Lakótársak 17. rész

A Hálaadás napja előtt néhány nappal Emma a szemét forgatva tette le a telefont. Az édesanyja kereste, és a tőle megszokott rámenős módon igyekezett meggyőzni, hogy Amerika második legnagyobb családi ünnepén otthon a helye. Gyerekként imádta ezt az ünnepet. Az iskolában eljátszották a Mayfloweren érkező telepesek kemény életét, az éhezést, az idegen környezet mostoha fogadtatását, aztán az indiánok segítségét, ahogy megtanították nekik a halászatot, vadászatot, kukoricatermesztést, a juharszirup kinyerésének titkát; és azt az ünnepséget, amit köszönetképpen rendeztek a bőséges termés idején.  Mindig nagy várakozás előzte meg az ünnepi vacsorát, a hatalmas pulykasültet, amihez az édesanyja krumplipürét, zöldbabot és áfonyaszószt szolgált fel, végül desszertként sütőtöktortát. A vacsora után megnézték a híradót, ahol az elnök az ünnepre szánt állatok közül kiválasztott egyet vagy kettőt és elnöki kegyelemben részesítette őket. Emma gyerekként ezt nagyon emberséges cselekedetnek látta, aztán szemrebbenés nélkül nézett végig a vacsora romjain. A mama nem élő pulykát vett, a mirelit szárnyasnak pedig már hiába adtak volna kegyelmet. 

Ez volt az az ünnep, amikor az egész család összejött. Egészen addig az évig, amíg az apja el nem ment. Katona volt. Sosem tudták, mikor megy, mikor jön, és ha nem jön, akkor vajon azért, mert veszélybe került az élete vagy csak újabb titkos küldetés hívja. Nekik csak azok a ritka alkalmak számítottak, amikor belépett az ajtón és a zsákját elejtve magához ölelte a családját. Néhány napig velük volt, játszott velük, bár legtöbbször csak valami furcsa, érzelemmel teli tekintettel nézte őket, aztán újra összepakolt és odébb állt. Egy napon azonban nem ő jött, hanem egy elegáns tiszt, aki az édesanyjának egy levelet adott át, és egy gondosan összecsomagolt nemzeti lobogót. Biccentett és távozott. Még temetés sem volt, csak egy csendes megemlékezés, szűk családi körben. Az apja szüleit nem sokkal korábban temették el, az anyai nagyszülőkön kívül más nem is volt velük aznap. Utána szép lassan elhalványodtak az emlékek, természetessé vált, hogy csak hármasban vannak, az anyja, a nővére és ő. Egy napon pedig anya pirulva készítette fel őket egy találkozásra, ami megváltoztatta az életüket. Maximilian atyai gondoskodással vette körbe a lányokat és a fia, az örökké búskomor, magának való Connor is kinyílt, hamarosan pedig az egyik legjobb barátja lett.

Most pedig választania kellett. Vagy hazautazik az ünnepekre a mamához és Maximilienhez, vagy itt marad Connorral, aki már döntött, és Roberttel. Igazából, nem volt kérdés, hogyan döntsön. Samantha és a férje, meg a nagy hírük majd pótolják a hiányukat, ebben biztos volt. 

A cégnél már a péntek is szabad volt, így igazán kellemes hosszú hétvégével tervezhettek. Robert édesanyja meghívta őket vacsorára, természetesen Connorral együtt. Amikor megérkeztek, az asszony kedvesen köszöntötte, aztán egy pillanatra félrehívta a fiát. Emma kicsit zavartan arra gondolt, hogy a fiú édesanyja igazán várhatott volna a véleménye kifejtésével, de aztán Robert felhördülése elvonta a figyelmét. Ennyire rossz csak nem lehetett az asszony első benyomása róla?

-Anyu! Biztos, hogy ez olyan jó ötlet? Apa megígérte, hogy eljön. Talán még Elisabethet sem hozta volna magával, erre Te… és mikor ér ide? … Oké, oké, megértettem, befogom. Kap egy esélyt, de akkor is azt mondom, baromi rosszul időzítettél.

Emma kíváncsian figyelte a beszélgetést, aztán valaki megrángatta a blúza ujját és megfordult. Caro, Robert huga állt előtte és éppen Connor eltúlzott puszijának nyomait dörgölte le az arcáról nevetve.

-Szia! Carolyn Palmer vagyok, de csak Caro. Biztosan te vagy Emma. Anya már nagyon izgatott volt, mert Rob eddig még nem hozott magával senkit családi ünnepre. – hadarta válaszra sem várva.  -És van egy meglepetése is, de ahogy nézem, Rob annyira nincs feldobva a hírtől. – grimaszolt, ahogy a bátyjára nézett.

-Meglepetés? – nyílt tágra Emma szeme, de a kislány máris folytatta.

-Anyának egy ideje barátja van, és ma estére őt is meghívta. Apa ugyan megígérte, hogy ő is eljön, de szinte minden alkalommal közbejön neki valami, úgyhogy emiatt szerintem nem kell izgulnunk – vonta meg a vállát a kislány, és Emma elámult a meglehetősen koravén meglátáson.

A következő pillanatban Robert lépett mellé és megölelte. -Na, összeismerkedtetek? Ő Emma, ez a nagyszájú hebrencs meg a húgom, Carolyn.

-Caro. – helyesbített Emma és Carolyn egyszerre. Aztán elnevették magukat és két oldalról belekaroltak Robertbe.

-Mutassátok meg nekem a lakást! Elsősorban Caro szobáját szeretném látni, és ha neked van még itt szobád, akkor azt is. – rendelkezett Emma és a testvérek nevetve teljesítették a kívánságát. 

Connor ez alatt Edith-tel üldögélt a konyhában. A nő kihúzta az aranybarna pulykát és újra meglocsolta a zsírjával, aztán visszatolta a sütőbe.

-Hamarosan jó lesz. Ne nassolj vacsora előtt Connor! – intett a fiú felé, aki éppen elcsent egy kekszet a kávéhoz előkészített tálcáról. –És egyébként is, veled még számolok. Micsoda dolog, hogy így eltitkoltad előlünk ezt az aranyos lányt? Évek óta ismerlek, és még azt sem tudtam rólad, hogy van egy húgod. Pedig igazán büszke lehetnél rá, mert csinos kis teremtés. A barátod meg teljesen ki van fordulva magából, amióta megismerte. – mosolyodott el, ahogy Robert hadarására gondolt, amikor beszámolt neki a történtekről, és elkérte tőle a nyaraló kulcsát.

-Nem voltam benne biztos, hogy ha ezek ketten összeismerkednek, nem tesznek-e engem mindketten lapátra. – vigyorgott kissé kesernyésen a fiú. Edith hozzálépett és a főzés illataival terhes ujjával megemelte a szinte felnőtt férfi fejét, és a szemébe nézve beszélni kezdett:

-Connor! Próbálj meg egy kicsit bízni az emberekben, az érzelmekben, de leginkább a barátaidban. Hogy a testvéredről már ne is beszéljek! Szeretnek téged. Most talán egy kicsit figyelmetlenebbek, de majd csitul egy kicsit a lángolás. Ez törvényszerű. Addig pedig inkább te is járj utána, hogy mit érzel az iránt a Rachel iránt, akiről Rob beszélt. Azt mondta, egy gyönyörű, komoly lány, valóságos főnyeremény lenne. Nem is értem, miért nem hoztad magaddal? Tudhatnád, hogy a kedvesedet ugyanolyan szeretettel fogadom, mint téged.

-Ó istenem, Rob pletykásabb, mint három vénasszony! – fortyant fel Connor. -Mikor dumálta el Rachelt?

-Nem is tudom, talán egy hete. Miért? Már … tárgytalan a dolog?

-Nem, illetve hát…. ez bonyolult. Mi nem járunk Rachellel. Néha összefutunk, de nem vagyunk úgy együtt, mint Rob és Emma. 

-És ki miatt nem? – nézett rá Edith a lelke mélyéig hatoló pillantással.

-Azt hiszem, miattam – hajtotta le a fejét Connor. -Rachellel nem lehet játszadozni, én meg még nem tudom, hogy képes vagyok-e, akarok-e komoly kapcsolatba belemenni. Lehet, hogy nem is vagyok alkalmas rá.

-A tény, hogy egyáltalán elgondolkozol ezen, mutatja, hogy alkalmas vagy rá. Hogyne lennél? Sosem értettem, hogy miért vagy olyan rossz véleménnyel magadról. Csak a megfelelő nőt kell megtalálnod és meglátod, hogy már nem is lesz olyan vonzó ez az egyik virágról a másikra szálldogálás.

-De honnan lehet tudni, hogy ő a megfelelő?

-Hát, tudni nem lehet, talán csak érezni. Aztán majd az idő dönti el, hogy megcsalt-e szíved. Egy kapcsolathoz sok erőfeszítés kell, és ha hajlandó vagy erre, akkor abból máris tudhatod, hogy a megfelelő nőre találtál. Hiányzik most neked Rachel? – nézett rá Edith kíváncsian.

-Azt hiszem, igen. – sóhajtott Connor, ahogy a nappaliból kihallatszott Robert öblös nevetése és Emma kacagása. –De ezt már elbénáztam, legalább meg kellett volna kérdeznem, hogy eljönne-e. Most már mindegy, ne is gondoljunk a lelki nyomoromra!

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. -Helyes, akkor most jön az én lelki nyomorom. – nyögött egyet Edith, aztán a kötényt a székre dobva a bejárat felé indult.

Jacob Wolf elegáns, ősz hajú, kellemes modorú férfi volt. Az ötvenes évei végén járt és látható hódolattal vette körbe Edithet. Nem volt olyan jóképű, mint Robert apja, de nyilvánvalóan tudott nyújtani valami olyat, amit az ügyvéd nem. A támogató jelenlétét, amire Edith már nagyon ki volt éhezve. Még épp csak bemutatta a férfit és a kezébe nyomott egy italt, amikor a csengő újra megszólalt.

-Ezt nem hiszem el! – emelte a plafonnak a tekintetét Robert, és Emmát szorosan maga mellé húzva lelkiekben felkészült az apja és az anyja barátjának találkozására.

Anthony Palmer egyedül érkezett, hatalmas csokor virággal.  Megölelte Edithet, kicsit megringatta, mint egy régen látott, kedves ismerőst, aztán egy puszit nyomott a homlokára és elengedte. -Elisabeth a szüleivel ünnepel – osztotta meg kéretlenül is az információt, aztán kíváncsi tekintettel Jacob felé fordult.

-Anthony Palmer – nyújtott kezet.

-Jacob Wolf – hunyorított rá óvatosan a másik férfi.

Fogták egymás kezét és a szemük közben némán mérte fel a szemközt állót. Aztán Anthony lazított a kézfogáson és Roberték felé fordult.

-Connor barátodat már ismerem, de ehhez a szépséges ifjú hölgyhöz még egészen biztosan nem volt szerencsém. Azt nem felejtettem volna el.

A hangja, akár Roberté, a vonásaiban is sok hasonlóság volt, így Emma tökéletesen el tudta képzelni, hogy fog kinézni Robert húsz-harminc év múlva.

-Emma Stuart, Connor huga. – nyújtotta a kezét meg sem várva Robert bemutatását, a férfi felé, aki meghökkenve kutatott az emlékei között.  -De hiszen Bradshow…

-Mostoha testvérek vagyunk, az édesanyám és az ő édesapja összeházasodtak. – magyarázta Emma a kapcsolatot. 

Robert apja egy hümmögéssel nyugtázta az információt, aztán az italokhoz sétált. -Kinek tölthetek valamit? – nézett végig a társaságon.

A családi vacsora végül is várakozáson felül jól sikerült. Anthony Palmer könnyedén helyezkedett felül a szituáció teremtette kényelmetlen helyzeten. Udvariasan csevegett a felesége barátjával, udvarolt a fia barátnőjének és kedélyesen beszélgetett a fia barátjával. Egyetlen személyre nem volt hajlandó figyelmet fordítani, a lányára.

Robertben csendben forrt a düh, és amikor az apja kiment a konyhába, hogy megkérje Edithet, főzzön neki még egy kávét, utána ment. Edith odatette a kávét, aztán látva a fia feszült tekintetét, nagyot sóhajtott és kiment. Robert nem is várt tovább.

-Apa, az istenit, csak egyetlen estére próbáld elhitetni vele, hogy a lányodként kijáró szeretetet képes vagy éreztetni vele. Nem tudsz róla semmit, most kérdezhetnéd, mert lázasan készült rá, hogy itt leszel.

-Állj! Hagyd abba! Nem tudsz te semmit! – intette le ingerülten az apja. –Tudok minden Carolynról, amit tudnom kell. Rendszeresen beszélek anyáddal, ismerem az iskolai jegyeit, hogy milyen táborba akar elmenni, és mennyibe kerül az új iskolai egyenruhája. Fogadjunk, hogy neked, a hős védelmezőnek erről fogalmad sincs.

-Nem, tényleg nincs. Engem ugyanis nem érdekel az iskolai egyenruhája, amit gyűlöl. Nem érdekelnek a jegyei, mert azok semmit sem árulnak el róla. De tudom, hogy utálja az iskolát, ahová beírattad, mert a többiek nem tudják elviselni, hogy nem olyan, mint ők. Állandóan piszkálják, megkeserítik a mindennapjait és magányos, mert abban az istenverte iskolában nincs egyetlen normális gyerek sem, akivel barátkozhatna.

-Meg fogja szokni. Az egy nagyon jó hírű iskola. Ha azt eredményesen elvégzi, egyenes útja lesz a legjobb egyetemekre.

-Ja, egészen biztosan. Hacsak addig bele nem őrül. Apa, nyugodtan letehetsz róla, ő sem lesz ügyvéd; ha esetleg ez a távlati cél, amiért erőlteted azt a sulit. Vannak ennél sokkal barátságosabb iskolák, és még csak nem is kerülnének ilyen sokba. 

A férfi türelmetlenül dobolt a konyhapulton, és nem törődve az időközben elkészült kávéval, az órájára nézett, aztán a fia szónoklatát válasz nélkül hagyva, hosszú léptekkel Edithez sietett.

-Köszönöm a csodálatos vacsorát, drágám! Örülök, hogy megismertem – intett Jacob felé, aztán a többiekhez fordulva búcsúzkodni kezdett. -Örülök, hogy láttalak Connor, üdvözlöm Emma… nekem most mennem kell, de feltétlenül meg kéne ismételnünk ezt az estét. Majd felhívom Robertet, mikor megfelelő az idő, egyeztessenek! – végül a kislányhoz fordulva egy puszit nyomott a homlokára: - Szervusz, Carolyn! – majd a kabátját a karjára dobva kilépett az ajtón. Már becsukódott mögötte az ajtó, amikor Robert felbukkant a konyha felől.

-Mit mondtál neki? – szegezte neki a kérdést az anyja, mire a fiú vállat vont: -Csak az igazságot.