Zongorajáték 1.

Halihó!

Először is … kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek! Még nem tudom, hogy pontosan hogyan is alakulnak az ünnepnapok, de lehet, hogy nagy kertrendezés lesz belőle a telken, ha az időjárás is úgy akarja. Ebben az esetben azonban nem lesz napi frisselés. Ami biztos, hogy itt az első rész a Zongorajátékból, aztán szép lassan majd belerázódunk a folytatásba is. Úgyis el lesztek foglalva mindannyian… szerintem… ha mással nem, hát a locsolókra való készüléssel, hímes tojásokkal, sütéssel-főzéssel, jobb esetben kirándulással. Ez utóbbiban én is bízom erősen, meg Colin kutyám is… remélhetőleg nemcsak az őszi levelek összegyűjtése és fűnyírás lesz a program, mert annak mindig orbitális nagy izomláz meg vízhólyag szokott lenni a vége.

Na, egy szónak is száz… akarom mondani száz szónak is egy a vége, ha másként nem alakul az élet, akkor kedden reggel jön a folytatás. Esetleg húsvét hétfőn, ha érdekel valakit ;) Puszik! jutka

***

Zongorajáték 1.

Peter Cunningham újra és újra belekezdett  Chopin zongoradarabjába, de ma annyira dekoncentrált volt, hogy egész egyszerűen képtelen volt hibátlanul lejátszani az ismerős darabot. Vagy csak ez a rohadt kerekesszék zavarta. Képtelen volt hozzászokni, pedig már lassan egy hónapja volt arra kényszerítve, hogy ebben töltse a napjait és egyelőre el sem tudta képzelni azt az időt, amikor végre felállhat belőle. Ha egyáltalán majd fel tud állni. Az a kocsi alaposan elintézte. Az orvos azzal riogatta, hogy talán egész életében bottal fog csak járni, és ez volt még az optimistább verzió. 

A darab még így is jól szólt volna, hogy a pedálokhoz hozzá sem fért a lábait borító ormótlan csizmáktól, de a keze meg-megremegett, - nyilván a benne dúló feszültségtől -, a ritmust vétette el, és ettől valahogy fals lett az egész. Legalább egy cigire rágyújthatna, de akkor még ezt az apró sikerélményt is lehúzhatná a klozetton, amit az önkéntes nikotin-elvonókúrája jelentett. Amikor a kocsi elcsapta, a cigi messzire repült a kezéből, egyenesen egy olajfoltba, ahol azonnal lángra kapott. Ő pedig a szilánkosra tört lábait el sem tudta húzni a tűz útjából. A nadrágja szabályosan ráégett a lába szárára, mire valaki végre elráncigálta a tűztől. Sosem tudta meg ki volt az, mert a fájdalomtól elvesztette az eszméletét.

Április elsején történt a baleset. Huszonnégy éve alatt egyszer sem így képzelte az április tréfát. Az egymást követő műtétek emlékétől, a fájdalomcsillapítók állandó bódulatától, és a jövőtől való rettegéstől már úgy érezte, talán soha életében nem tud újra, felszabadultan nevetni. És egyelőre nagyon úgy nézett ki, hogy az egyetlen menedéke, a zene sem azt jelenti már, mint néhány hónappal ezelőtt. 

Lecsapta a zongora tetejét és a kereket forgatva a kanapéhoz gurult, hogy bekapcsolja a tv-t. Végigpörgette a csatornákat, de egyetlen nézhető műsort sem talált. Felvette a könyvet, amit legutóbb olvasott, Ken McClure Donor című regényét. Még a kórházban kezdett bele, de mivel a gondolatébresztő krimi az orvosi cselszövésekről szólt, most kissé nyugtalanná tette, hogy ő is ebben a világban volt kénytelen mozogni. Mozogni… hát éppen ez volt a baj… mozogni képtelen volt, úgyhogy inkább csak átvitt értelemben értette az előbbieket. 

A lakás nem volt nagy, de ez eddig nem zavarta. Egy apró nappali és egy hálófülke, amit jórészt az ágya foglalt el. A konyha csak pontosan annyi, ahol egy kávét le lehet főzni és egy készételt megmelegíteni. A pianínó határozta meg a berendezést is, ezért aztán egy vagyont kellett leperkáljon a tulajdonosnak, de nem bánta, mert közel volt a főiskolához és minden megvolt benne, amire szüksége volt. Most ugyan a legfontosabb hiányzott. Hely. Ugyanis a kerekesszéknek nehézkes akadályt jelentett a küszöb és az a néhány bútor a nappaliban, még így is, hogy a barátja, Aron kicsit átrendezte a helyiséget. A bútorokat a fal mellé tolta, amitől az egész úgy nézett ki, mintha éppen költözködne. A legnagyobb tortúrát a fürdőszoba jelentette. Oda épp csak befért a kocsi, de valamennyi művelethez ki kellett tornázza magát belőle és a mankókkal bűvészkednie. Nem tartotta a nap fénypontjának ezeket a hosszú perceket. Arra pedig nem is gondolhatott, hogy a négy fal közül kiszabaduljon, mivel a lakás az első emeleten volt, és a lépcsőkkel ki tudja, boldogul-e még valaha.

Persze, szerezhetett volna magának segítőt, de még a gondolatától is irtózott, hogy valakire rászoruljon. Így is megjelent nála naponta egy nővér, aki az injekciókat adta be, a kötéseit cserélte, és ha már ott volt, segített a mosakodásban, vagy a halaszthatatlan háztartási munkákban. Legutóbb még a haját is megnyírta kicsit, mert kezdett úgy kinézni, mint egy torzonborz ősember. De ez a segítség már nem volt kéznél, amikor például beleizzadt a tornagyakorlataiba és mosakodni, átöltözni akart. Ha úgy érezte, a szekrény túl messze van, inkább lemondott a tiszta pólóról, így viszont még ebben a langyos késő tavaszi, kora nyár eleji időben is sikerült megfáznia. 

A szüleire nem számíthatott. Nem, ez így nem volt igaz. A szülei nyújtották neki a legtöbbet, amit megtehettek, bár nem így tervezték, amikor két évvel ezelőtt útnak indultak egy dél-amerikai koncertkörútra az együttesükkel. A Csendes óceán lett a sírjuk, ő pedig az örökségét arra használta, hogy beiratkozott az ország egyik legjobb zeneiskolájába és bérelt egy kis lakást a közelében. Úgy számolta, hogy a pénz kitart a diplomáig, de a balesetnek hála, most halasztania kell a félévet és ez a végénél még gondot jelenthet. De most még nem akart erre gondolni. Ha végre lábra tud majd állni, majd megoldja ezt is, mint ahogy már annyiszor, amikor valami váratlan akadállyal szembesült.

Kinézett az ablakon és a nap járásából nagyjából sejtette, hogy most kezdődne a zongoraórája Mrs. Kozlowskánál, a lengyel származású tanárnőnél, akinél ihletettebben Chopint  senki nem interpretálhatna. A cd-lejátszóhoz gurult és bekapcsolta. A szobát hamarosan betöltötték egy fiatal zongoraművész  által játszott Chopin darab dallamai. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még el tudott menni egy koncertre. Egy európai fiatal, vak zongorista lépett fel, aki koraszülöttként egy hibás inkubátorkezelés miatt vesztette el a látását, és mégis megtalálta a maga útját a zene világában. A Lincoln Centerben ezer ember előtt teltházas koncertet adó Tamás Érdi magabiztosan lépett ki a színpadra, csak a zongorához érve árulkodott mozgása arról, hogy egy láthatatlan világban kell eligazodjon. Aztán leült és ahogy ujjai meglódultak a billentyűk felett, világossá vált, hogy a srác előtt nincs akadály. Később elolvasta a róla szóló ismertetőt és csodálattal adózott a kitartásának, az őt segítő tanároknak, amiért közösen megtalálták a módszert, amivel épp annyira lehetett a zene az ő életének része, mint ahogy ő maga a zene része. Tulajdonképpen újrakomponáltatták vele azokat a darabokat, amiket megtanult, és az eredmény minden várakozást felülmúlt. Peter csak csodálni tudta azt az erőt és kitartást, amivel az ifjú zenész haladt a sikerhez vezető úton. Az akkori élmény mára követendő példa lett a számára. Más nehézségek álltak előtte, de a jobb napjain keményen eltökélte, hogy ő sem adja fel. 

A balesetet követő első napokra nem emlékezett, köszönhetően annak a rengeteg fájdalomcsillapítónak, amit a kórházban belepumpáltak. Amikor azonban hetekkel később begurult a lakásba, a barátai összenéztek a háta mögött. Nem merték magára hagyni. Olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogy még egy pohár vizet is kérnie kellett, aztán ahogy remegő kézzel ivott és leöntötte magát, máris nehézkes logisztikai művelet kellett egy nyomorult törölközőhöz és egy pólócseréhez. Teljesen összeomlott, előbb a depresszió telepedett rá, később dacos eltökéltség, neki ne segítsen senki!

Felvette a mappáját az asztalról, amely ennek az időszaknak pontos lenyomatát mutatta, és átlapozta. Kaotikus összevisszaságban követték egymást rajzok és novella-töredékek, versrészletek és néhány dallam lekottázva, amilyen napjai éppen voltak. Ma valahogy egyikhez sem volt kedve. Ma semmihez nem volt kedve. Ma kifejezetten zavart volt, és ezt a zavart egy váratlan látogató idézte elő benne. Sylvia.

Amíg ez az átkozott baleset meg nem történt, néha összejött zenészlányokkal a főiskoláról, de Sylvia Monroe még arra sem érdemesítette, hogy egy kávéra beüljön vele valahová. Ha összefutottak a főiskola hatalmas boltívei alatt valamelyik méltóságteljes folyosón, a lány csak halványan rámosolygott, aztán hegedűjével a hóna alatt csak szaladt tovább. Ha meg akarta állítani, sajnálkozva szabadkozott, aztán futott tovább. Mindig sietett. Mégis Petert érte a baleset, aki csak azon az egyetlen napon rohant… egyenesen egy sebesen közeledő furgon elé. 

Ma reggel, miután az olyan egyszerű tevékenységektől, mint hogy wc-re menjen, vagy megmossa a fogát, teljesen kimerült, megszólalt a csengő. Már fel sem kapta magára a pólóját, csak odagurult az ajtóhoz és kitárta. Azt hitte, Lydia, a középkorú segítője érkezett kicsivel korábban, mint szokott. De a küszöbön ott ácsorgott Sylvia és szemeit lesütve elnézést kért a zavarásért. Zavarásért? Amikor ez volt az utóbbi hetek legnagyszerűbb meglepetése? 

Őt a döbbenet szögezte a küszöbre, a lányt a zavar, így aztán eltelt egy kis idő, mire észbekapott és hátrébb gurult, hogy behívja. Sylvia bizonytalanul követte.

-Hogy birkózol meg ezzel az egésszel? – kérdezte halkan, kerülve a fiú tekintetét.

 -Küzdök... birkózásnak nem nevezném. Az valahogy egyenlő felek küzdelmét jelentené, de itt én egyértelműen csak szívok. – vont vállat Peter. –Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha mégsem lesznek rendben a dolgok.