek, olvasóktól vártam a megoldást, kis találgatások formájában, amikből megsejthetem, merre lennének még szabad gyökök a történetben, de mindenki hallgatott. És végül bennem ébredt olyan érzés, hogy nincsenek friss ötleteim, kezd ellaposodni a dolog, ami nálam többnyire a rózsaszín felhő mindent beborító ködében jelentkezik először. És most mondjátok azt, hogy nem ez érezhető az utolsó részekben (lehet korábban is, de most aztán mindent maga alá gyűrve) … és az milyen gáz már, ha én magam veszem észre, holott én vagyok a saját történeteim legnagyobb rajongója XDDD … Szóval, Robert és Kate (meg az összes hasonló nevű hölgyemény a történetben :P ) boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Itt a vége, fuss el véle… meg hasonlók.

Kicsit kipurcantam, az agyam legalábbis, kéne valami feltöltődés. Cseppet naívan azt hittem, ellevelezgetünk majd, hogy ki milyennek képzeli a karaktereket, az őket körülvevő világot, de magamra maradtam a képzelgéseimmel, és mivel én sem mozgok otthonosan abban a közegben, ahol játszódik (de még csak hasonlóban sem), hát kicsit elfogyott a muníció.  

Gondolkodtam rajta, látva mások kezdeményezéseit, hogy talán a Facebookon kéne megosztanom a blog elérhetőségét, kibővítve a látogatók körét, de aztán visszariadtam a dologtól. Más témájú oldalakat is megtalálnak olyanok, akiknek mintha csak a bántás, piszkálódás lenne az élete értelme; és ha valamire nincs szükségem, akkor gonoszkodó, netalán gyalázkodó bejegyzésekre egészen biztosan nincs. Úgyhogy – nevezzük nevén a dolgot – megfutamodtam. Jó nekem ez a kedves kis közösség, akik azért jönnek, mert kedvelik, amit csinálok. Akiket pedig nem érdekel, nem kattintanak ide. Eddig legalábbis ez a blog a béke szigetének tűnt, remélem, nem most kiabáltam el.

Nem is áltatlak vele titeket, hogy hosszabb szünetet tartok majd, mert erre mintha alkatilag képtelen lennék, csak megpróbálok másba kezdeni, hátha az… és már maga a tény, hogy Roberttől próbálok eltávolodni, egy kicsit felfrissít. Lehet, hogy hamvába holt próbálkozás, de egy próbát megér. ;)

És még egy őszinte gondolat… úgy képzeltem, hogy ha nem frisselek naponta, vagy rendszertelenül teszem, akkor elpártolnak tőlem, akik visszatérő olvasók. Pedig láthattam más oldalakon, hogy ez mennyire nem így van, mégis tartok tőle. Jah, hát egy kis paráért nekem sem kell ám a szomszédba mennem. És valahol bennem is ott ég a vágy, hogy mielőbb megosszam veletek, ami napról napra megszületik a kezeim alatt. (újabb titkos belső gondolat: attól is félek ám, ha leállnék a napi írással és úgy döntenék, hogy majd csak, ha a Nagy ötlet beköszön, akkor írok… akkor szépen, szinte észrevétlenül ellustulnék, egyre nehezebben jönne az a bizonyos nagy ötlet, és még nehezebben a késztetés, hogy meg is fogalmazzam) De tény, hogy bele lehet fáradni (fásulni), ha napi szinten akar megfelelni az ember. Megújulni pedig képtelenség. Három éve minden napom a blogról szól, még önmagamat sem értem, honnan ez a kitartás… ha bármi másba ennyi időt lettem volna képes fektetni, már nem okozhatna gondot például eredeti nyelven megnézni Rob legújabb filmjeit. Nem mintha egyetlen percét is sajnálnám, mert az nem lenne igaz. Ez nekem legalább akkora élmény volt, mint „munka”. De nem tudom, meddig leszek képes ezt folytatni. Néha azt sem tudom, érdemes-e folytatnom. Aztán meg elszégyellem magam, hogy cserbenhagynám azokat, akiknek tényleg örömet szerzett napi néhány perc nyugalom egy kávé és a történetem mellett. Szóval, ez eléggé csapda-helyzetnek tűnik.

Egy ideig gondolkodtam egy komolyabb (mm. nem tündérmese) történet megírásán, de az még annyira ötlet szinten mozog, hogy esélyem sincs belekezdeni, mert csak kapkodás, átgondolatlanság, zavar lenne a vége, pedig ha ügyes lennék, talán még könyv is lehetne belőle. Naná, nagyravágyó tervek persze vannak ;)

Na, de ennyi belső monológ után akkor lássuk azt a Mást…

Igazság szerint az Ötletbörze szavazásán a Szürkeszemű és a Vigyázok rád után a Robert című iromány szerezte meg a 3. helyet, tehát a papírforma szerint annak kellene következnie. De milyen lenne már, ha két egymást követő történet is vele foglalkozna? Egyrészt dög unalom ( :P ), másrészt, lehet, hogy a mostaninál már ellőttem azokat az ötleteket (vagy nagy részét), amiket abba akartam eredetileg belevenni. Na, nem magyarázkodom. Ezer bocs és anyamedve, de most nemes egyszerűséggel átlépjük Robertet.

Nem mintha így sokkal könnyebb helyzetem lenne, ugyanis következik a Sál című írás. Ezt eredetileg sem terveztem túl hosszúra, de majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Valószínűleg csak egy novellácska.

Hát, akkor nézzük holnaptól Lucas és Anna történetét.  (rögtön utána a Zongorajáték következik majd, amiről még magam sem tudom, mennyire lehet kikerekíteni)

…és csak emlékeztetőül a további sorrend:

Zongorajáték

Mindenki egyért, egy érte

Gépelési hiba

A nevető harmadik

Pulykatojás

Álom és valóság

Puszi

Jutka