"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. augusztus 26., kedd

Lakótársak 15. rész



A péntek úgy érkezett el, mint egy megállíthatatlan gyorsvonat. Robert szinte önkívületben tartotta meg a foglalkozást és a búbánatba kívánta azt a néhány lelkes érdeklődőt, aki mára időzítette az építészet iránti lankadatlan kíváncsiságát. Aztán végre válaszolt az utolsó kérdésre, és hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek, javasolt néhány szaklapot. A kérdésözön szinte azonnal elakadt. Fellélegezve kapkodta össze a holmiját, és hazafelé vette az irányt. Emma a szekrény előtt állva készülődött, egymás után dobálva az ágyra a ruhákat. Fogalma sem volt, mit pakoljon be erre a három napra, és már csak abban bízott, hogy Robert majd tanácsot ad. Tanácstalanságában észre sem vette a mögé lopózó fiút, így aztán ijedten rezzent össze, amikor Rob átölelte.
-Lekéssük a vonatot – suttogta minden meggyőződés nélkül, mert igencsak kedvére volt a fiú kalandozó kezeinek érintése, de Robert azonnal elengedte. A csalódott morrantással nem törődve Emma fenekére paskolt. Előttük a hétvége, majd kárpótolni fogja a kis telhetetlent.
-Meleg holmit pakolj be, mert a parton kíméletlen hideg lesz. Bár, a házban is vannak meleg holmik., úgyhogy nem kell sok mindent cipelnünk.
*
Manhattan Beach, a Brooklyn déli csúcsán elnyúló strand egész New York City népszerű nyári célpontja. Ahogy az időjárás melegebbre fordul, a családok piknik kosarat ragadnak, és a homokon lustálkodnak, vagy a hullámokat élvezik. Itt vásárolt a Palmer család telket még a nagy gazdasági világválság előtt, és Robert dédszülei masszív épületet emeltettek, amiben aztán generációk nőttek fel, élvezve az iskolai szüneteket vagy a hétvégéket. A ház kimagaslott a parton álló házak közül. Köveit időt állóan rakták le valamikor a huszas évek elején, hogy túléljen magánéleti és gazdasági válságokat, és köszönhetően a jól menő ügyvédi irodának, ma is régi fényében pompázott. A nappali falán még Anthony Palmer  nagyszülei pózoltak egy régi fotón, amikor az építkezés még javában zajlott. A berendezést Edith újíttatta fel, és az ő érdeme volt az a kellemes kis emeleti zug is, amit kizárólag Robert mondhatott a sajátjának. 

Emma megilletődve nézte a homlokzatot, ami fölött ott virított az építés dátuma, 1923. Amióta Maximilian Bradshow volt a mostohaapja, látott már jólétet, ezért aztán nem is a ház mérete és kortalan eleganciája nyűgözte le, hanem az a közvetlenség, ahogy Robert ebben a közegben mozgott. A belvárosi kissé lepukkant lakás után, amin Connorral osztoztak, nem gondolta volna, hogy a nyaraló ilyen fényűző lesz. Emma eléggé tisztában volt az ingatlanárakkal, és meg mert volna esküdni, hogy ez az épület akár kétmillió dolláros áron is játszva elkelne. Úgy érezte magát, mintha kedvenc lakberendezési magazinjai egyikét lapozgatná, ahogy végigjárta a házat. Az öt hálószoba, melyek mindegyikéhez saját fürdőszoba tartozott, a szauna és a hatalmas nappali, a tengerre nyíló óriási ablakokkal nem egy kezdő építészmérnök pénztárcájához voltak szabva, de a fiút láthatóan nem feszélyezte a környezet. 

-Furcsa téged ebben az előkelő házban látni – hunyorított Robertre, aki a csomagjaikkal az emeletre tartott.
-Miért? Ez csak egy ház. Ráadásul nem is az enyém, az apámé. Egyetlen centet sem költöttem rá, valószínűleg ki sem tudnám fizetni az éves villanyszámláját. – állt meg a fiú a lépcső tetején.
-Éppen ezért. Azt hittem, te vagy az alulfizetett építészmérnök, aki legfeljebb sátorozni tudna elhívni nyáron, most pedig itt ácsorgok veled ebben a hatalmas, elegáns házban, és igen, meg vagyok lepve, hogy nem vagy egy ágról szakadt srác.
-Emma, én az vagyok. Egy ágról szakadt srác, aki hajlandó némi megalkuvásra, ha arról van szó, hogy a barátnőjét elkápráztassa. Szeretem ezt a házat, de mindig van bennem egy kis rossz érzés, amikor itt vagyok, mert egyszer régen elhatároztam, hogy soha többet nem teszem be ide a lábam, amíg az apám észhez nem tér és vissza nem tér az anyámhoz.
-Akkor most csak miattam… ?  - kerekedett el Emma szeme.
-Hát, nem igazán, bocs… tudod, egy idő után sok mindent átértékeltem apámmal kapcsolatban. Nem mondom, hogy már nem haragszom rá, nem is értem meg az életvitelét, de ha anyámmal van és ránevet, olyankor pontosan olyan, mint régen volt. És azt a férfit én nagyon szerettem. A maga módján pedig ő is engem. Büntethetném vele, hogy nem jövök ide, de ha egészen őszinte vagyok magamhoz, akkor leginkább csak magamat büntetném vele. Jó itt lenni. Önálló vagyok, és nem kell a segítsége az életemhez. De ez egy olyan luxus, amit mindketten megengedhetünk magunknak. Ő anyagilag, én érzelmileg. 

Miután lepakoltak, kicsit tanácstalanul a lányhoz fordult. -Fáradt vagy? Vagy egy séta lent a parton még belefér?
Megannyi mámoros együtt töltött éjszaka után ezen a helyen valahogy akaratlanul is visszavedlett azzá a félénk kamasszá, aki magányosan üldögélt a strandon a szünidőben, mert nem mert kezdeményezni a félénken feléje leskelődő lányoknál. Emma viszont azon az első szenvedélyes éjszakán maga mögött hagyta a félénkségét és huncut mosollyal az arcán a kezéért nyúlt.
-Menjünk le a partra, mert ez a hely engem is egy kicsit a gyerekkoromra emlékeztet.
A késő őszi időjárás már nem csábított tömegeket a partra, így a strand fövenyén Robert és Emma társául csak a kósza, szélben kergetőző száraz fűcsomók szegődtek. Meg annak a rengeteg törmeléknek a maradványai, amik még akkor vetődtek ide, amikor nemrégiben Sandy tört-zúzott a partvidéken. Kéz a kézben andalogtak a parton. A hurrikán elvonulta óta Robert még nem járt a háznál. Azt tudta, hogy nagyobb baj nélkül átvészelte a természet tombolását, de tisztában volt azzal is, hogy az apja azonnal rendbe hozatta a kisebb károkat is. Sosem tűrte a tökéletlenséget, még akkor sem, ha az csak néhány derékba tört bokor vagy lecsúszott tetőcserép képében jelent is meg. Az anyjától tudta, hogy a természet szeszélye folytán az ő házuk szinte sértetlen maradt, míg két házzal odébb szinte az alapokig leomlott egy épület.
Robert lázálomként élte meg azokat a napokat. A családjáról ugyan tudta, hogy jól vannak, biztonságban, de néhány barátja a legveszélyeztetettebb  részen élt vagy dolgozott, és sokukról napokig nem volt információja. Aztán persze kiderült, hogy a legtöbben nem is voltak a városban a hurrikán idején. Connor a városban maradt, bár a családja rimánkodott neki, hogy utazzon haza. Aztán napokig ültek a lakásban, kártyáztak, ittak, és Robert már annak is örült, hogy meggondolatlan barátját le tudta beszélni róla, hogy lemenjenek a partra megnézni a legnagyobb pusztítások nyomait. Aztán  az élet lassan visszatért a normális kerékvágásba, munkába mentek, szórakozni, és Connornak újabb témája volt, amivel a lányokat szédíthette. Ebbe a „nyugalomba” érkezett Emma, hogy felbolygassa az életüket, elsősorban Robertét, de a fiú ezt pillanatnyilag csak értékelni tudta.

A házhoz visszaérve Emma fázósan összerázkódott. Séta közben a fiú karjai ölelték és észre sem vette, mennyire átfújt rajtuk a hideg őszi szél. Amíg a lány a konyhában szendvicseket készített és feltette a teavizet, Robert a nappali kandallója előtt megtorpant, aztán vállat rántva az emeleti nagy szobába trappolt, az apja szobájába. Ebben is volt kandalló és a fürdőszobában egy jakuzzi várta a kényeztetésre vágyókat. Sosem jutott még eszébe, hogy az apja szobáját használja. Ha Connorral együtt jöttek, akkor is elfértek akár az ő szobájában, akár a barátja rendelkezésére állhatott a vendégszoba. De Emmának valami igazán emlékezetest akart nyújtani, és ahhoz a feltételek csak itt voltak adottak. Megeresztette a kádban a vizet és meggyújtotta a kandallóba készített fát, aztán némi tétovázás után a fürdőszoba megannyi gyertyáját is. 

-Robert, hol vagy? – kiabált Emma a hűvös és sötét nappali ajtajában állva.
-Itt vagyok fent, itt melegebb lesz. Mindjárt jövök és segítek felhozni a cuccot – kiabált vissza, aztán még egy utolsó pillantást vetett a szobára. Az arany és barna árnyalataiban játszó selyem ágynemű megvetve csábított a hancúrozásra, a zenegépben és mellette pedig ott sorakoztak az apja féltett lemezgyűjteményének darabjai. Találomra kiemelt egyet és elindította.
A lépcsőket kettesével szedve megérkezett a konyhába, ahol Emma egy hatalmas tálcára pakolta éppen az ételt és a csészéket, poharakat. Robert a konyhaszekrényből kiemelt egy üveg konyakot és a tea mellé rakta, aztán óvatosan egyensúlyozva nekiindult a lépcsőnek. Emma egy csalódott pillantást vetett a nappali felé. Amikor megérkeztek, a fantáziája meglódult a hatalmas épített kandalló láttán, de akkor ez az élmény egyelőre nem lesz kipipálva a kívánságlistáján. A zene hangjait követve az egyik ajtóhoz lépett és kitárta a fiú előtt, hogy az ügyesen befűzze magát a terebélyes tálcával. Odabent kellemes félhomály fogadta, amit a hatalmas ággyal szemközti kandalló tűze biztosított. A fiú arcán játszó fényjátékot nézve elmosolyodott. Ennek a háznak vagy minden helyiségében van kandalló, vagy Robertnek is fontos volt, hogy romantikus hangulatot teremtsen. Az ablakokból a tengert lehetett látni, de őt most sokkal jobban érdekelte a szobából nyíló, apró lobogó lángokkal megvilágított helyiség, ahol illatos pára lebegett. 

-Wow, városi fiú, te aztán tudod, mivel kápráztass el egy egyszerű los angelesi lányt – suttogta halkan a nyitott fürdőszobaajtóban állva.
A fiú biztonságba helyezte a tálcát, aztán feszülten figyelte a lány reakcióit. A csendes elismeréstől fülig szaladt a szája. Tetszik Emmának!
-Tulajdonképpen nem értem… azt hittem, Connor a tehetősebb kettőtök közül, de úgy tűnik, hogy neked is telne önálló lakásra a belvárosban. – mormogott Emma összehúzott szemekkel.
-Hát,… tudod, ez itt… - kezdett bele Robert kissé félszegen. –Szóval, ezt itt a dédszüleim építették, én is jórészt itt nőttem fel, de aztán az apám egy napon elhagyta az anyámat. Nem váltak el, de nem is élnek együtt már hosszú évek óta. Ez a ház ma már csak afféle megvesztegetés. Használhatjuk bármikor, csak ne érdekeljen bennünket, hogy apa miért él Elisabeth-tel és nem anyával. Néha megalkuvónak érzem magam, amiért ezt a helyzetet én is elfogadtam, de apám talán nem is akarna ennél többet adni. Nála sosem lehet tudni, eléggé fura a kapcsolatunk, azóta, hogy elment. Amióta lediplomáztam, önellátó vagyok és ő sem kérdezte meg soha, hogy kérek-e tőle segítséget, akár kapcsolatok terén, akár anyagit. De azt hiszem, nem is kérnék. A szívességek mindig sokba kerülnek, ezt már korán meg kellett tanulnom. 

-Pazar ez a szoba – nézett körbe a lány. –De valami azt súgja, ez az ő szobája. Ez a selyem ágynemű meg az egész berendezés... ez nem te vagy. Sehol egy ócska lámpa vagy egy bambuszparaván, ami mögé elrejthetnéd a kupit. – kacsintott a fiúra. -Nem tudom, hogy akarok-e apád szobájában aludni. Biztosan rendes ember a maga módján, de … nem hiszem, hogy valaha is olyan jóban lennénk, hogy az ágyában akarnék aludni.
-Hát, azt én sem szeretném. – mosolyodott el Robert, aztán Emma megérezte a válaszban a szarkazmust és nevetve hozzávágott egy kis díszpárnát.
-Nem úgy értettem, te lökött. … De ez itt … - mutatott körbe kissé tétován – biztos, hogy nem lesz belőle kellemetlenség, ha mi itt…
-Még sosem futottam itt össze apával hétvégén. Ilyenkor késő ősszel meg még biztosabb, hogy nem jönnek le, mert nagyüzem van a tárgyaló termekben, hogy az ünnepek előtt a lehető legtöbb ügyet lezárják. De ha nem akarod, akkor a folyosó másik végén van az én szobám. De akkor se kandalló, se fürdőkád, csak egy zuhany. – vont vállat kicsit csalódottan a fiú.

-Emlékeim szerint a zuhanyt is izgalmassá tudod varázsolni – kacsintott rá Emma. –De hagyom magam kényeztetni, ha már ilyen sokat fáradtál vele – intett körbe nagy kegyesen. -Jó ez a zene … - állt meg az ötvenes éveket idéző zenegép  mellett félrehajtott fejjel. -Nálad is ilyen régi számok szólnak. Eddig azt hittem, csak a mai slágerek tetszenek, de melletted megtanulom értékelni ezeket is. Mi ez?
-Ez éppen Chase. Apámnak nagy lemezgyűjteménye van, mert világéletében szerette és gyüjtötte a jó zenéket. A nagyapámtól megörökölte ezt a masinát, és egy vagyonért rendbehozatta, de biztosan megérte, mert igazán különleges darab. Még arra is képes, hogy számonként csereberélje a lemezeket, így biztosan nem unja meg az ember. Régen lent volt a nappaliban, de az egyik házibuli alkalmával egy srác rajta felejtette a sörös üvegét, azóta odalent csak lemezjátszó van, ezt felhozta ide. Igazából meg tudom érteni, ennek a matuzsálemnek lelke van. Ha emlékszem valamire a gyerekkoromból, az az, hogy apa állandóan egy új bakelittel jött haza és amikor leült mellém a nappali szőnyegére, hogy tornyot építsünk, mindig ezek a lemezek szóltak a háttérben. Aztán amikor elköltözött, bosszúból egy doboznyit lenyúltam. Fogalmam sem volt róla, mi van a dobozban, de reméltem, hogy fájni fog neki a hiánya, legalább annyira, mint nekem az övé. Gyerekes bosszú volt, tudom, de 18 évesen még én is gyerek voltam. …Aztán egy napon kinyitottam a dobozt és találomra kiemeltem egy lemezt. Fanyalogva hallgattam végig… azt hiszem, a hallásomat becsapta a szívem háborgása. Aztán a lemez a lemezjátszón maradt és néha-néha elindítottam. A végén valósággal a rabja lettem ezeknek a régi lemezeknek, mert jó zenék, és ezeket hallgatva úgy éreztem, valami apró szilánkot visszakapok a gyerekkorból, amikor még minden rendben volt otthon. Egyszer elmondtam apámnak, hogy az a doboz nálam van és megkérdeztem, vissza akarja-e kapni. Megrázta a fejét és azt mondta, jobb helyen vannak nálam a lemezek, mert ha meghallgatom őket, akkor legalább rá gondolok. ...Azt hiszem igaza van. 

Emma elérzékenyülve hallgatta a csendes vallomást, aztán Roberthez lépett és megsimogatta az arcát.
-Tetszik, hogy ilyen szép emlékeid vannak a gyerekkorodról, amikhez ragaszkodsz és amik bocsánatos bűnné szelídítik apád lépését. Azt hiszem, ez volt az első gondolatom veled kapcsolatban, hogy van benned valami érzékenység, ami a mai srácokból többnyire hiányzik. Connor igazán jó srác, de nem hiszem, hogy képes lenne ilyen mély gondolatokra. Pedig az édesanyja kapcsán talán neki is jó lenne, ha el tudná engedni a rosszat és csak a szépre emlékezne.
-Cssssss… - tette az ujját Robert Emma ajkára. –Nem akarok most Conorról, sem az őseinkről beszélgetni. Most valahogy sokkal fontosabbnak érzem, hogy rólad és rólam essen szó. Tudni akarok mindent, hogy mit szeretsz és mit nem, és főleg… hogy beüljünk végre a kádba, mert odakint szétfújt minket a szél, idebent pedig annyira a múltba révedtünk, hogy kihűl a víz, mire belecsábítalak.
Emma torokhangon kacarászva megragadta a fiú mellén a pullóvert, aztán a fürdőszoba felé hátrálva gombolni kezdte a saját blúzát.  A zenegép lemezt váltott és ezt a számot még Emma is ismerte. A halk, érzéki szám és a fiú csókja szinte megolvasztotta a gerincét.  Csókolózva botladoztak el a kádig, de addigra az utat a lehullott ruhadarabok jelölték ki. A végén Emma egy sellő kecsességével csobbant bele a vízbe és jókedvűen fújta el az orra elől a habot, ami a bőséges habfürdő adagnak köszönhetően már túlcsordult a kád szélén. Robert féllábon ugrálva végre megszabadult a bokáit fogságban tartó nadrágtól, aztán óvatosan ő is bemászott a lány mellé. Szemében a gyertyák fénye csillogott, miközben reszkető ujjakkal tolta félre a lány nyakáról, válláról a habot, hogy mielőtt azok visszafoglalhatták volna az édes területet, a fogaival karcolja végig a lágy hajlatokat. Emma egy ideig hagyta magát kényeztetni, aztán úgy döntött, Robert igazán megérdemli a fáradozásaiért, hogy ő is örömet szerezzen neki. A víz alatt érte nyúlt, aztán a halk hördüléstől felvillanyozva szembetérdelt vele és a szemébe nézve a fiú szájára tapadt, miközben lassan összeforrt a testük.

3 megjegyzés:

rhea írta...

Lemoziztam az egészet. :) Nagyon jó volt, tetszett. Nyugis, romantikus...vihar előtti csend. XDD
köszönöm :)

Gabó írta...

Ez olyan jólesően, elnyújtózkodósan, élvezetesen olvashatós fejezet volt.
Minden a helyén, a világ kerek, az élet szép! Tessék kiélvezni amíg lehet, kedves olvasók! ;)
Én csak a kezemet dörzsölöm! *sátáni kacaj, mer' lesz ez még így se!

zso írta...

Rhea nagyon várja már azt a vihart... :)
Köszönöm. Maradok híved.