Lakótársak 9. rész

Robert csak annyit hallott, hogy Emma és Connor odabent kiabálnak. A szavak értelmét nem vette ki, de nem is akart fülelni, mert félt, hogy olyat hallana, ami vele kapcsolatos, úgyhogy megfordult és úgy döntött, vásárolni megy. A laptoptáskát ugyan szívesen letette volna, de inkább cipelte, minthogy rájuk nyisson. A következő pillanatban Freya ajtaja nyílt ki.

-Ó, szia! Mész valahova? – fordult hirtelen ötlettel a lányhoz.

-Nem, csak azt hittem, Caleb  trappol felfelé a lépcsőn, és kinéztem. – vont vállat Freya.

-Akkor beadhatnám hozzád a táskám? Leugrom még a boltba, és csak útban lenne.

-Persze, add csak ide – nyúlt a táskáért a lány, és megtette azt a szívességet, hogy nem kérdezett rá, miért egyszerűbb ez a megoldás, mint kinyitni az ajtót és berakni a saját lakásába. Robert egy hálás mosollyal búcsút intett, aztán a lépcsőket kettesével véve lefutott az utcára.

Jó fél órába telt, mire visszaért a lakáshoz. A szupermarketben ment vagy három kört, mindent kétszer megnézett, aztán visszarakott, mint egy túlságosan is igényes háziasszony. Végül már nem húzhatta tovább az időt, mert már a biztonsági őr is felfigyelt rá, ezért vett néhány adag mirelit lasagne-t, egy nagy csomag szőlőt, hatalmas vörös szemekkel és egy üveg vörösbort. Aztán kényelmes tempóban hazasétált. A szokásosnál kicsit tovább szöszmötölt az ajtónál, de végül csak benyitott. Odabent csend volt és a nappaliban csak Connor üldögélt.

-Szia! – nézett fel az újságból, amit olvasott. –Bevásároltál? Az életemet mented meg, mert Emma nem hajlandó főzni, ma kirúg a hámból. Kicsit eldumáltuk az időt, most készülődik, aztán már húz is el valami csajbuliba. A barátnőjével megünneplik, hogy hétfőtől munkába áll, bár szerintem ezen semmi ünnepelnivaló nincs. 

-Aha. – motyogta Robert. -Akkor mi is léphetnénk itthonról, nem? Hétfőtől én újra egyetemre járok, és még vizsgáznom sem kell, ezen legalább van mit ünnepelni. Menjünk, igyunk valamit! – javasolta látszólag lelkesen, és miközben beszélt, az ételt berakta a mélyhűtőbe, a szőlőt egy tálra pakolta és a pultra tette.

-Húha! – nézett rá felhúzott szemöldökkel Connor. -Mr. Palmer ki akar rúgni a hámból? Ezt fel kell jegyezzem valahova. – bohóckodott, miközben lopott néhány szőlőszemet.

Robert elvigyorodott, és lazán bemutatta neki a középső ujját. –Most mi olyan furcsa azon, hogy elhívtalak lazulni egy kicsit? Csináltunk már ilyet éppen elégszer, nem? – nézett a barátjára, aki még mindig csodálkozón bámulta.

-Ja, csináltunk… csak zavarba jönnék, ha meg kéne mondanom, mikor is volt a nagy nap… Hónapok óta úgy élsz itt, mint egy szerzetes. Úgy látom, a tegnap esti csók a zuhany alatt felébresztette benned a pasit. – tette hozzá megfejthetetlen hangsúllyal. Robert nagyot sóhajtott: Aha, hát akkor itt a számonkérés pillanata.

-Nézd, Connor, ne haragudj, nem tudom, mi történt, …olyan hirtelen történt az egész, a konyhában az a disznóól, aztán a zuhany, de tényleg, nem akartam…, szóval… nem is értem, megérdemeltem volna, hogy Emma tökön rúgjon. Nagyon haragszik? – motyogta, de szokásától eltérően nem nézett a barátja szemébe a vallomás alatt.

-Ja, haragszik …  – mormolta halkan Connor, aztán fejben folytatta a monológot: -de nem rád te majom, hanem rám, amiért megzavartalak titeket. – aztán újra Roberthez fordult:  –De ne is foglalkozz vele, ma úgyis elmegy itthonról, holnapra meg ki tudja, lehet, hogy látni fogja, ahogy egy helyes kis barna araszol ki a szobádból, aztán tudni fogja, hogy nem volt semmi jelentősége annak a nyalakodásnak. 

Robert nagy levegőt vett, hogy tiltakozzon, de aztán inkább hallgatott, ha már Connor ilyen rendes, hogy így elsiklik a dolgok felett, neki sem kéne feszegetni a témát. Akkor talán Emmával sem lesz örök harag. Bár, az ötlet, hogy hazahozzon bárkit is, egyáltalán nem hozta lázba. 

A következő pillanatban Emma bújt elő a szobából. A farmer pontosan úgy feszült a fenekén, hogy a pasiknak az első gondolata az legyen, milyen jót lehetne csapni arra a gömbölyű kis darabra. A blúza pedig… Robert nagyot nyelve gondolt rá, hogy a lenge kis anyag inkább kiemeli, mint elrejti az alatta megbújó halmokat. Tegnapról még élénken emlékezett rá teste minden sejtje, hogy milyen érzés volt nekifeszülni a puha melleknek, ezért zavartan a szőlőre próbált koncentrálni.

Robertet meglátva kicsit megtorpant a lány lendülete, de aztán előkotorta az előszobaszekrény mélyéről az egyik magassarkú cipőcskéjét és Robert legnagyobb kínjára, hátat fordítva lehajolt, hogy belebújjon.  A fiú igazán megpróbálta, minden erejével azon volt, hogy ne nézze a formás kis hátsót, amíg ott billegett előtte, de egyszerűen képtelen volt levenni róla a szemét. Connor a fejét csóválva vigyorgott, de ezt rajta kívül nem tudta senki. A következő pillanatban az ajtón kopogtattak.

Szinte egyszerre szakadtak ki a helyzet teremtette kábulatból, aztán Emma, aki legközelebb állt az ajtóhoz, kinyitotta. Freya állt a küszöbön, kezében Robert táskájával.

-Ezt nálam felejtetted. – mosolygott a fiúra, aki ebben a pillanatban bánta meg, hogy nem cipelte magával ezt az átkozott táskát, ráadásul totálisan meg is feledkezett róla. Most pontosan úgy nézett ki a helyzet, mintha ő Freyánál időzött volna, ráadásul a lány úgy elvette volna az eszét, hogy még a holmiját is elhagyta. Bassza meg!

-Kösz! – lépett oda zavartan a táskáért, és nem tudta nem észrevenni, hogy Emma úgy húzódik el mellőle, mintha leprás lenne. Freya szerencsére nem maradt, hogy tovább nyújtsa ezt a kellemetlen pillanatot. Emma a becsukódó ajtóra nézett, aztán a két fiúra kapta a szemét.

-Na jó, elmentem. Nem tudom, mikor jövök. Ha sokat innék, amire van esély, lehet, hogy ott is alszom Ally-nél. – azzal odaperdült Connorhoz és egy csicsergős puszit nyomott a szájára. Aztán Robertre is vetett egy lesújtó pillantást, majd kilibbent az ajtón.

-Na, akkor ne húzzuk az időt, lépjünk mi is! – mozdult Robert is, azt remélve, hogy a következő órák mindenkivel feledtetik a mostanra összegyűlt kínos pillanatokat, mire Connor felnevetett:

-Hűha, de sürgős! Azért az irodai eleganciádtól megszabadulhatnál, mert a végén még emiatt nem engednek majd be egyetlen jó helyre sem. – mutatott végig barátja még mindig öltönyben, nyakkendőben feszengő korpuszán. –Azt azért elárulhatnád, hogy csináltad? – intett fejével az ajtó felé. -Le sem vetkőztél, amikor Freyanál hagytad a motyód, csak előkaptad a lompost? Mert különben reménytelen eset vagy, ha egy gyors numera után, a két ajtó közti távolságra képes voltál újra nyakkendőt kötni. – kacsintott röhögve a barátjára, aki új szokásához híven, néma kézjellel jelezte, hogy nem díjazta a humorát.

-Semmi sincs köztünk Freyával, csak éppen kint állt a folyosón, amikor hazaértem, és ezért nem kotortam elő a kulcsom. Ő bevitte magához a táskám, én meg fordultam is vissza, hogy bevásároljak, csak aztán elfeledkeztem róla, amikor visszajöttem a boltból. – magyarázta kimérten Robert.

Connor széttárta a karjait: -Haver, nekem nem kell magyarázkodnod! Freya jó bőr, Caleb meg egy helyes kölyök, aki felnéz rád, de … remélem olyankor nincs otthon, amikor ágyba bújtok? – forgatta álszent módon a szemét.

-Connor, utoljára mondom, semmi sincs köztünk! Leszállnál már erről a hülye témáról? – kiabált rá Robert dühösen.

-Oké! – tette fel barátja békülékenyen a kezét. -Kapj fel valami normális cuccot, aztán menjünk! Érzem, hogy jó kis estének nézünk elébe.

A bár, ahova betértek, régi kedvenc helyük volt. Elrágcsáltak két fantasztikus, friss szendvicset, megittak hozzá egy-egy sört, és kedvtelve nézték a táncparketten vonagló lányokat. A jó kis este abban a pillanatban ért véget, amikor két bombázó lépett oda hozzájuk. A magasabbik vörös hajú lány a telefonját nyomta Connor kezébe, hogy készítsen róluk egy fotót, aztán egyenesen rákérdezett, hogy van-e kedvük táncolni. Connornak persze volt, mire a kisebbik vörös is akcióba lendült, hogy Robertet is rávegye egy kis lazulásra. A fiú a cigijére mutatott, amit hosszú idő után újra magához vett indulás előtt. Annyira szeretett volna leszokni, de érezte, hogy ez nem az a nap lesz, amikor a nagy elhatározás első lépése sikerrel jár. Ha csak ezen múlik, hogy megmeneküljön ettől a libától, akkor hajlandó az egész csomagot egy ültő helyében elszívni, fogadkozott magában. De a lány nem jött zavarba. 

-Megkínálsz? – kacsintott rá kacéran, aztán hosszú körmeivel óvatosan megkarcolta a fiú arcát. Robert önkéntelen mozdulattal hátrébb húzódott. Connor felé nézett, aki a colos vörösre tapadva, már a csaj nyakában szuszogott, kezei pedig céltudatosan derítették fel a lány testét. Robert agyon tudta volna csapni. Emma csak ennyit jelent neki? Bármikor lecserélhető egy ilyen macára? Egy pillanatra megrezzent, ahogy a mellette ülő lány az asztal takarásában az ölébe nyúlt, aztán elkapta a kutakodó kezet és feltette az asztalra. –Nyugi! – morogta oda, aztán felállt. Hosszú léptekkel Connorhoz sietett, aki már a célegyenesben érezte magát, a partnere minden jelzése nyilvánvalóvá tette, hogy csak kérnie kell, és indulhatnak is haza. A következő pillanatban valaki lerántotta a kezét, amivel az Amandának nevezett csaj fenekét húzta magához közelebb.

-Mi a fasz…? Mi bajod van? – nézett körül, egyenesen Robert dühös szemébe.

-Basszus, Connor! Kiviszed a mosdóba, vagy ott akarod megdugni, ahol Emmával alszol? – sziszegett rá felbőszülten a barátja.

-Öcsi fogd be, tegnap nem is tudom, ki dugta le a nyelvét Emma torkán. Ma nekem is jár egy kis szórakozás. – fordult vissza az unottan ácsorgó lány felé.

Robert tovább rángatta, körülöttük egyre nőtt a tér, ahogy a többiek kíváncsian, de mégis távolságtartóan elhúzódtak a közelükből. A feszültség magáért beszélt, ebből bunyó lesz! Aztán Connor megunta a huzavonát és Robert felé ütött. Nem célzott, de tökéletesebben nem is találhatta volna el. A vér azonnal megjelent Robert felrepedt szemöldökén. Ez mind a kettőjüket kijózanította. Robert egy zsebkendőt szorított a sebre, aztán megnyugodva látta, hogy a vérzés hamar csillapodik.

-Bocs, Am! Muszáj ezt a marhát megnyugtatnom, addig igyatok valamit a barátnőddel! – intett Connor az asztaluk felé, ahol a Robert által ott hagyott kiscsaj pásztázta vadászó tekintettel a tömeget.  Amanda ringó fenékkel csatlakozott hozzá és máris magukhoz intették a pincért.

-Connor, mit csinálsz? Emma csak ennyit jelent? Egyetlen este elmegy otthonról, és te máris valaki mást kerítesz, hogy melegítse az ágyad? – üvöltötte túl Robert a dübörgő zenét.

-Ide figyelj, te szerencsétlen! Emmának semmi kifogása nem lenne ez ellen. Illetve lehet, hogy lenne, de nem azért, amiért te gondolod. – grimaszolt Connor.

-Nekem nem úgy tűnt, mintha ilyen nyitott kapcsolatra vágyna. – morgott Robert.

-Hát, hogy mire vágyna, azt most inkább nem mondanám el neked. De Azt – nyomta meg a szót - én nem tudom megadni neki. – vont vállat Connor, aztán elvigyorodott, ahogy végiggondolta, milyen kétértelműre sikeredett a mondat.

-Azt akarja, hogy elvedd? – sápadt el Robert, ahogy az egyetlen értelmes magyarázatot megtalálni vélte.

-Házasság? Jesszus, dehogy! Ne is emlegesd ezt a szót, mert még bevonzod a bajt. – röhögött Connor, miközben türelmetlenül tekingetett az asztaluknál iddogáló két nő felé. –Figyelj, tőlem beszélgethetünk Emmáról, de ne most! Kérlek! Olyan jól alakult már az este! Rob, kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy leszállsz rólam, és inkább a kis vöröst fűzöd!

Robert a zsebébe nyúlt és egy húszdollárost nyomott Connor meglepett markába. –Remélem, a szendvicsre és a sörömre elég lesz. A csajt nem finanszírozom neked! Szia! – azzal hátat fordított és eltűnt a tömegben. Connor megrántotta a vállát, ragyogó mosolyt varázsolt az arcára és a lányok felé indult.