Zongorajáték 10.

Peter elveszve lődörgött a sokaságban. Időnként úgy tett, mintha sietve tartana valaki felé, csak hogy elkerüljön egy-egy kínos beszélgetést, mert utálta már ezredszer is elismételni, hogy kösz, minden a legnagyobb rendben. A frászt volt minden rendben! Először is sántított, időnként csak bicegett, de még nem is gondolhatott futásra, kerékpározásra vagy egy fallabda-edzésre. És ez baromira hiányzott. Még jó, hogy igazából enni sem volt kedve, így legalább nem hízott el a kényszerű tétlenségben. Másrészt stílusosan kifejezve fél lábbal benne volt egy felemás kapcsolatban, amit nagyon szeretett volna már tisztázni, de Sylvia vagy meggondolta magát, vagy még nem ért ide, mindenesetre őt még nem sikerült felfedeznie a tömegben. 

Előkotorta a telefonját, hogy felhívja, de megtorpant, ahogy az egyik szervező pont előtte kiabált bele a hangosbeszélőjébe. Csúfolódva rótta fel az erősebbik nemnek, hogy sokkal kevesebb vállalkozó szellem szorult beléjük, mint a lányokba. Alig néhány srác őgyelgett arra várva, hogy megmutassa a nagyérdeműnek szőrös lábszárát. Meg tudta őket érteni, aztán mégis, egy hirtelen  ötlettel ő is a paraván mögé lépett. Már ideje sem volt meggondolni magát, mert az ottani szervező keselyűként csapott le rá. Próbált laza és jópofa lenni, ahogy az ötletét előadta, de a srác, aki a jelentkezők nevét írta fel, vállvonogatva bólogatott, mint akit egyáltalán nem érdekel a kikötése, csak az a fontos, hogy legalább tíz hülyét találjon, aki hajlandó bohócot csinálni magából. Felírta Peter nevét a kilences számhoz, ő pedig egy mély sóhaj kíséretében letolta a nadrágját. Ott állt boxerben, aztán lerángatta a zoknijait is. Hirtelen baromi nevetségesnek érezte az egészet, még jó, hogy nagyjából ez is volt a hecc célja, ahogy a hely kezdett egy férfiöltözőre hasonlítani meccs után. De most komolyan, a csajok miért tűntek szexinek, ők meg itt, megannyi gatyás amorózó kifejezetten nevetségesnek? Már bánta az elhamarkodott ötletet, de nem akart megfutamodni, mert akkor valószínűleg a többiek is azonnal követték volna a példáját, ennek a felelősségét pedig nem akarta magára venni. 

A mellette álló fiú szeme megakadt a lábszárán, de becsületére legyen mondva, nem szólalt meg, és Peter hálás volt a némaságáért. Megacélozott, bár eléggé sérülékeny önbizalommal odaállt a többiek közé a sorba, akikkel a szervező éppen közölte a némiképpen megváltozott szabályt, hogy háttal is állhatnak, ha úgy érzik, a vádlijukkal esélyesebbek a győzelemre. Amikor a helyükre álltak és a függöny megemelkedett, lelkes női sikolyok, taps és nevetgélés fogadta a produkciót. Peter végignézett a soron, egyedül ő állt háttal a közönségnek. A kilences forduljon meg! – kiabált egy lány, mire többen egyetértően csatlakoztak hozzá. Peter csak állt önmagával viaskodva és százszor is megbánva az őrült ötletet, hogy ő is benevezzen. Aztán vett egy mély levegőt és megfordult. Ha erre vágytok, hát megkapjátok a mai napra rendelt kis horrort – morgott az orra alatt. Próbált nem odafigyelni a reakciókra, de persze képtelenség lett volna. Várakozása ellenére meglepő „csend” fogadta, sehol egy felszisszenés vagy rosszindulatú megjegyzés nem hallatszott. Megtapsolták őket, felharsant néhány Wow és egy-két buzdító szó az ismerősöknek, aztán amikor a gongszó a bemutató végét jelezte, elsőként lépett hátra. Hamarosan már a nadrágja védelmében nézelődött ő maga is a tömegben.

Az első szempár, amellyel összeakadt a tekintete, Sylviáé volt. A lány arcán elomló boldog mosoly a lelke mélyéig átmelegítette, feledtetve vele az előbbi pillanatok kényelmetlen érzését. Remélte, hogy a lány nem volt tanuja, ahogy nevetségessé teszi magát, és mivel nem hozta szóba, megnyugodva mosolygott ő is.

-Szia! – ölelte magához és a hajára nyomott egy gyengéd puszit. Ennyit barátok simán megengedhetnek maguknak a nyilvánosság előtt – döntötte el magában. –Rég láttalak! – mormolta a lány szemébe nézve és ebben a vágyakozó kijelentésben benne volt a kérdés is: Miért?

-Gyakorolnom kellett, Peter! – komorodott el a lány tekintete. –A zárókoncerten való szereplésem a tét. Apámék meg is ölnének, ha elpuskáznám. Ne haragudj!

-Nem haragszom, csak olyan furcsán váltunk el vasárnap, és azt hittem, megbántad azt a napot a parkban, és …

-Csitt! Nem így volt, esküszöm! Csak elég sok szemrehányást kaptam, amiért túl keveset készülök, és tudtam, ha még egy percet maradok, akkor abból újabb órák lesznek, amiket veled töltök, nem a gyakorlással. Nem akartam még jobban kihúzni a gyufát, ráadásul igazuk is volt. – szakította félbe a lány. –…és ha túl leszünk a koncerten, ígérem, hogy bepótoljuk az elmaradt találkozókat. – mondta a fiú szemébe nézve, aki megértően bólogatott.

-Igazság szerint mostanában én is időszűkében voltam. Elég sokat gyakorolok, hiszen ha a gyakorlat megy, az elméleti tárgyakat talán pótolhatom a következő félév előtt, és akkor nem kéne halasztanom egy évet. A dékán mindenesetre engedélyezte, innentől csak rajtam múlik. – Azt az apróságot azért kihagyta a mondandójából, hogy a koncertre készült ő is. Erről egyébként sem beszélhetett. Meglepetés lesz, hogy oly hosszú kihagyás után ő is színpadra lép. A dékán is meghallgatta az egyik próbájukat és talán éppen amiatt hajlandó volt adni neki egy esélyt. 

-Hogy-hogy eljöttél? – nézett  körül Sylvia, miközben a szíve mélyén elégedett volt, hogy Peter lassan hajlandó lesz kibújni a barlangjából. Meggyőződéssel hitte, hogy ez közelebb viszi a teljes gyógyuláshoz, mint bármilyen terápia.

-Gondolod, hogy felhívtalak volna megkérdezni, hogy itt leszel-e, aztán én meg szépen otthon maradok? – nézett rá egy elmeorvos türelmével Peter, emlékeztetve Sylviát a tegnapi telefonjukra. –Egyébként meg lassan vissza kell térnem az emberek közé, és ez jó alkalomnak tűnt. – vont vállat. –Iszol valamit? – nézett szomjasan vágyakozva a pult felé, aztán Sylvia bólintására a kezéért nyúlt és magával húzta. Kért két jeges teát, aztán összekoccintották az üvegeiket. –A koncertre! – vigyorgott a lányra, aki nagyot sóhajtva bólintott.

-Ja, a koncertre... Mr. Novotny úgy letolt, mint egy óvodást. És tudod, az volt a baj, hogy tulajdonképpen igaza is volt. Egy csomó gyakorlást kihagytam, és egész héten el kellett viseljem, ahogy kritizál. Már majdnem megőrjített. Igazából most is lelkiismeret furdalásom van, amiért nem azt a szerencsétlen hegedűt nyüstölöm otthon.

-Ha mostanáig nem lett a tiéd a darab, akkor ezen az estén már nem múlik. – vágott egy grimaszt Peter, és Sylvia mogorván oldalba bökte.

-Kösz, ezt inkább ne mondtad volna, nem segít az önbizalmam növelésében!

-Jó leszel! – mosolygott rá a fiú és veszélyesen közel hajolt hozzá. Sylvia szeme idegesen rebbent meg. Csak nem akarja megcsókolni itt mindenki előtt? Mire a gondolatban idáig ért, a csók már az ajkait melengette. Még csak magához sem ölelte, de mégis érezte, ahogy a forróság végig kúszik a tagjain.

-Ne! – súgta halkan, mire Peter nagyot sóhajtott.

-Titkolózunk? Azt hittem, ennél bevállalósabb vagy. Holnap úgyis kezdődik a nyári szünet, nem kell hallgasd a többiek beszólásait. Még én idegeskedhetnék, hányan fognak megkeresni, hogy óvjanak tőlem, elmondják, hogy egy link pasi vagyok és vigyázz velem.

-Nem is vagy link pasi. – kuncogott Sylvia.

-Vagy hagyj engem a fenébe, végül is egy sántikáló pasi nem ideális partner a nyári szünetre. – tette hozzá halkan a fiú.

-Nem a sántikálásával van gondom, hanem a hülyeségével. – fintorgott a lány. –Már megint ott tartunk, hogy azt gondolod rólam, a sérült lábad miatt nem járnék veled? Akkor te határozottan visszafejlődtél az elmúlt héten. Azt hittem, ezen ott a parkban már sikerült túllendülnünk. 

-Hát, ez a hét a távolságtartással határozottan nem használt az én önbizalmamnak sem. – vont vállat Peter, aztán lehajtotta az utolsó kortyokat, mielőtt megmelegszik a kezében a kellemesen hűs üdítő.

-Sajnálom, kényszerhelyzet volt. – szusszant Sylvia, aztán hirtelen szembefordult a fiúval, hogy témát váltson és lássa Peter reakcióját a mondandójára.

-Láttam, te is beneveztél a lábszépségversenyre. Büszke voltam rád.

-Huh, reméltem, hogy akkor még nem voltál itt! – nyögött a fiú. –Ezek szerint messziről meg lehetett ismerni az elgyalázott lábaimat?

Sylvia szó nélkül hagyta a kérdést, csak a szemeit forgatta meg az önironikus megjegyzésen. Neki speciel egész más jutott eszébe, amikor Linda Craig kiabálásának hála Peter megfordult a sorban. Sírni tudott volna a boldogságtól, amiért a fiúban volt annyi bátorság, hogy felálljon a rögtönzött színpadra, mert tisztában volt vele, hogy ehhez mekkora erőszakot kellett tegyen önmagán; és mellesleg elzsibbadt a teste, ahogy visszaemlékezett, amikor ezek a lábak hozzásimultak ott a parkban, a takarón fekve. Az a nap azóta minden nap visszatért, hol gyakorlás közben, hol az álmaiban, de egyetlen pillanatra sem szabadult tőle. Nem is akart. Kicsit csalódott volt, hogy Peter nem állt ott a házuk ajtajában már másnap este, és ez az érzés minden nappal csak rosszabb lett, ugyanakkor hálás volt neki, amiért időt hagy neki a gyakorlásra. Furcsa kettősség volt ez, és már alig várta, hogy véget vethessen neki.

Kíváncsi volt, vajon Peter a lányok felvonulását látta-e, de nem merte megkérdezni, mert ebből a fiú rögtön sejtené, hogy ő is benevezett. Éppen elég ciki lett volna bevallani neki, főleg, ha az eredményhirdetéskor még az első háromban sem lesz benne. 

Mintegy a gondolataira válaszul a DJ lekeverte a zenét és bejelentette az eredményhirdetést. Peter a kezéért nyúlt és előrébb húzta, közelebb a színpadhoz. Kíváncsi volt, hogy a kis violinkulcs hol végzett az egyébként erős mezőnyben.

-Sziasztok! A zsűri meghozta a döntést, és meg kell mondjam, nem volt könnyű. A fiúk esetében talán könnyebb volt, mert csak tízen voltak hajlandóak megmutatni nekünk a futóműveiket, szemben a lányokkal, ahol húsz fős volt a kifejezetten erős mezőny. Mindegy, nem szaporítom a szót: A lányok mezőnyében az első három helyezett, kezdve az elsővel: 2-es, 6-os, 7-es… gyertek ki, kérlek! - A tapsorkánban a három boldog leányzó felsorakozott a színpadon. Ketten már nadrágban voltak, őket a tömeg skandálása se bírta már rá, hogy újra megmutassák formás idomaikat, bár Peter magában elismerte, azok a farmerek is veszett jól álltak rajtuk. Hát, a kilences ezek szerint nem nyert – húzta el a száját elégedetlenül. Neki tetszett, és régebben ő itt szaktekintélynek számított a témában. 

Amikor a fiúk helyezéseit sorolták, fanyarul állapította meg, hogy így múlik el az élet dicsősége. Ő sem került bele az első három helybe. Nyilván a sebhelyei rontottak az esélyein. Már majdnem szétszéledt a sokaság, amikor a DJ meglobogtatott egy borítékot. A zsűri különdíjat adományozott két résztvevőnek – jelentette be-  megválasztotta az este lábkirályát és királynőjét. Meglepő módon a két kilences számú versenyző kapta a megtisztelő címet – lesett bele a borítékba nevetve, és a közeli gyorsétteremből szerzett papír arany koronákat lobogtatva várta a szerencsés nyerteseket a színpadra. Peter vigyorogva nézett Sylviara, aki sápadtan elkerekülő szemekkel nézett vissza rá. Lebukott! – volt a lány első gondolata, miközben a pódium felé lépett, és nem értette, Peter miért néz rá olyan csodálkozva, mintha az imént éppen azt jelentették volna be, hogy ő kapta az idei béke Nobel-díjat. 

Az nem lehet! – kerekedett el a fiú szeme, ahogy Sylvia megindult az emelvény felé. Alvajáróként követte, miközben szeme a karcsú bokákra tévedt, amelyeket most nem fedett még az az apró titokzokni sem, amely vasárnap eltakarta előle azt az izgalmas kis figurát, amely a halvány bőrön most szinte kiabált. A kis violinkulcs ott volt, pedig a csinos szandál helyett már megint a fehér vászoncipő volt rajta. De talán csak azért látta most, hogy tudta, ott van, és ezért vonzotta a tekintetét. Szóval Sylvia volt a kis vadóc, aki képes volt tetováltatni a bokáját? A maradék örökségébe le merte volna fogadni, hogy a lány szülei nem tudnak a lánynak erről az apró titkáról.