"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. augusztus 31., vasárnap

Lakótársak 20. rész



Connor maga elé meredve nézett a semmibe, miközben kezei öntudatlanul is a karfát markolták. Emma megnyugtató érintésére rákapta a tekintetét.
-Basszus, képtelen vagyok leszokni a paráról, ha gépre ülök. Jó, hogy itt vagy velem most. Próbáld elterelni a figyelmem, legalább, amíg a levegőbe emelkedünk! – morogta a hugának.
-Mi van köztetek Rachellel? – kérdezett rá a lány azonnal a lényegre, amiről néhány napja már Roberttel is beszélgettek, és ami valóban mindennél hatékonyabban vonta el a bátyja figyelmét a felszállásról. –Néha megjelenik, aztán hosszú ideig nem is hallunk róla, de Rob azt mondja, bent az egyetemen nem látni rajta semmit, olyan faarccal beszélget vele is, mintha előző este nem futottak volna össze a fürdőszobaajtóban. Most jártok vagy nem? 

Connor kínlódva kereste a szavakat. Miután ezt még önmagával sem sikerült tisztáznia, nehéz volt a húgának valami épkézláb magyarázatot adnia. -Nézd hugi, ez bonyolult. Rachel komoly lány, nem akarom megbántani azzal, ahogyan élek és ezért inkább békén hagyom. Már amikor sikerül – húzta el a száját, visszaemlékezve a legutóbbi mámoros éjszakára.
-Na, pontosan erről beszélek. – forgatta Emma a szemét, miközben a stewardess letette eléjük a két narancslét meg egy apró vodkás üveget. Connor egy vodka-narancstól remélte a bátorítást, de Emma sejtette, hogy leginkább egy tiszta vodkát fog lecsorgatni hamarosan a torkán. -Miért nem vállalod fel, hogy ti ketten egy pár vagytok?  Soha nem csinálsz vele programot, nem jártok el sehova, de néha megjelentek és eltűntök a szobádban. Gondolom, nem a vizsgákra készít fel. ...Ez egy lány számára elég megalázó, hogy csak szexpartnerként tartják elég jónak. – fintorgott durcásan átérezve a másik lány helyzetét.

-A francokat! Ő nem szexpartner! – tiltakozott azonnal vehemensen Connor.
-Ja, bocs, akkor biztosan kártyáztok óraszám. Kicsi vagyok, de nem hülye, Connor.  Talán nem feküsztök le egymással? – bökte mellbe a bátyját, aztán vágott egy grimaszt, ahogy folytatta. -Már sokszor gondoltam rá, hogy ha ti is úgy hallotok minket, ahogy mi titeket, akkor már nagyon itt van az ideje, hogy egy saját lakást keressek. Ez olyan ciki helyzet.
-A múltkor is elmentünk moziba. – dünnyögött Connor az orra alatt.
-Remek, na látod. Innen már csak egy lépés, hogy elhívd vacsorázni, vagy csak simán velünk közösen csinálni egy programot. Hogy legyen időnk összebarátkozni, egy jót beszélgetni. Végül is, akár még a sógornőm is lehet idővel. 

-Emma, fejezd be! Kicsit előre szaladtál az időben, nem? Méghogy sógornő… meg vagy veszve? – borzongott meg a fiú. -Inkább azon gondolkodj, hova vezet a kapcsolatod Roberttel! Az nyilvánvaló, hogy meg vagytok bolondulva egymásért, mert tényleg elég sok mindent lehet hallani a fal túloldalán, de egy kapcsolat, ahogy a múltkor már a barátod is volt szíves felvilágosítani, nemcsak ebből áll. Igazából azért nem akarom elmélyíteni a kapcsolatom Rachellel, mert hosszú távra nem akarok tervezni. Azt hiszem, én soha nem fogok megnősülni… - bökte ki a fiú maga elé révedve. -... valahogy ha erre gondolok, olyan zsigeri ellenkezés van bennem, hogy nem hiszem, hogy ezt valaha is le tudnám győzni. Jó Rachellel, de jobb lenne, ha találna valakit magának, aki a jövőre gondolva fekteti le. Én is tudom, hogy nem becsületes ez a játszma, amibe bonyolódtam vele, csak még nem jöttem rá, hogy szakítsak vele, ami úgy végleges, hogy nem fáj neki.
-De neked fájni fog. És ha jól látom a helyzetet, akkor neki is. – suttogta Emma, ahogy Connor keserű arcát figyelte.

Az út hátralevő részében már nem beszélgettek. Nézték a filmvetítést, elmajszolták a vacsorát, aztán mind a ketten lehunyták a szemüket és megpróbálták kizárni a külvilágot. Egyiküknek sem igazán sikerült.
Emma szeme előtt Robert fancsali képe lebegett, ahogy a reptéren elbúcsúzott tőle. Egy apró kis dobozt nyomott a kezébe, szigorúan meghagyva, hogy majd csak Karácsony este nyissa ki. Szíve meglódult, ahogy a lehetőségeket vette számba, hogy mi lehet a dobozban, aztán grimaszolva el is vetette szinte valamennyit. Hiszen még alig ismerik egymást. Eltöltöttek néhány viharos éjszakát, de ettől még nagyon a kapcsolatuk elején járnak, tehát jobb, ha nem táplál túlzott reményeket. Egyáltalán reménykedik-e vagy inkább fél attól, amit a dobozban találni fog? 

Connor alvást színlelve Rachel mosolyára gondolt, ahogy boldog karácsonyt kívánt neki, és a meglepettségére, ahogy a kis kitüzőt odaadta neki. Azonnal fel is szúrta a kabátja hajtókájára a kis tudós baglyot, valószínűleg még mindig meg van győződve róla, hogy tetszetős, de olcsó kis bizsu. Nem is kell, hogy tudja, hogy a fehérarany bagoly szemei igazi drágakövek. Bármit megadott volna a lánynak, amiért olyannak szereti, amilyen, és soha nem is próbálta megváltoztatni. Csendes beletörődéssel várt rá azokon a napokon, amikor megrémülve a köztük szikrázó érzelmektől, másoknál keresett kibúvót. Nagyon szerette volna kipróbálni, vajon kettőjük számára létezhet-e közös jövő, de egyelőre a félelme erősebb volt az akaratánál.
*
Los Angeles meleg napsütéssel és a pálmafa árnyékában álldogáló mű-rénszarvassal  köszöntötte őket. A new yorki mínusz 9 fok után itt fejbeverően melegnek tűnt a 20 fokos hőmérséklet. Karácsonyi hangulat, na persze – húzta el a száját Emma és hirtelen hóesésre vágyott, hidegre, forraltborra, de leginkább Robert karjainak forróságára. Az utazás előtti napon az utcasarkon összefutott egy idős férfival, aki fagyöngycsokrokat árult. A legnagyobb ágat vette meg, aztán otthon addig ügyeskedett, amíg felerősítette a nappaliban. Még a kislétrán egyensúlyozott, amikor Robert megérkezett, és azonnal lekapta az utolsó lépcsőfokról, aztán el sem eresztette, csak csókolta kifulladásig a fehér bogyók alatt. Megborzongott, ahogy a vágy ostorként csapott végig rajta, mintha az az édes érzés vele maradt volna sok ezer kilométer távolságban is. Connor megértően nézett rá:
-Hiányzik, mi? Na, gyere, apáék már biztosan várnak, aztán legfeljebb megpróbáljuk egy korábbi járatra elcserélni a jegyeket. Valahogy nekem is hiányzik New York.
*
Robert még utoljára szétnézett az üres lakásban. Egyedül egy hatalmas franciágy terpeszkedett a hálószobában, és a konyhaszekrény árválkodott a nappalival egy légtérben, minden más hiányzott. Fogalma sem volt róla, hogy fogja beszerezni a berendezés többi részét, mert a kaucióra szinte az összes megtakarított pénze elment, de már alig várta, hogy a lány kinyissa azt a kis dobozt, aztán találgasson, hogy mit jelenthet az a kulcs. Connorral beszélt, mert nem tehette meg, hogy kész helyzet elé állítja a maga öröme miatt, de a szavát vette, hogy nem árul el Emmának semmit. Holnap karácsony, aztán még három nap, mire Emma visszatér. Vajon örülni fog? Vagy jó szokásához híven, megint elkapkodta a dolgokat?  Felmarkolta az ajándékokat rejtő sporttáskát, bezárta az ajtót, aztán a metró felé vette az irányt. Anya és Caro már várják, hogy együtt vegyék meg a karácsonyfát.
*
Maximilian és az anyja közös ajándékkal lepték meg Emmát. Mivel úgy döntött, hogy egy ideig New Yorkban marad, és előbb-utóbb saját lakást kell keressen, kapott egy hitelkártyát, amivel berendezheti álmai kis kuckóját, az összeget meg majd ők egyenlítik ki. Max nevetve biztosította róla, hogy nincs limit, de ő zavartan habogott, hogy igyekszik nem anyagi romlásba dönteni. Connor csak vigyorgott, mint aki tud valamit, amit ő nem, de aztán elterelődött a figyelme, ahogy az utolsó ajándékát a kezébe vette. A kis dobozt, amit Robert nyomott a kezébe a reptéren. Zakatoló szívvel bontogatta a csomagolást és szinte reszketett, hogy mit talál majd alatta. Az elegáns kék dobozon arany felirattal az egyik legnevesebb ékszerbolt logója szerepelt. Nagyokat nyelve markolta a dobozt, aztán a többiek kíváncsi tekintetétől kísérve behunyt szemmel kinyitotta. 

-Ó! Hát, ez micsoda? – hallotta az anyja csodálkozó hangját, mire kipattantak a szemei, hogy saját szemével győződjön meg róla, Robertnek mennyire ment el az esze. De aztán zavarodottan nézett a sima fémkulcsra, ami a kék bársonyon feküdt.
-Boldog karácsonyt! ~ üzeni onnan a messzeségből a szívszerelmed – szólalt meg mellette Connor és egy sötétkék borítékot adott át neki, amin arany minták között a neve szerepelt: Emmának!
Kérdőn nézett rá, még mindig zakatoló szívvel, ahogy Robert lendületes kézírását nézte, aztán kihúzta a kártyát a borítékból.
Boldog karácsonyt szerelmem! Utálom, hogy majd négyezer kilométerre vagy tőlem, amikor ezt olvasod, mert látni szeretném, hogy örülsz-e a meglepetésemnek vagy elkívánod a búbánatba az önfejű ötletemet. Ha nem most vágtam el nálad magam egy életre, akkor ezen a címen várlak, amikor hazaérkezel: New York, Manhattan, Sinnermann street 198. II/2                               Robert

-Mi ez? – nézett Conorra. –Te tudsz erről valamit?
-Connor? – nézett rájuk az édesanyja is kíváncsian.
-Ó, kíváncsi nőszemélyek! Igen, tudok róla. Rob velem beszélte meg előbb a dolgot, hogy nem lenne-e baj, ha elköltöznének Emmával. Őszintén szólva, talán jobb is lesz mindannyiunknak, bár szeretem ezt a két hőszerelmest, de sokszor az idegeimre mennek a turbékolásukkal. Nem hagynak tanulni … - vigyorgott vidáman, mire Emma nyakon legyintette, hogy folytassa inkább a magyarázatot. -Viszont nem lesztek messze, mert ez a szomszéd utca, tudod, az, amelyik a park mellett megy kifelé, a tenger felé. Úgyhogy néha akár vacsorázni is meghívhattok. És jobb is, ha kiteszem a szűrötöket, mert ha egyszer én is elhatározom magam…, akkor már végképp tömegszállás lenne a lakásom. Rob annyit azért megígért, hogy tovább is intézi a dolgokat, amíg nem találok helyette valakit, akinek a nyakába sózhatom a feladatot.
Emma még mindig hitetlenkedő tekintettel méregette a kulcsot. Aztán egy puszit nyomott Connor orra hegyére és felszaladt a szobájába. Most azonnal beszélnie kell Roberttel!

Robert betakargatta a hugát, aki már mélyen aludt az egész napos nyüzsgés után, aztán felemelte az ágy mellett heverő mackót és csendben kiosont a szobából. Fáradt volt. Nem annyira fizikailag, mint inkább idegileg. Caroval együtt díszítették fel a fát, megettek egy egész tál pattogatott kukoricát, miközben a felfűzésnél szanaszét lyuggatta az ujját a tűvel. A vacsorára az apja is eljött, Jacob is itt volt, és ő még mindig nem szokta meg, hogy az anyja számára ez a két férfi lassan egyformán fontos lett. Caro az apjától egy komoly túrafelszerelést kapott. Ő meg igyekezett nem forgatni a szemét, amikor arra gondolt, ez pontosan az az ajándék, aminek december 24-én semmi értelme nincs. Áprilisban lesz Caro születésnapja, arra az alkalomra ideális ajándék lehetett volna. A gyerek mégis hálás mosollyal ölelte meg az apját, mert annyit legalább megjegyzett, hogy imádja a természetet járni. Más kérdés, hogy Roberten kívül kivel mehetne el? Bár, Jacob hozzáértő szemmel vizsgálta meg a felszerelést és felajánlott egy családi kirándulást a nyár elején, sátrazással egybekötve. Caro boldog volt, az anyja már korántsem annyira. Ahogy Anthony Palmer, úgy Edith sem volt a spártai körülmények szerelmese. Sokszor ugratták a fiukat, hogy a gólya alighanem elcserélte, amiért imádott a hegyekben barangolni.

Jó lett volna Emmával átvészelni a családi ünneplést, nélküle most nagyon magányosnak érezte magát. Le sem zuhanyozott, csak gyorsan fogat mosott és máris bebújt az ágyába, mielőtt a fantáziálásától kiröppen az álom a szeméből. Még épp csak elaludt, amikor tompán a telefon hangját hallotta. Tapogatózva kotorászott az ágy mellett, ahol a nadrágja hevert. A telefon kitartó zümmögését követve hamarosan rátalált a zsebében a készülékre, aztán még mindig csukott szemmel belehallózott. Aztán meghallotta az egyetlen hangot, amitől még négyezer kilométernyi távolságból is vigyázzba álltak az érzékei. Emma!
-Szia, Édes! Miért nem alszol? – csúszott ki a száján a kérdés, aztán elnevette magát, ahogy ha késve is, de kapcsolt, az időeltolódás, persze. –Boldog Karácsonyt!
-Boldog Karácsonyt, Rob! Kibontottam az ajándékod. Nagyon, nagyon köszönöm! Istenem, ez a kulcs ... annyira féltem, hogy mi lesz a dobozban, de ennél jobb ajándékot nem adhattál volna. És képes voltál titokban tartani előttem, te átok! Most meg nem fogok tudni aludni, mert azon jár állandóan az agyam, milyen a lakás, és hogy milyen lesz benne végre egyedül, azazhogy kettesben. – hadart Emma, de a fiú még az első mondatnál elakadt.

-Miért féltél? Mit hittél Emma, mi van a dobozban?  - suttogott.
-Miért suttogunk? – jött a kissé zavart válasz a vonal túlsó végéről, egyértelmű időhúzásként.
-Én azért, mert most ébredtem fel. – köszörülte meg a fiú a torkát, aztán folytatta: -És talán azért is, mert kicsit mellbeverő volt hallani, hogy megijesztettelek az ajándékommal. Szóval, mire gondoltál, mi van a dobozban?
-Most már nem mindegy? – kérdezett vissza a lány, és a hangján érezni lehetett, hogy nem szívesen beszélne a dologról. A fiú várakozón hallgatott, így aztán egy nagy sóhajjal folytatta:
-Azért féltem, mert azt hittem, valami meggondolatlan lépésre szántad el magad, csak azért, mert karácsony van, és ilyenkor mindenki kicsit túltelítődik érzelemmel. És nem voltam benne biztos, hogy itt van már az ideje egy ilyen komoly elköteleződésnek.
-Röviden, azt hitted, hogy egy gyűrű. – foglalta össze a fiú. –És megijesztett a gondolat, hogy magamhoz kösselek?  Nem túl hízelgő.
-Jaj, Rob, nem úgy értettem. De most komolyan, gondolj bele, két hónapja ismerjük egymást. Szerinted normális dolog lenne ilyen rövid után egy eljegyzés?
-Apám ennyi idő után már az oltárhoz is cipelte anyámat. És talán még aznap összehoztak engem is. – mormolta a készülékbe a fiú.
-Külön is mentek, azt se felejtsd el... – mutatott rá a letagadhatatlan tényre azonnal a lány. 

-Oké, és túlesve az ijedtségen, mit szólsz az együttéléshez? – próbálta lazán, szinte közömbösen feltenni a kérdést Robert.
-Azt hiszem, abból már kaptunk ízelítőt. Szeretek a karjaidból útrakelni, és hozzád hazatérni. –vallotta be halkan a lány.
-Akkor nem baj, hogy ez lett a meglepetés?
-Ó, istenem, dehogy baj. Csodás lesz, tudom, érzem. Csak...
-Csak?
-Csak Connor miatt aggódom.
-Connor nagyfiú, jól ellesz. Talán végre ő is belátja, hogy Rachel kell neki. Ha másért nem, hogy a számláit rendben tartsa. – és Emma szinte látta a grimaszt, amivel Rob szövegelt a telefonba. Elnevette magát.
-Igen, ő is mondott valami hasonlót. ... Most hol vagy?
-Anyánál. És letagadom, ha valakinek elmeséled, de hálótársam is van.
-Hálótársad??? – kerekedett el Emma szeme.
-Emlékszel, hogy amikor itt voltunk, mennyit ölelgetted Caro mackóját, Tedet? Na, a bolhásnak pontosan olyan rózsaillata lett, mint amilyen neked van. Úgyhogy lenyúltam Carotól és most ő a kispárnám – nyújtózkodott a félhomályban a játékmackó után, ami leesett az ágyról. Mélyet beleszippantott a bundájába és kicsit csalódottan állapította meg, hogy az illat már alig érződik. 

–Hiányzol! – súgta a telefonba, és a kívánás olyan erővel érződött ki a hangjából, hogy Emma megborzongott.
-Te is nekem!
-Mit csinálsz holnap?
-Nem tudom. Lehet, hogy csak kiülök a teraszra és számolom a perceket a repülőgép indulásáig. – motyogta Emma. –És te?
-Azt hiszem, elviszem Carot a Rockefeller Centerhez, korcsolyázunk, aztán visszajövünk ide anyához. A lakás még nem igazán lakályos, tudod. Egy ágyon kívül szinte nincs is benne semmi, de az ünnepek miatt most nem is tudnám berendezni.
-Akkor sietnem kell, hogy együtt találjuk ki, milyen legyen. – lelkesedett Emma. Anyáéktól úgyis egy hitelkártyát kaptam, amivel bútorokat, kiegészítőket vehetek, és...
-Hé, nyugi, majd én megveszek mindent, ami kell. Nem kell, hogy rám költsd a pénzed. – állította le a lelkesedését Robert. Emma azonnal megbántódott.
-Nem Rád költöm a pénzem. Azt hittem, ha ott lakom, akkor van beleszólásom a berendezésbe is. De maradhatok Connornál is. Úgyis kiürül a szobád. Legfeljebb majd meglátogatlak, ha olyan kedvem lesz.
-Emma! Ne szórakozz velem! Nem maradsz Connornál! Nem azért költöztem el, mert nem akarok vele élni, hanem azért, mert veled akarok. És azt reméltem, hogy így zavartalanul együtt lehetünk. Ha a konyhában akarlak rávenni egy kis enyelgésre, akkor sem kell attól tartanunk, hogy Con bármikor ránk nyithat. De nem akarom, hogy te rendezd be a lakást. Férfiatlanná tenne az érzés, hogy még ennyit sem tudok megadni neked.
-Jézusom, Robert! Hol élsz te, a múlt században? Vedd úgy, hogy ezeket mindenképpen megvettem volna a saját lakásomba. És amíg össze nem veszünk, addig ott tárolom nálad.
-Össze fogunk veszni? – kuncogott a fiú. –Látom ám, hogy forgatod a szemeidet... – nevetgélt vidáman.  -Na jó, egyezzünk meg, elmegyünk, és közösen eldöntjük, hogy mit veszünk. Egyet te, egyet én... Basszus, nincs jobb dolgunk, mint hülye bútorokról egyezkedni, mint egy kifordított válópernél, ahelyett, hogy valami szenvedélyes telefonszex-szel próbálkoznánk? – mélyült el a hangja. Az ötlet jó volt, csak az időzítéssel volt probléma, mert Emma ajtaján Connor kopogott.
*
Connor nem győzte levakarni a nyakából a hugát, aki bolond módjára ugrált, amikor megmutatta neki az átfoglalt helyeket. Ráadásul már a szüleikkel is megbeszélte a dolgot. Samantha szinte irigykedve nézte a hugát, micsoda boldogságot okoz neki, hogy korábban visszamehet a barátjához, akiről még szinte semmit nem tudott a család, csak amennyit Connor jónak látott megosztani velük. Mindannyian abban bíztak, hogy ha már lassan három éve együtt élnek a fiúk, akkor Connor csak ismeri annyira ezt a Robertet, hogy közbelépne, ha veszélyben érezné a hugát. Mivel a fiatalok másnap korán repülőre ülnek, így senki nem érezte sürgősnek, hogy aludni menjenek, hiszen már csak kevés időt tölthettek együtt.

2014. augusztus 30., szombat

Lakótársak 19. rész



Amikor Robert felébredt, az első gondolata az volt, hogy annyit nem ihatott, hogy ruhában feküdjön le. Aztán mint egy villámlás, eszébe jutott minden, a vacsora az apjával, a feszültség, ami majdnem szétfeszítette, és az az eszelős vadulás, ahogy Emmának esett. Szégyenében  legszívesebben elbujdosott volna, de egyszerűen nem tehette, mert a karja a lány nyaka alatt volt. Óvatosan végig nézett a kettősükön. Ziláltak voltak, de teljesen felöltözöttek. Aztán egy újabb emlék jutott eszébe, a dőlő lámpa képe, a csörömpölés, a pultról lesöpört gyümölcsös tál, a falról lehulló képkeret, ahogy hangos csattanással törik szét a padlón. Uramisten, micsoda kupleráj lehet odakint!
Emma megmoccant a karjában, erre a másik kezével óvatosan megcirógatta az arcát. Olyan megértő volt a lány, pedig akár pánikba is eshetett volna, hiszen vele korábban már viselkedett erőszakosan egy férfi. Lehunyta a szemét az önutálattól, ami elöntötte. 

Emma szeme kipattant, ahogy a fiú elvette az arcáról az ujjait. Vele szemben Robert gyönyörű szempillái söpörték a fiú arcát, és mintha még nedvesek lettek volna. Felemelte a fejét és csókot nyomott a lehunyt szemekre. Abban a pillanatban  szürke szemek komoly, lélekbe látó tekintetével találta szembe magát.
-Bocsáss meg nekem! – suttogta halkan a fiú.
-Semmi baj, nem ijesztettél meg. – mosolygott rá halványan Emma.
-Szeretlek! Olyan nagyon szeretlek! – fogta kezei közé a lány arcát.
-Tudom, és én is nagyon szeretlek! – nyújtotta csókra a lány az ajkát, és Robert szíve újra békés, nyugodt tempóra váltott. A világ mégis szép, és amíg Emma vele van, nem is lehetne szebb!
A napfényben fürdő ablakra nézve felült. -Gyere, szedjük rendbe magunkat, és ha jól emlékszem, a lakásra is ráfér egy nagyobb takarítás. 
A szobából kilépve meglepő rend fogadta őket. Connor a konyhában kavargatott valamit, ami a szaga alapján odakozmált tojásrántottának tűnt. Feléjük sem fordulva megszólalt: -Akartok beszélni róla?
-Most inkább nem, de köszönöm, hogy rendet raktál – motyogta Robert.
-Nem nagy ügy, a három év alatt úgyis most történt először. – rántotta meg a vállát Connor.

A történtekről többé nem beszéltek. A következő este Robert olyan gyengéden húzta magához Emmát, hogy annak szinte hiányozni kezdett az előző este vad szenvedélye. De aztán ahogy  belefeledkeztek  a szerelembe, a lányban nem maradt hiányérzet.
A karácsonyi  partira együtt mentek, ami a kollégák között nem kis meglepetést keltett. A sok léhűtő, akik az elmúlt hetekben igyekeztek felhívni magukra Emma figyelmét, savanyú arccal figyelték, ahogy egész este egymás kezét szorongatva szinte egy pillanatra sem engedik el egymást.  Jenna az arcára merevedett mosollyal beszélgetett a kollégákkal, miközben fél szemmel Robertet leste. Amikor a fiú az egyetemen töltötte az utóbbi heteket, titkon abban reménykedett, hogy majd pont ez az alkalom lesz az, amikor magába szédítheti végre. Nem tekintette Emmát vetélytársnak, mivel fogalma sem volt róla, hogy azok ketten már megismerkedtek. De ma este be kellett lássa, hogy esélye sincs a göndör szőke lánnyal szemben, akinek minden szavára úgy figyelt a fiú, mintha misztikus kinyilatkoztatást hallgatna. 

A harmadik vagy negyedik gin-tonicot hajtotta fel, és tulajdonképpen már azon gondolkozott, hogy hív egy taxit, amikor a DJ egy andalító lassú karácsonyi számot tett fel. Poharát a legközelebbi asztalra lecsapva, kissé imbolygó léptekkel a pároshoz lépett és csábosnak szánt mosollyal elvihogta magát. –Hölgyválasz! – és azzal a mozdulattal már húzta is a fiút a táncolók közé. Robert tehetetlenül hagyta magát. Nem akarta, hogy Jennát másnap cikizzék a többiek, ezért nem utasította el, de szemével a menekülés lehetőségét kutatta.  A segítség Peter, Robert volt csoporttársa és egyik legközelebbi kollégája személyében érkezett. 

Peter már régen felfedezte magának Jennát, de nyílt titok volt, hogy a lány Robertet nézte ki magának, ezért csak csendben figyelte a távolból a már-már kínos próbálkozást. Néha legszívesebben megrázta volna a lányt, amiért ilyen eltökélten igyekszik felszállni egy olyan szekérre, amely még lassítani sem hajlandó a közelében. De Robertre sem tudott haragudni, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy a fiúnak éppen annyira kínos ez a rajongás, mint amennyire ő haragudott saját magára, amiért tehetetlenül figyeli, ahogy a lány kicsúszik a kezei közül. De a mai este új reményt adott, amikor Robert megérkezett a karján a csoportjuk újdonsült titkárnőjével. Ha ettől a nyilvánvalóan szerelmes párostól sem nyílik fel Jenna szeme, akkor már soha semmitől. 

Az első néhány taktus után odalépett az egy helyben toporgó pároshoz és Robert vállára tette a kezét. -Lekérés, szabad?
Robert megkönnyebbülten engedte el Jenna derekát és egy mozdulattal máris Peter felé fordította a lányt. Mire Jenna tiltakozhatott volna, Peter átölelte és már forgatta is tovább a zene ritmusára. Robert szégyenlős mosollyal ballagott vissza Emmához, aki éppen Bryan Thomson feleségével beszélgetett. Az asszony kedvesen rámosolygott, aztán a poharát megemelve a férje keresésére indult.
-Bocsáss meg, kicsit sokat ivott! – mentegette Robert lovagiasan Jennát, aki zavarodottan kukucskált Peter válla mellett. –Te viszont alig ittál valamit – nézett a pohár pezsgőre, amit még érkezéskor nyomtak a kezükbe.
-Nem akartam, hogy miután megtéptem ezt a libát, azt mondhassák, hogy részeg voltam. – fintorgott Emma, aztán egy hajtásra felhajtotta a pezsgő maradékát.  –Ha én is felkérlek, akkor engem is lepasszolsz az első arrajárónak? – nézett vidáman a fiúra, aki máris magához húzta.
-Soha!

A DJ felmérve a társaság hangulatát, egymás után több lassú, összebújós számot is lejátszott. Az érzéki ringatózás egyikőjüket sem hagyta hidegen, és Emma egyszer csak azt vette észre, hogy Robert lassan, de biztosan belavírozza a kis teakonyhába. Az ajtót behúzta maga mögött, az ajtó fölötti résen beszűrődő félhomályban felültette Emmát a pultra és a szájára tapadt. Kezei felfedezőútra indultak, és hamarosan már a lány combján tolta felfelé a ruhát. Odakintről újra Bon Jovi rekedt hangja szűrődött be, Rob a refrént dúdolva csókolta végig a szabaddá vált bőrt.
-Édes istenem, Rob, legalább ne dúdolj, mert azonnal elmegyek! – nyögdécselt Emma, mire a fiú elnevette magát és megemelte a lányt, hogy lehúzza róla az apró csipkeremeket, amit azonnal zsebre is vágott.
-Mr.Palmer, mit képzel? Én nem olyan lány vagyok! – sóhajtott Emma játékos műfelháborodással, ahogy a kutató ujjak égő, borzongató nyomott hagyva maguk után, egyre merészebben kalandoztak a testén. … -Ó, igen, ott, ez az, most tökéletes – nyögdécselt elhaló hangon, aztán szerencsére Robert a legjobbkor csókolta szájon, hogy elfojtsa a halk sikkantást, ami előtört a torkából.

-Ó, istenem, ez még nekem is jó volt – vigyorgott bele a csókba a fiú, aztán az ajtónak dőlve magához húzta a lányt, hogy lehiggadjanak.
-Jézusom, akkor hogy fogunk innen előbújni? Van váltónacid a fiókodban? – kacarászott Emma, mire a fiú a fejét csóválva eltolta magától.
-Nem úgy értettem. De jó volt átélni az örömödet. Tudod, hogy ilyenkor egészen más illatod lesz? Szinte megrészegít, ahogy felerősödik az egyébként is már csak téged eszembe juttató rózsaillat, amibe valami egészen egyéni aroma vegyül. A szerelemnek illata van! Na, erre most jöttem rá. – mormolta Emma arcát simogatva. A lány megbűvölve hallgatta.
-Ilyen szépet még nem mondott nekem senki. … Legalábbis teakonyhában nem – tette hozzá gonoszkodva, ahogy a fiú önelégült arcát nézte. –Na, gyere, menjünk ki, mert már biztosan észrevették, hogy eltűntünk, és nem kell nagy ész hozzá, hogy kitalálják hol vagyunk és mit művelünk. Csak kérem  vissza … - nyújtotta a kezét, de Robert vigyorogva megrázta a fejét és hátrább lépett.
-Zálogba az enyém, rajtad áll, hogy mikor és miért cserébe szeretnéd visszakapni – kacsintott, majd  résnyire nyitotta az ajtót, aztán egy elszánt mozdulattal sarkig tárta. Odakint javában tartott a buli, senki nem foglalkozott vele, hogy honnan bukkantak fel. Egyedül egy arc meredt rájuk hitetlenkedve, Bryan Thomson izzadtságban fürdő, petyhüdt vonásai tapadtak elgondolkodva kettősükre. 
-Szerintem menjünk haza! – hajolt Emma a fiú füléhez, aki a forró lélegzetet megérezve máris indult a kabátokért. Jó ötlet! Az estét méltóképpen befejezni úgyis csak otthon lehet.

2014. augusztus 29., péntek

Lakótársak 18. rész



A december már a karácsonyi készülődés jegyében telt. A cégek partikat rendeztek, hogy aztán az újságok heteken keresztül azzal foglalkozzanak, ezek a partik mennyire vetik vissza a dolgozók hatékonyságát, a cégek teljesítményét, ugyanakkor mekkora segítséget jelentenek a jobb munkahelyi légkör kialakításában, a csapatépítésben. A Walters & Walters hagyományosan a cég helyiségeiben rendezte az összejövetelt, catering cég gondoskodott ételről, italról, dekorációról. Robert még élénken emlékezett a tavalyi bulira, amikor másnap a kollégák negyede elkésett vagy beteget jelentett, a jelenlévők pedig érdemi munkára képtelenek voltak. Tudta, hogy néhányan rosszalkodtak is aznap este, a barátja Peter egyenesen Bryan irodájában adta „hirtelen felindulásból elkövetett” szexre a fejét Pamelával, a nagyfőnök férjezett titkárnőjével. A légyott jól sikerülhetett, mert Pamela attól kezdve álmodozó tekintettel követte Petert, aki azonban inkább felejteni igyekezett a hódítást. 

Robert a maga részéről úgy gondolta, hogyha ezek a partik a vezetőségnek azt a szándékát tükrözik, hogy ilyen formán honorálják az egész éves hajtásukat, akkor a részéről inkább egy kövér csekket tartana erre a célra alkalmasnak. Tavaly elment a bulira. Már csak azért is, mert Connor hazautazott az ünnepekre, és nem akart otthon unatkozni az üres lakásban. Elkövette azt a hibát,hogy egész este Jennával beszélgetett és táncolt, aki ebből azt a messzemenő és abszolút téves következtetést vonta le, hogy érdeklődik iránta, amitől azóta sem tudott szabadulni. Robert kínos vigyorral hagyta, hogy a fagyöngy csokor alá ráncigálja és megcsókolja a kollégák lelkes füttyögése közepette. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy visszakozót fúj, és az édesanyjára hivatkozva inkább hazaindult.
Általában sokan elhozták a feleségüket, vagy barátnőjüket is, így aztán az idén most ő is ezt szándékozott tenni. Izgatottan sietett hazafelé az egyetemről, hogy Emmával megbeszélje a dolgot. 

Amikor az ajtón belépett, a lány éppen telefonált, és bár nem akart hallgatózni, de nem tudta nem meghallani, hogy éppen elkötelezi magát, hogy az ünnepekre hazautazik. Nem is értette, ez miért töltötte el csalódással, hiszen még nincs két hónapja, hogy ismerik egymást, a Karácsony pedig tudvalevőleg a legnagyobb családi ünnep. Nem kellett volna megbántódnia, de valahogy a rossz kedve mégis kiülhetett az arcára, mert amikor a lány lerakta a telefont, szinte bocsánatkérően simogatta meg az arcát.
-A Hálaadást elblicceltem, de Karácsonyra haza kell mennem. Mondanám, hogy gyere velem, de akkor talán egy életre elvágnám magam a mamád és Caro előtt. Öt nap az egész, aztán jövök is vissza.
-Oké, persze, megértem. De ha már így alakult, akkor gyere el velem a céges bulira! Az 20-án lesz, csak másnap utazol… - A lány nevetését látva értetlenül várt a magyarázatra.

-Eljövök veled, de tulajdonképpen én akartalak elhívni. – nevetett a lány. –Azt hittem, neked eszedbe sem fog jutni, mert olyan ritkán jössz csak be, hogy már azt is elfelejted, hogy kollégák vagyunk. – kacsintott rá, mire Robertben végre oldódni kezdett a görcs. Akkor legalább ennek a partinak meglesz a karácsonyi hangulata. Megkönnyebbülten húzta magához Emmát, hogy megcsókolja, amikor a zsebében rezegni kezdett a telefon. Az apja kereste. Hálaadás óta nem beszéltek, így kíváncsian várta, hogy mivel fog előrukkolni.
-Szervusz fiam! Csak azért hívlak, mert gondoltam, karácsony előtt elmehetnénk együtt vacsorázni. És talán elhívhatnád azt a helyes lányt is magaddal, ha még mindig együtt vagytok. Tudom, hogy nem szívesen ülnél vele egy asztalhoz… szóval, csak mondom, Elisabeth nem lenne ott. Szeretnék veled beszélni arról, amit legutóbb a fejemhez vágtál. Talán egyikünk sem látja egészen tisztán a helyzetet. Na, de nem akarlak feltartani, ha nektek is megfelel, akkor 15-ére foglalok helyet az Oak Roomba, mondjuk este 7 órára. Ha nem hívsz, akkor tudni fogom, hogy ott találkozunk. Szervusz! – és azzal a választ meg sem várva, letette a telefont. 

Robert elgondolkodva nézte a kezében tartott készüléket. Tipikus beszélgetés volt köztük. Az apja előadta a monológját, aztán a választ meg sem várva, letette. Mindig így ment ez, legalábbis azóta, amikor egyszer elég indulatosan felelt neki a költőinek szánt kérdésére. Szóval egy vacsora? Hát, akár még jól is sikerülhet, mert az apja szavaiból úgy vette ki, hogy végre elgondolkozott a Caroval kapcsolatban mondottakon. Ráadásul Emma is ott lesz, előtte pedig az apja úgyis adja majd a megértő úriembert, ennyire azért már ismerte. És tulajdonképpen jó pont volt az is, hogy Elisabethet nem hívta, mert tudta, hogy Robert bármennyire is igyekezett elfogadni a helyzetet, a nőt képtelen volt megkedvelni.
Eszébe jutott a múltkori jelenet a parkban és ideges grimaszba rándult az arca. Akkor 15-ig van ideje eldönteni, hogy megemlítse-e az apjának a látottakat, vagy hagyja a fenébe azt a ribancot. Emma felé fordult és a lány kíváncsi arcát látva elmosolyodott. Olyan, mint egy kis kobold! 

-Remélem, van itt egy elegáns ruhád, mert 15-én sznobot játszunk. Apám meghívott minket vacsorázni az Oak Roomba. Utoljára akkor voltam ott vele, amikor a diplomámat kézhez kaptam. Isteni a steakjük, és nagyon ütős az eredeti skót whiskyjük, de egyszerűen muszáj kipróbálnod, már csak azért is, hogy  a számla kemény érvágást jelentsen apámnak. Úgyis elszámolja a repi kiadások között.
Emma a fejét csóválva nézte, ahogy zavarában be nem áll a szája.
-Te tulajdonképpen imádod az apádat, csak még mindig nem tértél napirendre a fölött, hogy cserbenhagyta anyádat. Ha csak rólad lenne szó, már régen megbocsátottál volna neki, de te a mamád és Caro fejével is gondolkozol, ebből pedig elég nagy összevisszaság lett a te fejedben. Talán ez az este is segít egy kicsit rendbe tenni a dolgokat. – mondta, aztán lábujjhegyen pipiskedve egy puszit nyomott a fiú orrára. –Ruhám pedig van, de nem mutatom meg, meglepetés lesz. – kacsintott rá, aztán kézenfogta a fiút és a szoba felé húzta.
-Connor telefonált, hogy ma este csak későn jön, úgyhogy… van egy ötletem… te csak dobj fel egy jó lemezt, amíg én megszabadulok az irodai eleganciámtól… - és kacéran gombolni kezdte a blúzát. Robert lángoló tekintettel figyelte az attrakciót, aztán ördögi mosollyal az arcán megszólalt.
-A harisnya és a cipő maradjon; a többit csak akkor hagyd magadon, ha nem baj, hogy elszakad! – azzal becsukta maga mögött az ajtót, és a biztonság kedvéért a kulcsot is ráfordította.
*
Az első öt percben türelmesen várakoztak az elegáns helyiség közepén lévő asztalnál. A pincér kihozta az italokat, Robertnek egy whiskyt, Emmának egy koktélt. Csendben szopogatták az italukat, aztán újabb öt percelt eltével a fiú felcsattant.
-Ennyit róla! Képtelen pontosan érkezni, ha a családjáról van szó. Tárgyalóteremben bezzeg soha nem késett.
-Nyugi! Biztosan mindjárt itt lesz. – nyugtatta a lány, de azért átvillant a gondolatain, hogy Anthony Palmer vajon miért csinálja ezt a családtagjaival? Aztán megkönnyebbülten fedezte fel a bejáratnál, ahol éppen átadta a kabátját a ruhatárosnak.
-Ne haragudjatok, hogy késtem! – állt meg az asztaluk mellett, és Emma meglepve látta, hogy Robert szinte öntudatlanul feláll, amíg az apja helyet foglal. A neveltetés ereje… haragudhat rá bárhogyan, de a kötelező tiszteletet akaratlanul is megadja az apjának.
-Semmi baj, gondolom, közbejött valami. – válaszolt halkan a fiú, de a hangsúlyban érezhető volt a szemrehányás. Az apja fel is kapta a fejét, de végül válasz nélkül hagyta. 

A pincér szinte azonnal megjelent és kiderült, hogy Anthony személyesen is jól ismeri, így szinte kedélyesen beszélgettek a napi ajánlatról, a konyhafőnök remekéről. Végül a férfi Emmához fodult.
-Van valami, amit nem szívesen enne, vagy allergiás rá?
Emma meglepve, de azonnal válaszolt: -Nem, semmi, legalábbis eddig még nem derült ki.
-Oké, rendben, akkor ha megengeditek, én rendelek mindannyiunknak; legyen meglepetés! – nézett kihívóan a fiára, aki egy kis ajakbiggyesztéssel beleegyezően intett az étlap felé. -A te zsebedre megy.
Anthony összehúzta a szemöldökét, de újra figyelmen kívül hagyta a fiú már-már szemtelen megjegyzését, és pergő nyelvvel sorolni kezdte a pincérnek az ételeket és a hozzájuk fűzott személyes instrukcióit. A végén elégedetten csukta be az étlapot. A borlapot felütve még az italokat is megrendelte, aztán a jól végzett munka örömével hátradőlt.
-Nos, amíg elkészülnek, beszélgessünk komolyabb dolgokról! Jason Donovan mesélte, hogy egészen elkápráztattad az új irodája terveivel.
-Hát, azt hiszem Jasont nem nehéz elkápráztatni - morogta Robert az orra alatt, ahogy eszébe jutott az az édelgő tekintet, amit a fickó Elisabethre vetett a parkban. 

-Tudod, az jutott az eszembe, hogy ha már nem követtél az ügyvédi pályán, azt el kell ismerjem, hogy jó érzékkel választottál magadnak hivatást. Tudnom kellett volna, hogy az építészet mellett fogsz kikötni, hiszen kisgyerekként is csak ez érdekelt. Annyit kuporogtunk a padlón a kockáid között, hogy szerintem ebben mentek tönkre a térdízületeim. – kacarászott a tréfásnak szánt megjegyzésen a férfi. Még Robert is elmosolyodott egy pillanatra, aztán az idegei újra vigyázzba álltak, ahogy arra várt, hogy az apja kibökje végre a lényeget.
-Connor mesélt a múltkor róla, hogy az egyetemen adsz órákat. Netán ebbe az irányba szeretnél tovább lépni? – nézett a fiára kérdőn.
-Nem, nem igazán, bár jópofa dolog, de csak így felelősség nélkül, szinte játékosan. Az iroda kötött a tanszékkel egy megállapodást fél évre, és én kaptam a megbízást, csak ennyi történt.  De ez nem olyan komoly dolog, mint amikor az alapokat kell megtanítani a diákoknak, inkább csak afféle rejtvényfejtés az érdeklődőknek. 

-Érdekesen hangzik. Nos, ha nem a tanári pálya vonz, akkor hogyan képzeled el a jövőt, hm?
Robert óvatossá vált. Amikor az apja ilyen felvezetés után kérdést tesz fel, olyankor szokott következni az igazi téma, amiért az egész beszélgetésbe belekezdtek. De most valahogy elképzelni sem tudta, mire akar kilyukadni. Tisztában volt vele, hogy a beszélgetésük már úgy van aláaknázva, mint egy szomáliai harci övezet, és óvatosan lépkedett, nehogy éppen a talpa alatt robbanjon egy gránát.
-Még nem igazán gondolkoztam ezen. Ha őszinte akarok lenni, most inkább valami váltáson töröm a fejem. Jó hely a Walters & Walters, de úgy érzem, kicsit elakadtam szakmailag.  Amíg Bryan Thomson a főnököm, nem igazán terem babér a számomra, ő pedig úgy tűnik, jól fekszik a vezetőségnél. Úgyhogy inkább én lépek.
Emma meglepve kapta fel a fejét, erről eddig még sosem beszélgettek. Ha Robert ott hagyja a céget, ő sem marad egy pillanatig sem. De azért kifejezetten rosszul esett neki, hogy a fiú terveiről csak most és csak itt, az apja előtt hall.
-Nos, ha úgyis váltáson töröd a fejed, nekem lenne egy javaslatom. – csapott le azonnal a férfi az előbbi kinyilatkoztatásra.
-Neked? – nézett rá összehúzott szemöldökkel a fia. –Hogy tudnál te bármit is javasolni nekem egy merőben más területen?
-Nos… tulajdonképpen az ötlet Jasontől származik. És ha ő benne van, az a legkevesebb, hogy az apád is támogatóan álljon melletted.
-Jason? – kerekedett el Robert szeme, aztán hangos csattanással leesett, hogy a férfi alighanem észrevette őket, és a lebukástól tartva így próbálja megvásárolni a hallgatását. 

-Igen, Jason. Több lábon szeretne állni, és arra gondolt, hogy … nos, ezt egy kicsit messzebbről  kell kezdenem… Emmát megismerve jött a gondolat. A mostohaapja ugyanis LA-ben egy igen jelentős építészcég feje. Lábra kelltek bizonyos híresztelések, hogy terjeszkedni szeretne Kalifornián kívül, sőt, egyenesen a keleti parton. Nos, Jason és én is szívesen beszállnánk az üzletbe, azzal a kikötéssel, hogy az irodát te vezetnéd.
-Állj! – emelte fel Emma a kezét, akit már egyébként is kezdett bosszantani a beszélgetés iránya. Azt remélte, hogy Robert Caroval kapcsolatos gondolatait oszthatják meg Anthony Palmerrel, ez a téma szinte arcul csapta.  –Hogy jön a képbe Maximilien? Én igazán kedvelem Robertet, de senki ne gondolja, hogy van olyan befolyásom a mostohaapámra, hogy a barátomra bízna egy újonnan megnyitott irodát. Egyébként is ott van Connor, ha valakire gondolt, akkor biztosan ő volt az.
-Dicséretes a testvéri lojalitása Emma, de hát ismerjük el, Connor nem az a cégvezető típus. – biggyesztette le a száját gunyorosan Anthony.

-Apa, állj! – szólt közbe most már Robert is. –Nem tudom, honnan vetted a bátorságot, hogy Emma családjának a gazdasági terveivel kapcsolatban nyomozz, de ez az egész egy agyrém.  Nem akarok Jason Donovannal semmilyen kapcsolatba kerülni, és nem érzem még magam elég agilisnak ahhoz, hogy egy irodát nyissak, vagy csak akár vezessek. Én jó igásló vagyok, de rossz vezető. Amúgy meg ez a kapcsolat sem tart még ott, hogy ilyesmi szóba kerülhetne – halkult el a hangja a végére.
Emma megütközve nézett rá. Tulajdonképpen igaz volt a fiú minden szava, így nem is kellett volna, hogy fájjon a mögöttük megbújó igazság, de nem tehetett róla, valamiért úgy érezte, mintha Robert  arcul csapta volna. Kíméletlenül őszinte kijelentés volt ez, ami köszönő viszonyban sem volt az álmaiban szereplő meghitt, bizalmas viszonnyal. Mindenesetre innentől néma hallgatásba burkolózott, csak akkor beszélt, ha kérdeztek tőle valamit, de erre egyik Palmer férfi sem fordított nagy hangsúlyt. A desszert idejére már sikítani tudott volna. Valami megmagyarázhatatlan fájdalom marta belülről, amit megfogalmazni sem akart, egyszerűen csak haza akart menni és duzzogni, de leginkább magára maradni, hogy ezt a feszültséget kisírja magából. 

Nem is figyelt a mellette folyó beszélgetésre, de egy idő után kénytelen volt észrevenni, hogy a hangnem megváltozott. Robert végre rátért a Caro-val kapcsolatos véleményének kifejtésére, az apja azonban csalódottan a másik téma kurta lezárásától, visszatért a korábbi merev álláspontjához.  Mire a pincér megjelent a számlával, már robbanásveszélyessé vált a feszültség apa és fia között. Robert végül nagyot nyelve felállt, megköszönte a vacsorát, aztán Emmát szinte kirángatta az étteremből. A taxiban hallgatagon ült, az ablakon kibámulva. A lány nem mert hozzászólni, mert érezte, hogy a fiú önuralmának utolsó cérnaszálai abban a pillanatban pattannának el. 

A lakásba érve azonban kitört. A kulcscsomót a szemközti falnak vágva káromkodott, aztán a fejét a kezébe temetve leroskadt a kanapéra. Emma lerúgta magáról a körömcipőket, aztán mellé ült és próbálta kiszabadítani kezei fogságából az arcát. Megdöbbenve látta a könnyeket a fiú arcán, és tudta tehetetlensége dühíti a legjobban. Egyszerűen képtelen elszakadni az apja nyújtotta anyagi biztonságtól, és amíg ezt meg nem teszi, addig nem tudja Caro-t sem kiszabadítani abból a lehetetlen helyzetből, amiben pillanatnyilag van. Halkan suttogva vigasztalni próbálta, aztán felállt és a szoba felé húzta. Remélte, hogy ha ágyba kerülnek, az segít megnyugtatni Robertet is.
De a fiú ebben a pillanatban szinte megvadult. Egy hirtelen mozdulattal a falnak nyomta a lányt és egész testével nekidőlve marta a száját, a nyakát, ahol csak érte. Az elkeseredése, csalódottsága és tehetetlensége robbanásszerű szexuális energiában tört ki. Emma tudta, hogy a durvasága nem tudatos, nem neki szól, egyszerűen csak így tör a felszínre az a rengeteg feszültség, amit az étterem óta magába fojtott. Tisztában volt vele, hogy ebben a helyzetben ő szinte nem több, csak egy test, amit használnak, és tudta azt is, hogy erre egyetlen válasz lehetséges, hacsak nem akarja ellökni magától… ha ugyanúgy reagál, ahogy a fiú cselekszik. Ebből aztán életük első vad, minden korábbit felülmúló viharos szeretkezése bontakozott ki. Egyikük sem törődött vele, mit vernek le, mit borítanak fel, hogy a másiknak fáj-e, ha a haját, vagy a bőrét markolja szorosan, csak tépték egymást, ahogy a nyári vihar dúlja fel a tájat. Aztán a vihar, ahogy feltámadt, úgy csillapodott le az extázis pillanatában. Robert szorosan ölelte a teste és a fal közé szorult lányt, majd az ölébe kapta és bevitte a szobájába, hogy az ágyra fektesse. Ahogy voltak, felöltözve, átölelte és csak szorította magához, amíg a szívük lassabb iramra nem váltott.

-Ne haragudj! – suttogta Emma fülébe és egy végtelenül finom, szerelmes csókkal kért tőle bocsánatot az előbbiekért.
Emma az arcát simogatva nézte a szürke szemeket, amikben most valami végtelen fájdalom csillogott. –Semmi baj, cssss, tényleg, semmi baj!
Ebben a pillanatban odakintről felharsant Connor kiáltása:
-Jézus az égben! Itt meg mi a fasz történt? Azt a kurva… - káromkodott, ahogy a talpa alatt megcsikordult az állólampa égőjének törött üvege. Ajtók csapódtak és nem kellett sokáig várni, hogy az ajtót kicsapja és felkapcsolja a villanyt. Megdöbbenve nézte a hugát és a barátját, ahogy tépetten ugyan, de felöltözve, összebújva fekszenek az ágyon.
-Megmondaná valaki, hogy mi a szar történt itt?
Robert nagy levegőt vett, hogy belekezdjen, de Emma a szájára tette a kezét, és halkan megszólalt: -Connor, ne most! Majd reggel beszélünk.
A fiú megcsóválta a fejét, lekapcsolta a lámpát, majd csendesen behúzta az ajtót. Odakint újra körülnézett a romboláson, aztán nagyot sóhajtva előbányászta a partvist és a lapátot, aztán halkan takarítani kezdett.