Connor maga elé meredve nézett a semmibe, miközben kezei
öntudatlanul is a karfát markolták. Emma megnyugtató érintésére rákapta a tekintetét.
-Basszus, képtelen vagyok leszokni a paráról, ha gépre ülök.
Jó, hogy itt vagy velem most. Próbáld elterelni a figyelmem, legalább, amíg a
levegőbe emelkedünk! – morogta a hugának.
-Mi van köztetek Rachellel? – kérdezett rá a lány azonnal a
lényegre, amiről néhány napja már Roberttel is beszélgettek, és ami valóban mindennél
hatékonyabban vonta el a bátyja figyelmét a felszállásról. –Néha megjelenik,
aztán hosszú ideig nem is hallunk róla, de Rob azt mondja, bent az egyetemen
nem látni rajta semmit, olyan faarccal beszélget vele is, mintha előző este nem
futottak volna össze a fürdőszobaajtóban. Most jártok vagy nem?
Connor kínlódva kereste a szavakat. Miután ezt még önmagával
sem sikerült tisztáznia, nehéz volt a húgának valami épkézláb magyarázatot
adnia. -Nézd hugi, ez bonyolult. Rachel komoly lány, nem akarom megbántani
azzal, ahogyan élek és ezért inkább békén hagyom. Már amikor sikerül – húzta el
a száját, visszaemlékezve a legutóbbi mámoros éjszakára.
-Na, pontosan erről beszélek. – forgatta Emma a szemét,
miközben a stewardess letette eléjük a két narancslét meg egy apró vodkás
üveget. Connor egy vodka-narancstól remélte a bátorítást, de Emma sejtette,
hogy leginkább egy tiszta vodkát fog lecsorgatni hamarosan a torkán. -Miért nem
vállalod fel, hogy ti ketten egy pár vagytok?
Soha nem csinálsz vele programot, nem jártok el sehova, de néha
megjelentek és eltűntök a szobádban. Gondolom, nem a vizsgákra készít fel. ...Ez
egy lány számára elég megalázó, hogy csak szexpartnerként tartják elég jónak. –
fintorgott durcásan átérezve a másik lány helyzetét.
-A francokat! Ő nem szexpartner! – tiltakozott azonnal
vehemensen Connor.
-Ja, bocs, akkor biztosan kártyáztok óraszám. Kicsi vagyok,
de nem hülye, Connor. Talán nem
feküsztök le egymással? – bökte mellbe a bátyját, aztán vágott egy grimaszt,
ahogy folytatta. -Már sokszor gondoltam rá, hogy ha ti is úgy hallotok minket,
ahogy mi titeket, akkor már nagyon itt van az ideje, hogy egy saját lakást
keressek. Ez olyan ciki helyzet.
-A múltkor is elmentünk moziba. – dünnyögött Connor az orra
alatt.
-Remek, na látod. Innen már csak egy lépés, hogy elhívd
vacsorázni, vagy csak simán velünk közösen csinálni egy programot. Hogy legyen
időnk összebarátkozni, egy jót beszélgetni. Végül is, akár még a sógornőm is
lehet idővel.
-Emma, fejezd be! Kicsit előre szaladtál az időben, nem?
Méghogy sógornő… meg vagy veszve? – borzongott meg a fiú. -Inkább azon
gondolkodj, hova vezet a kapcsolatod Roberttel! Az nyilvánvaló, hogy meg
vagytok bolondulva egymásért, mert tényleg elég sok mindent lehet hallani a fal
túloldalán, de egy kapcsolat, ahogy a múltkor már a barátod is volt szíves
felvilágosítani, nemcsak ebből áll. Igazából azért nem akarom elmélyíteni a
kapcsolatom Rachellel, mert hosszú távra nem akarok tervezni. Azt hiszem, én
soha nem fogok megnősülni… - bökte ki a fiú maga elé révedve. -... valahogy ha
erre gondolok, olyan zsigeri ellenkezés van bennem, hogy nem hiszem, hogy ezt
valaha is le tudnám győzni. Jó Rachellel, de jobb lenne, ha találna valakit
magának, aki a jövőre gondolva fekteti le. Én is tudom, hogy nem becsületes ez
a játszma, amibe bonyolódtam vele, csak még nem jöttem rá, hogy szakítsak vele,
ami úgy végleges, hogy nem fáj neki.
-De neked fájni fog. És ha jól látom a helyzetet, akkor neki
is. – suttogta Emma, ahogy Connor keserű arcát figyelte.
Az út hátralevő részében már nem beszélgettek. Nézték a
filmvetítést, elmajszolták a vacsorát, aztán mind a ketten lehunyták a szemüket
és megpróbálták kizárni a külvilágot. Egyiküknek sem igazán sikerült.
Emma szeme előtt Robert fancsali képe lebegett, ahogy a
reptéren elbúcsúzott tőle. Egy apró kis dobozt nyomott a kezébe, szigorúan
meghagyva, hogy majd csak Karácsony este nyissa ki. Szíve meglódult, ahogy a
lehetőségeket vette számba, hogy mi lehet a dobozban, aztán grimaszolva el is
vetette szinte valamennyit. Hiszen még alig ismerik egymást. Eltöltöttek néhány
viharos éjszakát, de ettől még nagyon a kapcsolatuk elején járnak, tehát jobb,
ha nem táplál túlzott reményeket. Egyáltalán reménykedik-e vagy inkább fél
attól, amit a dobozban találni fog?
Connor alvást színlelve Rachel mosolyára gondolt, ahogy
boldog karácsonyt kívánt neki, és a meglepettségére, ahogy a kis kitüzőt odaadta
neki. Azonnal fel is szúrta a kabátja hajtókájára a kis tudós baglyot,
valószínűleg még mindig meg van győződve róla, hogy tetszetős, de olcsó kis
bizsu. Nem is kell, hogy tudja, hogy a fehérarany bagoly szemei igazi
drágakövek. Bármit megadott volna a lánynak, amiért olyannak szereti, amilyen,
és soha nem is próbálta megváltoztatni. Csendes beletörődéssel várt rá azokon a
napokon, amikor megrémülve a köztük szikrázó érzelmektől, másoknál keresett
kibúvót. Nagyon szerette volna kipróbálni, vajon kettőjük számára létezhet-e
közös jövő, de egyelőre a félelme erősebb volt az akaratánál.
*
Los Angeles meleg napsütéssel és a pálmafa árnyékában
álldogáló mű-rénszarvassal köszöntötte
őket. A new yorki mínusz 9 fok után itt fejbeverően melegnek tűnt a 20 fokos
hőmérséklet. Karácsonyi hangulat, na persze – húzta el a száját Emma és
hirtelen hóesésre vágyott, hidegre, forraltborra, de leginkább Robert karjainak
forróságára. Az utazás előtti napon az utcasarkon összefutott egy idős
férfival, aki fagyöngycsokrokat árult. A legnagyobb ágat vette meg, aztán
otthon addig ügyeskedett, amíg felerősítette a nappaliban. Még a kislétrán
egyensúlyozott, amikor Robert megérkezett, és azonnal lekapta az utolsó
lépcsőfokról, aztán el sem eresztette, csak csókolta kifulladásig a fehér
bogyók alatt. Megborzongott, ahogy a vágy ostorként csapott végig rajta, mintha
az az édes érzés vele maradt volna sok ezer kilométer távolságban is. Connor
megértően nézett rá:
-Hiányzik, mi? Na, gyere, apáék már biztosan várnak, aztán
legfeljebb megpróbáljuk egy korábbi járatra elcserélni a jegyeket. Valahogy
nekem is hiányzik New York.
*
Robert még utoljára szétnézett az üres lakásban. Egyedül egy
hatalmas franciágy terpeszkedett a hálószobában, és a konyhaszekrény
árválkodott a nappalival egy légtérben, minden más hiányzott. Fogalma sem volt
róla, hogy fogja beszerezni a berendezés többi részét, mert a kaucióra szinte
az összes megtakarított pénze elment, de már alig várta, hogy a lány kinyissa
azt a kis dobozt, aztán találgasson, hogy mit jelenthet az a kulcs. Connorral
beszélt, mert nem tehette meg, hogy kész helyzet elé állítja a maga öröme
miatt, de a szavát vette, hogy nem árul el Emmának semmit. Holnap karácsony,
aztán még három nap, mire Emma visszatér. Vajon örülni fog? Vagy jó szokásához
híven, megint elkapkodta a dolgokat?
Felmarkolta az ajándékokat rejtő sporttáskát, bezárta az ajtót, aztán a
metró felé vette az irányt. Anya és Caro már várják, hogy együtt vegyék meg a
karácsonyfát.
*
Maximilian és az anyja közös ajándékkal lepték meg Emmát.
Mivel úgy döntött, hogy egy ideig New Yorkban marad, és előbb-utóbb saját
lakást kell keressen, kapott egy hitelkártyát, amivel berendezheti álmai kis
kuckóját, az összeget meg majd ők egyenlítik ki. Max nevetve biztosította róla,
hogy nincs limit, de ő zavartan habogott, hogy igyekszik nem anyagi romlásba
dönteni. Connor csak vigyorgott, mint aki tud valamit, amit ő nem, de aztán
elterelődött a figyelme, ahogy az utolsó ajándékát a kezébe vette. A kis
dobozt, amit Robert nyomott a kezébe a reptéren. Zakatoló szívvel bontogatta a
csomagolást és szinte reszketett, hogy mit talál majd alatta. Az elegáns kék
dobozon arany felirattal az egyik legnevesebb ékszerbolt logója szerepelt.
Nagyokat nyelve markolta a dobozt, aztán a többiek kíváncsi tekintetétől kísérve
behunyt szemmel kinyitotta.
-Ó! Hát, ez micsoda? – hallotta az anyja csodálkozó hangját,
mire kipattantak a szemei, hogy saját szemével győződjön meg róla, Robertnek
mennyire ment el az esze. De aztán zavarodottan nézett a sima fémkulcsra, ami a
kék bársonyon feküdt.
-Boldog karácsonyt!
~ üzeni onnan a messzeségből a szívszerelmed – szólalt meg mellette Connor és
egy sötétkék borítékot adott át neki, amin arany minták között a neve szerepelt: Emmának!
Kérdőn nézett rá, még mindig zakatoló szívvel, ahogy Robert
lendületes kézírását nézte, aztán kihúzta a kártyát a borítékból.
Boldog karácsonyt
szerelmem! Utálom, hogy majd négyezer kilométerre vagy tőlem, amikor ezt
olvasod, mert látni szeretném, hogy örülsz-e a meglepetésemnek vagy elkívánod a
búbánatba az önfejű ötletemet. Ha nem most vágtam el nálad magam egy életre,
akkor ezen a címen várlak, amikor hazaérkezel: New York, Manhattan, Sinnermann
street 198. II/2 Robert
-Mi ez? – nézett Conorra. –Te tudsz erről valamit?
-Connor? – nézett rájuk az édesanyja is kíváncsian.
-Ó, kíváncsi nőszemélyek! Igen, tudok róla. Rob velem
beszélte meg előbb a dolgot, hogy nem lenne-e baj, ha elköltöznének Emmával.
Őszintén szólva, talán jobb is lesz mindannyiunknak, bár szeretem ezt a két
hőszerelmest, de sokszor az idegeimre mennek a turbékolásukkal. Nem hagynak
tanulni … - vigyorgott vidáman, mire Emma nyakon legyintette, hogy folytassa
inkább a magyarázatot. -Viszont nem lesztek messze, mert ez a szomszéd utca,
tudod, az, amelyik a park mellett megy kifelé, a tenger felé. Úgyhogy néha akár
vacsorázni is meghívhattok. És jobb is, ha kiteszem a szűrötöket, mert ha
egyszer én is elhatározom magam…, akkor már végképp tömegszállás lenne a
lakásom. Rob annyit azért megígért, hogy tovább is intézi a dolgokat, amíg nem
találok helyette valakit, akinek a nyakába sózhatom a feladatot.
Emma még mindig hitetlenkedő tekintettel méregette a
kulcsot. Aztán egy puszit nyomott Connor orra hegyére és felszaladt a
szobájába. Most azonnal beszélnie kell Roberttel!
Robert betakargatta a hugát, aki már mélyen aludt az egész
napos nyüzsgés után, aztán felemelte az ágy mellett heverő mackót és csendben
kiosont a szobából. Fáradt volt. Nem annyira fizikailag, mint inkább idegileg. Caroval
együtt díszítették fel a fát, megettek egy egész tál pattogatott kukoricát,
miközben a felfűzésnél szanaszét lyuggatta az ujját a tűvel. A vacsorára az apja
is eljött, Jacob is itt volt, és ő még mindig nem szokta meg, hogy az anyja
számára ez a két férfi lassan egyformán fontos lett. Caro az apjától egy komoly
túrafelszerelést kapott. Ő meg igyekezett nem forgatni a szemét, amikor arra
gondolt, ez pontosan az az ajándék, aminek december 24-én semmi értelme nincs.
Áprilisban lesz Caro születésnapja, arra az alkalomra ideális ajándék lehetett
volna. A gyerek mégis hálás mosollyal ölelte meg az apját, mert annyit legalább
megjegyzett, hogy imádja a természetet járni. Más kérdés, hogy Roberten kívül
kivel mehetne el? Bár, Jacob hozzáértő szemmel vizsgálta meg a felszerelést és
felajánlott egy családi kirándulást a nyár elején, sátrazással egybekötve. Caro
boldog volt, az anyja már korántsem annyira. Ahogy Anthony Palmer, úgy Edith
sem volt a spártai körülmények szerelmese. Sokszor ugratták a fiukat, hogy a
gólya alighanem elcserélte, amiért imádott a hegyekben barangolni.
Jó lett volna Emmával átvészelni a családi ünneplést,
nélküle most nagyon magányosnak érezte magát. Le sem zuhanyozott, csak gyorsan
fogat mosott és máris bebújt az ágyába, mielőtt a fantáziálásától kiröppen az
álom a szeméből. Még épp csak elaludt, amikor tompán a telefon hangját
hallotta. Tapogatózva kotorászott az ágy mellett, ahol a nadrágja hevert. A
telefon kitartó zümmögését követve hamarosan rátalált a zsebében a készülékre,
aztán még mindig csukott szemmel belehallózott. Aztán meghallotta az egyetlen
hangot, amitől még négyezer kilométernyi távolságból is vigyázzba álltak az
érzékei. Emma!
-Szia, Édes! Miért nem alszol? – csúszott ki a száján a
kérdés, aztán elnevette magát, ahogy ha késve is, de kapcsolt, az időeltolódás,
persze. –Boldog Karácsonyt!
-Boldog Karácsonyt, Rob! Kibontottam az ajándékod. Nagyon,
nagyon köszönöm! Istenem, ez a kulcs ... annyira féltem, hogy mi lesz a
dobozban, de ennél jobb ajándékot nem adhattál volna. És képes voltál titokban
tartani előttem, te átok! Most meg nem fogok tudni aludni, mert azon jár
állandóan az agyam, milyen a lakás, és hogy milyen lesz benne végre egyedül,
azazhogy kettesben. – hadart Emma, de a fiú még az első mondatnál elakadt.
-Miért féltél? Mit hittél Emma, mi van a dobozban? - suttogott.
-Miért suttogunk? – jött a kissé zavart válasz a vonal túlsó
végéről, egyértelmű időhúzásként.
-Én azért, mert most ébredtem fel. – köszörülte meg a fiú a
torkát, aztán folytatta: -És talán azért is, mert kicsit mellbeverő volt
hallani, hogy megijesztettelek az ajándékommal. Szóval, mire gondoltál, mi van
a dobozban?
-Most már nem mindegy? – kérdezett vissza a lány, és a
hangján érezni lehetett, hogy nem szívesen beszélne a dologról. A fiú várakozón
hallgatott, így aztán egy nagy sóhajjal folytatta:
-Azért féltem, mert azt hittem, valami meggondolatlan
lépésre szántad el magad, csak azért, mert karácsony van, és ilyenkor mindenki
kicsit túltelítődik érzelemmel. És nem voltam benne biztos, hogy itt van már az
ideje egy ilyen komoly elköteleződésnek.
-Röviden, azt hitted, hogy egy gyűrű. – foglalta össze a
fiú. –És megijesztett a gondolat, hogy magamhoz kösselek? Nem túl hízelgő.
-Jaj, Rob, nem úgy értettem. De most komolyan, gondolj bele,
két hónapja ismerjük egymást. Szerinted normális dolog lenne ilyen rövid után
egy eljegyzés?
-Apám ennyi idő után már az oltárhoz is cipelte anyámat. És
talán még aznap összehoztak engem is. – mormolta a készülékbe a fiú.
-Külön is mentek, azt se felejtsd el... – mutatott rá a
letagadhatatlan tényre azonnal a lány.
-Oké, és túlesve az ijedtségen, mit szólsz az együttéléshez?
– próbálta lazán, szinte közömbösen feltenni a kérdést Robert.
-Azt hiszem, abból már kaptunk ízelítőt. Szeretek a karjaidból
útrakelni, és hozzád hazatérni. –vallotta be halkan a lány.
-Akkor nem baj, hogy ez lett a meglepetés?
-Ó, istenem, dehogy baj. Csodás lesz, tudom, érzem. Csak...
-Csak?
-Csak Connor miatt aggódom.
-Connor nagyfiú, jól ellesz. Talán végre ő is belátja, hogy
Rachel kell neki. Ha másért nem, hogy a számláit rendben tartsa. – és Emma
szinte látta a grimaszt, amivel Rob szövegelt a telefonba. Elnevette magát.
-Igen, ő is mondott valami hasonlót. ... Most hol vagy?
-Anyánál. És letagadom, ha valakinek elmeséled, de
hálótársam is van.
-Hálótársad??? – kerekedett el Emma szeme.
-Emlékszel, hogy amikor itt voltunk, mennyit ölelgetted Caro
mackóját, Tedet? Na, a bolhásnak pontosan olyan rózsaillata lett, mint amilyen
neked van. Úgyhogy lenyúltam Carotól és most ő a kispárnám – nyújtózkodott a
félhomályban a játékmackó után, ami leesett az ágyról. Mélyet beleszippantott a
bundájába és kicsit csalódottan állapította meg, hogy az illat már alig
érződik.
–Hiányzol! – súgta a telefonba, és a kívánás olyan erővel érződött ki
a hangjából, hogy Emma megborzongott.
-Te is nekem!
-Mit csinálsz holnap?
-Nem tudom. Lehet, hogy csak kiülök a teraszra és számolom a
perceket a repülőgép indulásáig. – motyogta Emma. –És te?
-Azt hiszem, elviszem Carot a Rockefeller Centerhez,
korcsolyázunk, aztán visszajövünk ide anyához. A lakás még nem igazán lakályos,
tudod. Egy ágyon kívül szinte nincs is benne semmi, de az ünnepek miatt most
nem is tudnám berendezni.
-Akkor sietnem kell, hogy együtt találjuk ki, milyen legyen.
– lelkesedett Emma. Anyáéktól úgyis egy hitelkártyát kaptam, amivel bútorokat,
kiegészítőket vehetek, és...
-Hé, nyugi, majd én megveszek mindent, ami kell. Nem kell,
hogy rám költsd a pénzed. – állította le a lelkesedését Robert. Emma azonnal
megbántódott.
-Nem Rád költöm a pénzem. Azt hittem, ha ott lakom, akkor
van beleszólásom a berendezésbe is. De maradhatok Connornál is. Úgyis kiürül a
szobád. Legfeljebb majd meglátogatlak, ha olyan kedvem lesz.
-Emma! Ne szórakozz velem! Nem maradsz Connornál! Nem azért
költöztem el, mert nem akarok vele élni, hanem azért, mert veled akarok. És azt
reméltem, hogy így zavartalanul együtt lehetünk. Ha a konyhában akarlak rávenni
egy kis enyelgésre, akkor sem kell attól tartanunk, hogy Con bármikor ránk
nyithat. De nem akarom, hogy te rendezd be a lakást. Férfiatlanná tenne az
érzés, hogy még ennyit sem tudok megadni neked.
-Jézusom, Robert! Hol élsz te, a múlt században? Vedd úgy,
hogy ezeket mindenképpen megvettem volna a saját lakásomba. És amíg össze nem
veszünk, addig ott tárolom nálad.
-Össze fogunk veszni? – kuncogott a fiú. –Látom ám, hogy
forgatod a szemeidet... – nevetgélt vidáman.
-Na jó, egyezzünk meg, elmegyünk, és közösen eldöntjük, hogy mit
veszünk. Egyet te, egyet én... Basszus, nincs jobb dolgunk, mint hülye
bútorokról egyezkedni, mint egy kifordított válópernél, ahelyett, hogy valami
szenvedélyes telefonszex-szel próbálkoznánk? – mélyült el a hangja. Az ötlet jó
volt, csak az időzítéssel volt probléma, mert Emma ajtaján Connor kopogott.
*
Connor nem győzte levakarni a nyakából a hugát, aki bolond
módjára ugrált, amikor megmutatta neki az átfoglalt helyeket. Ráadásul már a
szüleikkel is megbeszélte a dolgot. Samantha szinte irigykedve nézte a hugát,
micsoda boldogságot okoz neki, hogy korábban visszamehet a barátjához, akiről
még szinte semmit nem tudott a család, csak amennyit Connor jónak látott
megosztani velük. Mindannyian abban bíztak, hogy ha már lassan három éve együtt
élnek a fiúk, akkor Connor csak ismeri annyira ezt a Robertet, hogy közbelépne,
ha veszélyben érezné a hugát. Mivel a fiatalok másnap korán repülőre ülnek, így
senki nem érezte sürgősnek, hogy aludni menjenek, hiszen már csak kevés időt
tölthettek együtt.