-Fullasztó ez a meleg! – legyezte magát Sylvia. Peter
lakásának hiába volt nyitva minden ablaka, a levegő fojtogatóan állt, még egy
enyhe szellő sem rezdült, hogy enyhet adjon. –Menjünk le a parkba, ott biztosan
jobban jár a levegő! – nézett a zöld lombkorona irányába, ami alól a
szökőkútnál pancsoló gyerekek zsivalya hallatszott fel.
-Nem akarok lépcsőt mászni. – morgott az orra alatt Peter.
-Napok óta ezt mondod. – nyafogott a lány. –Idebent meg
lehet őrülni, te is jobban éreznéd magad, ha egy kicsit kimozdulnál. És
egyébként sem először másznád meg ezeket a lépcsőket… fogd fel
testgyakorlásként… ha már olyan fafejű vagy, hogy Jeremyt azóta sem hívtad fel.
-Ne kezdd már megint! – csattant fel a fiú hangja. Sylvia
láthatóan nem tudja elengedni a gumicsontot, mert minden találkozásuk során
legalább egy alkalommal szóba hozta a gyógytornászt. –Úgy látszik, neked
hiányzik a srác, ha állandóan őt hiányolod. – húzta el a száját és várta, hogy
Sylvia kikérje magának a gyanusítást, de a lány hallgatott. Nofene, a végén még
beletrafált? –Tetszik? – kérdezte, és igyekezett közömbösnek feltüntetni a
kérdést, bár a gyomra összeszűkült, amíg a válaszra várt.
-Kicsoda? Jeremy? – kérdezett végül vissza Sylvia, aztán
megvonta a vállát. –Helyes srác… de nem az esetem. – tette hozzá halkan, mert
biztos volt benne, hogy Peter itt nem fogja abbahagyni a piszkálódást.
-Miért, milyen srác a te eseted? – érkezett is a kérdés,
amire számított.
-Nem tudom… szőke, sportos, azt hiszem – nyújtotta ki a
nyelvét a fiú háta mögött. Ha azt akarta hallani, hogy pont olyan, mint ő,
akkor ezt az elégtételt juszt se fogja megadni neki, még ha igaz, akkor sem.
-Sportos… - morogta Peter és a saját béna lábaira gondolt,
amelyeket még mindig nem érzett elég erősnek ahhoz, hogy legalább sétálni
tudjon velük… nemhogy biciklizni vagy túrázni. Aztán önkéntelenül is sötét
hajába túrt… szőke … na hiszen, akkor mi a fenéért lóg itt állandóan, ahelyett,
hogy álmai hercegét hajkurászná?
-Nincs kedved játszani egy kicsit? – lépett a zongorához, de
Sylvia türelmetlenül csapta le a tetejét. Sok mindenhez lett volna kedve, a
zenélés most kivételesen nem tartozott ezek közé. Egy héttel ezelőtt
zarándokolt el hozzá Peter, és aznap este azzal a jó érzéssel ringatta magát
álomba, hogy végre megtört a jég, a fiú is elismeri, hogy valami van köztük, de
az azóta eltelt napok bebizonyították, hogy már megint túlságosan előre szaladt
a képzelete. Peter ugyanúgy beérte beszélgetéssel, a hülye krimijéről való
érdeklődéssel, mint korábban. Nyoma sem volt annak a már-már érzéki
feszültségnek, ami a vacsora alatt közöttük vibrált.
-Nem, nincs kedvem zenélni. Már attól is folyik a hátamon a
víz, hacsak a zongorára nézek. Menjünk le a parkba! – tért vissza az eredeti
ötletéhez. Peter fáradtan nézett rá. Nincs értelme ezzel a lánnyal vitatkozni,
mert a végtelenségig tudja mondani a magáét – sóhajtott magában. Úgy döntött,
egy csipet igazsággal próbálkozik, hátha a megértésére tud játszani.
-Igazság szerint, nincs kedvem közszemlére tenni a lábaim.
-Miért? szakadt ki a
döbbent kérdés Sylviából. Őszintén nem értette, mi a fiú problémája. Tekintete
végigsiklott a könnyű sortból kivillanó férfias vádlikon. A sötét szőr vonzotta
a tekintetét, fizikai fájdalmat okozva, hogy visszafogja kalandozásra vágyó
kezeit. Úgy képzelte, hogy selymes lehet a tapintásuk, de meggyőződni persze
nem volt mersze a dologról.
Peter megfordult és leereszkedett a pianínó előtt álló kis
padra. Kinyújtotta maga elé a lábait és drámai mozdulattal végigmutatott
rajtuk.
-Szerinted miért?
Sylvia a műtétek hegére pillantott és az égési sérülések
rózsaszín friss bőrére. Na igen… a látvány vonzotta a tekintetet, de nem
keltett benne semmi ellenérzést. Nem is értette Petert, amiért hiúsági kérdést
csinál a dologból. A lábai pontosan úgy néztek ki, mint akinek volt egy
fájdalmas találkozása egy furgonnal. Örülnie kéne, hogy ennyivel megúszta, mert
akár el is veszthette volna a lábait. Akkor aztán bujdoshatna a nagyvilág elől.
-Még mindig nem értem. – vonta meg a vállát és Peter szemébe
nézett. –Ez csak egy sérülés. Ettől te még egy vonzó pasi vagy… a lábad meg
majd meggyógyul. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiú vagy… - sóhajtott és
pirulva elfordult, ahogy visszhangzott a fejében az óvatlanul kimondott
vallomás: „ettől te még egy vonzó pasi
vagy”.
Peter nézte egy ideig a lány alakját, ahogy az ablakon át
vágyódva nézi a parkbeli nyüzsgést, aztán nehézkesen feltápászkodott. „vonzó pasi vagy” – csengett a fülében a
halk vallomás… és egy beszari pasi is – tette hozzá gondolatban, amitől aztán
persze azonnal bizonyítani akart. Ha Sylviának ez a vágya, akkor park,
legfeljebb majd a fűben heverészve nézik, ahogy a többiek rohangálnak a friss
levegőn. Vasárnap délelőtt volt, úgyhogy jó eséllyel egy talpalatnyi szabad
helyet sem találnak, de egy próbát megér. A kanapéról felnyalábolta a kis
takarót, zsebében megcsörgette az aprót, aztán az ajtó fel indult.
-Na, gyere! Ha ennyire akarod ezt a sétát, akkor menjünk!
A lány meglepve fordult meg, aztán mosolyogva utána táncolt.
–Na végre! Már azt hittem, semmivel se tudlak rávenni, hogy ebből a gőzfürdőből
kimozduljunk egy kicsit.
A lépcsőházban türelmesen várta, hogy Peter óvatosan
kapaszkodva learaszoljon a lépcsőkön, aztán tartotta a nehéz kaput. Odakint
Peter megtorpant, ahogy Sylvia lendületesen a zebra felé indult.
-Hé, Sylvie, jöjjek én is? – kiabált után, mire a lány a
szemét forgatva visszalépdelt mellé.
-Bocs, csak olyan soká várattál, hogy türelmetlen vagyok. De
persze, együtt megyünk.
-Az biztos – mondta a fiú és erős szorításával a lány keze
után nyúlt és kézenfogva lépdelt vele előre. Sylvia vére feldübörgött, ahogy a
fiú meleg tenyere az övére simult. Na végre! Erre várt már egy hete, de hiába.
Már azt hitte, csak egy álom volt az az este, otthon a konyhájukban. A fiú a
saját lakása falai között szó szerint is a maga falai mögé vonult vissza,
tartózkodva minden személyes megjegyzéstől és érintéstől. Most azonban mintha
apró repedések mutatkoztak volna ezen a falon, és ennek egyik ékes bizonyítéka
volt szorosan összefonódó kezük.
Peter kíváncsian várta, mikor kell majd Sylviát újra
visszafognia, de a lány azonnal alkalmazkodott a ritmusához és békésen andalogva
kéz a kézben lépdelt mellette, mintha csak arra várt volna, hogy beléje
kapaszkodhasson. A takaróval a hóna alatt ballagott, és érezte, ahogy a puha
anyagtól szinte meggyullad az oldala. Jól sejtette, a park dugig volt
sorstársakkal, akik már nem bírták a betonfalak közti forróságot. Itt, a fák
lombkoronájának oltalmában tényleg sokkal kellemesebb volt a levegő. Leterítette
a takarót egy árnyékos helyre közel a szökőkúthoz, aztán amikor Sylvie már
törökülésben ült a földön, rávigyorgott.
-Mindjárt jövök. – mondta és elindult a Park bejáratához
közeli fagyis felé. –Milyet kérsz? – kiabált vissza, mire a lány nevetve
széttárta a kezét: -Mindegy, csak sokat.
Peter hamarosan a kezében lévő tölcsérekre koncentrálva
bicegett visszafelé. A hőségben a hűs édesség gyors olvadásnak indult, ezért
kénytelen volt hol ebbe, hol abba belenyalni, de még így is úgy érezte, lassan
mindene ragad, mire a lányhoz ért.
-Bocs, nem tudtam gyorsabban hozni, kicsit olvad – nyújtotta
Sylvia felé a fagyit.
-Semmi baj, így a legjobb... – vigyorgott a lány, miközben
mohón nyalogatta a gyümölcsdaraboktól hemzsegő kupacot. Peter egy ideig
elgondolkozva nézte, aztán észbekapott, ahogy a saját adagja csöpögni kezdett.
Letérdelt, aztán lassan elhelyezkedett a lány mellett. Úgy ették a fagylaltot,
mint a gyerekek, nem törődve vele, hogy ragacsos édesség tapadt már az
ujjaikra, az állukra, de még Sylvia lábára is.
-Azt hiszem, a végén mehetünk fürödni a szökőkútba –
kuncogott a lány, majd egy váratlan mozdulattal a fiú szája sarkából is letörölt
egy kis foltot, aztán leszopogatta az ujját. Ez volt az a pillanat, amikor
Peter az éppen mellettük landoló labda után rohanó kutyusnak odakínálta a
szétázott tölcsért. A csokoládé színű labrador egyetlen nyelettel tüntette el a
váratlan ajándékot, aztán felkapta a labdáját és már rohant vissza is a
gazdájához. Peter bocsánatkérő mosollyal integetett oda az idős tulajdonosnak,
aztán minden figyelmét Sylviának szentelte, aki akkurátusan nyalogatta az
ujjait. Elkapta a lány kezét és a kifordított tenyért vizsgálgatva elnevette
magát.
-Úgy ettünk, mint az óvodások... ha ezt tudom,
kölcsönkérhettünk volna tőlük egy partedlit – intett egy fiatal pár felé, akik
egy bébit etettek kacarászva. A láthatóan sárgarépát is tartalmazó bébiétel
színesre festette a takarójukat, amin ültek. Sylviát azonban nem érdekelte a
szomszédok maszatolása. Csak a fiú érintésére tudott koncentrálni, aki még
mindig tartotta a kezét és amíg beszélt, ajka egyre csak közeledett a lány
csuklója felé. Amikor a nyelvével lenyalta az eperfagylalt maradékát, Sylvia
nagyot nyelve szuggerálta a saját csuklóját. Úgy tűnt, mintha az erek
vitustáncot jártak volna a vékony bőr alatt, ő pedig szinte látta, ahogy
torkában verő szívének ritmusa ott lüktet a fiú nyelve alatt.
-Messze van a szökőkút – suttogta Peter, aztán időt hagyva a
lánynak a visszavonulásra, lassan Sylvia felé hajolt. Egy pillanatot még várt,
hagyva, hogy kitisztuljon a lány tekintete, lehulljon róla a meglepetés
béklyója. Amikor pedig ez megtörtént, önmagát megadva ennek az új kihívásnak
hagyta, hogy Sylvia húzza magához a fejét.
***
Valószínűleg csak hétfőn érkezik az újabb fejezet... szép hétvégét mindenkinek! Puszik! Jutka
4 megjegyzés:
Jucus! Még egyszer dünnyögsz zsónál a függővég miatt...... O.o
Kész vagyok!!!
Teljesen magával ragadott a hangulat!
Nagyon tetszett!
K&P
Na ne mááááá, ez nem ér!!!! :)) Itt abbahagyni?! Ez kínzás!XDD Különben imádtam minden mozzanatát, nagyon tetszett! :)
köszi Jutkám, pusza
Szóval akkor szőke és kisportolt a zsáner? A sötét fürtöske meg barát... Ühhhümm... ;)
Tetszik az évődésük, különösen a fagyizás közbeni! :P
A lány családja is szimpatikus. Vajh merre gurul a történet fonala, ha Peter felgyógyul?
Bocs, most értem ide, mert behavazás volt hétvégén...XD
Nagyon kis helyes volt. Az előző is tetszett, csak a gyorsaság kedv. nem írtam komit oda.Bocsi.Szóval Sylvia beindult.... XDD
Megjegyzés küldése