Lakótársak 10. rész

Robert még hazaérve is dühöngött, ezért aztán az ajtón belépve hangos csattanással vágta a kisasztalra a kulcsát. A következő pillanatban kinyílt Connor ajtaja és Emma kócos feje jelent meg.

-Halkabban!

A fiú megdermedt.

-Hát te? Ilyen rövidre sikerült az ünneplés?

-Ja, hát Ally elfelejtette, hogy ma bulizunk és mivel ott volt Alec is nála, nem akartam felesleges harmadikként ott üldögélni. Elmenni meg egyikük sem akart. Az ember észreveszi, ha elefántot alakít, úgyhogy hazajöttem. Connor? Vagy nem együtt mentetek el?

-De… de tulajdonképpen együtt mentünk, csak összeakadtunk másokkal, én meg elszoktam már a nagy bulizásoktól, úgyhogy inkább hazajöttem. – hadart a fiú és csendben reménykedett, hogy a lány nem kérdez rá, kikkel akadtak össze.  –Bocs, hogy felébresztettelek, azt hittem nincs itthon senki.

-És miért voltál mérges?

-Mérges, én? Nem voltam mérges! – tiltakozott túl gyorsan, túl hangosan Robert.

-De, az voltál. Ha egy kulcscsomót odavágnak az asztalra, és azt mondják: Bassza meg! – az az én olvasatomban igenis azt jelenti, hogy az illető mérges. Szóval…?

-Nem vágtam oda. Csak kicsit hangosabban sikerült letennem. És csak azért káromkodtam, mert bevertem a sípcsontom. – terelt a fiú.

-Mibe? – kérdezte Emma félrebiccentett fejjel.

-Mit mibe? – zavarodott össze Robert.

-Mibe verted be? – mutatott Emma a fiúra, aki minden bútortól tisztes távolságban ácsorgott a szoba közepén.

-Oké, mérges voltam. – sóhajtott megadóan. –Most elégedett vagy?

-Nem, mert még mindig nem mondtad meg, miért voltál mérges. – kötötte az ebet a karóhoz Emma, miközben szája sarkában már egy mosoly kunkorodott. Most már Robert is elnevette magát.

-Nem fogod kiszedni belőlem. Magánügy, oké?

-Connorral van összefüggésben? – nézett rá a lány kíváncsian, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú arca idegesen megrebben. –Szóval, Connor…  Összevesztetek? Netán az a tegnapi puszi volt az oka? – nézett rá kicsit félve.

A fiú nagy levegőt vett. A francba a női megérzésekkel!

-Bocsánatot kértem Connortól.

-Miért?

-Hát, mert megcsókoltalak.

-… és … mi köze van ehhez Connornak?

-Jézusom, Emma, kinek van köze hozzá, ha nem neki? De igazad van, tőled is bocsánatot kell kérnem. Ne haragudj, elragadott a hév, amiért leöntöttél, aztán a spagettiszósz fröccsenése már végképp sok volt! – mondta ünnepélyesen, aztán neki is feltűnt, hogy ez mennyire fellengzősen hangzott és elvigyorodott.  –Puszi, hm? Hát, ennyire még nem degradálták le a csókomat a középiskola óta, de lehet, hogy Connornak van igaza és kijöttem a gyakorlatból. 

-Oké, puszinál talán azért több volt. –merengett el Emma az emléken, aztán észbekapott, hogy esetleg nem kéne teljesen nyilvánvalóvá tennie, hogy konkrétan elvarázsolódott attól a csóktól. Robert ugyan nem tudhatja, de egész éjjel ott égett a száján annak a „puszinak” az emléke.  –Korán van még, nincs kedved sétálni egyet? Úgysem tudtam aludni. Egyedül meg nem akartam kóborolni az utcán.

-Rendben, menjünk! – bólintott Robert, ahogy eszébe jutott, talán jobb is, ha Emma nincs itthon, amikor Connor becsörtet a vörössel. Talán kéne neki küldeni egy sms-t. Aztán eszébe jutott, hogy hova viszi el a lányt és már a gondolat is mosolyt csalt az arcára, és ezzel egy időben teljesen meg is feledkezett a barátjáról. Erősen remélte, hogy Emmának is tetszeni fog az ötlet. Közben a lány magára kapott egy farmert és egy blúzt, a vállára dobta a dzsekijét, aztán az előtérben hanyagul lerúgott magassarkú cipő helyett mélyen lehajolva egy félig befűzött bakancsot húzott fel. Robert szemei rátapadtak a tekintetét mágnesként vonzó popsira, aztán nagyot sóhajtva kitárta az ajtót. Nem tehetett róla, de a kerek idomok intelligenciával párosítva mindig elgyengítették. Emma fürgén indult utána, aztán a lépcsőn leérve szinte magától értetődően belekarolt. 

Hallgatagon tették meg a parkig vezető majd ötszáz méteres távot. Emma egyszerűen csak boldog volt. Otthon, az ágyban forgolódva már nem is remélte, hogy ilyen jól alakulhat még az este. Ahogy Freya bekopogott, legszívesebben elsírta volna magát. Csak abban bízott, hogy Allyval italba fojthatja a bánatát és végre beszélhet valakivel, valaki hozzáértővel, hogy miért nem sikerült még elszédítenie a fiút. De Ally cserbenhagyta, Robert Connorral belevette magát az éjszakába, és neki csak az önsajnálat maradt. Aztán valami csodás meglepetéssel a fiú egyedül és korán jött haza. ...Újult lelkesedéssel és határozott várakozással nézett az este elébe.

Robert pedig csendben élvezte a lopott perceket, amiket a lány végre vele tölt, nem Connorral. Úgy döntött, a holnapi lelkiismeret furdalással majd ráér akkor törődni. A kis vidámpark, amelyik néhány hete nyitott, még nyitva volt, fényei már messziről hívogatóan csalogatták a játékos kedvű látogatókat. A késői óra ellenére még gyerekek is voltak ott a szüleikkel, és a körhintánál szinte közelharcot kellett vívniuk, hogy egymás melletti lovakra ülhessenek. Emma nagyon élvezte a röpke kirándulást a gyerekkorba. Nevetve tárta szét a karját a szédítő forgásban, amit csak tovább súlyosbított Robert vidáman csillogó szürke szeme, ami szinte felfalta őt a mesebeli csillogásban. A körhintáról leszállva egyenesen a céllövölde felé vette az irányt. Egy óriási panda volt a fődíj, amibe azonnal beleszeretett, és várakozóan nézett a fiúra. Rob a fejét vakarva állt mellette.

-Már érzem, hogy a sárba fogod taposni az önbizalmamat. Sosem voltam jó az ilyesmiben.

A mutatványoshoz fordult, aki egy puskát nyomott a kezébe egy dollár ellenében.  A fiú lőtt, és éles hang adta tudtukra, hogy nem az ajándékokat tartó hurkapálcikák valamelyikét találta el, hanem a mögöttük elhelyezett acéllemezt. Robert belekotort a zsebébe. Még négy darab egy dollárosa volt, tehát még négy próbálkozása lehet. Aztán eszébe jutott az a néhány tizes, amit a dzseki felső zsebébe dugott, amikor Connorral elindultak. Oké, ha másként nem megy, valamit megvesz Emmának, a srác a kasszánál eléggé korrumpálhatónak tűnt. Már a második lövés csattant az acéllemezen és a céllövöldés kárörvendő mosollyal nyomta Robert kezébe az újratöltött puskát. A fiú célzott, Emma pedig lábujjhegyen pipiskedve hirtelen hozzáhajolt és célzás közben a nyakára nyomott egy puszit. Robert megremegett és a célt szem elől tévesztve meghúzta a ravaszt. A következő pillanatban a pálca, ami a medvét tartotta, elroppant. Emma sikkantva ugrott egyet.

-Ó, köszönöm, köszönöm! Rob, mesterlövész vagy, csak meglőtted nekem KingKongot!

Robert hitetlenkedve nézte a tulajdonost, ahogy mosolyogva Emma kezébe nyomja a hatalmas fekete-fehér mackót. Három dollárból megúszta és még a diadal is az övé? –Gratulálok! – fordult felé a pasi egy kacsintás kíséretében, és szájával hangtalanul formálta szót: tízes. De addigra már Robert is észrevette a pálcára tekeredő zsinórt, amit a fickó alighanem egy rántással bírt rá a távolból, hogy elroppantsa a fát. Mosolyogva nézte Emmát, aki az arcát a medve dús bundájába temetve kacarászott, és kihasználva, hogy a lány nem látja, egy tízest a fickó markába nyomott. Még így is megérte!

Kicsit távolabb sétálva Emma végre előbukkant az óriás mackó mögül és rámosolygott: -Köszönöm! Még akkor is, ha tulajdonképpen megvetted a pasastól. – kacsintott rá a lány.

-Honnan veszed, hogy… ? – aztán követte a lány pillantását és látta, ahogy a céllövöldés preparálja a következő mackót tartó pálcát.

-Régi trükk… - motyogta Emma. -A nevelőapám is úgy nyert nekem egyszer egy jegesmedvét, hogy a harmadik próbálkozásra a mutatványos törte el a pálcát, ő pedig adott neki egy tízest. De azért akkor is, most is nagyon örültem. Szeretem ezeket a plüss szörnyetegeket. Minél nagyobbak, annál jobbak. Egész gyűjteményem van belőlük otthon. Néha jó hozzájuk bújni, amikor szomorú vagyok. – mormolta csendesen.

Robert megpróbálta elképzelni Emmát, ahogy egy ilyen szőrmóknak sírja el a bánatát, és ettől úgy érezte, hogy ha rajta múlik, a jövőben soha többé nem fogja könnycsepp felhőzni azt a gyönyörű zöld szempárt.

-Mi miatt voltál bánatos? – borzolta össze a mackó feje búbján a szőrt, és igyekezett kedvesen érdeklődőnek tűnni, de csak annyira, hogy azzal ne hozza zavarba a lányt..

-Ó, én sokszor vagyok bánatos. Akkor kezdődött, amikor apu elment. Tudod, én szerettem vele tölteni a hétvégéket, lemenni a tengerpartra vagy elmenni a vidámparkba, etetni a kacsákat a parkban. Aztán ketten maradtunk anyával, akinek soha nem volt rám ideje, mert azért dolgozott éjt nappallá téve, hogy főiskolára mehessek. Aztán egy nap bemutatta Max-et, és a dolgok jobbra fordultak. Azóta már csak Connor miatt szomorkodom néha. Időnként már azt hiszem, teljesen reménytelen eset, de aztán váratlanul van egy apró kedves húzása, amitől újra hiszek benne, hogy mégis visszacsábíthatom a sötét oldalról. – nevette el a végét.

Robertnek már nem volt kedve nevetni. Connor! Már megint itt tartanak! Connor és az ő kis megmentője, aki nem is sejti, hogy a kedvese éppen egy idegen nőnek a melleit markolássza. Emma értelmes lánynak látszott. Egyszerűen nem értette, miért ragaszkodik mégis ilyen elszántan ehhez a pinabubushoz, aki egészen biztosan fájdalmat fog okozni neki. Most elmondhatná, hogy Connor a BB57-ben Amanda nyelvével vív csatát, de vesszen meg, ha éppen ő fogja felnyitni a szemét. Mindenesetre a barátja iránti lojalitás és Emma iránti vágyakozása teljesen aláásták az este vidám hangulatát.

Zsebre dugott kézzel baktatott Emma mellett, aztán a szeme sarkából észrevette, hogy a lány fázósan megborzong. Megcsóválta a fejét és úgy döntött, hogy most már semmi se számít, aztán magához húzta a lányt és átölelte a vállát, hogy a teste melegével védje a hidegben. Kicsit sietősebbre vette a tempót, így aztán nemsokára már otthon toporogtak az ajtó előtt. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy Connor esetleg nem hozta-e magával a macáját, de kész volt rá, hogy akkor felajánlja a szobáját Emmának. Esetleg önmagával együtt, de ebben a kérdésben még messze nem volt biztos. Elfordította a kulcsot, és óvatosan belökte az ajtót. Connornak se híre, se hamva nem volt.