Vigyázok rád 49.

Kate meg sem próbált úgy csinálni, mintha dolgozna. Felesleges próbálkozás lett volna, hiszen a gondolatai megállás nélkül Robert körül forogtak. Ki lehetett az a női hang? Maga elé húzta a laptopot és régi beidegződéssel a Hollywoodlife oldalát hívta be. Tudta, hogy az ott megjelenteknek a felét sem lehet elhinni, és még azt is el kell osztani, aztán a maradékból gyököt vonni, de ha valahol, hát ott biztosan talál valami utalást arra, mi zajlik otthon. Most sem kellett csalódnia.

Eddig csak azzal vitték a sírba, hogy a Kristennel volt valaha létező kapcsolatot próbálták életben tartani, időről időre megjelentetve valami fals és utólag mindig besülő bennfentes „hírt”, de most Robert újabb csámcsogni valóval is szolgált a közönségnek. A díjátadóról volt néhány kép, ahogy a színpadon – láthatóan a súgógépre koncentrálva – mosolyog a nézőtéren ülőkre, de aztán robbant a bomba, mert megjelent az azt követő kötetlen partyn is. Mi az hogy megjelent, az este fénypontja lett, régi barátnőjével Katyvel. Kate sosem tudta, hogy ez a barátság mennyire mély, de a kis videó, ami a cikk alatt máris rekord nézettséget ért el, kellemetlen gyomrosként szorította ki belőle a levegőt. 

Megnőtt a haja! – ez volt az első megállapítása, aztán az, hogy ivott. Nem is keveset, mosolyodott el önkéntelenül is az akadozó hangot hallva. Aztán már nem mosolygott, amikor belegondolt, hogy ilyen spiccesen mi mindenre lehet képes valaki. Aztán persze másnap megbánja, de addig… Vajon ki választotta ezt a számot? - játszotta már le sokadszor a régi számot, ami az előttük álló szenvedélyes éjszakáról szólt, miközben a sötét hajú lányt nézte. Olyan otthonosan üldögélt a férfi ölében, mint aki nem először teszi. Vajon ő vette fel a telefont? És akkor itt a fődíjért vetekedő kérdés: Mi a fenét keresett kora reggel Robertnél? És Robertnek miért kellett magára kapnia valamit? Nem akarta… isten látja a lelkét, mindent megtett, hogy ne is próbálja elképzelni összefonódó testüket a férfi rendetlen hálószobájában… de nem tudott szabadulni a képtől.

A gép mellett megszólalt a telefonja és még mindig a videóra függesztve a  tekintetét, automatikusan érte nyúlt, felvette és belehallózott. 

-Na végre! Hol a fenében voltál? – csattant a számonkérő, ideges hang a túlvégen és ettől pillanatok alatt felszaladt benne is a pumpa. A szemét, még neki áll feljebb!?

-Tudod, most legszívesebben leraknálak, de mivel tudom, hogy egész nap hívogatnál, essünk inkább túl rajta. – sziszegte dühösen a telefonba.

-Ez nem válasz! – pattogott Robert a másik oldalon. –Egész éjjel hívogattalak, de nem vetted fel… hol a picsában voltál?

-Hééé, na most itt hagyd abba! – kiabált vissza Kate a telefonba. –Te velem így nem beszélhetsz! Főleg azok után, hogy ennyi idő kellett, amíg magadra kaptál valamit. – jegyezte meg epésen. A túloldalon csend lett. Aha, akkor most agyal a pasi, mivel is magyarázza ki… - gondolta epésen.

-Oké, kezdjük előlről! – szólt bele Robert egy hallhatóan mély levegővétel után magára erőszakolt nyugalommal. –Szia! Rég beszéltünk. Sajnálom, hogy reggel nem tudtam felvenni, de a kutyák összekentek és éppen lecseréltem az ingemet, amikor hívtál. Katy mondta, hogy hívtál, de azóta képtelenség volt téged elérni. …És ennyi udvariaskodás után még egyszer, szépen megkérdezem: Hol a jó büdös francban kujtorogtál egész éjszaka? – az utolsó mondat már a korábbi hangerőre emelkedve hallatszott a készülékből. Kate válaszként újra elindította a videót és odatartotta a telefont. Amikor a számnak vége lett, újra a füléhez illesztette.

-Zenét hallgatok. – jelentette be, mintha ez eddig nem lett volna világos. Robert nem értékelte a jópofaságát.

-Kate! Ne boríts ki! Mindenhonnan ez a szar ömlik a fejemre, és akkor még te is ezzel jössz. Istenem, ittunk egy kicsit, aztán nem hagytak élni, amíg fel nem mentem a színpadra. Nem kellett volna! De hát végül is, csak egy  ősrégi szám piás nyervogásban interpretálva. Ennyi.

-Ami után miért is kellett Katy-nek nálad felvenni a te telefonodat? – kérdezte Kate enyhe gúnnyal a hangjában, de Robert érezte a gunyorosság mögött a féltékenység zöld szemű szörnyének ébredezését. Tudta, hogy valamennyit meg kell osszon Katy magánügyeiből, hogy az ő magánügye sérülés nélkül ússza meg a dolgot.

-Hosszú… éppen túl van egy szakításon és dumáltunk. Én is egyedül éreztem magam, ő meg jó társaság… legalább egyikünk sem búslakodott.

-Oh, hát azt mondják, a vigasz-szex kifejezetten jó lehet.- fintorgott Kate, de már csak a szája járt, a szíve mélyén biztos volt benne, a férfi nem lépett félre.

-Kate! – ordított Robert a telefonba. –Katy a barátom, nem az ágyamban beszélgettünk.

-Ó, hát igen, ott mi se nagyon szoktunk. – válaszolt a lány pikírten, feszítve azt a bizonyos cérnát a végsőkig.. 

-Jézusom, de megráználak, te nő! – sóhajtott Robert. -Nézd, nem fogom elmondani még egyszer, aztán vagy elhiszed, vagy nem, onnantól a te bajod. Katy a barátom, nem fektetném le soha. És csak figyelmeztetni szeretnélek, hogy a féltékenységnek is van egy határa, ami után már kifejezetten idegesítő, és te most készülsz átlépni ezen a határon. Úgyhogy zárjuk le ezt a témát, oké? És most még egyszer, utoljára megkérdezem, te hol töltötted az éjszakát?

-Az ágyadban. – bökte ki Kate, mire a túloldalon néma csend lett. …Aha, szóval nem érti.

-Hogy hol? – kérdezte zavarodottan a férfi. … -Figyelj, ha ez valami beugratós, akkor csak tudd, már józan vagyok. Éjjel én nem voltam az ágyamban, úgyhogy nem találkozhattunk.

Kate akaratlanul is elvigyorogta magát. Méghogy józan… eszébe sem jut, hogy itt Londonban is van ágya. 

-A szüleidnél vacsoráztam és a szobádban aludtam, tehát az ágyadban. Apád egyébként fantasztikus marhasültet csinált, bármelyik Michelin-csillagos séf is megirigyelhette volna. -  mondta lassan, egy elmeorvos türelmével, mire a túloldalon Robert elnevette magát.

-A szobámban? Az ágyamban? …Ó, istenem, ha tudtam volna… el se mentem volna erre a hülye bulira, legalább nem égettem volna magamat egy teremnyi ember, aztán a fél világ előtt. … De miért nem vetted fel a telefont?

-Mert az vacsora után a konyhában maradt, aztán mire felkeltem, már majdnem lemerült, amikor meg hívtalak, akkor Katy vette fel… szóval, így… jaj, Robert… már azt hittem…

-Ki ne mondd! – szakította félbe a férfi. –Azt hittem, bízol bennem! – motyogta érezhetően megbántva.

-Én bízom, csak … tudod, nem könnyű, amikor ezt énekled egy idegen nőnek, aki az öledben ül és a tarkódat simogatja – motyogta, aztán énekelni kezdett, mintha a videón szereplőkkel akart volna karaokézni ő is:

„Csukd be a szemed, kívánj, És fújd el a gyertyafényt,

Ma miénk az éjszaka, Ünnepeljünk egész éjjel, Tölts bort, a tűz lángoljon,

Kislány a kívánságod számomra parancs,

Bármit megteszek, csak kérned kell!

Ch.:Szeretkezem veled, ahogy csak akarod,  Szorosan tartalak béby egész éjjel

Szeretkezem veled, ha azt szeretnéd, És nem foglak elengedni, míg te azt nem mondod.

Kislány pihenj, menjünk lassan, Nekem nincs hova mennem

Most csak arra koncentrálok, hogy készen állj, mert ez egy hosszú éjszaka lesz.

Dobd le a ruhád a földre,  Én is azt teszem

Veled akartam lenni és bármit kérsz, Meg is teszem.

Ch.

Béby, ma éjszaka bármit megteszek, Csak kívánj és kérj, Én neked adom a szerelmemet.

Ch.”

A lány hangja meglepően jó volt, de Robert most nem tudta értékelni a zenei tehetségét, ez a szám majdnem a szakítást hozta a fejére, úgyhogy úgy döntött, nem ez a szám lesz a kedvence.

-Kate! – szólalt meg halkan, hogy magára vonja  a lány figyelmét. –Szeretlek!

-Szeretlek! – visszhangozta Kate is, aztán kinyomta a telefont. A béke megköttetett.

*

Huh, ez meleg volt! – nyelt nagyot Robert. Ő papolt a lánynak bizalomról, miközben órák óta azon törte a fejét, vajon melyik szerencsés londoni gazfickónak melegítheti az ágyát. Bravó, Pattinson! – húzta el a száját, aztán eszébe jutott, hogy Kate a szüleinél vacsorázott. Igazán nem ellenőrizni akarta, de erről eszébe jutott, hogy az őseivel meglehetősen régen beszélt.  Felhívta a régről ismerős számot, aztán felpakolta a lábait a kerti asztalra és vigyorogva dobta el a kutyáknak a teniszlabdát. Kifaggatja az anyját, mi a véleménye a leendő menyéről...

*

-Drága fiam! El sem hiszem! Kate figyelmeztetett, hogy illene minket is felhívnod, ha már az orrodat nem dugod ide akkor sem, ha Londonban jársz? – tért a tárgyra azonnal az anyja. Bár a szavakban számonkérés rejlett, ő mégsem ezt vonta le belőlük, hanem, hogy hiányzik; és az asszony, aki mindenki másnál fontosabb volt az életében, szeretné – ha csak percekre is – végre a karjába zárni. Igazság szerint, ő is vágyott rá, hogy egy kicsit velük lehessen. Jó volt önállóan, felnőttként élni az életét, de a szíve mélyén még az az ölbe bújós kisgyerek volt, akinek egy puszi is azonnal elmulasztotta a horzsolás okozta fájdalmait, ha felborult a biciklijével. Az a bicikli pedig – ha áttételesen is – de mostanában is elég sokat borulgatott. Amióta az eszét tudta, az anyja mellette állt, aztán jött a Twilight, és a leválás róla és a szülői házról olyan gyors és drasztikus volt, hogy máig érezte a hiányukat, amit semmi és senki nem tölthetett be. Újra eszébe jutott, hogy talán nem ilyen messzire az otthonától kellene tervezgetnie a jövőt, de ez egy olyan kérdés volt, amit előbb Kate-tel akart megbeszélni. 

-Hát, az előbb beszéltünk – vallotta be grimaszolva  - ... de igazából már én is akartalak hívni. Hallom, apa elkápráztatta a főztjével. – vigyorodott el a gondolatra, ahogy az apját kötényben sürgölődve képzelte el a konyhában. Ezt nem sikerült tőle örökölnie.

-Ó, igen, nagy napja volt. Kate folyamatosan dicsérte, úgyhogy lehet, vissza sem adja nekem a kormányrudat a konyhában. – nevetett az anyja, és Robertbe a szeretetteljes, vidám hangot hallva beleszúrt a kérdés, hogy vajon neki is ilyen házasságot oszt-e az élet, mint a szüleié? Amióta megszületett, a családja meleg, óvó burokként vette körül, különösen a szülei. A nővérei inkább csak a bosszantó kistestvért látták benne, aki az érkezésével jócskán elcsent a rájuk jutó figyelemből, de ha örült vagy bánata volt, ők is mindig ott voltak, hogy osztozzanak benne. 

-Anyu! – motyogta elérzékenyülve a saját gondolataitól.

-Mondd, kicsim! – szipogott vissza az anyja, aki épp olyan érzelmes – az apja szerint érzelgős – volt, mint ő, és most is megérezte, hogy a hívása mögött több van, mint néhány kedélyes mondat.

-Szeretlek titeket! És ne hidd, hogy amiért olyan ritkán jelentkezem, már nem vagytok olyan fontosak nekem! Mindennél fontosabbak vagytok! Ugye tudod?

-Tudom, drágám. Te csak tedd a dolgodat, mi tudjuk, hogy közben sokat gondolsz ránk. Csuklunk ám rengeteget… - próbálta elviccelni a komoly gondolatokat az asszony. Robert hálásan kapaszkodott az utolsó szavakba, mielőtt szégyenszemre elbőgi magát, mint egy hátulgombolós. Bár, az anyja vállán – még így jelképesen is – sírni, nem tartotta volna férfiatlan dolognak. Hol máshol, kivel tehette volna meg rajta kívül? Talán Kate-tel…. igen, a lány biztosan megértené olyankor is, amikor elgyengül és vigaszra vágyik. 

-Anyu! Mi lenne, ha … tudod… arra gondoltam, hogy esetleg … szóval, mit szólnál hozzá, ha …

-Bökd ki, kicsim, mielőtt infarktust kapok! – kuncogott az anyja.

-Azt hiszem, szóval… szerinted Kate hozzám jönne, ha megkérném? – bukott ki végre a kérdés, amit még önmagának is csak félve tett fel, de tudta, hogy a titka az anyjánál jó helyen van. Az anyák sorsa… annyi titkot őriznek, mint az MI6. …Claire-ben bent rekedt a levegő a meglepettségtől, aztán meleg, szinte simogató hangon válaszolt.

-Kicsim, ezt csak akkor fogod megtudni, ha felteszed neki a kérdést. De ha a véleményemre vagy kíváncsi, szerintem igent fog mondani. …Ki ne mondana igent az én fiamnak, hm? – kérdezett vissza kacagva-szipogva, ahogy végiggondolta, a fia ezzel a kérdéssel mi mindent szabadított ki egy palackból. Házasság, ...unokák… istenem, a legkisebb fog legelőször révbe érni?