"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. április 18., péntek

A sál 2.



Beköszöntött a nyár. Lucas egy napon rejtélyes mosollyal fogadta a kedvenc kávézójukban. Anna pedig arra gondolt, ezt a napot emlékezetessé fogja tenni, ha ez az ismeretségük végét jelenti is. Fél éve találkozgattak, mindketten érezték, hogy nehéz az önmegtartóztatás, mégis teltek a hetek, teltek a hónapok és bibliai értelemben még nem ismerték egymást. A ma este lesz a választó vonal! – döntötte el a lány. Ha nem is sikerül Lucast az ágyába csábítania, választ fog kapni a lassan már kínzó kérdésére, miért?

Nem tudhatta, hogy a fiú akkor sem tudna válaszolni a kérdésére, ha az élete múlna rajta. Már azt sem tudta volna megfogalmazni, miért kellett eltelnie három hónapnak addig az első telefonig. Vagyis hát magyarázata lett volna rá, akár tucatnyi is, de mindről pontosan tudta, hogy nem állná ki a próbát, ha bárki is elemezni kezdené. Remélte, hogy nem puszta megszállottság, de biztos nem lehetett benne. Azt a küzdelmet önmagával, a lelkiismeretével magának kellett megvívnia. Egy ideje már benne volt az újrakezdés igénye, de erővel nyomta el valahányszor a kísértés megjelent. Anna volt a gyerekkori nagy szerelem. Amióta beszélni tudott, a lány ott volt körülötte, még talán tíz éves sem volt, amikor hangosan kimondta, te leszel a feleségem, de Anna elment, ő pedig össze volt zavarodva, hogy ezek után fogadkozhat-e másnak is örök szerelemről. Néha már  arra gondolt, talán nem is akarja túltenni magát a veszteségen, talán éppen ez a sorsa, hogy amíg él, dédelgesse magában a fájdalmat. De aztán ott állt előtte a metrókocsiban a múlt egy apró részlete valami felzaklató módon mutatva a jövőbe vezető utat. De félt. Félt újra megkedvelni, ne adj isten, megszeretni valakit… aztán elveszteni megint, mert tudta, hogy egy újabb tragédia magával sodorná őt magát is. Teltek a hetek, a hónapok, aztán egy reggel arra ébredt, hogy ha esélyt sem ad magának, örökre ebben a fájdalomban ragad, és Anna szerette őt annyira, hogy ezt ő sem akarná. Akkor nyúlt a telefon után, és talán ő volt a legjobban meglepve, milyen gördülékenyen alakultak az események. Aztán ahogy teltek az újabb hónapok, egy újabb fájdalmas kérdést hoztak magukkal. Lehet-e, tud-e maradéktalanul boldog és szerelmes lenni a múlt nehéz örökségével? Végül döntött, ha meg sem próbálja tisztázni magában a dolgot, sosem fogja megtudni. Az élet megint a kezére játszott, és ő el volt szánva, hogy megragadja a lehetőséget… talán az utolsót, amivel lezárhatja az eddigi életét és elkezdhet egy újat.

Lucas egy hosszú borítékot forgatott az ujjai között. Anna megbűvölve nézte, ahogy egy zsonglőr ügyességével forgatja a dísztelen, egyszerű borítékot, végül elunta az idegőrlő mozdulatot és lefogta a fiú nyugtalanul motozó kezét.
-Mi van ebben? – kérdezte, ujjai közé szorítva a hosszúkás boríték egyik sarkát.
Lucas láthatóan küzdött még önmagával, mint aki fél kimondani valami fontosat, valamit, ami hatással lehet az egész kapcsolatukra.
-Gyere el velem Párizsba! – bökte ki végül, és a kérés sokkal inkább hangzott sebzett kiáltásként, mint meghívásként.
-Párizsba? – kerekedett el Anna szeme. Bármire is számított, erre egészen biztosan nem. De hát miért? Hogyan? Mikor? … - kérdése lett volna hirtelen több tucatnyi is, ám hangosan a város nevénél tovább nem jutott.
-Párizsba. – bólintott Lucas. –Egy hét a Montmartre-on, egy kedves kis művészlakásban, közel a Sacré Coeur-höz vezető lépcsőhöz. Egy régi barátom most ott él, egy hétre Londonba jön és felajánlotta, hogy cseréljünk lakást arra az időre. Gondolj bele, a Festők tere, Dali, Picasso,Monet, Van Gogh tanyája, a Moulin Rouge, a Szajna-part…

-Állj! Ne is mondd tovább, már így is zúg a fejem. Ha szépet álmodom, Párizsban ülök egy nyári reggelen egy csendes kávézóban, és friss croissant-ot mártogatok a kávémba, miközben a szomszéd asztalnál csendesen szemlélődik egy festő, aztán vázlatot skiccel egy szalvétára, hogy azzal fizesse ki a reggelijét.
-Akkor te alighanem a századfordulóra vágynál vissza, de én a jelent kínálom neked. Oké, kávé és croissant biztosan most is lesz. Legrosszabb esetben pedig lerajzollak én, bár azt aligha fogadják majd el fizetségként. – nevetett Lucas. Megragadta a lány vágyódó, lelkes tekintete, a szenvedély a hangjában, ahogy az álmáról beszélt. Olyan közel volt ez az álom a valósághoz, és ő kész volt azt valóra váltani neki.
*
Lucas még most is emlékezett az utazás előtti estére, …csomagolt,  a kezébe vette az összetekert sálakat… fogalma sem volt róla, miért nyúlt értük a legfelső polc eldugott zugába, aztán némi tanácstalanság után a csomagja tetejére ejtette. Pár pillanatig még nézte, aztán hirtelen mozdulattal behúzta a cipzárt. Vár rájuk Párizs!
*
Az első este a Montmartre-on maga volt a romantika. Összekapaszkodva kóboroltak a zegzugos utcácskákon, végül az utcazenészektől zsongó Szajna-parton kötöttek ki. Hátizsákjában ott lapult a két sál egy üveg ásványvíz társaságában, ami mostanra már langyos és ízetlen volt. Leroskadtak egy kávézó teraszán, ahol a könnyű folyóparti szellő kis mécsesek lángjaival játszadozott. Egyikük sem ismerte a pasztiszt, de ez a nap az újdonságoké, a felfedezéseké volt, így rendeltek két pohárkával. Lucas egyetlen hajtásra lehajtotta, Anna csak belenyalt, aztán köhögve tolta el maga elől a pohárkát. Nem ízlett neki. Mohón, hosszú kortyokban nyeldeste a gyümölcsdarabkákkal ízesített hűs csapvizet, amit a pincér letett az asztalukra, aztán ujjaival kikotorta a narancs és lime-darabkákat, hogy élvezettel rágcsálja el az édes és savanykás ízeket őrző rostokat.
Tele volt várakozással és vágyakozással. Az az este, amikor Lucas Párizsba hívta, végül ugyanúgy zárult, mint a korábbiak. Néhány önfeledt ölelkezés után a fiú alig láthatóan hátralépett, újra meghúzva a láthatatlan vonalat, amit nyilvánvalóan még képtelen volt átlépni. Anna éjszakája azonban mégsem volt olyan frusztrált, mint a korábbiak. Valahol mélyen, a lelke egy eldugott zugában új remény ébredt. Párizs lesz a fordulópont a kapcsolatukban, ezt tisztán érezte. 

És most itt ültek a Szajna parton, hallgatták maguk körül a világ ezerarcú- és nyelvű karattyolását. A balzsamos koraest rájuk is hatással volt, mint mindenki másra körülöttük. Egy ötvenes pár ült mellettük, fogták egymás kezét… látszólag mindketten a lebukó nap utolsó sugaraiban fürdették az arcukat, de a férfi finom cirógatással ölelte magához a mellette ülő asszonyt. Nem voltak már hagyományos értelemben vett szerelmespár, mégis a meghitt mozdulat, ahogy a nő vállát ölelte, karja bőrén finom libabőrt keltve az érintéssel, sokat elárult a kapcsolatuk mélységéről. Kicsit odébb harmincas pár üldögélt, a mellettük lévő széken kis bébihordozóban aludt egy csöpp baba. Ők is csak egymást látták, s talán az ígéretet a másik szemében: Amíg élek, csak téged akarlak! A levegőben szerelem molekulák vegyültek el láthatatlanul, megpezsgetve a vért mindenkiben. A sarokban egy hetvenes úr üldögélt. Anna elmosolyodott, ahogy a férfi egy tollat húzott elő világos, könnyű zakója zsebéből és rajzolgatni kezdett a szalvétára. Igen, ez Párizs, a város, amely mindenkiből előcsalja a szerelmest és a művészt. Lucast nézte, aki a délután készített képeket nézegette a fényképezőgép kijelzőjén. Elmosolyodott és Anna arca is mosolyra derült, mint mindig, ha a fiút boldognak látta. 

-Nézd csak! – fordította felé a gépet a fiú és Anna hunyorogva ismerte fel önmagát, ahogy galambok csipegetnek a tenyeréből. –Érzik a szelidségedet; ők is a tenyeredből esznek, akárcsak én. – sóhajtott a fiú. Anna meglepetten nézett rá. Sosem érezte, hogy irányítaná, irányíthatná a fiút. Sőt, ő érezte magát kissé elnyomottnak ebben a kapcsolatban. Igen, elnyomottnak. Mert mintha csak benne feszült volna a vágy, amit a másiknak ajándékozott volna, és Lucas rendre kitért előle. Mintha csak és kizárólag a fiú joga lenne eldönteni, mikor adhatják át magukat a szenvedélyüknek. És igazából így is volt, még ha Lucas nem is tudatosan alakította is így a kapcsolatukat. Annának két útja volt, vagy elfogadja, hogy kivárja, amíg a fiú túl tud lépni a múlton, vagy búcsút int; de arra képtelen lett volna. Valami Lucas finom lelkében megragadta és nem eresztette, bármennyire is kívánta, türelemre intette. Hitte, minden erejével bízott benne, hogy érdemes a türelem erényét gyakorolnia. 

-Néha úgy érzem, én vagyok az, aki engedelmesen teszi, amit vársz tőle. – mormolta halkan, elnézve Lucas mellett, aki azonban érte nyúlt és maga felé fordította az arcát. Hosszú, vékony ujjai satuként szorították Anna remegő állát.
-Sosem voltál engedelmes. Minden porcikád, minden mozdulatod, a szemed villanása felszólít, lázad, válaszra vár, alig tudok neki ellenállni, csak nem akartam, hogy valaha is egyetlen pillanatig is úgy érezd, a tested akarom… valaki másé helyett. Mára már tudom, hogy Annát és a múltat már abban a pillanatban elengedtem, amikor azt a cédulát a kabátodba csempésztem. A sors fura játéka, hogy a régi Anna helyett kaptam egy másik Annát, de sose hidd, hogy a pótléka vagy. Soha nem hasonlítottalak össze titeket magamban, esküszöm. Először megragadott, hogy téged is Annának hívnak, de mostanra jobban örülnék, ha bármi más lenne a neved, hogy még véletlenül se gondold, hogy őrá gondolok, miközben téged ölellek.
Anna csitítóan tette az ujját a mind szenvedélyesebben fogadkozó szájra. Lucas elhallgatott, mintha az a könnyed érintés tenyérként tapadt volna a szájára. Olyan régen égette már a lány minden érintése, hogy már azon se csodálkozott volna, ha a nyomában a visszafojtott érzékiség lüktető kiütésként marná a bőrét. Magához intette a pincért, fizetett, majd mondott neki néhány fürgén pergő mondatot, amit Anna nem értett. A fickó szemöldöke megemelkedett, aztán vállat vont és bólintott.

-Mit mondtál neki? – kérdezte a lány, ahogy követte Lucast, aki már felállt és elpakolta a fényképezőgépet.
-Hogy itt hagyok valamit a széken, de nem fogunk visszajönni érte. Ha valaki megtalálja, legyen az övé. – vonta meg a vállát, aztán a táskája mélyéről előhúzta az összetekert tarka anyagot. Letette a székre, ujjaival még végigfutott rajtuk mintegy búcsúzóul, aztán kézen fogta a lányt és sietős léptekkel elindult. Anna zavartan, aztán a történteket lassan megértve futott szinte mellette. Ahogy a Sacré Coeur-hoz vezető lépcső alsó fokára léptek, Lucas hirtelen megtorpant. Anna már-már azt hitte, meggondolta magát és mindjárt visszarohan a fájó múltra emlékeztető darabhoz, de nem… Lucas csak magához húzta és felmutatott a felettük magasodó katedrálisra.
-Nézd hogy ragyog az esti fényben! – suttogta áhítattal, és valóban… a hófehér mészkő szinte világított az esti égbolt alatt, az őt körülvevő reflektorok fényétől körberajzolva.
-Nem kell ám megtenned. – suttogta Anna még mindig a sálakra gondolva, de most Lucas némította el. A módszere határozottan férfias volt. A csókja szívből jött és tele volt ígérettel, melynek beváltására már nem is kellett olyan sokat várnia, hiszen a kis lakás, ahol a fiú barátja lakott, itt volt néhány lépésnyire.
-Megtettem. Pont. Most már tudom, hogy ez volt a sorsuk… hogy egymáshoz elvezessenek. Talán megtalálja majd valaki, akinek épp olyan fontos szerepet játszanak majd az életében, mint a miénkben, de nekünk már nincs szükségünk rájuk. Már nem ők kötnek össze, hanem valami sokkal misztikusabb érzés.
Azon az estén voltak együtt először, és minden olyan tökéletesen alakult, hogy Anna el is feledkezett róla, hogy valaha aggodalommal gondolt rá, milyen lesz, ha… csodás lett, csodás, mint az a mélyérzésű fiú, aki végül nemcsak szavakkal, de minden megnyilvánulásával bebizonyította neki, hogy a szerelem egy csodálatos, őszinte érzés.

Három év távlatából visszatekintve Anna nem emlékezett rá, hogy kapott volna bármit is Lucastól. Még a gyűrűt is együtt választották ki. Mégis, soha senkitől nem kapott annyit, mint éppen tőle. Szerelmet, sok-sok együtt töltött időt, közös élményeket. A nászútjukra újra Párizsba jöttek, és most az első házassági évfordulójukat is itt töltötték. Az ismerős kávézó teraszán üldögéltek ugyanúgy, mint azon az első estén, és hirtelen – szinte a semmiből felbukkanva - egy fiatal pár állt meg előttük. A lány testén egy túlontúl is ismerős anyag csavarodott körbe. Azonnal felismerték mindketten a sálat, amely most egy apró babát ölelt bonyolult hurkokkal a fiatal nő mellére.  A nő egyik keze szinte megállás nélkül simogatta a kicsit, aki még szinte újszülött volt. Körbenéztek, szabad asztalt keresve, aztán felbukkant a pincér, akit az elmúlt években szinte már barátként üdvözöltek ők maguk is. Hamarosan le is takarította a mellettük lévő asztalt és udvariasan tartotta a széket a kismamának, amíg a vele lévő férfi a kezében lévő csomagokat rendezte el az egyik üres széken. 

Lucas szeme újra és újra az anyagra siklott, ezernyi régi fájdalmat és örömet szakítva fel a lelkében ezzel a hihetetlen találkozással. Anna követte a pillantását. Soha jobb alkalmat nem találhatna! – döntötte el magában. Táskájából előkotort egy apró dobozkát és Lucas elé tette.
-Boldog évfordulót! – mosolygott rá izgatottan magára vonva a teljes figyelmét, mire a férfi elpirult.
-Zavarba hozol. Én nem vettem semmit. Azt hittem, ezzel az utazással ünneplünk… - motyogta halkan, magában elátkozva a pillanatot, amit hagyott elillanni, amikor az előbb a virágkosaras lány végigjárta a teraszt. De sosem értett a romantikus gesztusokhoz.
-De bizony kaptam tőled valamit, és hidd el, boldogabb nem is lehettem volna. – vigyorgott Anna egyre izgatottabban, ahogy a férje kissé értetlen tekintetét figyelte. Nem beszéltek róla, nem tervezgettek, egyszerűen csak úgy alakult… most aztán reménykedve várta a párja reakcióját.

Lucas bizonytalan ujjakkal hámozta le a csillogó papírt a kis dobozról, aztán leemelte a tetejét. Az ilyen pillanatokra mondják, hogy megáll az idő – gondolta meghatottan. Az apró hófehér bébicipőcske minden másról elvonta a figyelmét. Egyedül csak Annát látta, aki ragyogó szemekkel, boldogan mosolygott rá és hitetlenkedő, kérdő tekintetére válaszul csak bólogatni volt képes. Megszűnt a múlt és a jelen, már csak a jövő számított. A kör bezárult. A sál megtalálta őket, hogy elmondja, másnak is boldogságot hozott az életébe; és amíg a szomszéd asztalnál a fiatal férfi a bébi puha kis fejecskéjére nyomott egy puszit, addig Lucas a babacipellőket kezében szorítva Annát csókolta éhesen.

VÉGE!

Vázsonyi Judit - Egyszerű szonett
Most ne beszélj, csak csendben, némán nézz rám!
Fürödni akarok szép szemeidben.
Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám,
szememből olvass, tiszta tükröd lettem.
Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt,
hagyd a tüzet áramolni a vérben,
olvassza egybe a múltat a jövőt,
sem ettől, sem attól ne kelljen félnem!
Rád vártam, tudom, amióta élek,
kerestelek már ezer árnyalakban,
szavak nélkül is minden titkom érted,
s én meglelem magam minden szavadban.
Részed vagyok, és Te részemmé lettél,
a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.

10 megjegyzés:

zso írta...

Opsz! Hát ezért volt ez a vágta? Még csak most kezdődött és már vége is lett? Na jó! Jöhet a következő!<3

csez írta...

Félre ne érts, jucus: imádom, amikor rövidet írsz, ahogy feszes tempóban összesűrűsödik minden....
Félre ne érts, mert a hosszúkat is ugyanígy imádom ;)
Csak úgy sütött Lucas szenvedélye, a molekuláknak meg külön lájk! XDDD
Nagyon tetszett!
K&P

rhea írta...

Huhhh csak így pikk-pukk :)) szerettem Jutkám, nagyon is. Lucas birizgálta rendesen a fantáziám :) köszönöm, várom a kövit
Pusza

Soma írta...

Köszönöm! Pocsékul indult ez a nap, de ez az írás megmelengette a lelkemet!

Névtelen írta...

sziaa!

nem is tudom hol kezdjem.:/ talan ott hogy szegyellem magam amiert eleg regen irtam utoljara kommentet.:/ csak az utolso komment utan irtad hogy milyen sok kerdest felvetettem benned valamint elegge felkavartam akkor az allovizet es ezert ugy gondoltam hogy egy ideig meghuzom magam.. hat picit hosszura nyult.:// megprobalok ezentul rendszeresebben irni csak en mindig ilyenkor este tudom elolvasni a reszt vag reszeket, sajna a reggeli rohanasban nincs idom.:/ viszont nem nyavajogni jottem ide, hanem irni..na nem mintha eddig nem azt tettem volna..:D a lenyeg hogy meg mindig nagyon szeretem az irasaidat ezen semmi se valtoztatott. es igazabol ezutan a rovidke tortenet utan jottem ra, hogy mindegy milyen hosszut irsz, mennyire nyujtod el igyis ugyis egy kerek egesz lesz, aminek a vegen nincs hianyerzetem. :))
tudom hogy nincs jogom beleszolni abba ahogy irsz es nem is akarok, senki se ertse felre, csak azt szeretnem tudni hogy miert epp E/3 irod minden torteneted? komolyan erdekel, nekem igy kicsit nehezebb mindig azonosulni a tortenettel, lehet ez masnal pont az E/1 van igy.;DD kinek mi. :D esetleg egyszer majd irsz akar ilyen rovidebb akar hosszabb tortenet E/1 szemelyben is, vagy az tavol all toled? :) akarhogyis, csak igy tovabb es remelem nem okoztam ismet fejtorest.:/ :D

varom a kovetkezo sztorit! ;)

puszi:
Monya

Golden írta...

Húúú, Monya... ez egy nagyon jó kérdés! Őszintén nem tudom, miért alakult ez így... illetve... lennének rá magyarázkodásaim, de hogy valójában miért, abban nem vagyok biztos. Volt egy történet a sok között, amit pedig kifejezetten így akartam megírni, aztán talán azért, hogy egy kicsit távolságot tartsak vele, mégsem tettem. Végül benne maradt az ember kezében. De eskü, egyszer megpróbálom. Nem a mostani történetben, mert ez már elindult a szokásos módon, de talán épp a következőben, azt még van időm újratervezni... igazság szerint sokkal nehezebb magadra húzni valamelyik szereplő bőrét, mint gondolná az ember. Még így is olyan nagyon együtt élek a figuráimmal sokszor, hogy talán félek kicsit még közelebb engedni magamhoz valamelyiküket. De érdekes kihívás, és mint már írtam, nehéz ellenállni ennek a próbatételnek. Örülök, hogy feldobtad a témát, mert talán közelebb visz hozzá, hogy ne csak gondolkodjak róla, hanem végre meg is valósítsam. Köszönöm!

Névtelen írta...

Egy gyönyörű történet esszenciája, mint mikor a kiürült pálinkásüvegből kihalászod az aszalt barackot. Hmmmmm.... Mámorító... :D Köszi az élményt. Puszi, Porcica

Golden írta...

Én köszönöm, Porcica :)

Névtelen írta...

Szia Jutka!

Én még soha nem írtam Neked, de ez a rövid történet annyira megfogott, hogy muszáj megköszönnöm. A mai "érzelemmentes" világban nagyon fel tudják dobni az embert a történeteid.
Irigylem a színes fantáziádat és , hogy ilyen csodálatosan tudod megfogalmazni a gondolataidat.
Még egyszer köszönöm: Katóca

Golden írta...

Katóca, én köszönöm a kedves szavakat! ... és most már duplán sajnálom, hogy nem írsz máskor is :)