Vigyázok rád 50.

Az előző részben tudom, hogy voltak kidolgozatlan részecskék, gondoltam is rá, hogy kicsit belejavítok, de egy ovis bacijának hála totál padlóra kerültem, és csak egy szerencsétek van, hogy a mai rész már kész volt, mert szombaton egy sort sem írtam. Viszont a mait sem javítottam át, előre is bocs… összekaparom magam, aztán eldönthetitek, térjek vissza a dologra, vagy csak folytatódjon a történet és ne bolygassuk a múltat. Hapcimentes pusszancs mindenkinek!

***

Robert a repülőn ülve még mindig a hetekkel korábbi beszélgetésen rágódott, amikor az anyjával megosztotta a maga titkát, amiről addig a pillanatig azt sem tudta, hogy titka van. Amikor felhívta, nem is gondolta, hogy a beszélgetés végére gondolatban már vőlegény lesz. Apának még ne szólj! – figyelmeztette az anyját, és kíváncsi volt, vajon meg tudta-e állni, hogy megőrizze a titkát. Csoda lenne, hiszen ez minden másnál személyesebb és fontosabb dolog volt, és a szülei sosem titkolóztak egymás előtt, főleg nem, ha a gyerekeikről volt szó, de mivel Richard Pattinson azóta sem jelentkezett, úgy gondolta, a titok még mindig hét pecsét alatt várja a nagy leleplezést. 

Justin Doran kiállítására érkezett, de sokkal többet várt ettől a hétvégétől, mint egy kellemes kulturális programot. Dean csodálkozva vette tudomásul, hogy szeretné, ha elkísérné, de mivel szabad volt, készségesen bólintott rá a felkérésre. Ő is örült, hogy megölelheti a lányát, még ha tisztában is volt vele, hogy a fiatalok elsősorban az ő társasága nélkül képzelik el ezt a néhány napot. Érezte Robertben egész út alatt a feszült várakozást, de egy egész sereg magyarázata volt rá, az igazi okról fogalma sem volt. Nem is lehetett. Robert időről időre megtapogatta a dzsekije zsebében lapuló apró dobozt. Mire a gyűrű birtokába jutott, egy titkosszolgálati akcióhoz hasonló műveleten voltak már túl. Stephanie egy régi barátját kérte meg, hogy rendelje meg a kiválasztott gyűrűt, így hozzájuk nem kötődött a vásárlás. Nem tudódhatott ki, és senki nem leplezhette le idő előtt a meglepetést. 

A landolás után Dean szerzett taxit és a hitetlenkedő reptéri várakozók között hosszú, gyors léptekkel tűntek el a kíváncsi szemek elől. A szállodában pedig eltűnt a Dean számára rendelt szobában, amíg Kate a múzeumban sürgölődött a bemutató utolsó simításait végezve.

Kate szíve olyan hangosan zakatolt, hogy biztos volt benne, nem is a metró zaját hallja, hanem a saját ütemesen doboló szívét. Ma már itt lesz! Talán már meg is érkezett! – nézett sokadszor a telefonjára, bár a némasága elbizonytalanította. Biztosan telefonált volna, ha már itt van. – gondolta csüggedten, ahogy a szobakulcsát átvette, aztán cseppet csalódottan nyitotta ki az ajtót, ahol aztán földbe is gyökerezett a lába. A szobát egy hatalmas csokor virág uralta. Talán még sosem látott ekkorát. És nem látott ilyen furcsát sem. Sötétvörös és fehér rózsaszálak fonódtak össze párban, és a legszélsőn egy apró kis borítékot himbált az ajtó nyitásakor keletkező kis huzat. Kinyitotta és Robert lendületes kézírását olvasta: „A virágos szerint a vörös rózsa a szenvedélyt, a fehér a szerelmet jelképezi; Te pedig mindkettőt jelented nekem. Beengedsz?”

Az ajtóhoz futott, felkészülve rá, hogy sírógörcsöt kap, ha nem áll odakint senki, de végül boldogan ugrott a nyakába a kint ácsorgónak.

-Már azt hittem, nem értél még ide. – motyogta két csók között, ahogy bebotladoztak a szobába.

-Én meg azt hittem, ma már haza sem jössz. – mormolta a férfi türelmetlen mozdulatokkal szabadítva ki a kívánatos testet a szigorú múzeumi kosztümből. -Apádnak kivettük a szemközti szobát, és őt boldogítottam idáig arra várva, hogy megérkezz.

-Jaj, akkor mindjárt itt lesz ő is? – merevedett meg Kate, de Robert nevetve fűzte vissza a karjait maga köré.

-Nem, elment a szüleimért, aztán majd együtt érkeznek a megnyitóra. Most csak az enyém vagy! – dobta félre a feleslegessé vált ruhadarabokat. 

-Csodás a csokor. Az elsőt is itt kaptam tőled, Londonban… bár, az egy bocsánatkérő csokor volt. – nézett fel a férfira, mire az megrázta a fejét.

-Ez nem az! Ez csak ajándék a legszebb nőnek, aki az enyém!

-Miért nem te hoztad? – incselkedett vele Kate, miközben már homorított a mellei között vándorló nyelv érintésétől.

-Mert így elegánsabb volt, igazi meglepetés, és … főleg… mert így szabad maradt a két kezem  - borultak ezek a szabad kezek a lány melleire. Kate nyögve feszült feléjük, elégedett, egyetértő mormogással, aminek nem volt sok értelme, de Robert pontosan tudta, mit jelent. Már az ágynál jártak, Kate sikkes huppanással leült, majd elnyúlt a gondos kezek által elsimított ágytakarón, amikor Robert még mindig csak állt az ágy mellett és őt nézte, forró, tűzben égő szemekkel.

-Gyere! – nyújtotta felé hívógatóan a karjait Kate, mire Robert a zsebébe dugta a kezét és megmarkolta az apró dobozt. Érezte, hogy az ujjai nyirkosak az izgalomtól, aztán egy mély sóhajjal az öklébe szorította a sötétkék bársonydobozkát. Előhúzta a kezét és a lány lábai között térdre esve némán nézte őt. Kate a homlokát ráncolva figyelte.

-Ne mondd, hogy ennyi volt, mert elégek! – suttogta neki szinte sírva, mire a férfi ráhajolt és apró csókokkal, finom kis harapdálásokkal felfelé haladva végül már félig rajta feküdt. Inge valahol még a játék elején elrepült, feszülő nadrágja pedig ékes bizonyítékul szolgált arról, hogy eszében sincs félúton megállni. De még mindig kivárt, és Kate nem értette miért. Aztán egy apró tárgy landolt a hasán, és Robert szeméből oda vándorolt a tekintete. Nem  merte elhinni, mit lát. Látott már ilyen dobozkákat romantikus filmekben, és azokban az esetekben mindig egy csillogó köves gyűrű lapult a belsejükben. Minden romantikára és szerelemre éhes nő könnyes szemmel reagált ilyenkor. Ő először megrettent. Aztán úgy ellágyult, mintha cseppfolyóssá vált volna a teste. A szíve feldübörgött és biztos volt benne, hogy a mellkasán látszik, ahogy odabent az ütemet el-elvétve össze-vissza dörömböl. 

-Jézusom! – suttogta megrendülten. Hiszen még nem is beszéltek a jövőről, még ha ő a maga részéről bízott is benne, hogy a férfi vele képzeli el, de még a saját képzelete sem játszott el a gondolattal, ahogy fehér ruhában, egymásba font kezekkel esküt tesznek rá, hogy jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. Eszébe jutott az a néhány másodperc, amikor a férfi gyerekkori fotóját látva átsuhant rajta egy érzelem, hogy igen, tőle akarna gyereket…  ezzel az apró dobozzal az álom elérhető közelségbe került. Robert még mindig nem szólt semmit, csak nézte őt. Ó, nem, nem fogja némán megúszni ezt a pillanatot! Ki kell hogy mondja, akarja őt!

-Mondani akarsz valamit? – kérdezte tőle elszoruló torokkal, mire Robert elmosolyodott, bár ez a mosoly még nem volt igazi, szívből jövő, sokkal inkább bizonytalan.

-Velem tartanál, ha úgy alakulna, hogy Londonba költöznék?

Most mi van? Hogy kerül ide London? – kerekedett el a lány szeme, aztán kapcsolt. Robert azért nem meri feltenni a kérdést, mert előbb tisztázni akarja vele, hogy képes lenne-e ott hagyni a régi életét. Ó, a bolond, hát még mindig nem tudja, nem érzi…? 

-Hát, ha valami olyat tudsz kínálni cserébe, amiért megérné… végül is, múzeum itt is van. – kacsintott rá, mire Robert ráhajolt és megcsókolta.

-Magamat tudom kínálni, egy zűrös palit a maga nyűgjeivel.

-Szeretem a kihívásokat. – kuncogott a lány, mire Robert a dobozért nyúlt, ami eddig ott járta indián-táncát Kate meg-megremegő hasán. Kinyitotta, aztán a bársonytokot félredobva, Kate kezéért nyúlt. 

-Katherine Elisabeth Hollins, megtisztelnél vele, hogy hozzám jössz feleségül?

-Állj! Honnan tudod az Elisabeth-et? - kérdezte álmélkodva a lány, mire Robert bosszúsan ráharapott az orra előtt táncoló kis mellbimbóra.

-Válaszolj, te boszorkány!

-Igen! – sikkantott boldogan Kate és ragyogó szemmel nézte, ahogy Robert az ujjára húzza a csillogó gyűrűt, aztán a szájára hajol. Egy vagyon lehetett! –Erre igazán nem lett volna szükség… egy függönykarikával is beértem volna. – motyogta vörösen, ahogy a csókból kibontakoztak. Robert felemelte a lány kezét és kedvtelve nézte rajta a tökéletes tisztaságú gyémántot. Már az ékszerész katalógusában is tetszett a nemesen egyszerű darab, de így „élőben” még varázslatosabb volt, minden „centet” megért – gondolt a busás összegre a számlán. Méghogy függönykarika, amikor legszívesebben a világot rakta volna a formás lábai elé.

-Még ez sem olyan szép, mint te. – cirógatta a lány hasát, ahogy a gyűrű eltűnt a hajában, aztán már csak arra figyelt, ahogy Kate magához húzza és megcsókolja. Lázasan igyekezett megszabadulni a vágyakozó testét fogságban tartó nadrágtól, aztán kiszabadulva végre birtokba vette a menyasszonyát.

*

Justin Doran dr. Bradforddal és Malcommal beszélgetve várta, hogy Kate is megérkezzen végre. Úgy nézett ki köztük, mint egy pingvinek közé tévedt fekete párduc. Szokásos fekete nadrágja és inge olyan lazán hullott alá, mintha kifogyott volna belőlük, de ha megmozdult, a mozdulata olyan erőteljes volt, hogy senkiben fel sem merülhetett, hogy legyengült volna. Pedig az eltelt hetekben megszállottan dolgozott. Azon az utolsó napon készített vázlatok alapján egymás után készített nyers agyagszobrokat. Már vagy féltucat sorakozott a munkaasztalán, amikor eldöntötte végre, melyiket fogja kidolgozni és bronzba önteni.

A kiállítás központi darabja néhány perce került a helyére, és kíváncsi volt, a lány vajon mit szól majd hozzá. Kedvtelve nézegette, mielőtt beborította a puha, fényes  anyaggal, és határozottan bosszús volt, amiért Malcolm valami nagyképű, seggnyaló dumával megzavarta az emlékezésben. Érdekes napok voltak, amikor a lány nála járt. És csak még érdekesebbé váltak, amikor megérkezett a lovagja is. Azt hitte, valami zsigeri utálatot fog érezni iránta. Nem is igen tudta volna megfogalmazni, miért, egyszerűen utálni akarta. Aztán nem tudta. Sőt… mire hazaindultak, már kifejezetten baráti érzéseket vélt felfedezni magában Robert iránt. Helyesek voltak együtt. A férfi nem olyan volt, amilyennek várta, és nyilvánvaló őszinte szerelemmel nézett Kate-re. Felszakította benne az eltemetett régi érzelmeket, amikor még ő maga is így tudott tekinteni egy nőre, a maga Catherine-jére. 

Ő volt az első, aki észrevette a mozgolódást a bejáratnál. Meglepte, hogy a férfi is eljött a bemutatóra, de szíve mélyén hálás és büszke volt, hogy érezte olyan fontosnak, hogy itt legyen és ezzel bebizonyosodott, nemcsak őbenne ébredtek baráti érzések a másik iránt. Robert lelkesen fogott vele kezet, gratulált a bemutatóhoz, aztán mindketten Kate felé fordultak, aki csillogó szemekkel, valami belső ragyogással állt mellettük. Ahogy a kezéhez ért, azonnal észrevette a gyűrűt, és halkan megjegyezte: -Nocsak!

Felhúzott szemöldökét látva, Robert követte a pillantását, aztán szélesen elmosolyodott. –Hát, igen.  ...De még senki sem tudja. - mormolta halkan. –És nem is akarjuk ellopni tőled a showt, úgyhogy maradjon köztünk! – villant meg a tekintete. Ezzel egyidőben Kate is befelé fordította a gyűrűt, nem mintha így kevésbé lett volna árulkodó, de képtelen lett volna levenni. Justin tekintete elidőzött kettőjükön. Hát, megjelölte… döntött, hogy magának akarja és kész volt ezt a világnak is megmutatni. Irigyelte Robertet a bátorságáért… ő annak idején túl későn jött rá, hogy mit mulasztott el.

-Annyira ideges vagyok. Nem vehetnénk le a leplet arról? – mutatott Kate a terem közepén álló kis állványra, mire Justin elmosolyodott.

-Én is ideges vagyok. Most már még inkább. De azt hiszem, jobb lesz, ha még várunk vele. Ez végül is az én bemutatkozásom, valamivel fel kell csigáznom az érdeklődést. – vigyorgott kényszeredetten. Már eleve úgy hozta ide a szobrot, hogy tervei voltak vele. Arra az egyre akarta kitenni, az elkelt táblát már az első pillanatban, mielőtt még bárki megkívánja, aztán hazavinni és a magángyűjteményében eldugni, de most – látva Kate-et és Robertet, megváltoztatta az elhatározását. A táblát ki fogja tenni ugyan, de most már egészen más okból.

Egy órával később dr. Bradford befejezte az elérzékenyüléstől kissé kásás hangon előadott  rövid megnyitó beszédét az összesereglett szép számú vendégsereg előtt, barátian hátba veregette a művészt és széles mozdulattal invitálta közelebb a látogatókat, hogy legyenek részesei a központi darab leleplezésének, és ezzel nyissák meg hivatalosan is a tárlatot. Robert igyekezett a sokaság szélén maradni Kate-tel és a szüleivel, valamint Dean-nel, hogy minél kevésbé vonja magára a figyelmet. Szerencsére, akik itt voltak, valóban elsősorban a művészet iránti rajongásuk, nem pedig egy trendi társasági esemény miatt tették tiszteletüket. Justin az eltelt percekben már sok-sok gratulációt zsebelhetett be, és most kicsit oldottabban várta a végső ítéletet, elsősorban a barátaitól. 

Az állvány mellett állva kis csendet kért és eleinte akadozva, majd mind magabiztosabban beszélni kezdett. Kate és Robert lélegzetvisszafojtva hallgatták, ahogy beavatja a teremben lévőket hármójuk apró titkába. Igaz, csak nagy vonalakban, de annyit elárult, hogy a szobor születése egy olyan napnak köszönhető, amikor úgy érezte, hogy barátokra talált, akik megosztották vele néhány meghitt pillanatukat. Ma pedig ezzel a darabbal szeretné kifejezni a köszönetét, amiért  felrázták őt a személyes példájukkal, hogy megtalálja az utat vissza az Életbe, és talán  vissza a szerelemhez. ...Aztán egy laza csuklómozdulattal a könnyű anyagot lerántotta a szoborról.

A taps felharsant körülöttük, de a bevezető után Robert szinte oda sem mert nézni a szoborra. Egész idő alatt tudta, hogy Justin róluk beszél, emlékeiből előtört annak a reggelnek minden pillanata, ...Kate, ahogy az ölében ülve kapaszkodik belé. Deanre sandított, aki a tömeg fölött elnézve már láthatta azt, amit előlük még eltakartak a tolongók, a férfi sejtelmesen mosolygott, aztán az izgatott suttogásokból itt-ott hitetlenkedve hallotta ki a nevét. Akik eddig csak úgy tekintettek rá, mint aki véletlenül idekeveredett erre a megnyitóra, most alaposabban végigmérték; mint ahogy jutott Kate-nek is a kíváncsi pillantásokból. Amikor pedig a sokaság szétnyílt Justin előtt, hogy hozzájuk igyekezzen, még a levegő is benne szorult. Kérlek, ne robbantsd fel a bombát! – fohászkodott magában, félve, hogy a férfi itt mindenki előtt leleplezi az eljegyzésüket is.  

-Gyertek, nézzétek meg! -  invitálta őket a szobor mellé, és Robert feszengve a hirtelen támadt érdeklődéstől, zavartan követte, miközben úgy szorította Kate kezét, hogy a lány fájdalmasan felszisszent. ...A szobor a klasszikusokat idézte... ott ültek egy egyszerű karosszékben, amely nem is hasonlított a férfi házának díszes berendezésére, de tökéletesen passzolt ahhoz a meztelen pároshoz, akik az ölelésében ültek egymásra figyelve, mert nem vonta el róluk a szemlélődő figyelmét. A női alak egy poharat tartott a férfi ajkához, itatta, mint ahogy itatta őt Kate azon a reggelen. Ruhátlanok voltak, de mindebből a közönség szinte semmit sem láthatott, karjaik, lábaik, és a nő hátának kecses ívén túl. A megdermedt mozdulatban azonban annyi gyöngédség volt, amennyit ő maga is érzett azokban pillanatokban.

Justin figyelte a szótlan párost és elégedett volt, mert látta mindkettőjük tekintetében az emlékezést és az elismerést.

-Fogadjátok el! Akár már ma elvihetitek, majd valamelyik másikat a helyére tesszük – biccentett a teremben elszórtan álló kisplasztikák felé. Legyen ez az én ajándékom az ... a nagy alkalomból – kacsintott rájuk halkan, lenyelve az „eljegyzés” szót. Robert hálásan ölelte meg, aztán Kate nyomott egy cuppanós puszit Justin máskor oly komor, most mégis kissé meghatott arcára. Aztán körülöttük sűrűsödött a levegő, ahogy a férfi szülei és Dean is közelebb férkőztek, hogy megcsodálhassák a szobrot.