Emma megborzongott, ahogy meztelen vállát megérintette a
huzat, ahogy a hálószoba ajtaja néhány rövid koppintás után kinyílt. Csillogó
szemekkel nézett fel a könyvből, amit olvasott éppen, de az ajtóban nem Robert,
hanem az édesanyja állt.
-Láttam, hogy még ég a villany. Robert még nem jött haza? –
kérdezte az asszony csodálkozva, és Emma meglepetten fordult az éjjeli
szekrényen világító óra felé. Már majdnem éjfél volt. A fenébe! Annyira
belemerült a szívszorító romantikus történetbe, Mary Simses: Áfonya kávézó című
regényébe, hogy észre sem vette, hogy így elszaladt az idő? A gyomra azonnal
gyűszűnyire szűkült a hirtelen rátörő rossz érzésektől és kipattant az ágyból.
Nem törődött vele, hogy az anyja zavartan fordul el majdnem mezítelen testének
látványától; a fotelbe dobált ruhái után nyúlt és felrángatta magára a
farmerjét meg egy pólót.
A nappaliban hagyott telefont kereste, de nem volt rajta
üzenet. Megnyomta a gyorshívó gombot, a készülék pedig hosszasan kicsengett.
Már majdnem feladta, amikor egy női hang szólt bele bizonytalanul.
-Igen?
Emma bénultan meredt a telefonra és szíve olyan zakatolásba
kezdett, hogy majdnem áttörte a mellkasát. Egy nő!? Ki a fene lehet ez a nő? És
milyen jogon veszi fel Robert telefonját az éjszaka közepén? Küzdött a
kísértéssel, hogy szó nélkül kinyomja, de végül a felháborodása és a
kíváncsisága győzedelmeskedett.
-Robertet keresem. – mondta karcos, kissé sírásra hajló
hangon, amely híven árulkodott a benne feltámadó csalódottságról és
fájdalomról, mire a túloldalon a női hang megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Nos, legalább most már a nevét is tudjuk. Nem tudom,
kicsoda Ön, de kérem, hallgasson végig. ...Egy fiatal férfihoz riasztották ma
este a mentőket, de mire a helyszínre értek, a bejelentő már nem volt a
helyszínen. Valószínűleg rablótámadás áldozata lett, és ...
-Áldozata? – sikoltott fel Emma rémülten, mire a nő sietve
korrigálta a szavait:
-Nem, félreértett. A fiatalember él, csak pillanatnyilag
nincs kihallgatható állapotban. Annyi bizonyos, hogy megverték, és egy
különösen brutális ütésnek köszönhetően egy törött borda megsértette a tüdejét,
agyrázkódása is van, de az orvosok urai a helyzetnek. Megoperálták és most az
intenzív osztályon van. Értesítették a rendőrséget és én kaptam az ügyet.
Joanna Miller nyomozó vagyok. Szeretném tudni, hogy kivel beszélek.
-Emma Bradley vagyok. Robert barátnője. Úgy volt, hogy siet
haza, de hiába vártam, úgyhogy azért kerestem, de ... fogalmam sem volt, hogy
ekkora a baj. Hol van, melyik kórházban?
-A Szent Agnese volt az ügyeletes kórház. Mivel nem voltak
nála iratok, sem más értéktárgy, úgy gondoltuk, hogy rablótámadás történhetett.
De még nem tudtunk beszélni vele. Már éppen a telefonját akartam átadni a
kollégáknak, hogy szerezzenek belőle információkat, amikor Ön telefonált.
Megkérhetem, hogy jöjjön ide? – beszélt hozzá a nő hivatalos türelemmel és
higgadtsággal, és ez segített Emmában elnyomni a pánikot. Robert bajba került,
de segítséget kapott és vigyáznak rá. Ez most mindennél fontosabb hír volt.
-Természetesen. Máris indulok. – mondta és szinte azonnal ki
is nyomta a telefont.
Az anyjára nézett, aki szájára szorított kézzel hallgatta
a beszélgetést. Emma mélyeket lélegzett, hogy az éledező pánikot elfojtsa
magában, összekapkodta a holmiját, amiről úgy gondolta, szüksége lehet rá, aztán
gondolt egyet és kilépett a folyosóra, hogy becsöngessen a fiúkhoz. Az első
csengetésre semmiféle reakciót nem hallott odabentről, de nem adta fel,
kitartóan nyomta a csengőt, amelyről úgy gondolta, már a házban valamennyi
lakásban hallják. Végre motoszkálás hallatszott bentről és némi ingerült morgás
is, ahogy a türelmetlen látogatót elkívánják a fenébe, végül kivágódott az ajtó
és Matt álmos, mogorva képe tűnt fel a küszöbön.
-Mi a kurva... – halt el a kérdés meglepetten, ahogy
meglátta Emma rémült arcát. –Emma! Bocs! Azt hittem, valami eszelős szórakozik.
Mi történt? – pislogott a fiú és háta mögött Tom borzas feje is megjelent
végre.
-Robot valaki megtámadta. Az előbb beszéltem a rendőrséggel.
Azt mondják, valami rablótámadás – hadart a lány, miközben a tekintete Tomra
villant, aki hitetlenkedve elhúzta a száját. –A Szent Agnese-ben van, most
indulok oda. Ha esetleg valamelyikőtök jönni akar... – hagyta rájuk a döntést,
miközben magában rimánkodott, hogy egyikük, akár mindketten tartsanak vele. Pillanatnyilag
képtelennek érezte magát egyedül megbirkózni a történtekkel. Kellett egy kéz,
amelybe kapaszkodhatott, akivel vállvetve drukkolhatott Robertért. Nem kellett
csalódnia, mind a két fiú bólintott, majd a pillanat tört része alatt tértek
magukhoz a kábaságból, és már fordultak is vissza, hogy magukra kapjanak
valamit. Ezt a pár őrült pillanatot arra használta, hogy megállapítsa, léteznek
még igaz barátok, legalábbis Rob barátai ilyenek. Ő sosem volt szerencsés a
barátnőkkel. Persze, voltak, akikkel ebédszünetben elvihorászott két falat
között, de azért barátnőknek nem nevezte volna egyiket sem. Még a
középiskolából megmaradt barátnői is szép lassan kikoptak mellőle, ahogy az
élete egyre bonyolultabb lett. Legtöbbjük még a karrierjére koncentrált és csak
a hosszú távú terveikben beszéltek férjről, gyerekről. Talán azért is
kapaszkodott oly sokáig Ricardo-ba, mert ő egyszerre jelentette számára a
szerelmet és a magánytól való menekülés útját. Idővel rá kellett jöjjön,
valójában egyiket sem kapta meg a fiútól. Az igazi szerelem – most már tudta –
Robert mellett találta meg. Robert mellett, aki a magánytól is megszabadította
és megmutatta neki, milyen szép lehet az élet, és aki most az intenzív
osztályon fekszik. Nem hitt az olyan véletlenekben, hogy a fiút pont most
rabolta volna ki valaki ezen az amúgy kifejezetten biztonságos környéken. Szíve
mélyén érezte, hogy Rob miatta került bajba és Ricardo áll a támadás mögött.
-Hívtam az este, de már akkor sem vette fel a telefont. –
motyogta Tom, miközben a telefonján kereste elő a nemfogadott hívások listáját.
–Igen, 8:22-kor hívtam, és már csak kicsöngött, nem vette fel. Azt hittem, már
hazaért és veled van, azért nem foglalkozik velem, de ezek szerint, akkor már
bajban volt. – morogta, ahogy gyors léptekkel mindannyian elhagyták a házat.
Szerencséjük volt, egy taxi éppen akkor rakott ki utasokat a szomszéd ház előtt
és Matt futva még éppen elcsípte.
-A Szent Agnese-hez – nyelt nagyot Emma, ahogy bemondta a
címet, aztán némán fohászkodni kezdett, hogy ne legyen nagyobb baj. A nyomozónő
elejtett megjegyzése járt a fejében: az
intenzív osztályon fekszik. Ó, istenem, Rob ne haragudj! – sírt fel
magában, miközben Tom a sötétben megkereste ökölbe szorított kezét és
megnyugtatónak szánt gyengédséggel megpaskolta.
-Mondanom kellett volna neki, igaz? – hüppögött Emma és
hallotta, ahogy a fiú mellette mély lélegzetet vesz.
-Nem tudhatod, hogy tényleg ő volt. – mormolta, bár a szíve
mélyén ő biztos volt benne, hogy Emma exe csinálta ki a barátját. Voltak is
elképzelései, hogy Matt-tel megkeressék és tisztázzák vele a dolgot.
-Akkor is mondanom kellett volna neki, de olyan játékos
volt, annyira kedves, hogy nem volt szívem ezzel traktálni. Ha tényleg Ricardo
volt, én nem is tudom, mit csinálok... de hát ennyire nem lehetett hülye, hogy
kijön és ez az első dolga.
Tom csendben maradt. Ő maga is éppen eleget mondogatta
Robertnek, hogy talán hagynia kéne ezt a zűrzavaros kapcsolatot. De hát ha
egyszer szerelmes volt, akkor nyilván olyan apróság, mint egy bosszúvágyó
exférj, nem tarthatta vissza. Igazából Rob el sem fogadta, hogy valaki annyira
utálja őt személy szerint, hogy bántani akarná, és egy idő után Tom és Matt is
úgy érezték, talán a barátjuk jobb emberismerő. Hát, az éjszaka történtek
fényében akkor nyugodtan kijelenthetik, hogy nem... Robert ugyanaz az
idealista, aki volt. A világ körülöttük ilyen mocskos, a jókat előbb-utóbb
seggbe rúgják, és többnyire éppen azok, akikkel jók akarnak lenni. Közben Emma
valami ekrü csipkéről motyogott boldogtalanul és arról, hogy mennyire hülye
volt, de ő már rég elvesztette a fonalat, mert a saját gondolataival volt
elfoglalva. Kérdőn Matt-ra nézett, aki egy kínos vigyorral legyintett, nem
maradt le semmi fontosról.
Közben megérkeztek a kórházhoz és Emma hátra sem nézve
pattant ki a hátsó ülésről, és mire Matt rendezte a számlát, már be is
csukódott mögötte a liftajtó. A két fiú így aztán, információk hiányában a
bájos pultoslányhoz fordult, aki aztán pirulva adta meg a kért felvilágosítást,
miszerint a barátjuk az intenzív osztályon fekszik, ahol nem lehet
meglátogatni.
-De hát akkor hogy lehet, hogy a barátnője felment? – tárta
szét a kezét értetlenül Matt, mire a lány tanácstalanul megvonta a vállát. Tőle
nem kérdezett semmit az a fiatal nő, aki az előbb szélvészsebességgel rontott
be az ajtón. Nyilván ismerte már a járást. Ő pedig nem ajtónálló, csak azokat
igazítja el, akik hozzá fordulnak. Biztosította a két jóképű srácot, hogy a
lány is hamarosan vissza fog térni, mert ezer százalék, hogy senki nem engedi a
barátja közelébe. A fiúk morgolódva ültek le egy lifthez közeli padra, aztán
amikor a lány a telefonnal volt elfoglalva, szép halkan az éppen érkező lifthez
somfordáltak. Fogalmuk sem volt róla, hogy melyik emeletet válasszák, de Matt
szerint az ilyen kórházi részlegek mindig a legfelső emeleteken vannak, úgyhogy
először ott próbáltak szerencsét.
*
Joanna Miller félbeszakította a beszélgetést az orvossal,
amikor a lift felől egy kisírt szemű, zilált szőke nő közeledett. Nyilván az
áldozat barátnője, gondolta és szinte ösztönösen mérte fel a fiatal nőt. A
kétségbeesése vagy nagyon őszinte, vagy utcahosszal veri az Oscar-díjas
színésznőket, döntötte el. A lány el akart sietni mellette, ügyet sem vetve rá,
hogy az orvossal beszélhessen, de Joanna az útját állta.
-Bocsásson meg, Joanna Miller vagyok. Velem beszélt. Emma,
ugye?
-Igen, Emma Bradley. – válaszolt a lány és gyötrődve nézte,
ahogy az orvos eltűnik egy halkan csusszanó tejüvegű ajtó mögött. –Lehetne
később? Előbb az orvossal szeretnék beszélni. – nézett a nyomozónőre esdeklően,
de Joanna sziklaszilárdan állt előtte.
-Az orvos most újabb vizsgálatokat fog úgyis elvégezni,
addig van időnk beszélgetni. Talán üljünk le oda! – mutatott a kórházi
körülményekhez képest is hangulatos kis társalgóra. ... Még egyszer aprólékosan
végigmérte a fiatal nőt. A huszas évei elején lehet és a szemei önmagukért
beszélnek. Az aggodalmat el lehet játszani, de azt a rettegést, ami ezekben a
szemekben honolt, már korántsem lett volna olyan egyszerű.
-Mi történt? – kérdezte tőle a szőkeség és Joanna
elfintorodott.
-Ezt tulajdonképpen Öntől szerettem volna megtudni... vagy
legalábbis olyan apró részleteket, amik közelebb vihetnek a megoldáshoz. Szóval, a fiatalembernek mi a neve?
-Robert Daponte. De hát mindig vannak nála iratok. ... Ma
délután az egyetemen volt megbeszélése a konzulensével. Kicsit elhúzódott a
dolog, de ez már az utolsó alkalom volt, igazából már csak a diplomavédési
kérdésekről beszélgettek a professzorával. A táskájában egészen biztosan ott
volt minden, amiből választ kaphat a kérdéseire – mondta a nyomozónőnek
zavartan, attól tartva, hogy összefüggéstelen locsogásával csak felesleges
információkat képes megosztani Robertről. Mit mondhatna el róla? Hogy a
legremekebb ember, akivel valaha találkozott és egészen biztosan nem érdemli
meg, hogy bárki kezet emeljen rá? Főleg
nem egy olyan szar alak, mint a volt férje. ...Joanna figyelmesen vizsgálta a vele szemben ülő lányt, aztán megvakarta az orrnyergét.
-Nem volt nála táska. Csak a zsebében egy telefon és egy
pendrive. Az utóbbit már megnéztem egy itteni gépen, hátha a tartalmáért
támadták meg, de ez csak akkor lenne igaz, ha valaki a végsőkig képes lenne elmenni, hogy megszerezzen egy
szakdolgozatot. – grimaszolt játékosan, de Emma most nem tudta értékelni a humorát.
–Úgyhogy azt hiszem, egy szerencsétlenül végződő rablótámadással van dolgunk.
Ugyanis a táskának, és benne nyilván egy laptopnak nyoma veszett. Sajnálatos
módon még az is előfordulhat, hogy a bejelentő vitte magával. Nem is tudja
hányszor fordul elő, hogy kihasználva a sérült állapotát, a segítő járókelők
szabadítják meg a főbb értékeitől. Ez a világ már megérett rá, hogy a lakói
pokolra kerüljenek, nekem elhiheti. – sóhajtott gondterhelten. Amióta megkapta
az ügyet, egyik teóriát dobhatta el a másik után.
Emma zavartan hallgatott. Nem tartotta valószínűnek, hogy
Ricardo bármit is magával vitt volna, ha tényleg ő lett volna a támadó.
Felnézett és a nyomozónő feszült pillantásával találta szemközt magát.
-Magának van valami ötlete, hogy ki tehette, nem igaz? –
nézett rá a nő jó megérzéssel, és Emma nem tudta megakadályozni, hogy az arca
ne váltson árulkodó tűzpirosra.
9 megjegyzés:
Még egy női szereplőd, akit nem bírok. :/ Emma.
Gabónak a múltkor tök igaza volt...
Éjfélkor sem keresi?
???
Porcica
apró védelem: van az a jó könyv, amikor észre sem veszed,hogy elszaladt az idő. Amikor úgy gondolod,csak egy negyed órája bújod a lapokat, közben meg órák óta. Azért, amikor rájött,hogy mennyi az annyi, kezdett idegeskedni :) oké, akkor is egy liba, rendben :)
Most meg nehogy abban sántikáljon, hogy eltusolja az exférj szerepét a verésben, mert akkor nagyon mérges leszek. Merthogy felmerült benne, hogy "Ricardo biztos nem lopta volna el a laptopot".....
Valaki egy kis sütnivalót csepegtessen már a leányka fejébe!!!! .... Köszike!
*.*
Puszi egyébként! :P
<3
Igen, van az a könyv Jucus, de nem akkor, mikor az exem kiszabadult, és veszély fenyegeti a páromat. Akkor mikor beszélek vele telefonon, és tudom, hogy elindult haza, és rohadtul nem jutott el az ajtómig, akkor nem viháncolok, és olvadozva olvasom a kedvenc regényemet, hanem az órát lesve az ajtónyitást sasolom!
oké,Emma,akkor ez egy védhetetlen hülyeség volt ;) XD
én meg csak vigyorgok,hogy holnapután már megint hogy ki fogom verni ... a biztosítékot :P
És csak hogy tovább kekeckedjek, nem Emma vette észre az idő múlását, és hogy Robert nem ért haza, hanem az "anyós" jelölt.
Abbafejeztem! XDDDDD
/visszautal az első védőbeszédjére az írónőnek :P /
A holnapután kiverésért .... meg még külön számolunk. XDDD /biztosíték
Ahogy végig olvastam, azonnal az volt az első reakcióm, hogy édes istenem! És mindjárt fogalmaztam is meg magamban, hogy Emma most nehogy elsunnyogja ezt a Ricardo dolgot, mert olyan mintha arra készülne. Aztán ahogy idekattintottam, látom hogy másnál is kiverte a biztosítékot. :) És itt nem áll meg. Holnapután tovább borzolja az idegzetünket. Hmm.....majd meglátjuk.
Köszi Jutkám <3
pusza :)
Hát itt lennék. Már nagyon vártam, h. legyen egy kis időm elolvasni azt a sok mindent, amit azóta írtál,h. behavazódtam. XD
Köszönöm. Tetszett.
Megjegyzés küldése