"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. augusztus 27., szerda

Lakótársak 16. rész



Amikor mindketten újra ellazulva ziháltak a meleg vízben, Robert kinyúlt és bekapcsolta a jakuzzit. A pezsgőfürdőben kacarászva, csókolózva bújtak össze és amikor már mindkettőjük bőre olyan ráncos volt, mintha száz évesek lennének, akkor hagyták csak ott a fürdőt. A törölközés újabb erotikus játékká  változott, ahogy egymás testéről felitatták a vízcseppeket, és ahogy Robert a lány haját dörgölte szárazra, miközben szája fáradhatatlanul kalandozott a nyakában. Az ágytakarót a tűz elé terítve, hátukat az ágynak vetve telepedtek le a szendvicsek és a már kihűlt tea mellé. Amikor már biztosak lehettek benne, hogy gyomruk korgása nem vonja el a figyelmüket, Robert felpattant és a szobájából a gitárjával tért vissza. …Még nyáron hagyta itt, amikor Carot tanítgatta a hangszerre. A kislány ügyes volt, de abban a pillanatban múlt el az érdeklődése, ahogy a bátyja felült a délutáni vonatra. Most óvatosan pengetni kezdte, beállította a húrokat, aztán amikor Emma a kinyújtott lábaira tette a fejét és lehunyta a szemét, játszani kezdett. 

-Ez igazságtalanság! – szólalt meg a lány a szám végén.
-Micsoda? – nézett rá a fiú, miközben halkan tovább pengetett.
-Hogy még gitározni is tudsz, ráadásul énekelsz is. Én meg olyan béna vagyok... zongorázni akartam, de már az első évben feladtam. Azt pedig végképp ne akard, hogy együtt dúdoljak veled, mert örökre halláskárosult maradsz.  – mormogta a lány.
Robert mosolyogva nyugtázta az öniróniába csomagolt bókot, miközben belekezdett az újabb számba. A végére érve a még mindig csukott szemmel fekvő lányra nézett. Fázik! Vagy felizgatta a gondolat, hogy az este még messze nem ért véget... – vigyorgott a mereven ágaskodó mellbimbók láttán. Aztán megköszörülte a torkát és kissé karcos hangon megkérdezte: -Játsszak valami mást?
-Már azt hittem, sosem kérdezed meg – sóhajtott Emma és kinyitotta a szemét, felült, aztán kivette a fiú kezéből a gitárt és félretette.  Vizes hajával végig cirógatta a fiú szerelemre kész testét, aztán egy halk sikkantással hagyta, hogy Robert átvegye az irányítást. 

Később, sokkal később, amikor az utolsó izzó fahasáb is szétomlott a kandallóban Robert fázósan nyitotta ki a szemét. Még mindig az ágy előtt feküdtek a földön, de úgy érezte, ha a ház lángokban állna körülötte, akkor sem biztos, hogy fel tudna kelni. Megragadta a puha ágyneműt és egy rántással magukra húzta, aztán Emmát az ölébe húzva, a karjára hajtotta a fejét és ő is mély álomba merült.
A reggel így talált rájuk. Emma zavartan nézett széjjel, ahogy megérezte maga alatt a szőnyeg és az ágytakaró nem túl puha fekhelyét.
-Jézusom, minden tagom elzsibbadt, izomlázam van! – állapította meg meglepetten, ahogy a karját megemelte. –Ne heveréssz itt ilyen elégedetten! Csinálj reggelit, mielőtt éhen halok! Biztosan  a friss levegő  az oka. – bökte oldalba Robertet, aki a takaró melegében éppen a lány melleit vette célba.
-Biztosan! Ja. A friss levegő. – mormolta, ahogy az újra ágaskodó bimbókat harapdálta finoman. –Köze nincs a dologhoz az éjszakai testmozgásnak. – kacsintott ki a takaró alól. Emma összeborzolta a haját, aztán minden erejét összeszedve a hátára fordította. Úgy hempergőztek a padlón, egymást csiklandozva, mint a gyerekek. A reggeliről teljesen elfeledkeztek. Az érzéki örömön kívül nem számított semmi. 

A nap hátralevő részében sétáltak a parton, beszélgettek, ettek, aztán este újra szeretkeztek a kandalló előtt; aztán szinte ájultan aludtak vasárnap késő reggelig. A kora délutáni vonattal visszamentek a városba és Connor szúrós tekintetének kereszttüzében végleg átköltöztették Emma minden holmiját Rob szobájába. Ez kisebb volt ugyan, mint Connoré, de sok jó ember kis helyen is elfér alapon a fiú talált helyet Emma ruhatárának. A franciaágya szerencsére elég nagy volt kettőjük számára, és amiatt Emma meg is jegyezte, hogy biztosan  mind a ketten a csajozás miatt vettek nagy és kényelmes franciágyakat, de Robert nevetve nyomott egy puszit az orrára: -Szó sincs róla, egyszerűen szeretek kényelmesen aludni, bár mostanában kezd tetszeni, hogy erre egyre kevesebb lehetőségem van. …Connor a turbékoló szerelmeseket látva hangos csattanással vágta be maga mögött az ajtaját.

A hétköznapok szerelmesen és kissé vakon teltek. Alig vették észre, hogy Connor ritkán van otthon, vagy ha otthon is marad, látványosan a szobájába vonul. Emma és Robert szinte csak egymást látták, miközben játékosan főzőcskéztek, vagy az üres mosodában a késői órán, a gépek takarásában csókolóztak. Reggelenként hármasban ülték körül az asztalt, aztán Emma elriszált az irodába, a két fiú pedig némán, a saját gondolataikkal elfoglalva baktatott az egyetemre. …Egy idő után Robert megunta a barátjával való némajátékot. Mielőtt beléptek volna az aulába, megfogta Connor könyökét és visszahúzta a zajos utcára. 

-Nézd Con! Tudom, hogy egy komolyabb műtétnek nézek elébe, ráadásul érzéstelenítés nélkül,  ha bántani merészelem, elmondtad már első este, úgyhogy nyugodtan kiengedhetnél végre; és hát te is tudod, az ilyesmire nincs garancia. Imádom a húgodat, de óhatatlanul is fogjuk bántani egymást. Egy kapcsolatban, ami nem csak egy éjszakáról szól, ez törvényszerű. Én csak annyit ígérhetek, hogy akarattal sosem fogom megbántani. Utálom ezt az érzést, hogy napról napra eltávolodunk egymástól, amióta összejöttünk Emmával. Te vagy a legjobb barátom, és én csak azt szeretném, ha örülnél nekünk!

Connor elgondolkodva nézte a barátja őszinte, komoly arcát, és tisztában volt vele, hogy Roberttől igazán rendes lépés volt ez a vallomás, de még nem egészen tudott napirendre térni a történtek felett. Látta nap mint nap, hogy Emma boldogan sürög-forog a lakásban, ez már nem az a búvalbélelt fruska volt, aki a nővérééktől elköltözve magányosan állt a város közepén, és akit neki a szárnyai alá kellett venni. Nem, Emma az elmúlt napokban, hetekben kivirult, magabiztosabb lett, és olyan tekintettel nézett erre a bájgúnárra, hogy csak irigyelni tudta érte. Csak mégis, a zsigereiben érzett valami rossz előérzetet és emiatt nem tudott túllendülni a neheztelésén. De most elvigyorodott, belebokszolt Rob mellébe, aztán reményei szerint lazán és vidáman megszólalt:
 -Oké, tudom, hogy vigyázni fogsz rá... mert te is tudod, hogy ha megbántod, velem gyűlik meg a bajod. Na, menjünk be, aztán te csak nézd a partvonalról, ahova állítottad magad, Connor papa hogy pecázik az aranyhalas medencében.

Robert néha jóval korábban ment be az egyetemre, amikor még nem volt órája, mert élvezte a légkört és meglepően érdekes beszélgetésekbe tudott bonyolódni a diákokkal. Egészen más volt, szinte felszabadító érzés, fényévekre attól a néhány mondatos, udvarias csevegéstől, ami az irodában mindennapos volt. Az óráin érezhetően egyre többen, és egyre aktívabban vettek  részt; a a tanárok is kezdték emberszámba venni. Persze, nem úszta meg szurkálódások nélkül. Néhány tekintélyes prof, akik annak idején őt is tanították, kedélyesen veregették vállon, aztán enyhén lenéző hangsúllyal fejtették ki, hogy könnyű úgy népszerűnek lennie a diákok között, ha nem osztályoz. De azt egyikük sem vitathatta, hogy a tanszék egyik legsikeresebb óraadója lett rövid időn belül.

Az egyik este, amikor Emma fáradtan bújt meg a kanapén Robert ölelésében és a munkahelyi furkálódásokról mesélt, észrevette, hogy a fiú nem figyel rá, csak elgondolkozva cirógatja a karját.
-Hahó, Föld, jelentkezz! Szólj, ha untatlak és befogom! – fordította maga felé a fiú arcát.
-Robert zavartan rebbent meg. -Dehogy zavarsz, mesélj csak!
-Na, akkor mi a véleményed Bryannek erről a húzásáról?- emelte meg a lány a szemöldökét.
Robert megadóan sóhajtott. –Oké, tényleg nem figyeltem. Mit csinált már megint az a barom?
-Rob, nem az a lényeg, hogy mi volt a legújabb húzása, hanem, hogy hosszú percek óta szövegelek neked, de te ide sem figyelsz. Valami baj van? Esetleg bent az egyetemen történt valami?
-Nem, dehogyis, semmi baj, csak elgondolkodtam. Már azt sem lehet? – csattant fel a fiú és azonnal érezte is, hogy a lány karja megfeszül körülötte. Utána kapott és megsimogatta a karját. –Ne haragudj! Tényleg, nincs semmi baj, csak eszembe jutott valami…
-És elárulod, mi jutott eszedbe? Ha már sikerült ebből kifolyólag összekapnunk?
-Á, ne akard tudni, hülyeség. Majd kiverem a fejemből, aztán megnyugszom.
-Na, akkor most Robert Palmer, nézz a szemembe és mondd el, mi a baj! Ez majdnem olyan rosszul hangzik, mintha mondjuk szakítani akarnál, csak nem tudod, hogy kezdj bele.

-Jesszus, Emma! Ne beszélj hülyeséget, semmi ilyesmi. Ha olyan nagyon tudni akarod, csak az jutott az eszembe, hogy vajon, amíg össze nem jöttünk, együtt  aludtatok Conorral?
-Mi van??? – nézett rá elkerekedő szemekkel a lány. –Ugye, most ezt nem jól hallottam? Te azt kérdezed, hogy lefeküdtem-e a bátyámmal?
-Nem, nem ezt kérdeztem, hanem hogy együtt aludtál-e vele. Végül is, nem vagytok vérrokonok, még az sem lenne gáz, de igenis alvásra gondoltam, semmi másra.
-Nem tudom, akkor meg minek szívod fel magad, ha te sem gondoltál másra, de hogy a kérdésedre feleljek, nem, nem aludtam vele egy ágyban. Ott az a kanapé a szobájában, azon aludtam. Megnyugodtál?

De Robertet már nem lehetett leállítani. -És azon a Jamesen gondolkodtam, akit Con pofán vágott.
-Vele mi a problémád? Már téged is megcsapott Connor, egyébként. – kacsintott rá a lány, de aztán látva a fiú összeráncolt homlokát, nagyot sóhajtva megkérdezte: -Mit szeretnél tudni Jamesről? Hogy lefeküdtem-e vele? Azt hiszem, észrevetted, hogy nem voltam szűz, úgyhogy innentől kitalálhatod. – fortyant fel Emma. –Figyelj Rob, ez a beszélgetés kezd rossz irányba fordulni, úgyhogy szerintem most hagyjuk abba. Ha nagyon akarod, mesélek neked James-ről, bár én a magam részéről nem ragaszkodnék hozzá, hogy mindent tudjak Freyáról, Jennáról vagy arról a rejtélyes Glendáról, meg mindenki másról, aki az ágyadban megfordult előttem.
-Jesszus, Emma, teljesen kiforgatod a szavaimat. Nem a nemi életedre vagyok kíváncsi, csak arra, hogy milyen volt az a srác, akit a bátyádnak kellett elpofoznia mellőled? Mit csinált, amivel kivívta Con ellenszenvét? …Már csak azért is, hogy én el ne kövessem ugyanazt a hibát. – tette hozzá apró szünet után.

-Oké. James Marshall jóképű pasi volt. Az apjáé a legnagyobb fogorvosi központ LA-ben. Ő pedig a trónörökös. 18 éves voltam, amikor találkoztam vele és majdnem 20, amikor Connor behúzott neki. Az alatt a majdnem két év alatt elhalmozott mindennel, amiről azt hitte, egy lánynak imponálhat, de cserébe majdnem megfojtott a rajongásával. Csak vele mehettem mindenhová, a barátnőimmel sem tarthattam a kapcsolatot, úgy kellett öltözködnöm, ahogy neki tetszett, és neki a nagyon nőies stílus jött be. Én meg utáltam. Próbáltam vele beszélni, egy elmeorvos nyugalmával bólogatott is, aztán minden ment tovább ugyanúgy. Amikor egy este elmentünk szórakozni és én szóba álltam egy barátnőm volt pasijával, James megütötte a fiút, aztán engem is. Megijedtem, mert addig soha nem emelt rám senki kezet. De ő is megijedt. Úgy nézte a kezét, mintha nem is őhozzá tartozna. Bocsánatot kért, leste a kívánságaimat, próbálta mindenféle drága és haszontalan ajándékokkal megvásárolni a megbocsátásomat, de a kapcsolatunk részemről azon az estén véget ért. Amikor nem volt képes tudomásul venni, Connor elmagyarázta neki. Ennyi. Elégedett vagy? 

Robert döbbenten hallgatott. Kezet emelt a srác Emmára? Micsoda állat képes megütni egy nőt, pusztán azért, mert szóba állt valaki mással? Aztán enyhe önutálattal gondolt rá, hogy talán az ő önuralma is elszállna a szélbe, ha valakivel félreérthető szituációban látná, de bízott annyira önmagában, hogy az indulatait kizárólag a pasi ellen fordítaná. Emma felé nyúlt és örömmel konstatálta, hogy a lány nem hajol el előle. Megsimogatta az arcát és a szája vonalát. -Tőlem nem kell félned! Soha az életben nem lennék képes kezet emelni rád. Ne haragudj, hogy feszegettem ezt a témát, nyilván szeretnéd elfelejteni. Nem tudom, olyan fura hangulatban vagyok ma, és még én sem tudom, hogy miért. Segíts nekem! Tereld el a figyelmem, hogy semmi másra ne is tudjak koncentrálni, csak Terád!

Emma pedig szófogadóan belekezdett a terelésbe. A próbálkozást teljes siker koronázta. Aznap este a zene betöltötte a szobát, ők pedig egymásba temetkezve nem gondoltak semmi másra, csak a másik,  kezük között szenvedélytől remegő testére.

2 megjegyzés:

rhea írta...

Mondom én, hogy vihar előtti csend. XDD
Zso tegnapi kommentjére reagálva, dehogy várom a vihart! :) De próbálkozom, hátha megtudom mikor jön és rákészülök. XDDD
Köszi, puszi :))

zso írta...

"Rákészülök...." XDDDD Na ezt elképzelem. :))<3
Őszintén megmondom, hogy most speciel én sem vágom, mi is lesz a gond a későbbiek folyamán... mm. a folytatásban /bocs Juci, de már annyi történetet olvastam tőled. Bár valamit kapizsgálok. :))
Úgyhogy most én is szájrágva, ujjfehéredésig a székbe kapaszkodva várom a holnapi folytatást.<3
Köszönöm.