Mindenki egyért, egy érte - 25. rész

Emma megborzongott, ahogy meztelen vállát megérintette a huzat, ahogy a hálószoba ajtaja néhány rövid koppintás után kinyílt. Csillogó szemekkel nézett fel a könyvből, amit olvasott éppen, de az ajtóban nem Robert, hanem az édesanyja állt.

-Láttam, hogy még ég a villany. Robert még nem jött haza? – kérdezte az asszony csodálkozva, és Emma meglepetten fordult az éjjeli szekrényen világító óra felé. Már majdnem éjfél volt. A fenébe! Annyira belemerült a szívszorító romantikus történetbe, Mary Simses: Áfonya kávézó című regényébe, hogy észre sem vette, hogy így elszaladt az idő? A gyomra azonnal gyűszűnyire szűkült a hirtelen rátörő rossz érzésektől és kipattant az ágyból. Nem törődött vele, hogy az anyja zavartan fordul el majdnem mezítelen testének látványától; a fotelbe dobált ruhái után nyúlt és felrángatta magára a farmerjét meg egy pólót.

A nappaliban hagyott telefont kereste, de nem volt rajta üzenet. Megnyomta a gyorshívó gombot, a készülék pedig hosszasan kicsengett. Már majdnem feladta, amikor egy női hang szólt bele bizonytalanul.

-Igen?

Emma bénultan meredt a telefonra és szíve olyan zakatolásba kezdett, hogy majdnem áttörte a mellkasát. Egy nő!? Ki a fene lehet ez a nő? És milyen jogon veszi fel Robert telefonját az éjszaka közepén? Küzdött a kísértéssel, hogy szó nélkül kinyomja, de végül a felháborodása és a kíváncsisága győzedelmeskedett.

-Robertet keresem. – mondta karcos, kissé sírásra hajló hangon, amely híven árulkodott a benne feltámadó csalódottságról és fájdalomról, mire a túloldalon a női hang megkönnyebbülten felsóhajtott.

-Nos, legalább most már a nevét is tudjuk. Nem tudom, kicsoda Ön, de kérem, hallgasson végig. ...Egy fiatal férfihoz riasztották ma este a mentőket, de mire a helyszínre értek, a bejelentő már nem volt a helyszínen. Valószínűleg rablótámadás áldozata lett, és ...

-Áldozata? – sikoltott fel Emma rémülten, mire a nő sietve korrigálta a szavait:

-Nem, félreértett. A fiatalember él, csak pillanatnyilag nincs kihallgatható állapotban. Annyi bizonyos, hogy megverték, és egy különösen brutális ütésnek köszönhetően egy törött borda megsértette a tüdejét, agyrázkódása is van, de az orvosok urai a helyzetnek. Megoperálták és most az intenzív osztályon van. Értesítették a rendőrséget és én kaptam az ügyet. Joanna Miller nyomozó vagyok. Szeretném tudni, hogy kivel beszélek.

-Emma Bradley vagyok. Robert barátnője. Úgy volt, hogy siet haza, de hiába vártam, úgyhogy azért kerestem, de ... fogalmam sem volt, hogy ekkora a baj. Hol van, melyik kórházban?

-A Szent Agnese volt az ügyeletes kórház. Mivel nem voltak nála iratok, sem más értéktárgy, úgy gondoltuk, hogy rablótámadás történhetett. De még nem tudtunk beszélni vele. Már éppen a telefonját akartam átadni a kollégáknak, hogy szerezzenek belőle információkat, amikor Ön telefonált. Megkérhetem, hogy jöjjön ide? – beszélt hozzá a nő hivatalos türelemmel és higgadtsággal, és ez segített Emmában elnyomni a pánikot. Robert bajba került, de segítséget kapott és vigyáznak rá. Ez most mindennél fontosabb hír volt.

-Természetesen. Máris indulok. – mondta és szinte azonnal ki is nyomta a telefont. 

Az anyjára nézett, aki szájára szorított kézzel hallgatta a beszélgetést. Emma mélyeket lélegzett, hogy az éledező pánikot elfojtsa magában, összekapkodta a holmiját, amiről úgy gondolta, szüksége lehet rá, aztán gondolt egyet és kilépett a folyosóra, hogy becsöngessen a fiúkhoz. Az első csengetésre semmiféle reakciót nem hallott odabentről, de nem adta fel, kitartóan nyomta a csengőt, amelyről úgy gondolta, már a házban valamennyi lakásban hallják. Végre motoszkálás hallatszott bentről és némi ingerült morgás is, ahogy a türelmetlen látogatót elkívánják a fenébe, végül kivágódott az ajtó és Matt álmos, mogorva képe tűnt fel a küszöbön.

-Mi a kurva... – halt el a kérdés meglepetten, ahogy meglátta Emma rémült arcát. –Emma! Bocs! Azt hittem, valami eszelős szórakozik. Mi történt? – pislogott a fiú és háta mögött Tom borzas feje is megjelent végre.

-Robot valaki megtámadta. Az előbb beszéltem a rendőrséggel. Azt mondják, valami rablótámadás – hadart a lány, miközben a tekintete Tomra villant, aki hitetlenkedve elhúzta a száját. –A Szent Agnese-ben van, most indulok oda. Ha esetleg valamelyikőtök jönni akar... – hagyta rájuk a döntést, miközben magában rimánkodott, hogy egyikük, akár mindketten tartsanak vele. Pillanatnyilag képtelennek érezte magát egyedül megbirkózni a történtekkel. Kellett egy kéz, amelybe kapaszkodhatott, akivel vállvetve drukkolhatott Robertért. Nem kellett csalódnia, mind a két fiú bólintott, majd a pillanat tört része alatt tértek magukhoz a kábaságból, és már fordultak is vissza, hogy magukra kapjanak valamit. Ezt a pár őrült pillanatot arra használta, hogy megállapítsa, léteznek még igaz barátok, legalábbis Rob barátai ilyenek. Ő sosem volt szerencsés a barátnőkkel. Persze, voltak, akikkel ebédszünetben elvihorászott két falat között, de azért barátnőknek nem nevezte volna egyiket sem. Még a középiskolából megmaradt barátnői is szép lassan kikoptak mellőle, ahogy az élete egyre bonyolultabb lett. Legtöbbjük még a karrierjére koncentrált és csak a hosszú távú terveikben beszéltek férjről, gyerekről. Talán azért is kapaszkodott oly sokáig Ricardo-ba, mert ő egyszerre jelentette számára a szerelmet és a magánytól való menekülés útját. Idővel rá kellett jöjjön, valójában egyiket sem kapta meg a fiútól. Az igazi szerelem – most már tudta – Robert mellett találta meg. Robert mellett, aki a magánytól is megszabadította és megmutatta neki, milyen szép lehet az élet, és aki most az intenzív osztályon fekszik. Nem hitt az olyan véletlenekben, hogy a fiút pont most rabolta volna ki valaki ezen az amúgy kifejezetten biztonságos környéken. Szíve mélyén érezte, hogy Rob miatta került bajba és Ricardo áll a támadás mögött. 

-Hívtam az este, de már akkor sem vette fel a telefont. – motyogta Tom, miközben a telefonján kereste elő a nemfogadott hívások listáját. –Igen, 8:22-kor hívtam, és már csak kicsöngött, nem vette fel. Azt hittem, már hazaért és veled van, azért nem foglalkozik velem, de ezek szerint, akkor már bajban volt. – morogta, ahogy gyors léptekkel mindannyian elhagyták a házat. Szerencséjük volt, egy taxi éppen akkor rakott ki utasokat a szomszéd ház előtt és Matt futva még éppen elcsípte.

-A Szent Agnese-hez – nyelt nagyot Emma, ahogy bemondta a címet, aztán némán fohászkodni kezdett, hogy ne legyen nagyobb baj. A nyomozónő elejtett megjegyzése járt a fejében: az intenzív osztályon fekszik. Ó, istenem, Rob ne haragudj! – sírt fel magában, miközben Tom a sötétben megkereste ökölbe szorított kezét és megnyugtatónak szánt gyengédséggel megpaskolta.

-Mondanom kellett volna neki, igaz? – hüppögött Emma és hallotta, ahogy a fiú mellette mély lélegzetet vesz.

-Nem tudhatod, hogy tényleg ő volt. – mormolta, bár a szíve mélyén ő biztos volt benne, hogy Emma exe csinálta ki a barátját. Voltak is elképzelései, hogy Matt-tel megkeressék és tisztázzák vele a dolgot.

-Akkor is mondanom kellett volna neki, de olyan játékos volt, annyira kedves, hogy nem volt szívem ezzel traktálni. Ha tényleg Ricardo volt, én nem is tudom, mit csinálok... de hát ennyire nem lehetett hülye, hogy kijön és ez az első dolga. 

Tom csendben maradt. Ő maga is éppen eleget mondogatta Robertnek, hogy talán hagynia kéne ezt a zűrzavaros kapcsolatot. De hát ha egyszer szerelmes volt, akkor nyilván olyan apróság, mint egy bosszúvágyó exférj, nem tarthatta vissza. Igazából Rob el sem fogadta, hogy valaki annyira utálja őt személy szerint, hogy bántani akarná, és egy idő után Tom és Matt is úgy érezték, talán a barátjuk jobb emberismerő. Hát, az éjszaka történtek fényében akkor nyugodtan kijelenthetik, hogy nem... Robert ugyanaz az idealista, aki volt. A világ körülöttük ilyen mocskos, a jókat előbb-utóbb seggbe rúgják, és többnyire éppen azok, akikkel jók akarnak lenni. Közben Emma valami ekrü csipkéről motyogott boldogtalanul és arról, hogy mennyire hülye volt, de ő már rég elvesztette a fonalat, mert a saját gondolataival volt elfoglalva. Kérdőn Matt-ra nézett, aki egy kínos vigyorral legyintett, nem maradt le semmi fontosról.

Közben megérkeztek a kórházhoz és Emma hátra sem nézve pattant ki a hátsó ülésről, és mire Matt rendezte a számlát, már be is csukódott mögötte a liftajtó. A két fiú így aztán, információk hiányában a bájos pultoslányhoz fordult, aki aztán pirulva adta meg a kért felvilágosítást, miszerint a barátjuk az intenzív osztályon fekszik, ahol nem lehet meglátogatni.

-De hát akkor hogy lehet, hogy a barátnője felment? – tárta szét a kezét értetlenül Matt, mire a lány tanácstalanul megvonta a vállát. Tőle nem kérdezett semmit az a fiatal nő, aki az előbb szélvészsebességgel rontott be az ajtón. Nyilván ismerte már a járást. Ő pedig nem ajtónálló, csak azokat igazítja el, akik hozzá fordulnak. Biztosította a két jóképű srácot, hogy a lány is hamarosan vissza fog térni, mert ezer százalék, hogy senki nem engedi a barátja közelébe. A fiúk morgolódva ültek le egy lifthez közeli padra, aztán amikor a lány a telefonnal volt elfoglalva, szép halkan az éppen érkező lifthez somfordáltak. Fogalmuk sem volt róla, hogy melyik emeletet válasszák, de Matt szerint az ilyen kórházi részlegek mindig a legfelső emeleteken vannak, úgyhogy először  ott próbáltak szerencsét.

*

Joanna Miller félbeszakította a beszélgetést az orvossal, amikor a lift felől egy kisírt szemű, zilált szőke nő közeledett. Nyilván az áldozat barátnője, gondolta és szinte ösztönösen mérte fel a fiatal nőt. A kétségbeesése vagy nagyon őszinte, vagy utcahosszal veri az Oscar-díjas színésznőket, döntötte el. A lány el akart sietni mellette, ügyet sem vetve rá, hogy az orvossal beszélhessen, de Joanna az útját állta.

-Bocsásson meg, Joanna Miller vagyok. Velem beszélt. Emma, ugye?

-Igen, Emma Bradley. – válaszolt a lány és gyötrődve nézte, ahogy az orvos eltűnik egy halkan csusszanó tejüvegű ajtó mögött. –Lehetne később? Előbb az orvossal szeretnék beszélni. – nézett a nyomozónőre esdeklően, de Joanna sziklaszilárdan állt előtte.

-Az orvos most újabb vizsgálatokat fog úgyis elvégezni, addig van időnk beszélgetni. Talán üljünk le oda! – mutatott a kórházi körülményekhez képest is hangulatos kis társalgóra. ... Még egyszer aprólékosan végigmérte a fiatal nőt. A huszas évei elején lehet és a szemei önmagukért beszélnek. Az aggodalmat el lehet játszani, de azt a rettegést, ami ezekben a szemekben honolt, már korántsem lett volna olyan egyszerű.

-Mi történt? – kérdezte tőle a szőkeség és Joanna elfintorodott.

-Ezt tulajdonképpen Öntől szerettem volna megtudni... vagy legalábbis olyan apró részleteket, amik közelebb vihetnek a megoldáshoz.  Szóval, a fiatalembernek mi a neve?

-Robert Daponte. De hát mindig vannak nála iratok. ... Ma délután az egyetemen volt megbeszélése a konzulensével. Kicsit elhúzódott a dolog, de ez már az utolsó alkalom volt, igazából már csak a diplomavédési kérdésekről beszélgettek a professzorával. A táskájában egészen biztosan ott volt minden, amiből választ kaphat a kérdéseire – mondta a nyomozónőnek zavartan, attól tartva, hogy összefüggéstelen locsogásával csak felesleges információkat képes megosztani Robertről. Mit mondhatna el róla? Hogy a legremekebb ember, akivel valaha találkozott és egészen biztosan nem érdemli meg, hogy bárki kezet emeljen rá?  Főleg nem egy olyan szar alak, mint a volt férje. ...Joanna figyelmesen vizsgálta a vele szemben ülő lányt, aztán megvakarta az orrnyergét.

-Nem volt nála táska. Csak a zsebében egy telefon és egy pendrive. Az utóbbit már megnéztem egy itteni gépen, hátha a tartalmáért támadták meg, de ez csak akkor lenne igaz, ha valaki a végsőkig képes  lenne elmenni, hogy megszerezzen egy szakdolgozatot. – grimaszolt játékosan, de Emma most nem tudta értékelni a humorát. –Úgyhogy azt hiszem, egy szerencsétlenül végződő rablótámadással van dolgunk. Ugyanis a táskának, és benne nyilván egy laptopnak nyoma veszett. Sajnálatos módon még az is előfordulhat, hogy a bejelentő vitte magával. Nem is tudja hányszor fordul elő, hogy kihasználva a sérült állapotát, a segítő járókelők szabadítják meg a főbb értékeitől. Ez a világ már megérett rá, hogy a lakói pokolra kerüljenek, nekem elhiheti. – sóhajtott gondterhelten. Amióta megkapta az ügyet, egyik teóriát dobhatta el a másik után. 

Emma zavartan hallgatott. Nem tartotta valószínűnek, hogy Ricardo bármit is magával vitt volna, ha tényleg ő lett volna a támadó. Felnézett és a nyomozónő feszült pillantásával találta szemközt magát.

-Magának van valami ötlete, hogy ki tehette, nem igaz? – nézett rá a nő jó megérzéssel, és Emma nem tudta megakadályozni, hogy az arca ne váltson árulkodó tűzpirosra.