Halihó!
Először is … kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek! Még nem
tudom, hogy pontosan hogyan is alakulnak az ünnepnapok, de lehet, hogy nagy
kertrendezés lesz belőle a telken, ha az időjárás is úgy akarja. Ebben az
esetben azonban nem lesz napi frisselés. Ami biztos, hogy itt az első rész a Zongorajátékból,
aztán szép lassan majd belerázódunk a folytatásba is. Úgyis el lesztek foglalva
mindannyian… szerintem… ha mással nem, hát a locsolókra való készüléssel, hímes
tojásokkal, sütéssel-főzéssel, jobb esetben kirándulással. Ez utóbbiban én is
bízom erősen, meg Colin kutyám is… remélhetőleg nemcsak az őszi levelek
összegyűjtése és fűnyírás lesz a program, mert annak mindig orbitális nagy
izomláz meg vízhólyag szokott lenni a vége.
Na, egy szónak is száz… akarom mondani száz szónak is egy a
vége, ha másként nem alakul az élet, akkor kedden reggel jön a folytatás. Esetleg
húsvét hétfőn, ha érdekel valakit ;) Puszik! jutka
***
Zongorajáték 1.
Peter Cunningham újra és újra belekezdett Chopin zongoradarabjába, de ma annyira
dekoncentrált volt, hogy egész egyszerűen képtelen volt hibátlanul lejátszani
az ismerős darabot. Vagy csak ez a rohadt kerekesszék zavarta. Képtelen volt
hozzászokni, pedig már lassan egy hónapja volt arra kényszerítve, hogy ebben
töltse a napjait és egyelőre el sem tudta képzelni azt az időt, amikor végre
felállhat belőle. Ha egyáltalán majd fel tud állni. Az a kocsi alaposan
elintézte. Az orvos azzal riogatta, hogy talán egész életében bottal fog csak járni,
és ez volt még az optimistább verzió.
A darab még így is jól szólt volna, hogy a pedálokhoz hozzá
sem fért a lábait borító ormótlan csizmáktól, de a keze meg-megremegett, -
nyilván a benne dúló feszültségtől -, a ritmust vétette el, és ettől valahogy
fals lett az egész. Legalább egy cigire rágyújthatna, de akkor még ezt az apró
sikerélményt is lehúzhatná a klozetton, amit az önkéntes nikotin-elvonókúrája
jelentett. Amikor a kocsi elcsapta, a cigi messzire repült a kezéből, egyenesen
egy olajfoltba, ahol azonnal lángra kapott. Ő pedig a szilánkosra tört lábait
el sem tudta húzni a tűz útjából. A nadrágja szabályosan ráégett a lába
szárára, mire valaki végre elráncigálta a tűztől. Sosem tudta meg ki volt az,
mert a fájdalomtól elvesztette az eszméletét.
Április elsején történt a baleset. Huszonnégy éve alatt
egyszer sem így képzelte az április tréfát. Az egymást követő műtétek
emlékétől, a fájdalomcsillapítók állandó bódulatától, és a jövőtől való
rettegéstől már úgy érezte, talán soha életében nem tud újra, felszabadultan
nevetni. És egyelőre nagyon úgy nézett ki, hogy az egyetlen menedéke, a zene
sem azt jelenti már, mint néhány hónappal ezelőtt.
Lecsapta a zongora tetejét és a kereket forgatva a kanapéhoz
gurult, hogy bekapcsolja a tv-t. Végigpörgette a csatornákat, de egyetlen
nézhető műsort sem talált. Felvette a könyvet, amit legutóbb olvasott, Ken
McClure Donor című regényét. Még a kórházban kezdett bele, de mivel a
gondolatébresztő krimi az orvosi cselszövésekről szólt, most kissé nyugtalanná
tette, hogy ő is ebben a világban volt kénytelen mozogni. Mozogni… hát éppen ez
volt a baj… mozogni képtelen volt, úgyhogy inkább csak átvitt értelemben
értette az előbbieket.
A lakás nem volt nagy, de ez eddig nem zavarta. Egy apró
nappali és egy hálófülke, amit jórészt az ágya foglalt el. A konyha csak
pontosan annyi, ahol egy kávét le lehet főzni és egy készételt megmelegíteni. A
pianínó határozta meg a berendezést is, ezért aztán egy vagyont kellett
leperkáljon a tulajdonosnak, de nem bánta, mert közel volt a főiskolához és
minden megvolt benne, amire szüksége volt. Most ugyan a legfontosabb hiányzott.
Hely. Ugyanis a kerekesszéknek nehézkes akadályt jelentett a küszöb és az a
néhány bútor a nappaliban, még így is, hogy a barátja, Aron kicsit átrendezte a
helyiséget. A bútorokat a fal mellé tolta, amitől az egész úgy nézett ki,
mintha éppen költözködne. A legnagyobb tortúrát a fürdőszoba jelentette. Oda
épp csak befért a kocsi, de valamennyi művelethez ki kellett tornázza magát
belőle és a mankókkal bűvészkednie. Nem tartotta a nap fénypontjának ezeket a
hosszú perceket. Arra pedig nem is gondolhatott, hogy a négy fal közül
kiszabaduljon, mivel a lakás az első emeleten volt, és a lépcsőkkel ki tudja,
boldogul-e még valaha.
Persze, szerezhetett volna magának segítőt, de még a
gondolatától is irtózott, hogy valakire rászoruljon. Így is megjelent nála
naponta egy nővér, aki az injekciókat adta be, a kötéseit cserélte, és ha már
ott volt, segített a mosakodásban, vagy a halaszthatatlan háztartási munkákban.
Legutóbb még a haját is megnyírta kicsit, mert kezdett úgy kinézni, mint egy
torzonborz ősember. De ez a segítség már nem volt kéznél, amikor például
beleizzadt a tornagyakorlataiba és mosakodni, átöltözni akart. Ha úgy érezte, a
szekrény túl messze van, inkább lemondott a tiszta pólóról, így viszont még
ebben a langyos késő tavaszi, kora nyár eleji időben is sikerült megfáznia.
A szüleire nem számíthatott. Nem, ez így nem volt igaz. A
szülei nyújtották neki a legtöbbet, amit megtehettek, bár nem így tervezték,
amikor két évvel ezelőtt útnak indultak egy dél-amerikai koncertkörútra az
együttesükkel. A Csendes óceán lett a sírjuk, ő pedig az örökségét arra
használta, hogy beiratkozott az ország egyik legjobb zeneiskolájába és bérelt
egy kis lakást a közelében. Úgy számolta, hogy a pénz kitart a diplomáig, de a
balesetnek hála, most halasztania kell a félévet és ez a végénél még gondot
jelenthet. De most még nem akart erre gondolni. Ha végre lábra tud majd állni,
majd megoldja ezt is, mint ahogy már annyiszor, amikor valami váratlan
akadállyal szembesült.
Kinézett az ablakon és a nap járásából nagyjából sejtette,
hogy most kezdődne a zongoraórája Mrs. Kozlowskánál, a lengyel származású
tanárnőnél, akinél ihletettebben Chopint
senki nem interpretálhatna. A cd-lejátszóhoz gurult és bekapcsolta. A
szobát hamarosan betöltötték egy fiatal zongoraművész által játszott Chopin darab dallamai. Ez volt
az utolsó alkalom, amikor még el tudott menni egy koncertre. Egy európai
fiatal, vak zongorista lépett fel, aki koraszülöttként egy hibás
inkubátorkezelés miatt vesztette el a látását, és mégis megtalálta a maga útját
a zene világában. A Lincoln Centerben ezer ember előtt teltházas koncertet adó
Tamás Érdi magabiztosan lépett ki a színpadra, csak a zongorához érve
árulkodott mozgása arról, hogy egy láthatatlan világban kell eligazodjon. Aztán
leült és ahogy ujjai meglódultak a billentyűk felett, világossá vált, hogy a
srác előtt nincs akadály. Később elolvasta a róla szóló ismertetőt és
csodálattal adózott a kitartásának, az őt segítő tanároknak, amiért közösen
megtalálták a módszert, amivel épp annyira lehetett a zene az ő életének része,
mint ahogy ő maga a zene része. Tulajdonképpen újrakomponáltatták vele azokat a
darabokat, amiket megtanult, és az eredmény minden várakozást felülmúlt. Peter
csak csodálni tudta azt az erőt és kitartást, amivel az ifjú zenész haladt a
sikerhez vezető úton. Az akkori élmény mára követendő példa lett a számára. Más
nehézségek álltak előtte, de a jobb napjain keményen eltökélte, hogy ő sem adja
fel.
A balesetet követő első napokra nem emlékezett, köszönhetően
annak a rengeteg fájdalomcsillapítónak, amit a kórházban belepumpáltak. Amikor
azonban hetekkel később begurult a lakásba, a barátai összenéztek a háta
mögött. Nem merték magára hagyni. Olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogy
még egy pohár vizet is kérnie kellett, aztán ahogy remegő kézzel ivott és
leöntötte magát, máris nehézkes logisztikai művelet kellett egy nyomorult törölközőhöz
és egy pólócseréhez. Teljesen összeomlott, előbb a depresszió telepedett rá,
később dacos eltökéltség, neki ne
segítsen senki!
Felvette a mappáját az asztalról, amely ennek az időszaknak
pontos lenyomatát mutatta, és átlapozta. Kaotikus összevisszaságban követték
egymást rajzok és novella-töredékek, versrészletek és néhány dallam lekottázva,
amilyen napjai éppen voltak. Ma valahogy egyikhez sem volt kedve. Ma semmihez
nem volt kedve. Ma kifejezetten zavart volt, és ezt a zavart egy váratlan látogató
idézte elő benne. Sylvia.
Amíg ez az átkozott baleset meg nem történt, néha összejött
zenészlányokkal a főiskoláról, de Sylvia Monroe még arra sem érdemesítette,
hogy egy kávéra beüljön vele valahová. Ha összefutottak a főiskola hatalmas
boltívei alatt valamelyik méltóságteljes folyosón, a lány csak halványan
rámosolygott, aztán hegedűjével a hóna alatt csak szaladt tovább. Ha meg akarta
állítani, sajnálkozva szabadkozott, aztán futott tovább. Mindig sietett. Mégis
Petert érte a baleset, aki csak azon az egyetlen napon rohant… egyenesen egy
sebesen közeledő furgon elé.
Ma reggel, miután az olyan egyszerű tevékenységektől, mint
hogy wc-re menjen, vagy megmossa a fogát, teljesen kimerült, megszólalt a
csengő. Már fel sem kapta magára a pólóját, csak odagurult az ajtóhoz és
kitárta. Azt hitte, Lydia, a középkorú segítője érkezett kicsivel korábban,
mint szokott. De a küszöbön ott ácsorgott Sylvia és szemeit lesütve elnézést
kért a zavarásért. Zavarásért? Amikor ez volt az utóbbi hetek legnagyszerűbb
meglepetése?
Őt a döbbenet szögezte a küszöbre, a lányt a zavar, így
aztán eltelt egy kis idő, mire észbekapott és hátrébb gurult, hogy behívja.
Sylvia bizonytalanul követte.
-Hogy birkózol meg ezzel az egésszel? – kérdezte halkan,
kerülve a fiú tekintetét.
-Küzdök...
birkózásnak nem nevezném. Az valahogy egyenlő felek küzdelmét jelentené, de itt
én egyértelműen csak szívok. – vont vállat Peter. –Próbálok nem gondolni rá, mi
lesz, ha mégsem lesznek rendben a dolgok.
4 megjegyzés:
Jáááaj Juci. Ez / is/ jónak ígérkezik. Neked is kellemes húsvétot. /hátha te is találsz egy-két tojást a kertben!! XD /
Remélem, sokkal több drámát nem tartogatsz ennek a fiúnak! ;)
A hideg is futkosott a hátamon...
Tetszett, jucus!
K&P
És nyilván elfelejtettem a "Boldog Nyuszit".... O.o
Mindenkinek <3
Kellemes ünnepet lányok! <3
Jutkám köszi, hogy elkezdted, remek lesz érzem :))
pusza
Megjegyzés küldése