Zongorajáték 5.

Loretta Deaver kíváncsi macskaszemekkel figyelte az előtte feszengő fiatal férfit. Akármi is hozta ide a titokzatos Peter Cunninghamet, Sylvia nyilván nem tudott a dologról, mert akkor itthon lenne és várná. Ezt a fiút bárki tárt karokkal várná, még ha fele annyi idős lenne, mint amennyi, akkor ő maga is – mosolyodott el a gondolatra és magában bocsánatot kért a férjétől, de hát George lassan kerekedő pocakja és ez a férfiszépsége teljében levő fiú egészen más kategória volt. A barátja, valami Aron, szabadkozva elbúcsúzott, amikor behívta őket; begyűjtve egy haragos pillantást Petertől, aki egyedül maradva mintha sarokba szorítva érezte volna magát, mihelyst átlépte a küszöböt. A járásán még erősen érződött a baleset következményeként a sántítás, bár látszott rajta, hogy minden erejével igyekszik uralkodni a mozdulatain, de koordinálatlan volt, mint aki még azt sem tudja eldönteni, melyik lábára sántítson jobban. 

-Megkérhetem, hogy jöjjön velem a konyhába? Éppen főzök és nem akarom, hogy odakapjon. – mosolygott már-már bocsánatkérően a fiúra és előre indult, Peter pedig alvajáróként követte. Miért jött be? Miért nem fordult meg és húzott el Aronnal együtt, amikor az asszony közölte, hogy a lánya nincs itthon? Most már kínos lenne, amolyan megfutamodásnak tűnne. Sylvia nincs itt, ő megpróbálta a lovagiasság szabályai szerint, nem tehet róla, hogy nem jött össze. Az anyja majd elmondja neki, hogy kereste és ezzel a dolog le van tudva. A lány biztosan sejti majd, hogy bocsánatot kérni jött. Még jobb is így, mert megúszta a kínos részét a találkozónak. …Amíg a gondolataival volt elfoglalva, már meg is érkeztek a barátságos, minden kényelemmel felszerelt konyhába, amelynek közepén egy tekintélyes méretű kerek asztal várta, hogy éhes családtagok üljék körül. A vendégeknek az étkezőben terítettek, úgyhogy ezt, hogy őt ide vezették, egyaránt érezhette lenézésnek, de ugyanúgy megtiszteltetéssel felérő kedves gesztusnak is. Úgy döntött, hogy ez utóbbiról lehet szó, mert az asszony viselkedésében nyoma sem volt felsőbbségeskedésnek.

-Foglaljon helyet! – mutatott a konyhában az asztal melletti székre az asszony, és szeme követte a fiú kissé darabos mozgását, ahogy leereszkedett a székre. Még jócskán ráférne a gyógytorna – állapította meg magában, ahogy visszafordult a tűzhely felé. Peter csodálkozva konstatálta, hogy a nő maga főzi a vacsorát. Aron annyit papolt neki a jómódú családról, hogy meggyőződése volt, hogy házvezetőnő nyitja majd az ajtót és szakácsnő készíti az ételt, miközben a ház asszonya gondosan manikűrözött kezekkel, elegánsan felöltözve divatlapot vagy lakberendezési magazint lapozgat a nappaliban. Meglepte, hogy Mrs. Deaver teljesen hétköznapi, kényelmes ruhában maga szorgoskodik a tűzhely előtt, ahonnan finom illatok csapták meg az orrát. Már az idejére sem emlékezett, mikor evett utoljára finom házi kosztot és váratlanul megkordult a gyomra, amely nem tudott ellenállni az érzékeit csiklandozó illat-orgiának.

-Bocsánat! – vörösödött el Peter, bár egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy a nő is meghallotta a vihar közeledtét jelző mormogásra emlékeztető hangot. 

-Még nem vacsorázott? – kérdezte vidáman az asszony, óvatosan fogalmazva, nehogy az Éhes? kérdéssel félreérthetően, netán sértően kíváncsinak tartsa a másik. –Van kedve velem enni? – emelt fel egy merőkanalat.

-Nem akarok zavarni, biztosan meg akarja várni a családját. – motyogta Peter, de szájában már összefutott a nyál a gondolatra, hogy megkóstolhatja az illatozva fortyogó ételt.

-Nem kérdeztem volna, ha rájuk akarnék várni. – húzta fel a szemöldökét a nő. –A férjem egyébként is kiszámíthatatlan, mikor ér haza… Sylvia meg… ha nincs magánál, hát… róla se tudhatom, mikor jön meg, nem igaz? Én éhes vagyok, maga is tudna enni, ne is tagadja, akkor meg… - rántott aprót a vállán, mintha teljesen hétköznapi megszokott dolog lenne, hogy egy lényegében ismeretlen fiatalemberrel ossza meg a vacsoráját - …zöldséges marharagu medvehagymával… ha nem szereti, akkor csak szendviccsel tudok szolgálni – emelt meg egy tányért.

Peter megadta magát, és bólintott, mire az asszony megmerítette a kanalat. Zöldséges marharagu… mint a mesében… az anyja főzött ilyet utoljára, még emlékezett az ízére is… úgynevezett levegő-gombócokat főzött ki hozzá… mennyit viccelődtek rajta, hogy ahhoz képest, hogy levegő, azért fogyókúrásoknak mégsem ajánlaná… Már ez is meglepte. Valamiért úgy gondolta, gazdagék valami ritka és drága dolgot tesznek az asztalra, ízetlen, de divatos ételt. Te jó isten, sosem gondolta volna magáról, hogy ennyi előítélettel képes valakit kezelni, pusztán azért, mert azt hallotta róla, hogy a város egyik legmenőbb ügyvédje és tömött a bukszája.

-Sajnos köretet nem csináltam hozzá, de van friss házikenyerem, ha megfelel – nézett a fiúra és elmosolyodott, ahogy a sóvár, éhes tekintetet meglátta. Levágott egy vastag szeletet a puha, foszlós kenyérből és egy szalvétán Peter elé tette. Pillanatnyi tétovázás után magának is vágott, a fenébe a folytonos fogyókúrával! Ha már ezt a régi receptet választotta mára, akkor ő is megérdemel egy falatnyi kényeztetést, gondolta némi lelkiismeret-furdalással, ahogy nehezen begombolt kedvenc nadrágja jutott eszébe, aztán letelepedett a másikkal szemben.

-Jó étvágyat! Vigyázzon, mert forró, de ahogy az édesanyám szokta mondani, tűzön főtt… - fújta meg a falatot a villáján.

Peter akaratlanul is elmosolyodott az ismerős mondatra. Az ő anyja is mindig ezt mondta, amikor az apja morgolódott, hogy miért hívta őket az asztalhoz, amikor még tűz forró az étel…

Csendben falatoztak, amikor az ajtó felől kulcs zörgése hallatszott, aztán Sylvia hangja csendült fel.

-Szia anyu! Megjöttem!

Loretta szeme a fiúra siklott, akinek megállt a falat a szájában.

-Fejezze be nyugodtan! Rendszerint először felrobog a szobájába, ledobálja a holmiját. Mire lejön, már maga sem lesz olyan ideges. Sosem jó, ha az embert váratlanul kényszerítik arra, hogy mondjon valamit. – kacsintott a fiúra, aztán visszakiabált a lányának.

-Moss kezet, aztán ehetsz, éppen elkészültem!

Peter nagyot nyelve hallgatta, ahogy az emeletre vezető lépcső nevetségesen hangosan dobog a lány könnyű léptei alatt, amiket amúgy is elnyelt a vastag padlószőnyeg. Kedvetlenül gondolt rá, hogy még utána sem tudna menni, mert mire a lépcső feléig érne, Sylvie már biztosan ugyanilyen tempósan robogna lefelé. Az étvágya úgy reppent el, mintha már belapátolta volna a teljes adagot, amit az asszony elé tett.  Komoran nézte maga előtt a tányért, mire az asszony a kezéért nyúlt.

-Tudom, milyen ez, az ember nem tud enni, amíg nyomja valami a lelkét… nyugodtan hagyja itt. Ha elfogadja, akkor csomagolok egy adagot, aztán otthon nyugodtan megeheti, rendben?

Peternek csak bólintani volt ereje. Mrs. Deaver barátságos, megértő stílusa egy pofonnal ért fel azok után, ahogy ő ma a lányával viselkedett. Nehézkesen feltápászkodott az asztaltól, aztán kifelé indult, hogy a lépcső aljában várja be a lányt. 

Loretta a fejét csóválva nézett utána. Sylvia mindig is jó érzékkel látta meg az értékeset a lomok között – gondolta kis grimasszal a nem igazán helyénvaló hasonlat miatt. De tény, hogy az eddig felvonultatott fiúk közül messze ez a Peter vitte el a pálmát, még így sántikálva is. Volt valami visszafogott, zabolátlan erő a fiúban, amit csak a szeme kékjének villanása árult el. Sötét, már-már fekete hajának kusza, hullámos tincsei bármelyik nőt arra késztették volna, hogy beletúrjon… mindez egy zenész érzékenységével megfejelve, igen, izgalmas férfi lehet. Aki most valamiért kínban érzi magát. Talán valami olyasmit tett vagy mondott, amivel megbántotta Sylviát? Anyaként ezért most a szemét kéne kikaparnia, de valami rejtélyes módon csak vidámságot érzett. Még nagyon is jól emlékezett rá, milyen jókat lehetett George-al veszekedni és milyen édes volt utána a békülés. Ezek a csatározások minden kapcsolat velejárói, olyan próbák, amelyek az egymásról való tanulás folyamatának fontos mérföldkövei. Elővett egy tároló edényt és jócskán mért bele a raguból, aztán lezárta és asztalra helyezte. Közben fülelt, hogy hall-e kintről beszélgetést, de a lánya ma nem sietett a vacsorázó asztalhoz.

Sylvia leszórta a holmiját a szobában, aztán a fürdőszobában belenézett a tükörbe. Az eltelt órákat Amyvel töltötte egy kávézó eldugott zugában. Kisírta magát, Amynek mondatról mondatra elismételve a fiúval folytatott szócsatát. A barátnője szikrázó szemekkel tüzelte őt, hogyan álljon bosszút, mire a végén elnevette magát.

-Jézusom, Amy! Ennyire azért nem volt gonosz. Csak büszke. A férfiúi önérzete sérült, hogy egy lány tett valamit az érdekében. Tulajdonképpen meg is értem, bár, akkor is… ugyanígy tennék újra, mert a francba az önérzetével, ha az egészségéről van szó. Nincs igazam?  

Mire hazaindult, már túl is tette volna magát a történteken, csak abban nem volt biztos, vajon Peter hogyan érez a szóváltásukkal kapcsolatban. Fogalma sem volt róla, hogy tudhatná meg, hogy tombol-e még, vagy megjött az esze időközben. Hazafelé arra gondolt, megkeresi holnap Aront a suliban és tőle próbálja megtudni. Miközben megmosta a kezét, ennek a találkozásnak a képeit és mondatait színezgette, aztán leöblítette az arcát, kicsit megcsipkedte, aztán a konyha felől szállingózó illatokat követve lefelé indult. 

Olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem megbicsaklott a bokája, ahogy az odalent feszülten várakozó fiút meglátta. Na, ez a forgatókönyv még véletlenül sem szerepelt a képzelgései között. De ha eljött, az azt jelenti, hogy megbánta a durvaságát, gondolta reménykedve, már-már elégedetten, aztán a kezdeti lendületen lassítva ugyan, de határozottan megindult feléje.

-Szia! Micsoda meglepetés! – szólalt meg halkan, ahogy az utolsó lépcsőfokon megállt Peter előtt, akinek – úgy tűnt – esze ágában sem volt oldalra lépni előle, elállta az útját, mint aki itt és most akar valamit megbeszélni vele. Így majdnem egyforma magasak voltak, a szemük legalábbis egy vonalban volt. Ez tetszett neki, mert egy pillanatra azonosnak érezte az erőviszonyokat is kettejük között. Mindig is nyomasztotta, hogy Peter még sérülten is úgy magasodott föléje, mint egy óriás. Most azonban egyetlen lépcsőfoknak köszönhetően erősnek és büszkének érezhette magát ő is. Persze, sokat segít a hazai pálya előnye is – gondolta gunyorosan.

-Szia! – szólalt meg rekedten a fiú. Sylvia furcsán kiegyensúlyozottnak tűnt, főleg annak a fényében, hogy amikor legutóbb látta, a csodás zöld szemei mélyén olyan fájdalom vibrált, amely már neki magának okozott kellemetlen érzéseket. Ezek szerint az eltelt idő elég volt hozzá, hogy túl tegye magát egy csalódáson, és az ő durvaságán. Ennek örülnie kellett volna, de igazából csak az izgatta, hogy mi vagy ki volt képes arra, hogy feledtesse vele azt a megalázó veszekedést.

-Ne haragudj! – motyogta halkan, aztán a lány kezéért nyúlt. Hidegek voltak az ujjai, de talán csak a kézmosástól, aminek a nyirkosságát még érezte. –Tudom, hogy bunkó módon viselkedtem. Hálásnak kellene lennem, hogy a családod ennyit tett értem, csak … nem akartam, hogy szánalomból üldögélj velem napról napra, amikor annyi mást csinálhatnál, ha nem velem töltenéd az idődet. Nem volt ennek az egésznek semmi értelme a számomra, mert amikor én akartam járni veled, szóba sem álltál velem, most meg hirtelen… szóval, nem tudtam másra gondolni, csak hogy jótékonykodni akarsz valakivel, és az meg olyan … megalázó volt. Azt hiszem. 

-Oké, bocsánatkérés elfogadva. – bólintott Sylvia, miközben meglepetten érezte magában a magabiztosság morzsáit a kezdeti elfogódottság helyett. –Talán nekem sem kellett volna a hátad mögött szervezkednem, bár az az igazság, hogy biztos voltam benne, ha beszélek neked róla, akkor is ilyen csökönyös szamár módjára reagálsz, úgyhogy csak ettől akartam megkímélni magam. Nyilván sikertelenül, úgyhogy akár már az elején is veszekedhettünk volna erről az egészről. De akkor talán még mindig nem tartanál ott, hogy elgyere idáig, és itt ácsorogj a lépcsőm aljában. Erről jut eszembe, nem fárasztó?

-De igen. – futott át egy enyhe mosoly a fiú arcán.  Sylvia egész jól fogadta ezt a bocsánatkérősdit. Ettől aztán megint eszébe jutott, hogy férfiként nem adhatja ilyen olcsón a bőrét, ezért aztán hozzátette: –De tudod… ez a bocsánatkérés nem feltétlenül azt jelenti, hogy tévedtem és neked volt igazad. Egyszerűen azt jelenti, hogy többre értékelem a kapcsolatunkat, mint az egómat. 

-Milyen kapcsolatunkat? – nézett a szemébe a lány, és így, hogy a szemük egy magasságban volt, és az orruk majdnem összeért, ez a nézés most kifejezetten hipnotikusra sikeredett.

-Barátság? – húzta fel a szemöldökét a fiú, mire Sylvia elgondolkodva elnézett mellette.

-Oké, legyen barátság. Egyelőre. … De most együnk valamit, mert éhen halok. Anyu az illatok alapján marharagut csinált… szereted?

-Szeretem, és már ettem is belőle, csak közben megjöttél, és …  - harapta el a mondat végét a fiú, ahogy újra megérezte a gyomra szorítását. Éhes volt, ő meg ott hagyta az adagját… de ha addig él is, nem fog újat kérni.

-…és elment az étvágyad? – grimaszolt rá a lány, aztán ellépett mellette és a konyha felé indult. –Anyut ismerve azóta már meg is melegítette neked. Na, gyere! Nem szeretek egyedül enni. – mondta vidáman, és Peter megkönnyebbülten, valami könnyű érzéssel a szíve környékén indult utána.