A menedék 45.

Robert még mindig kicsit sokkolva nézett rá.

-Életem, ez nem vicces. Megmondtam Jasmine-nak, hogy tolja el a tárgyalásokat, amik a naptáramban voltak, köztük ezt is. De nem egészen így gondoltam. Nem tudom, honnan szedte az újság, hogy aláírtam, amikor ugyebár ott sem voltam. És nem is tudom, hogy alá merném-e írni egyáltalán. Igazából be vagyok szarva tőle, csak az egóm viccelődött, hogy jó lenne eljátszani. Láttál te mostanában James Bond-filmet? Kinézed belőlem, hogy nem halok bele az első forgatási napba?

-A lovaktól is féltél, nem? Aztán most ott van neked Hádész. Tényleg, mi van vele?

-Hádész köszöni, jól van. Biztos nem hiányol, mert ő az egyik kedvenc az istállóban, ahol tartom. Rendszeresen lovagolják, még ha én nem is néztem feléje egy jó ideje. De ígérem neked, ha hazamegyünk végre, az első kirándulásunk hozzá vezet majd.

Közben újra az újságbeli cikkre tévedt a tekintete.

-Na,neee… Jasmine megöllek, Timmel összekötöm őket és mind a kettőt megölöm. Egy golyóval kettőjüket. De előbb még valami kínzást kitalálok nekik. Ez nem lehet igaz! Két filmet írt alá. Oké, a másik nem annyira gáz, de megbeszéltük, hogy majd, ha hazamentem, végiggondolom. Basszus, ő fogja majd eljátszani is, vagy mi van?

Mondta, csak mondta a magáért, aztán észrevette, hogy Cara sápadtan üldögél mellette.

-Mi a baj? Rosszul vagy? – nyúlt az ásványvizes palackért.

-Semmi, csak ahogy mondtad az előbb, hogy megölöd őket, meg az egy golyó, meg a kínzás… szóval… sok volt Rob, csak ennyi. Még nem szoktam hozzá, hogy az átéltek után viccelődjek ezekkel a kifejezésekkel.

-Jaj, ne haragudj, gondolnom kellett volna rá, de hát ez azért egy vicc, hogy az újságból kell megtudnom, miket vállalok, nem? Még egyszer, ne haragudj kicsim, nem akartalak felzaklatni, de most felhívom ezt a nőszemélyt és tisztázom vele, hogy melyikünk van a másik alkalmazásában. – azzal felpattant és átment a másik szobába, miközben máris felháborodottan hadart az ügynökének.

-Cara, az újságot idehoznád, ha nagyon szépen kérlek? – harsogott odabentről kis idő múlva, és Cara fejcsóválva markolta fel a lapot. A szobába lépve azonnal két kar fonódott köré.

-Tényleg nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! Csak meggondolatlan vagyok és egy kicsit ideges, mert napok óta itt alszom melletted, de nem merek hozzád nyúlni, te meg nem igazán adsz jeleket, hogy ez így jó vagy próbálkozhatok a meghódításoddal újra. Hiányzol! – szuszogta a lány nyakába szenvedélyesen a férfi, ahogy a karcsú nyak ívét harapdálta finoman.

Cara felsóhajtott. Napok óta törte már a fejét, hogy a férfi miért nem nyúl utána, de akkor itt a magyarázat. Őt védte, és talán nem is minden ok nélkül, hiszen nem lenne annál borzasztóbb érzés, mint Robertet visszautasítani. Se a férfinak, de még önmagának sem. Megfordult az ölelésben és ujját a még mindig mormogó gyönyörűen ívelt szájra tette.

-Próbálkozni szabad. Csak arra kérlek, hogy ha valami rossz érzés törne fel bennem, ne futamodj meg azonnal. Légy egy kicsit megértő, de kitartó! Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tudsz megijeszteni, de őszintén azért egy kicsit én is félek.

Robert szeme elsötétült a vágytól és az aggodalomtól, hogy a szenvedélye talán túl sok lesz a lánynak, de ugyanakkor megkönnyebbült, amiért Cara nem utasította el. Megcsókolta újra, és ebben a csókban az elmúlt időszak minden félelme, fájdalma egyesült, aztán egyre lágyabb lett, ahogy megnyugodott a fogadtatástól.

-Hogy vagy? – kérdezte aggodalmasan.

-Jól, már egészen jól. Tényleg. – simogatta meg Cara a feszült arcot, és Robert szinte belebújt ebbe a simogatásba. Aztán győzött a vágya, és kezei újra felfedezőútra indultak a lány testén. Óvatosan bújtatta át az apró gombokat, és lassan simogatta le a válláról a könnyű blúzt. A lágy fényben már nem látszottak a kórházban még kiabáló horzsolások és véraláfutások; és a zihálás, amit a mozdulatai kiváltottak, izgalomról meséltek, nem félelemről. Lassan, mintha táncolnának, az ágy felé hátrált a lánnyal, aztán lehuppant rá és Carát a térdei közé szorította. Áhítatosan simogatta a csípőjét, ujjai nyomát a szája követte és lassan, de határozottan letolta a lány farmerét.

Cara legszívesebben letépte volna a férfi ingét, de túlságosan finom volt a játékos ujjak érintése, nem akarta félbeszakítani; és túlságosan messze volt tőle Robert. Fél lábbal már kilépett a nadrágból és kicsit sután próbált a másik szárból is kiszabadulni, amikor hirtelen eltűnt alóla a padló és az ágyon találta magát.

-Engedd meg, hogy segítsek! – suttogta a szájába Robert, miközben a nadrág valóban eltűnt a bokájáról.

-Rajtad még olyan sok a ruha! – nyafogott viccelődve a lány, aztán egy hirtelen mozdulattal a férfi fölébe kerekedett. A lágyékára ülve, combjai között érezte a tettre kész férfitestet, de nem könyörült. Lassú mozdulatokkal gombolta ki az inget, és az izmos hason sokat ígérően húzódó és a farmer dereka alatt eltűnő szőrcsíkot cirógatta.

-Tudni akarod, hol ér véget? – vigyorgott rá Robert.

-Csss, most a foglyom vagy és azt teszek veled, amit csak akarok – suttogta Cara, miközben ujjai a fémgombokkal bajlódtak; aztán a következő pillanatban sírva pattant fel, és Robert mellett összegömbölyödve zokogott.

A férfi vágytól ködös agya lassan kapcsolt. Lehunyta a szemét és próbált nyugalmat erőltetni magára, miközben az oldalára fordulva az ujja hegyével cirógatta végig a lány hátát.

-Semmi baj! Gyere, bujj ide! Semmi baj!

-Annyira hülye vagyok! – szipogta Cara. –És még én aggódtam, hogy nehogy te túl sok legyél nekem. Hiszen elintézem én a romantikus pillanataimat magam is. Istenem, annyira hülye vagyok! Pedig nem is… tudtad, hogy engem nem…, szóval csak a kiszáradás miatt voltam kórházban, nem azért, mert…

-Cssss, tudom. Próbálj ne gondolni arra, hogy mit jelentenek a szavak, de az is lehet, hogy a legjobb, ha addig csókollak, amíg már gondolkodni sem tudsz. Túl leszünk ezen, ne félj! Ezek csak szavak. Már nem jelentenek veszélyt, és nemsokára már csak egy rossz álom lesz az egész, amit szépen lassan elfelejtünk mind a ketten. Na, gyere ide! – fordította maga felé a lányt. Lecsókolta a könnyeket az arcáról, aztán olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy hamarosan Cara tényleg elfelejtette az előbbi közjátékot, és magára húzta a férfit.

Robert kétségbeesetten próbált szabadulni a farmer szűk szárától, és amikor végre sikerült, olyan messze rúgta magától, amennyire csak tudta, aztán ujjait végighúzta Cara mellein, majd szájával az apró bimbókat szívta meg. Közben ujjaival már a hasát, majd a combjai közét kényeztette. Cara önfeledten adta át magát a határozottan irányító kezeknek. Szerelemre termett testük egybeforrt, csípőjük vad ritmusban mozgott, s hamarosan mindketten elérték a csúcspontot. Robert közben egy pillanatra sem szakadt el a szájától, és ez az élményt még elementárisabbá tette. Zihálva ölelték egymást, aztán Robert a testsúlyát a lány mellé helyezte, de ölelte továbbra is.
-Ez tökéletes volt! – sóhajtotta Cara fülébe, aki a forró lélegzettől megborzongva a férfi hajába túrt.

-Igen, az volt. És köszönöm neked, hogy visszaadtad nekem az életet!

-Szívesen, máskor is! – vigyorgott Robert, aztán újra fölé hajolt és megcsókolta. –Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy ne sikerülhetne. Erre gondolj mindig, ha elbizonytalanodsz! Nagyon szeretlek Cara, és elviselhetetlen volt a gondolat, hogy nem védhetlek meg, vagy legalább nem osztozhatok a veled történtekben. Nem tudom, miért van, hogy ilyen eszelősen vágyom rád, hogy birtokolni akarlak, de nem is akarok ez ellen az érzés ellen küzdeni, mert ettől most legyőzhetetlennek érzem magam. És amikor azt suttogod a fülembe, hogy te is szeretsz, az többet ér nekem bárminél, ami ezen a földön megszerezhető.

-Szeretlek, Robert! És talán ezért nem ijeszt meg a birtokolni vágyásod, mert valahol én is arra vágyom, hogy ne akarj rajtam kívül senki mást. Te tartottad bennem a lelket egész idő alatt, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora fájdalmat okoznék azzal, ha elveszítenél, és ezt nem engedhettem meg. Amikor pánikba estem, csak az járt a fejemben, hogy szeretlek és vissza kell térnem hozzád, ez segített át a legnehezebb pillanatokon. Ettől függetlenül fogalmam sincs, mi lett volna, ha nem szabadítanak ki bennünket. De az arcod lett volna az utolsó, amit ebben az életben láttam volna, mert folyamatosan te jártál az eszemben.

-Ne gondolj erre, soha többé ne gondolj arra, mi történhetett volna! A legértelmetlenebb kérdések egyike. Ami történt megtörtént, és túl vagyunk rajta. Most már csak a jövőre gondolj, és arra, hogy ezt a jövőt közösen építsük fel. Hogy boldogok legyünk és szeressük egymást!

Azzal újra megcsókolta és most sokkal lassabban, mint az előbb, de talán még több szenvedéllyel újra birtokba vette az adakozó női testet.

*

Cara hunyorogva nézte az ébresztőórát az ágy mellett. Hajnali öt órát mutatott, tehát bőven van még idejük lustálkodni. Jóleső fáradtsággal nyújtóztatta ki zsibbadt tagjait, mire egy fájdalmas nyögés volt a válasz, ahogy a férfi érzékeny pontját is eltalálta. Vigyorogva nyúlt a takaró alá, hogy finom mozdulatokkal bocsánatot kérjen. És bocsánatot nyert!

Robert ölelő karjaiban újra elnyomta az álom. A férfi pedig a félhomályban már majdnem elszenderedett, amikor az ágy melletti ruhakupacra pillantott. A kintről beszűrődő fényben egy apró tárgyon csillant meg a fény, ami a farmer zsebéből csúszhatott ki, és erről eszébe jutott, hogy bár készült nagyon az alkalomra, de végül mégiscsak a feledékenysége győzött. A gondolatra elvigyorodott. Ebben a kérdésben határozottan élvezni kezdte a hazardírozást.

A menedék 44.

Még öt napot töltöttek a kórházban. Az első két éjszakán Robert is ott maradt, de aztán úgy döntöttek, Carának meg kell próbálkoznia egyedül átvészelni egy éjszakát. Enélkül nem lehetnek biztosak benne, hogy otthon is megbirkózik majd a helyzettel, amikor a férfi kénytelen lesz magára hagyni. Az első próbálkozás teljes csőd volt. A lányt rémálmok gyötörték, és a végén, hogy ne nyugtatózzák le, inkább kiült olvasgatni a társalgóba. Az is igaz, nem volt egyedül. Sorstársai, Maria és Jefferson doki osztoztak az éjszakai magányban.

Másnap délután pszichológus látogatta meg mindannyiukat, aztán az éjszakát megint együtt töltötték és közösen felidézték az átélteket, hátha ezzel elűzik a démonaikat. Érdekes volt látni, hogy ugyanazokat a perceket, órákat mennyire másként élték meg,  ugyanazokra a mondatokra ki hogyan emlékezik. Az utolsó éjszakán Cara a szobájában maradt és meglepve ébredt a hajnali derengésre. A rémálmok nem bukkantak fel és végre pihenten, összeszedetten várhatta a percet, amikor Robert oly nagyon várt alakja korán reggel felbukkan az ajtóban.

A férfi is azonnal észrevette a változást, mert végre a lány szemeit nem árnyékolta a kialvatlanság és közös idejük nagy részében nem kellett az álmát őriznie. Cara nagy levegőt vett és mesélt. Az első napok történéseiről, a készült fotókról, a rengeteg szenvedésről, aminek szemtanúja volt, majd végül a fegyveresek felbukkanásáról, a fogságról, a félelmeiről. Robert nem szakította félbe. Remélte, hogy azzal, hogy felszakadtak a gátak, nemcsak a sebeket tépi fel, de meg is szabadul a lelkét és elméjét mindeddig fogságban tartó gondolatoktól.

Nem volt egyszerű az érdeklődő, együttérző vonásokat az arcára erőltetni, amikor legszívesebben kirohant volna a szobából, de kitartott; és Cara hálás kézszorítása volt a fizetség, amiért segített felidézni és feldolgozni a történteket. Amikor a fogság napjairól mesélt, Robert átült mellé az ágyra, magához ölelte és Cara a mellére bújva suttogta el, mennyire félt. De amikor kora délután, a vizsgálatok végeztével hazaindultak, úgy tűnt, a kórházi ágyon nemcsak az apró pöttyös hálóing, de a démonok is ott maradtak.

Hogy ez mennyire nem így volt, arra csak néhány nap múlva döbbentek rá, amikor a szállodát elhagyva rövid sétára indultak Londonban. A Serpentin tó partján üldögélve hangoskodó fekete fiatalok telepedtek le melléjük és Cara szinte asztmatikus rohamot kapott. Robert karjába görcsösen kapaszkodva szinte futva hagyták maguk mögött a társaságot.

Cara is tisztában volt vele, hogy túlreagálta a dolgot, ezért aztán a fotóihoz menekült, hogy lássa, hogy újra átélje a ritka boldog perceket, amiket a fekete kontinensen töltött, és az együttérzés könnyfakasztó óráit, amikor a szenvedőkről készített felvételeket. Robert pedig kikapcsolva a szinte folyamatosan zümmögő telefonját, mellette ült és a kezét fogva tartott vele az emlékezésben.

*

Jasmine tehetetlenül tárta szét a kezét, miközben  a tárgyalásnak éppen egy olyan szakaszában voltak, amikor égetően fontos lett volna beszélnie az ügyfelével. Oké, Rob szólt, hogy mostanában nem lesz elérhető, halasszanak el minden megbeszélést, de Rowland Horowitz nem az a figura, akit ugráltathat az ember. De ha Rob inkább hagyja kifolyni a kezei közül ezt a lehetőséget, akkor ő mit tehetne? A fene egye meg, hogy nem hajlandó fogadni a hívásait! Mi a franc lehet olyan fontos, hogy sosem lehet elérni? Timre nézett, aki alig láthatóan megrántotta a vállát, aztán visszafordult a neves producer felé.  Lesz, ami lesz, de ő fog dönteni most Robert helyett, mert ezt a halat nem hajlandó elúszni hagyni.

-Azt hiszem, Mr. Pattinsonnal való külön egyeztetés nélkül is bátran aláírhatjuk az előszerződést, Mr. Horowitz. Ilyen jellegű felkérése még amúgy sem volt eddig, egész biztos vagyok benne, hogy érdekes kihívásnak fogja látni. – mosolygott kicsit erőltetetten,  és miközben tolla fürgén szántotta az eléje tolt papírokat, arra gondolt, lehet, hogy ezzel az aláírással éppen a felmondását írja alá. Ennek az aláírásnak olyan hírértéke van, ami lehet, hogy már ma benne lesz a hírekben, de a holnapi újságokban egész biztosan, és bármennyire elvonult Robert a világtól, ezzel biztos szembesülni fog.  Ó, basszus, Robert, csak ne most derüljön ki, hogy rosszul mértem fel a vágyaidat! – morogta az orra alatt.

-Biztos vagy benne, hogy Robert el akarta vállalni ezt a szerepet? – kérdezte tőle Tim, ahogy kiléptek a los angelesi ragyogó napsütésbe a hatalmas irodaépület hűvöséből. –A legveszélyesebb akciójeleneteit eddig egy óvodás is bátran eljátszotta volna, te pedig most lényegében egy olyan mélyvízbe dobtad, ahol könnyen kiderülhet, hogy nem is tud úszni. Jasmine, ez a pasi nem egy szuperhős! Ráadásul egy ikont eljátszani, azok után, hogy Daniel Craig felpumpált izomzatát imádhatta a közönség. Oké, a sármja megvan hozzá, de elég lesz ez? Én is hallottam véleményeket, hogy már túlságosan eldurvult a sima modorú titkosügynök, de ennyire visszafinomítani nem biztos, hogy jó ötlet lesz. Ha ezzel bukik, akkor neki vége.

Jasmine megrántotta a vállát.

-Lehet, hogy rosszul döntöttem, de akkor majd elviszem én a balhét.

Tim grimaszolva nézett rá, miközben kitárta előtte a kocsi ajtaját.

-Te is tudod, hogy ez nem igaz. Az irháját minden körülmények között mégiscsak ő viszi a vásárra. Mindenesetre kíváncsian várom a reakcióit, amikor végre felveszi a kapcsolatot a külvilággal. Azt mondják, a barátnője nagyon rossz állapotban volt, amikor kimentették, úgyhogy nem csodálom, ha most nem foglalkozik semmi mással, csak vele. Már azt is csodáltam, hogy Franciaországba visszament befejezni a forgatást. Szerintem a legtöbben szartak volna bele az egészbe. Az is igaz, hogy addig se rágta magát a dolgokon, hanem lekötötte az agyát. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős is tud lenni. Állandóan meglepetést okoz a pasi, úgyhogy lehet, szerencséd lesz és nem repülsz ezért a két filmért.

-Jézusom, tényleg, a másikról már majdnem elfeledkeztem, amíg Mr. Horowitz szúrós tekintetét éreztem magamon. Ijesztő ez a pasi. Az embernek olyan érzése van, mintha egy maffiafőnökkel tárgyalna. Pedig találkoztam már vele és a feleségével egy jótékonysági partyn, és nála kedvesebb partyarc kevés volt a 200 vendég között. Ó, pedig a másik már nagyon kezdés előtt van, azt hiszem Rob volt az utolsó, akiről döntöttek. Éppen ezért nem tehettem mást, mint ott is helyette döntöttem, még ha a végén tényleg repülni is fogok. De most komolyan, szerinted mit tehettem volna? Ryan Goslingot sikerült kiütni a nyeregből, úgyhogy nagyon oda kell tegye magát a srác. De hát te is hallottad, amikor Rob mondogatta, hogy egy igazán ellenszenves szerepre vágyik. Hát, az az lesz. Egy anyát és egy gyereket rémisztgetni és üldözni... nem az a kifejezetten sármőr feladat, bár lesz benne az is. Szerintem menni fog neki. Ő meg majd máskor nem vágyakozik ilyen szerepekre, ha nem gondolta komolyan – vágott Jasmine egy durcás grimaszt, miközben a biztonsági övet markolászta, mert megvolt a véleménye Tim nyaktörő vezetési stílusáról.

–Figyelj, lassan már Rob mellett is nagyobb biztonságban érzem magam a kocsiban, lehetne, hogy életben legyünk még, mire az irodába érünk? – forgatta a szemeit, amikor éppen csak elsuhantak a szembejövő teherautó mellett. Aztán eszébe jutott a másnapi tárgyalás, egy kosztümös kalandfilm. Jézusom Rob, vedd már fel azt a francos telefont, mielőtt elvállalom a nevedben az összes filmet, amit soha életedben nem gondoltál eljátszani! – vigyorgott mindenre elszántan, azon az apró tényen elegánsan és lazán túllendülve, hogy Robert tulajdonképpen beszélt vele, sőt, mintha azt is mondta volna, hogy mondjon le minden megbeszélést a következő két hétben. De hát nyilván nem ilyen fontos dolgokra gondolt. Ha most nem tárgyalnak, két hét múlva már másnak kínálják fel a szerepeket.

*

Robert feltett lábakkal olvasgatta az újságokat és időnként Carára siklott a tekintete, aki elmélyülten dolgozott az afrikai képeken. Határozottan jót tett neki, amikor a múltkor együtt átnézték a fotókat, miközben újra átélte a vidám és szomorú órákat. Mintha napközben is sokkal nyugodtabb, összeszedettebb lenne, éjszakánként pedig tényleg nem volt semmi probléma. Egymáshoz simulva nyugodtan aludtak mindketten. Ő ugyan még félt kezdeményezni, nehogy túl korai legyen a lánynak, de azért örült, hogy legalább magához ölelheti és nyilvánvalóan ez ellen Carának sem volt kifogása. Most,  hogy ez eszébe jutott, azért belehasított a hiányérzet, ami ezzel a testvéri közelséggel mind erősebbé vált. Akarta Carát, a sóhajait, az extázisát és hát igen, nem utolsósorban a saját megkönnyebbülését. Nagyot sóhajtva nyugalomra intette magát, aztán lapozott, hátha talál valami érdekes hírt, ami eltereli a figyelmét a sátrazó nadrágjáról. Talált.

Cara megmozgatta kissé már elgémberedett ujjait. A képek lényegében nyomdakészek. Kiválogatta a számára leginkább tetszőket, egy másik könyvtárba pedig alkönyvtárakba pakolta a különböző helyszínek fotóit. A gépét ugyan nagyon sajnálta, hogy ott maradt a gerillák táborában, de hát érthető, hogy nem azzal voltak a katonák elfoglalva, hanem a megmentésükkel. Áldotta a sugallatot, amiért legalább a memóriakártyát kicserélte és a bázison hagyta, azt a holmijával együtt utána küldték a segélyszervezet munkatársai. Így legalább nem veszett kárba az ott töltött idő. Ráadásul Bryan küldött neki egy fotót, amit ő készített róla még az első napon, amikor megérkezett, és még úgy tűnt, hogy ez a megbízás egy szép emlékké válhat egyszer. A színes ruhákba öltözött asszonyok és ő maga is nevettek valamin, és a férfi ezt a pillanatot kapta el. Robert már el is kérte a képet és a saját laptopjára mentette, ahányszor bekapcsolta, Cara fogadta mosolyogva, és a lány élvezte a férfi arcának apró rezdülését, ahogy minden alkalommal visszamosolygott a képre.  Ránézett, de a férfi most nem mosolygott. Sokkal inkább mérgesnek tűnt, vagy inkább olyannak, akit sokkoltak egy hírrel. Kíváncsian felállt és melléje ült, hogy az újságba leshessen, mi kavarta fel ennyire?

A képet látva elmosolyodott és Roberthez hajolva megcsókolta. Tökéletes leszel Bondnak, James Bondnak.

A menedék 43.

Cara megrázta a fejét, amikor Maria feléje nyújtotta a vizes edényt. Tudta, hogy innia kéne, de képtelen volt a szinte sáros löttyöt leerőltetni a torkán. Csak arra tudott gondolni, hogy ennek a rémálomnak most már véget kell érnie. Vagy így, vagy úgy, de véget kell érnie!  A jövőjüket illető bizonytalanság majd megőrjítette. A reggelire kapott hideg, ízetlen kását is ott hagyta. Nem holmi finnyáskodás miatt, hanem egyszerűen úgy érezte, ha lenyeli, még az a kevés folyadék is távozik majd a testéből, ami még benne van. Nem akart hányni, de a szagok felkavarták a gyomrát. A fiatal fiú, aki az ételt hozta, ki tudja, mikor fürdött és az izzadtság és még megannyi azonosíthatatlan szag, ami áradt belőle, szinte beteggé tette.

Hangos dudálással egy dzsip érkezett a táborba, a katonák leugráltak róla, a vezetőülésből pedig egy idősebb férfi szállt ki. Szemét végigjártatta a táboron, aztán határozott léptekkel elindult a kalyiba felé. Cara akaratlanul is közelebb húzódott Haroldhoz és Mariahoz.

Mohamad alShamrin nem titkolt ellenszenvvel nézett végig a foglyokon. A fehér férfi keze finom volt, a zubbonyán virító vörös kereszt alapján orvos lehet, a két nő pedig az asszisztense. Az idősebbik sápadtan, szinte már apatikusan üldögélt a földön, a fiatalabbnak rettegés ült a szemében. A ruhája elég rossz állapotban volt ahhoz, hogy elképzelje, a fiúk alighanem elkapták már. Néhány utasítást vakkantott oda egy fiúnak, aki máris rohant, hogy teljesítse a parancsot. Pár pillanattal később a csapat vezetője már ott állt mellette. Kérdéseket tett fel neki és a fiú tiszteletteljesen válaszolt. Az utolsó választól a férfi homloka ráncba szaladt. Ez a baj ezzel a sok tanulatlan kölyökkel, hogy mindenféle marhasággal meg lehet etetni őket – gondolta bosszúsan és a szeme újra a fiatal nőre siklott.

-Maga, ott – mutatott csontos ujjával Carára. –Álljon fel és mondja el, kik maguk és mit kerestek a területünkön!? – utasította szinte tökéletes angolsággal. Cara remegő lábakkal állt fel, és hogy az egyensúlyát megtartsa, kissé a kalyiba falának támaszkodott.

-Doktor Jefferson és az asszisztense kísérője vagyok. Fotókat készítek a munkájukról. – suttogta alig hallhatóan, miközben az ájulással küzdött.

A férfi továbbra is szúrós tekintettel nézte, aztán újra a csapat vezetőjéhez fordult és tőle kérdezett valamit. A fiú eliramodott és nem sokkal később a lány fotós táskájával tért vissza. A férfi hozzáértő kezekkel bekapcsolta a gépet.

-De hiszen még egyetlen fotót sem készített! – csattant fel.

-A régebbi képek a bázison vannak, a másik memória-kártyán. Még nem volt időm fotózni, mert ránk törtek az emberei, mielőtt az első helyre megérkezhettünk volna.

A férfi felé nyújtotta a gépet.

-Lássam, hogyan dolgozik! Készítsen most képeket az emberekről – mutatott a csoportokban ülő férfiak felé.

Cara az ajtó felé lépett, mire egy fiú elé állt, de a parancsnok biccentésére kiengedte. Cara megállt az ajtóban és a gépet felemelve kattintgatni kezdett. A negyedik-ötödik felvétel után visszalépett a házikóba és a férfi felé nyújtotta a kamerát. Az megnézte a képeket, aztán elismerően ráhunyorított.

-Van érzéke hozzá, valóban jó képek. Kár, hogy a világ sosem láthatja a hős harcosokat. Tudja, nemcsak a maga fejsebéről lehet mondákat költeni, de arról is, hogy egyes népeknél micsoda súlyos bűn fotókat készíteni az emberekről. Ők ugyanis azt hiszik, hogy ezzel elrabolja a lelküket. Veszélyes hivatást választott.

Látva, hogy a nő térde megroggyan, a vállára tette a kezét és lenyomta az orvos mellé.

-Mióta nem ivott? Nem látott még elég szenvedést ahhoz, hogy tudja, a szomjhalál, a kiszáradás csúnya módja a távozásnak ebből a világból? – azzal hátat fordított és az embereivel kiment.

A következő néhány órában mindannyian csendes apátiában üldögéltek hátukat a deszka falaknak döntve, amikor hirtelen helikopterek rotorjainak zaja verte fel a viszonylagos csendet, aztán hangos kiabálás, fegyverek ropogása. Örökkévalóságnak tűnő idő után valaki feltépte a kalyiba ajtaját és angolul kiabált a mögötte érkezőknek: -Itt vannak! Még mind a hárman életben.

Cara ekkor vesztette el az eszméletét.

*

Robert teljes pánikban kapkodta magára a ruháit. Dean csak annyit tudott, hogy él a lány és szabad, de kórházba vitték. Ennek elégnek kell lennie, minden mást meg tudunk oldani! – mantrázta magában, miközben Dean a sebességhatárt jelentősen túllépve a billingsi reptér felé száguldott. Útközben a férfi újabb telefont kapott, miszerint az első orvosi vizsgálatok és infúzió után Londonba viszik mind a három kiszabadított foglyot. Így aztán már nem is volt kérdés, hogy Billingsből merre induljanak tovább. A várakozás idegőrlő órái alatt még annyit megtudtak, hogy az Ensz békefenntartó csapatainak egy különleges egysége ütött rajta a táboron. A támadásnak voltak ugyan halálos áldozatai, de a foglyok szerencsére sérülések nélkül megúszták. Az is igaz, mindannyian olyan állapotban voltak, hogy a földön fekve nem kerülhettek egy eltévedt golyó útjába.

Robert már meg sem próbálta elképzelni a helyzetet, a lány kiszolgáltatottságát és félelmét, egyre csak azon járt az agya, hogy vajon mentálisan mennyire sérült, és ez mit jelent majd a kapcsolatukat tekintve? Dean szavai jártak a fejében és megesküdött mindenre, ami szent, hogy soha nem fogja számon kérni Carától, mi a frászért vállalta el ezt a veszélyes munkát. Csak arra vágyott, hogy mielőbb a karjaiban tarthassa és elfeledtesse vele az átélt megpróbáltatásokat. De fogalma sem volt róla, hogy ez még ma vagy csak a nagyon távoli jövőben lesz-e lehetséges.

*

A kórházba érkezve Robert észre sem vette a mohó és kíváncsi tekinteteket, amik kísérték. Csak a 425-ös szoba ajtaját nézte meredten, ahogy hirtelen megtorpant előtte, majd egy nagy levegővétel után benyitott. Cara egyedül feküdt a szobában. Karjába még mindig csepegett az infúzió. A lány még az afrikai nap adta barnaság alatt is sápadtnak tűnt, keze meg-megrándult a takarón. Álmodott, és a férfi nem akart arra gondolni, vajon miről. Odahúzott egy széket az ágy mellé, leült és a vékony kezet simogatva beszélni kezdett hozzá.

-Szia! Rohantam hozzád, ahogy csak lehetett. Istenem, Cara… annyira hiányoztál! A forgatás minden percében azt kívántam bárcsak ott lennél velem, és a történtek fényében most ezerszeresen kívánnám ezt. Amikor a híradóban bemondták… azt hittem, elvesztelek és azt nem éltem volna túl. Olyan kevés időnk volt még, azt egyszerűen képtelen lettem volna elfogadni, hogy csak ennyi jutott az élettől. Nagyon szeretlek kicsim és túl leszünk ezen az egészen, csak gyógyulj meg hamar!

A lány mozdulatlanul feküdt tovább, bár Robert szerette volna hinni, hogy a szavai eljutottak az álom mélyére, mert a lány kezének remegése megszűnt és a lélegzete is nyugodtabbá vált. Felállt, az ablakhoz sétált és a homlokát a hideg, esőverte üvegtáblának támasztotta. Keze ökölbe szorult, ahogy tehetetlenségében indulatosan az ablaktokra csapott.

Cara úgy érezte, mintha víz alatt lenne és a hangokat folyamatosan valami halk zsibongás tompítaná, aztán érezte, hogy a szemhéja remegni kezd és hirtelen kinyitotta a szemét. A világosság késszúrásszerűen érte és azonnal becsukta a szemeit, bár a hasogató fejfájáshoz már ennyi is elég volt. Az elmúlt két nap öntudatlan ájulásban telt, időnként megszakítva egy kis fájdalmas kapcsolattal a külvilággal. A mogadishui kórházban töltött órák, a lassan csöpögő infúzió, aztán újra a mentőautó zötykölődése, majd az izgatott suttogások, amikor az öntudatlanság köde ismét leereszkedett rá. Lassan megpróbálkozott újra kinyitni a szemét, először csak résnyire, aztán egyre tágabbra. A környezet idegesítően ismerős volt, kórházi szoba. Aztán az ablak felé pillantott és a szíve megállt dobogni. Nem, nem az odakint borongós időjárást, vagy a távolban tisztán felismerhető londoni óriáskereket látva, nem. Amiatt a férfi miatt, aki a rettegésben az egyetlen dolgot jelentette, amiért nem akarta feladni; és aki most az ablaktáblának támaszkodva az esőt nézte. Aztán mintha megérezte volna, hogy figyelik, hátrafordult és az arcán olyan őszinte öröm omlott el, amiért Cara képes lett volna izzó parázson is végigsétálni, hogy újra része legyen benne.

Pár lépés volt csak, amit megtett, de úgy zihált, mintha a maratont futotta volna le. Robert csak nézte a még kicsit hunyorgó szemeket, amikben ott csillogott a felismerés fénye és valami más, amit megfogalmazni nem mert, csak reménykedett, hogy nem csalták meg az érzékei. Óvatosan a lány fölé hajolt és megcsókolta a még mindig kissé cserepes ajkakat. –Szia! – suttogta neki, aztán megadta magát az elmúlt napok feszültségének és hagyta, hogy egy könnycsepp végigfolyjon az arcán. Cara felemelte a kezét és végigsimította az apró csepp útját, aztán a férfi keze után tapogatózva belekapaszkodott, és csendesen elsírta magát. 

A mellettük levő asztalkán egy gép ijesztő csilingeléssel riasztotta meg őket, mire egy orvos és egy nővér rontott a szobába. Robert értetlenül nézte őket, ahogy félretolják az útból és hol Carát, hol a gépet vizsgálják visszafojtott lélegzettel. Aztán az orvos megkönnyebbülten engedte el a lány csuklóját.

-Jól van, semmi baj! Csak a hirtelen érzelemnyilvánítástól ugrott meg ennyire a pulzusa. Üdvözlöm a körünkben, Ms. Hamilton! Kicsit ránk ijesztett, de most már biztos vagyok benne, a nehezén túl van. Még néhány nap pihenés és infúzió, aztán haza is viheti a barátja, bár a tengerentúlra még nem kéne utaznia, éppen elég sokk volt a szervezetének a Mogadishutól Londonig tartó út. De két hét múlva ez az egész már csak egy rossz álom lesz, ebben biztos vagyok.  – aztán intett a nővérnek és mindketten elhagyták a szobát.

Robert kilépett az ajtón, Cara elaludt, ő pedig úgy döntött, hogy felhívja a szüleit és nem akart odabent még suttogni sem, had pihenjen a lány. A nővérpultnál azonnal izgatott sugdolózás kezdődött, ahogy nyúlánk alakja feltűnt. Kortól függetlenül még mindig a legtöbb nőnek felcsillant a szeme, ha megjelent, de ezt most észre sem vette. Cara itt van, látszólag már jobban is van, de ki tudja, milyenek lesznek az első éjszakák a kórházon kívül, hiszen az orvos szerint a gyógyszerek mellett jelentős mennyiségű nyugtatót is adagolnak még neki. Bár, a legrosszabbtól megmenekült, de nem is áltatták azzal, hogy lelkileg nem hagy nyomott benne az átélt rémálom.

Jasmine-t is felhívta, hogy a következő két hétre minden felkérést ütemezzen át, aztán visszafordult, hogy a szobába menjen. A három nővér sóvárgó szemekkel nézte és a hirtelen mozdulatra már idejük sem volt rendezni a vonásaikat. Amolyan vizuális petting volt ez, és hazudna, ha azt állítaná, nem játszott el ő is a gondolattal korábban, ha egy jó nőt látott. A fejét rázta a gondolatra, hogy még mindig ezt váltja ki a környezetéből, pedig most valószínűleg még csak nem is a legjobb formáját hozza. Aztán gondolt egyet és odaballagott a pulthoz, hogy háláját fejezze ki a gondos ápolásért. A három nő bokáig vörösen, döbbenten hallgatta a halk köszönő szavakat, majd a legidősebb nagyot nyelve végre kibökte, hogy ez természetes. Elmosolyodott, aztán hátat fordított és visszament Carához. Még el sem érte az ajtót, amikor az ajtó fölötti piros lámpa villogni kezdett, és őt megelőzve újra az orvos sietett be a szobába.

Cara ébren volt és zokogott. Amikor az orvos válla fölött összetalálkozott a pillantásuk, az arca kisimult.

-Azt hittem, csak álmodtam, hogy itt voltál, aztán láttam a sapkádat az asztalon és megijedtem, hogy elmentél, itt hagytál. Nem fogtad a kezem! – suttogta szipogva, miközben szabad kezével a könnyeit törölgette. Az orvos megcsóválta a fejét, aztán krákogott egyet, hogy magára vonja a lány figyelmét.

-Ms. Hamilton. Őszintén szólva nem tudom, mikor teszünk jobbat… ha kapja még a nyugtatókat, mert azok ilyen szélsőséges reakciókat is kiválthatnak, vagy ha inkább hagyjuk, hogy próbálja meg feldolgozni az érzelmei hullámzását. Nem ismerem magát, de én szívesebben próbálkoznék a második verzióval.

Robert Cara szemébe nézve megszólalt.

-Ha van rá mód, szívesen itt maradnék vele, és akkor azt hiszem megoldjuk ezt nyugtatók nélkül is. Rendben?

A menedék 42.

Robert túllendülve az első sokkon már mindenkit felhívott, akiről úgy érezte, hogy segítségére lehet a lány felkutatása és kimentése ügyében, de a legtöbb esetben mintha kőfalnak ütközött volna. Mindenki roppant együttérző volt, de tényleges segítséget senki nem tudott nyújtani. Teljes kétségbeesés vett rajta erőt és legkevésbé az foglalkoztatta, hogy már indulnia kellene vissza a forgatásra. Franciaország és a film pillanatnyilag annyira gyerekes semmiségnek tűnt, hogy csak a legnagyobb önfegyelemmel volt képes végül a létező utolsó időpontban gépre ülni és visszamenni a forgatás helyszínére. A stábtagok már tudtak mindenről, és igyekeztek kitérni az útjából. A rendező is csak magában fohászkodott, hogy a férfi lesz olyan profi, hogy a hátralévő jeleneteket megcsinálja.

Robert pedig úgy érezte, élete legnehezebb három napja áll előtte. De ennyit adott magának és a többieknek, egy perccel sem többet. Vagy három nap alatt befejezik a munkát vagy felejtsék el, és vállal bármilyen anyagi szankciót, de ő innen lelép. Ez alatt a három nap alatt pedig talán élete legjobb alakítását produkálta az emberfeletti koncentrálásnak köszönhetően. Amikor a csapó az utolsó jelenetet is leütötte, úgy ahogy volt, elegáns szmokingjában bevágódott a rá váró kocsiba és a reptérre ment. Londonba tartott, mert az angol kormány vállalta a közvetítést a segélyszervezet és a milicisták között.

Szülei lakásába lépve régi kedves ismerősökre esett a pillantása. Felbukkanásuk azonban keserűen ébresztette rá, hogy valószínűleg olyan nagy a baj, és azért gyűltek össze legkedvesebb barátai, hogy a lelket tartsák benne, ha a legrosszabb bekövetkezik. Dean a maga férfias mormogásával ölelte a keblére. Stephanieval való kapcsolata az ég ajándéka volt a számára, de ugyanakkor kedvenc védencéről kellett lemondania miatta. Ezekben a nehéz pillanatokban azonban mindketten úgy érezték, Robert mellett a helyük. Dean egyébként is megkereste néhány korábbi kapcsolatát, hogy érdeklődjön a dolgok pillanatnyi állásáról, és egyikük ígéretet is tett, hogy amennyiben már biztosat tud mondani, előbb fognak tudni róla, mint a hírcsatornák; de a várakozás nehéz óráitól nem tudta megkímélni a srácot.

*

Mire a fegyveresek táborába értek, Cara már szabályosan rettegett. A gyerekkezek tapogatása ijesztőbb volt bármilyen más élménynél. Eszébe jutottak a síró nők és lányok, akik ezeknek a szabadcsapatoknak a durvaságairól meséltek. Akkor szinte hitetlenül hallgatta a sok rémséget, hiszen elképzelni sem tudta, hogy gyerekek ilyesmiket elkövethessenek. De most, ezekbe az űzött és kábítószertől homályos szemekbe nézve rájött, hogy ezek itt körülötte már nem gyerekek. Egyikőjük sem ura már önmagának, gépiesen követik a kiadott parancsokat és félelemmel eltelve alázkodnak meg a vezetőik előtt. Aztán ezekért a megalázkodásokért a foglyaikon vesznek elégtételt.

Beterelték őket egy deszkából ácsolt kamrába, melynek résein keresztül pontosan látták, mi zajlik odakint. Maria remegve imádkozott, Harold Jefferson, az orvostudományok doktora pedig minden erejével a lélegzetvételért küzdött. A puskatus legalább két bordáját törte el, a fájdalom őrjítő volt, és csak abban bízott, hogy a sérült csontok nem okoznak még nagyobb bajt, mert ha a tüdeje is megsérül, akkor alighanem itt, ebben a földi pokolban kell befejeznie földi pályafutását. Cara ruhája pedig leginkább tépett rongyra kezdett hasonlítani. A karjai tele voltak horzsolásokkal, véraláfutásokkal, ahogy szorosan markolva rángatták a táborig vezető úton. De még így is szerencsésnek érezte magát, hiszen előző nap csak egy könnyű ruhában fotózott; ha ma is abban jött volna el, belegondolni sem akart, hogy ebben a sok fiúgyerekben milyen gondolatokat ébresztett volna. Bár, az első pillanattól legjobban a megerőszakolástól rettegett, de eddig a pillanatig a durva bánásmódon kívül még igazából nem bántalmazták őket.

A vezetőjük, egy tizennyolc év körüli fiatal fiú összehúzott szemekkel vezette végig az ujját Cara fejsebén, valamit mormolt a maga nyelvén, amit a lány nem értett, aztán odavakkantott neki egy kérdést. Cara tehetetlenül tárta szét a karját, jelezve, hogy nem érti és akkor a fiú odahívott egy másik, alig idősebb férfit. Neki is elkarattyolta a magáét, és a másik, foghíjas fekete férfi Carára nézve szinte tiszteletteljesen fordítani kezdett:

-A vezetőnk azt akarja tudni, hogy van-e férje, gyerekei?

Cara Robertre gondolt és arra, hogy egy kegyes hazugság most talán az életet jelentheti neki.

-Van; van férjem és van két gyermekem is.

A férfi fordított, aztán újabb kérdéseket tett fel:

-Ha van családja, akkor mit keres itt? És mi történt az arcával, mi az a hatalmas sebhely a homlokán?

-Az a munkám, hogy asszonyokról és gyerekekről készítsek fotókat, meg az orvosokról, akik gyógyítják a népet. A sebhely pedig egy régi baleset nyoma, amikor majdnem meghaltam.

A lány nagyon igyekezett tárgyilagosan, érzelemmentesen beszélni, hogy a férfi ne vegye észre hangjában a félelmet, de nem volt biztos benne, hogy sikerrel járt. Éppen ezért meglepődött, amikor a tolmács mielőtt fordította volna a válaszát, azt mondta neki:

-Maga erős nő, ne féljen, haza fog jutni a családjához.

Aztán a vezetőjéhez fordulva lényegesen hosszabban beszélt neki, mint amennyit Cara beszélt. Beszéd közben élénken gesztikulálva többször a homlokán húzódó sebhelyre mutatott. A fiatal fiú bólintott, aztán ott hagyta őket. Cara értetlenül, de megkönnyebbülten nézett utánuk.

Harold igyekezett úgy tartani magát, hogy a bordái minél kevesebb fájdalmat okozzanak, aztán halkan megszólalt.

-A tolmács jóindulattal van maga iránt. A fejsebéről egész mítikus mondát kanyarított a vezetőjüknek. Azt hiszem, maga biztonságban van. Mindenesetre az őröknek meghagyták, hogy nem nyúlhatnak magához, mert az bajt hozna mindannyiukra. És ha valamelyikük nem üti ki magát túlságosan azzal a vacakkal, amivel kábítják magukat, akkor talán nem is lesz baj.

-Maga beszéli a nyelvüket? – nézett rá meglepve.

-Évek óta járok ide gyógyítani, valamennyi ragadt rám közben. – vonta meg a vállát szerényen a férfi, de a következő pillanatban fel is szisszent a beléje szúró fájdalomtól.

Az éjszaka úgy szakadt le rájuk, olyan váratlanul, ahogy csak Afrikában lehetséges. Vacsorát természetesen nem kaptak, de ez volt a kisebbik gondjuk. A bizonytalanság, hogy mi lesz a sorsuk, mindennél jobban nyomasztotta őket.

Cara a kalyiba falának dőlve Robertre gondolt. A hideg belemart és a karjaival próbált egy kis életet masszírozni a tagjaiba. Eszébe jutott az a nap a Menedék vízesésénél, amikor a jéghideg vízben megmártóztak, utána pedig egymást melengették. Talán már soha nem mondhatja el neki, mennyire szereti. Soha nem válhat már valóra az álom a férjről és a két szürkeszemű kisgyerekről, akiket az elrablóinak hazudott. Vajon tud már az elrablásukról? Ha igen, biztosan kétségbe van esve. Istenem, hiszen most a forgatásra kéne figyeljen! Vajon van mellette valaki, aki ezekben a nehéz napokban tartja benne a lelket? Talán már otthon van, talán már Mollyért is elment, és otthon várják, hogy újra együtt legyenek. Mindennél jobban akart hinni benne, hogy ez hamarosan valóra válhat.

*

Roberttel lényegében két értelmes mondatot nem lehetett váltani. Megőrjítette a tehetetlenség, és rengeteg energiáját emésztette fel, hogy folyamatosan kontrollálnia kellett magát; ráadásul a sajtó is felfedezte, hogy Londonban van, rászálltak a fotósok, és a telefon is megállás nélkül csengett. A végén megelégelte és Deannel kettesben repülőre ült. A Menedékben akart elbújni, a fájdalmát dédelgetni, csak arra nem számított, hogy a hely Cara nélkül már nem a megnyugvást, csak még több fájdalmat hozott neki. A megérkezés után szinte azonnal legszívesebben vissza is fordult volna. A ház minden helyisége a lányra emlékeztette.

Dean nézte, ahogy magába roskadva flangál a szobák között, időnként végig simítva egy-egy bútordarabon. Nyilvánvaló volt, hogy emlékezik. Magában csak azért fohászkodott, hogy ne azok legyenek a lányról ténylegesen az utolsó emlékei, amiket most vizualizál magában. Még nem ismerte személyesen Carát, de azt látta, hogy Robert érzelmileg sokkal nagyobb traumának van kitéve, mint bármikor régebben, és megértette, hogy ez a néhány nap nemcsak a lánynak élet-halál kérdése. Ha bármi történne vele, a férfi teljesen összeomlana.

A férfi hallgatagon jött-ment, vacsorát készített, amit végül egyedül fogyasztott el, mert Robertet sehol nem találta. Az istállóba is benézett, ahol a srác éppen drágán biztosított kezét tesztelte az egyik boksz faoszlopán. Csendben behúzta az ajtót és visszament a házba. Amikor nem sokkal később Robert is visszajött, nem is próbálta titkolni kivörösödött szemeit és elfogadta Dean segítségét, aki leápolta ls bekötözte a kezét. Amikor azonban Robert egy üveggel a kezében jelent meg, rutinosan nyúlt érte és elvette tőle.

-Te is tudod, hogy ez nem segít. – korholta szelíden.

-Nem tudom, Dean, kurvára nem tudom. Lehet, hogy most ez az egyetlen gyógyszer arra az őrületre, ami az agyamat uralja.

-Nem lesz baj, haza fog jönni. – próbálta nyugtatni a férfi.

-Tudod mit, Dean, fogd be! Haza fog jönni, ha minden oké, tényleg haza fog jönni. De addigra már egy életre megnyomorítják, ha fizikailag nem is, de lelkileg biztosan. És én nem tehetek semmit, amivel megvédhetném, és ettől törni zúzni lenne kedvem. Olvastál te arról, micsoda állapotok uralkodnak abban a cseszett országban? Tudod te, hogy gyerekkorú terroristák tartják félelemben a lakosságot, akik a lányokat, asszonyokat megerőszakolják, megölik? Tudod te, hogy Cara, az én Carám ott van ezeknek a kezében és lehet, hogy éppen ezekben a percekben átkozza el még a napot is, amikor a világra jött? Tudod te, hogy micsoda rémképek kínoznak engem, amióta bemondták a hírekben, hogy elrabolták?

-Oké, Rob, tudom, hidd el, nagyon is tudom. De nem segítek azzal, ha én is fantáziálok össze-vissza, és neked sem kéne ezt tenni. Ha hazajön és bármi bántódása esett, inkább azon kéne gondolkodnod, hogy tudsz-e ezek után támaszt nyújtani neki? Tudod-e annyi szeretettel és gyengédséggel körbevenni, hogy elűzd a démonait? Mert lehet, hogy igazad van, és a lelke ott marad abban a pokolban. Neked pedig el kell döntened, hogy tudsz-e ezzel a helyzettel kezdeni bármit is.

Robert úgy nézett rá, mint aki nem hisz a fülének.

-Te most azt mondod nekem, hogy még én is hagyjam cserben? Menj te a fenébe, Dean! Ha csak ezzel a dumával tudod bennem tartani a lelket, akkor inkább fogd be!

-Félreértesz, de ez nem csoda, mert ritkán fogod fel, ha valamire figyelmeztetni akarnak. Én csak azt mondom, ha visszajön, egészen biztosan egy erős férfira lesz szüksége, aki támaszt jelent neki, aki nem hibáztatja a történtekért, aki…

-Te megőrültél, miért hibáztatnám? – szakította félbe Robert.

-Tegnap és ma csak uszkve hatszor hallottam tőled, hogy mi a büdös francnak kellett neki odamenni? Miért nem utasította vissza a felkérést? Miért kellett veszélybe sodornia magát és ezzel a kapcsolatotokat? Na, ezekre a hibáztatásokra gondolok én, mert nem a kisujjamból szoptam ezeket a kérdéseket, te magad tetted fel őket.

Robert csendben duzzogott. Dean, mint mindig, most is fején találta a szöget. Valóban ezek a kérdések marcangolták azokban a ritka percekben, amikor az agya képes volt kizökkenni a zombi állapotból, és összefüggő gondolatokat fogalmazott meg. És tisztában volt vele, hogy nem kezdheti azzal, hogy Carát ezekkel a szemrehányó kérdésekkel bombázza, mihelyst visszatér közéjük. Valószínűleg már a lány is feltette magának ezeket a kérdéseket, semmi szükség rá, hogy a bűntudatát ő maga súlyosbítsa. Istenem, mennyire félhet! Nem volt gyakorló hívő, de a gyerekkori hittanórákon tanultak jutottak az eszébe, és a hálószobában elbújva órákon át csendesen fohászkodott. Korán reggel Dean szinte rátörte az ajtót.

-Öltözz, indulunk! 

A menedék 41.

Cara elkeseredetten nézte, ahogy Bryan, a csoport vezetője a fejét csóválva csapta le újra a laptop tetejét. Reménytelen! Ma sem tud Robertnek legalább egy apró életjelet küldeni. Itt az isten háta mögött sokszor még a műholdas eszközök sem működnek. Nemcsak az embereket, a műszaki cikkeket is megviselte a por és a hőség. Drága kameráját féltő gonddal tisztogatta minden nap, hogy aztán másnap újra és újra megismételhesse a korántsem egyszerű műveletet. A képek azonban jók lettek, nagyon jók… már ha szabad egyáltalán a szenvedésnek, a nyomornak a megörökítését bármilyen jelzővel is illetni. Azt hitte, hogy van olyan profi, aki érzelmileg távol tudja tartani magát a mindennapos szörnyűségektől, a felpuffadt gyermektestektől, de már az első napon rájött, hogy ez nem profizmus kérdése. Bárki, akinek szíve van, megdöbbent volna azon, amit nap mint nap tapasztalt. Egy nőnek pedig kétszeresen is fájdalmas érzés volt a gyermeki kiszolgáltatottsággal és szenvedéssel szembesülni. Könnyben úszó szemekkel nyomta meg újra és újra a gép exponáló gombját és csak reménykedni tudott, hogy a képeken másoknak is torokszorító módon tudja visszaadni az elképzelhetetlent.

***

A szomáliai helyzetet tavaly az ENSZ hivatalosan is éhínségnek nyilvánította. A nyolcvanas évek óta először történik ilyen a térségben. Az éhínséggé minősítésnek szigorú feltételei vannak: ez azt jelenti, hogy a lakosság legalább harminc százaléka alultáplált, tízezer lakosból pedig naponta legalább két felnőtt vagy négy gyerek éhen hal. Szomália két déli térségében, Bakoolban és Lower Shabelle-ben ez a helyzet. Az ENSZ szerint az ország lakosságának közel fele, 3,7 milló ember van közvetlen életveszélyben. A rendkívül súlyos válságot az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) több tényező együttállásával magyarázza. A legfontosabb a hatvan éve nem látott aszály. Ahhoz azonban, hogy a természeti csapás ilyen súlyos humanitárius katasztrófához vezessen, emberi tényezőkre is szükség volt.

Szomáliában két évtizede gyakorlatilag hiányzik a központi vezetés, anarchia uralkodik, és szinte állandóak a fegyveres konflktusok. Az infrastruktúra az ország legtöbb részén szinte teljesen megsemmisült, a segélyszervezeteket pedig az al-Shabab iszlamista szervezet nem engedte be az általa irányított területekre. A legsúlyosabban érintett térségeket pedig éppen ez a szervezet irányította, amely a krízis hatására már feloldotta a tilalmat. Most azonban már jóval nagyobb a baj, mintha korábban is kezelték volna a problémát. Az éhezés elől menekülők közül a legtöbben a kenyai Dabaab tábor felé veszik az irányt, helyszíni beszámolók szerint naponta háromezren érkeznek ide. Egy asszony arról mesélt, kétszáz kilométert tett meg gyalog öt gyerekével, akik közül ketten meghaltak útközben, de ott kellett hagynia őket az út szélén. Négy-öt éves gyerekek vannak a táborban, akik az éhségtől és a kimerültségtől 9-10 hónaposnak néznek ki. Aki teheti, mégis útra kel, mert csak így van esélye a túlélésre.

Az Egyesült Államok újabb dollármilliókat ajánlott fel segélyre a térségben, egy fontos kikötéssel: csak olyan területeken lehet felhasználni, amit nem az al-Shabab irányít. Az ugyanis szorosan kötődik az al-Kaidához, és maga is szerepel az Egyesült Államok terrorista szervezeteket felsoroló listáján. Az amerikaiak attól tartanak, a korábbi tapasztalatok alapján nem is alaptalanul, hogy az éhezőknek szánt pénzeket a szervezet más célokra használja fel. Ám így éppen a leginkább érintett területekre nem jut segítség. Több európai ország is ajánlott további eurótízmilliókat.

A nemzetközi segélyeknek és az idei rendkívül jó termésnek köszönhetően visszaszorult a fenyegető éhínség Szomáliában. Az ENSZ szerint már nem kell a szigorú szabályok szerint meghatározott, klasszikus éhínségről beszélni, amilyen az elmúlt fél évben dúlt Afrika szarvában. Ugyanakkor a helyzet továbbra is törékeny, a segélyek fenntartására továbbra is szükség van, miután a lakosság harmada, 2,3 millió ember továbbra sem jut rendszeresen élelemhez.

Bár az elmúlt hatvan év egyik legaszályosabb időszakán van túl az ország, az alapvető problémát a 20 éve tartó polgárháború teremtette instabil politikai, biztonsági helyzet adja. Szomáliának jelenleg nincs is központi vezetése, a kormány fennhatósága csak az ország kisebb részére, leginkább csak az Afrikai Unió békefenntartói által biztosított fővárosra terjed ki. Itt 180 ezer ember él menekülttáborokban. Az ország északi része kvázi független életet él, a déli régiók határmenti részeit kenyai és etióp erők ellenőrzik a helyi milíciákkal, míg a belső területeket az iszlamista, al-Kaidával kapcsolatban álló al-Shabaab. Ez utóbbi terület a legalkalmasabb földművelésre Szomáliában, a Dzsuba és a Sebelle folyók révén. A földek nagy része azonban a milíciák harcai miatt inkább parlagon hever. Ennek ellenére a 2012-es termés a duplája volt az elmúlt 17 év átlagának, ami a helyi élelmiszerárak csökkenését is elősegítette. A krízisnek azonban – figyelmeztet az ENSZ – nincs vége.

Az 1991 óta polgárháborúban álló ország jelentős részét az al-Kaida-kapcsolatokkal rendelkező iszlamista mozgalom, az al-Shabaab irányítja. A csoport az Amnesty International szerint gyerekeket is toboroz: arra kényszeríti őket, hogy fogjanak fegyvert és harcoljanak. Jobb esetben pénzt vagy telefont ígérnek nekik, de volt, hogy egyszerűen csak iskolákat rohamoztak meg, és elhurcolták a gyerekeket. Általában 12 és 18 év közöttieket toboroznak, de állítólag 8 éveseket is vittek már magukkal. A lázadók nem engedik iskolába járni a gyerekkatonákat, akiknek komoly büntetés jár, ha zenét hallgatnak vagy nem megfelelő ruhát hordanak. Az al-Shabaab a lányokat arra kényszeríti, hogy a katonákra mossanak, főzzenek és takarítsanak, a harcokban pedig fegyvereket és lőszereket szállítsanak. A megerőszakolásuk is mindennapos. Az Amnesty International szerint sok szomáliai azért menekül el a lázadók uralta területekről, hogy megmentse gyermekeit.

Szomália kis részét ellenőrzi csak az átmeneti kormány, melynek székhelye a főváros, Mogadishu. A gyenge, politikai intrikákkal küzdő kormány bár ígéretet tett rá, nem tudta megakadályozni a gyerekkatonák toborzását. Tehetetlenségéről sokat elárul az is, hogy 1991 óta csak most tavasszal nyílt meg Szomália első ingyenes köziskolája, melyben húsz tanár tanít hétszáz gyereket. A polgárháború során Szomália valamikori ingyenes oktatási rendszere szó szerint romba dőlt. Az iskolákat vagy lerombolták, vagy önkényes lakásfoglalók lepték el. Az a néhány fővárosi intézmény, melyet újranyitottak, olyan magas tandíjat szed, mely megfizethetetlen a legtöbb szomáliai családnak.

Az anarchia uralta éhező országban az élelmiszersegélyeket sem egyszerű eljuttatni az emberekhez: az al-Shabaab területeire ugyanis nem engedik be a segélyszervezeteket. Az al-Shabaab még 2009-ben tiltotta ki a humanitárius szervezeteket. Csak néhány nagyobb nemzetközi szervezet maradhatott, de ezek sem végezhetik a dolgukat: a segélyszállítmányokat akadályozzák, különadókkal sújtják a szervezeteket, melyeknek megtiltották, hogy nőket alkalmazzanak, így jelentősen hátráltatják a működésüket is. Hogy ez pontosan mit jelent, arra jó példa az ENSZ élelmiszerosztásért felelős Világélelmezési Programjának (WFP) ellehetetlenítése is: az al-Shabaab félévenként 20 ezer dollár védelmi pénzt kért.Ezen felül folyamatosan zaklatták is a szervezet munkatársait. Nem meglepő módon a WFP feladta és kivonult a területről.

***

Az első hét elteltével új munkatársak érkeztek. A fiatal orvos és középkorú asszisztense már nem első alkalommal dolgoztak a szervezetnek, és Cara elképzelni sem tudta, micsoda erő hajthatja őket, ha vissza tudnak térni ebbe a pokolba. Jefferson doktor felcsillanó szemekkel üdvözölte, Maria nővér azonban összehúzott szemekkel figyelte. Cara értetlenül gondolt rá, hogy ilyen hamar még senki nem alkotott róla – valószínűleg – lesújtó véleményt. Az esti vacsoránál aztán megtudta az okát is.

Maria nővér vacsora után, a társaság számára is jól hallhatóan feltette a kérdések kérdését, amit a többiek egy jó hete udvariasan magukban tartottak.

-Milyen érzés a világ egyik legkapósabb pasijával élni?

-Padon! Nem értem. – nézett rá zavartan Cara, de körülnézve nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak maria várja a kérdésre a választ. Még a férfiak is érdeklődve figyelték, mint akik arra kaphatnak most választ, mi vonzhat egy nőt annyira abban a paliban, aki szerintük több mint átlagos és mégis megőrjíti a világ női lakosságának nagy részét.

Maria kicsapott maga elé egy újságot.

-A reptéren vettem és magukkal volt tele.

Cara a szája szélét rágva ismerte fel a Jeffel készített fotósorozatot.

-Ne higgyen el mindent, amit abban a szennylapban írnak! – figyelmeztette Mariat, akit azonban már nem lehetett leállítani.

-Na, árulja már el, milyen érzés azzal az álompasival élni?

-Rémálom… és éppen azért, mert mindig akad valaki, aki ilyen tapintatlanul kérdez rá. – sziszegte vissza Cara nem törődve az asszony sértett ábrázatával.

-Akkor biztosan ezért is csalta meg. – vonta le a következtetést Maria a maga mindent leegyszerűsítő módján. –És aztán idejött, hogy elbujdosson a kérdések és számonkérések elől.

-Nem csaltam meg! – csattant fel Cara. Aztán legyintve felállt.

-Tudja, ezek a hiénák csak azért teszik tönkre mások életét, mert mindig találnak valakit, aki hajlandó pénzt adni azért, hogy mások magánéletében turkáljanak. Aztán ezek a valakik lennének a legjobban felháborodva, ha velük történne ugyanez. De ha már ennyire kíváncsi, akkor elmondom, Robert nagyszerű ember és szeretem. A világon a legjobb dolog vele lenni és semmi sem tehetne boldogabbá, mint a szeretetét és megbecsülését a magaménak tudni. Sosem csaltam meg, az a fotó egy nagyon rendes ember pillanatnyi botlása volt, aki még a képek megjelenése előtt beszélt Roberttel és tisztázta a dolgot. Most pedig ha megbocsátanak, lefekszem, mert rosszul érzem magam.

Jefferson doktor mozdulatára megrázta a fejét. –Semmi baj, csak megfeküdte a gyomrom az emberi korlátoltságnak ez a mindent elsöprő ereje. – azzal otthagyta a helyeslően bólogató társaságot és a levegő után kapkodó Mariát.

Korán reggel Cara zúgó fejjel pakolta össze a holmiját, a nagy bögre kávéval együtt átvette a napi élelmiszercsomagját, aztán a fotóstáskájával felszerelkezve a rá várakozó dzsiphez indult. Rosszul aludt. A tegnap esti nézeteltérés rányomta a bélyegét az álmaira is. Valamikor hajnalban arra ébredt izzadtan, hogy fegyveresek elől menekül. Álmában Jefferson doktor megsérült és neki kellett az orvos sérüléseit ellátni, mert Marián eluralkodott a pánik. Reggel bosszankodva gondolt rá, hogy az idegesítő nőszemély még az álmaiba is követi. A mai program a menekülttáboron kívül élő családok, és elsősorban a gyerekek orvosi vizsgálata volt és már előre rettegett tőle, hogy az egész napot a kellemetlen Maria társaságában töltse. Az biztos, hogy nem szépítek meg rajtad egyetlen ráncot sem – morgott halkan az orra alatt, ahogy a kocsihoz közelített.

Jefferson doktor szívélyesen mosolygott rá, aztán tovább beszélt a sofőrrel. Megbeszélték, hogy merre induljanak, merre élnek a leginkább rászoruló családok, aztán mindannyian beszálltak és útnak indultak. A két nő barátságtalan hallgatásban üldögélt egymás mellett a kegyetlenül zötyögő kocsiban. Már vagy fél órája úton voltak, amikor Maria megszólalt.

-Ne haragudjon, hogy tegnap úgy magára támadtam! Nem kifejezetten a személyének szólt az ellenszenvem, de nagy rajongója vagyok a barátjának, és annyira sajnálom, hogy állandóan ő húzza rövidebbet. Megérdemelné, hogy boldog legyen!

Huh, egy rajongó! – gondolta Cara kicsit ijedten. Robert szerint vannak köztük fanatikusok is, akikkel jobb vigyázni, kapott ő is fenyegető leveleket szép számmal ilyenektől, amelyeknek többnyire az volt a lényege: Ha nem lehetsz az enyém, ne legyél senkié sem! Vajon Maria is ezek közé tartozik? – sandított rá félszemmel. De az asszony inkább zavarban lévőnek tűnt, mint megszállottnak, így aztán visszamosolygott rá.

-Nincs semmi baj. Tulajdonképpen egyet akarunk mind a ketten, csak más megközelítésből.

-Hát, a maga helyzete azért sokkal irigylésre méltóbb. – kacsintott rá az asszony, aztán elnevették magukat. Innentől jó hangulatban beszélgettek az asszony családjáról, a korábbi útjairól, amikor a hirtelen fékezéssel egyidőben Jefferson doktor és a sofőr dühös szitkozódására riadtak. A következő pillanatban feltépték az ajtókat és kirángatták őket a kocsiból.

A kocsit körbevevő fegyveresek félelmetességét megdöbbentően alacsony átlagéletkoruk adta. A vezetőjük sem lehetett több 18 évesnél, a többiek pedig tíz évnél is alig lehettek idősebbek. De kezükben halálosztó fegyverek voltak és a helybéli sofőr rettegve és sírva könyörgött máris az életéért. Jefferson doktor, Maria és Cara némán és a legrosszabbakra elkészülve emelték fel a kezüket.

Pillanatokon belül megfosztották őket a csomagjaiktól. Cara némi megkönnyebbüléssel gondolt rá, hogy az eddigi felvételek már a laptopján vannak, és a memóriakártyát is pont ma reggel cserélte ki, így az eddigi képei biztonságban vannak a bázison. Történjen vele bármi, azok a képek beszélni fognak helyette is az ebben az országban dúló állapotokról. Strapabíró szafari-öltözéke hasadását hallotta, ahogy az egyik gyerek szinte letépte róla a bőr övet. Szomorúan nézte, ahogy a felszerelését  a csoport vezetője a vállára kanyarítja, biztos volt benne, hogy búcsút mondhat a drága kamerának. Amikor Jefferson doktort az egyik fiú némi kiabálás után gyomorszájon vágta a puskatussal, érezte, hogy  a rettegés lassan őrajta is eluralkodik.

***

Heves összecsapásokra került sor a szomáliai fővárosban, Mogadishuban, az Afrikai Unió békefenntartói (AMISOM - African Union Mission in Somalia), valamint az iszlamista milícia, al-Shabab hacosai között. A fegyveres konfliktusra azt követően került sor, hogy a terroristaszervezet nyíltan felesküdött a menekülttáborok lakóinak megtámadására, amennyiben azok nem költöznek vissza a szervezet fennhatósága alatt lévő területekre. A incidens során a lázadók hat katonája vesztette életét.

Minderre pontosan egy nappal azt követően került sor, hogy az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP - World Food Program) újra megkezdte elsősegélyezési akcióját.

A békefenntartók sikereinek köszönhetően nem pusztán a menekültek lesznek nagyobb biztonságban, hanem a segélyszervezetek is, hiszen így a jövőben az al-Shabab akadályoztatásai nélkül, könnyedén eljuthatnak a rászorulókhoz.

Szomáliában napokig tartó tűzharcot vívott az éhezést továbbra is tagadó iszlamista al-Shabab és a gyenge átmenetei kormány. Az összecsapás végül a lázadók fővárosból való kivonulásával zárult, a milícia mégsem beszél vereségről, csupán harci taktikájuk változásairól. Mogadishu azonban még továbbra sem a nyugalom városa, a kormányerőket segítő békefenntartó egység erősítést kér az Afrikai Uniótól. Az al-Shabab szóvivője egy helyi rádiónak azt mondta, hogy kizárólag csak a fővárosból vonják ki csapataikat, így Dél-Szomáliában és az egyéb területeken fennmarad a milícia hatalma, a visszavonulás egyetlen célja az ellentámadásra való felkészülés. Mindennek ellenére a kormány a mai napon kijelentette, hogy hajlandó amnesztiát adni azoknak a harcosoknak, akik leteszik a fegyvert és szakítanak az al-Shabab radikális nézeteivel. . Bár a főváros 90-95 százaléka most a kormányerők kezében van, a lázadók gerillaharcmodora és kiszámíthatatlan öngyilkos merényleteik miatt a városban még mindig nem beszélhetünk teljes biztonságról. 

A menedék 40.

Robert nézte a hihetetlenül egyszerű csomagot. –Te ennyi holmival akarsz elutazni? Hiszen még a fotós táskád is majdnem nagyobb, mint ez. – bökött a bőröndre.

Cara mosolyogva nézte át a listát, amit a kapcsolattartója küldött neki. Tényleg csak a legszükségesebbeket vitte magával, hiszen nem divatbemutatóra utazott. A munkájához és az éghajlathoz megfelelő néhány alap holmi, fehérnemű rejtőzött a csomagban. Volt már hasonló területen megbízása, pontosan tisztában volt vele, hogy mire lesz szüksége. Aztán a férfi fal mellé állított hajókoffer méretű bőröndjére esett a pillantása. A három hetes forgatásra rengeteg cuccot pakolt be, mintha Franciaországban nem szerezhetne be bármit, amire szüksége van.

-Akkor vinnék csak nagyobb bőröndöt, ha abba téged is becsomagolhatnálak. – mondta nevetve és Robertnek nem is kellett több, magához húzta.

-Valami hasonlóra gondoltam. A fele cuccom itthon hagynám, ha helyette téged rakhatnálak a csomagba. Már most hiányzol. Olyan hosszú lesz ez a három hét!

-Nem lesz hosszú, mert rengeteg dolgod lesz, időd sem lesz rám gondolni.

-De fel sem tudlak hívni, ettől lesz iszonyú hosszú – adta a durcást Robert.

-Lesztek ott elegen, majd valaki biztos eltereli a figyelmedet – suttogta Cara és Robert azonnal tudta, hogy Amanda Newtonra gondol. 

Hát igen, Amanda. Tőle ő maga is tartott egy kicsit. Az első találkozáskor nyilvánvalóvá tette, hogy tetszik neki és azt is, hogy a flörtölésben egy cseppet sem zavarja, ha a férfinak barátnője van. Három hét alatt, összezárva egy csodás természeti környezetben, Amanda biztosan nem fogja kihagyni a szerinte kínálkozó alkalmat. Ő pedig megint feszenghet, hogy hogyan tartsa távol magától, amikor megsérteni sem akarja, hiszen kulcsfontosságú jelenetekben lesznek egymás partnerei. Szerencsére egyikben sem kell ágyba bújnia vele! Látva a nő elszántságát, ez komoly megnyugvással töltötte el Robertet.

Ezzel a nővel itt, aki még mindig a laptopját bűvöli, viszont már nagyon szívesen ágyba bújna.

-Gyere, már mindent összepakoltál, mindent leellenőriztél, minden menetkész, most már igazán ideje, hogy rám figyelj!

Odaült Cara mellé a kanapéra, a füléhez hajolt, ajka Cara nyakát borzolta és miközben a nevét suttogta, a forró lehelet szinte égette a lány érzékeny bőrét. Amikor Cara megpróbált elhúzódni, Robert felemelte az állát, maga felé fordította és szája rátapadt az ajkára, csaknem harapta; nyelve szétfeszítette a fogsorát, és Cara megadta magát. A férfi ujjai a fülcimpák mögötti érzékeny területeken jártak, aztán a lány nyakán át a még érzékenyebb területek felé kalandoztak. A nagyon is könnyen ingerelhető helyek a vágy ezer apró szikráját lobbantották lángra és Cara biztos volt benne, az ágyig ma sem jutnak el. 

*

Robert bosszúsan csapott a bőrrel borított ülésre. A fene egye meg! Hiába indult Cara hajnalok hajnalán, mégsem tudta bekísérni a reptér épületébe, mert itt folyamatosan olyan nyüzsgés van, hogy inkább nem kockáztatott. Michael Letterman testőrként dolgozott mellette amióta Dean a nyugalmas visszavonulást és Stephaniet választotta, és most tulajdonképpen szívességet tett, hogy Carát kísérte a beszálláshoz. De a tegnapi újságban megjelentek után szükség volt erre a kíséretre.

Jeff Hollins csókja  egy szemfüles fotósnak köszönhetően a címlapon köszönt vissza. Ő pedig volt olyan mazochista, hogy végignézte és végig is olvasta az egész szennyes kitalálmányt. Amikor az  életéről van szó, valahogy belé bújik a kisördög, hogy el kéne olvasni, mit írnak. Szinte kényszere volt arra, hogy megtegye. Olyan volt ez, mint amikor az ember elkezd lekaparni egy sebet. Tudja, hogy nem szabad, mégis megteszi, mintha valami furcsa függőség kerítené a hatalmába. Közben pedig keservesen próbálja abbahagyni.

A fotók önmagukban nem jelentettek különösebb szívfájdalmat, mert ő maga is szemtanúja volt a dolognak, de a hozzá költött szövegtől felfordult a gyomra. Már eleve attól, hogy annyi év után ugyanaz a lesifotós kapta lencsevégre Carát Hollinsszal, aki annak idején Kristent Sanderszel. És nem átallotta erre felhívni az olvasók figyelmét is, majd megalkotni a nagyszerű következtetést, hogy őt bizony ilyen könnyű jégre vinni. És nem magyarázkodhat, hogy mennyire más a szituáció most, mint akkoriban volt. Nem, nem fogja megtenni a sajtónak azt a szívességet, hogy válaszol erre a szemétre, mert akkor soha nem lesz vége. Oké, inkább higgye a fél világ, hogy ő egy ilyen szerencsétlen hülye, akit a nők zsinóron rángatnak, és ott vernek át, ahol csak akarják.

Cara pirulva üldögélt az első osztályon. Az ügynökség persze olcsóbb jegyet vett neki, de Robert nem hagyta békén, amíg át nem cserélték a jegyet. Idegen volt neki a szituáció, ahogy minden percben a kedvét keresik, az igazat szólva jobban érezte volna magát, ha csendben megbújhat a névtelen tömegben. Már a beszállás egy rémálom volt. Úgy tűnik, Los Angelesben mindenki, a jegykezelőtől a hajnali járat utasaiig, olvasta azt a szennylapot és most érdeklődve figyelték, ki ez a nő, aki a mesebeli herceget csalja. Szegény Robert! – gondolta sóhajtva. Annyira szeretne normális életet élni, de egyszerűen képtelenek őt békén hagyni a fotósok és újságírók, mintha nem lenne érdekesebb és fontosabb hír a szerelmi életénél. És ha legalább igaz lenne, amit összeirkálnak, de hát kitaláció volt minden sor, és ezt Caránál jobban nem tudhatta senki. 

Jeffre már nem haragudott, bár ha csak egy kicsit is jobban uralkodik magán, sok kellemetlen percet megspórolhatott volna mindannyiuknak. Molly jutott eszébe, hogy vajon hiányoznak-e neki, aztán hogy a gondolatait lekösse, elővett egy könyvet, ami a harmadik világban dühöngő éhínségről szólt. Nem a legvidámabb olvasmány – húzta el a száját, de talán felkészíti lelkileg a rémségekre, amik várják.

*

Robert hátrahajtotta a fejét az ülésen és igyekezett kizárni a gondolataiból a környezetét. Cara két napja utazott el, azóta semmi híre nem volt róla. Fogalma sem volt róla, hogy Szomáliában ennyire rossz lenne a helyzet, vagy Cara szándékosan próbált egy kis távolságot tartani. Ha az utóbbi történt, akkor azért majd elmagyarázza neki alkalomadtán, hogy nagyon nem jó módot választott. Aggódott érte, bár a hírekből már tudna róla, ha bármi gond adódott volna. És hiányzott, veszettül hiányzott. Nemcsak a teste, ami tagadhatatlanul függővé tette – mosolyodott el a gondolatra – de talán még ennél is jobban a puszta társasága. Hogy valaki várja otthon, hogy ne egyedül üldögéljen esténként, hogy valaki meghallgassa a gondolatait és reagáljon azokra, hogy éjszakánként egy adakozó testhez simulva tényleg pihenni tudjon. 

Nem értette Carát, miért esik időnként pánikba, hogy nem ő a megfelelő társ a férfi számára, hiszen már számtalanszor mondta el neki, hogy ő minden, amire szüksége van. Egy félresikerült házasság még nem lehet elég indok erre a bizonytalanságra, mert ilyen alapon ő maga is üldögélhetne az élete romjain és berendezkedhetne hosszú távon a magányra. De ennyire még Kristen sem utáltatta meg vele az életet.

A forgatási rendet átlapozva látta, hogy a három hét közepe táján lesz néhány szabadnapja és keserűen gondolt rá, hogy miért éppen Afrikába vitte Carát a megbizatása, hiszen oda nem követheti csak úgy, a megfelelő oltások nélkül. Kénytelen lesz kitalálni magának valami értelmes elfoglaltságot, mert munka híján még elveszettebbnek fogja magát érezni. Talán a szüleihez kéne hazaugrani, ők közel is vannak, meg hát – gondolt rá némi lelkiismeret-furdalással – elég régen járt otthon, mostanában inkább a szülei jöttek utána.

*

A forgatás meglepően jó hangulatban, gördülékenyen ment a maga útján. A feladat érdekes volt, a kollégák szimpatikusak, egyedül Amanda jelentett némi nehézséget. Csak az első hétre érkezett és igyekezett is kihasználni a rendelkezésére álló rövid időt, hogy Robertet is kitűzhesse a gyűjteményébe. Robert azonban rendületlenül kitartott, esténként a műszakiakkal vacsorázott, néha a rendezővel bonyolódott félbeszakíthatatlan eszmecserékbe a francia filmművészet gyökereiről, máskor  a Bertucciot alakító Christian Clavier szállására vette be magát, és együtt böngészték a netet, ki-ki a maga érdeklődésének megfelelő témák után kutatva, vagy a francia borokkal ismerkedett a férfi szakértő közreműködésével. Amanda végül feladta és durcásan utazott vissza az Államokba. 

Az operatőrök vezetője az egyik közös vacsora alkalmával elárulta, hogy az öccse is Afrikában dolgozik, az Ensz egyik segélyszállítmányát kíséri, úgyhogy elsőkézből voltak információi arról, milyen nehéz kapcsolatot létesíteni a kint lévőkkel, és onnantől együtt figyelték a híreket. Robert elolvasott mindent, amit Szomáliával kapcsolatban a hírportálokon talált, és megdöbbenve látta a szinte elképzelhetetlen nélkülözés képeit. Mit tud még Cara megörökíteni ebből a rettenetből? – gondolt néha rá.

Amikor már a második hét telt el anélkül, hogy Cara jelentkezett volna, már komolyan aggódni kezdett. Éppen a szüleinél volt Londonban, amikor vacsora után a híradó elé telepedett le a család, és a képernyőn egyszer csak a lány útlevélfotója jelent meg. Robertben nemcsak a megkezdett mondat, de a levegő is bent szorult. Édes Jó Istenem, add, hogy ne legyen baja! 

De a bemondó hivatásos közönnyel éppen a lelkét tépte darabokra, amikor arról számolt be, hogy a segélyszervezet néhány tagját, köztük az éppen ott tartózkodó Cara Hamilton fotóst is, fegyveres támadók a tegnapi nap folyamán ismeretlen helyre magukkal hurcolták. Követelésüket még aznap eljuttatták a hatóságokhoz, és bár a kormány hivatalos álláspontja szerint terroristákkal nem alkudoznak, de a háttérben már egészen biztosan folynak a tárgyalások.  

Amikor a bemondó azt kezdte taglalni, hogy a lány amúgy a híres színész, RP aktuális barátnője, aki miatt a férfi előző, hosszú évek óta kolléganőjével fenntartott kapcsolata is felbomlott; Richard a fejét csóválva kikapcsolta a készüléket.

-Hiénák! Ennek már végképp semmi köze nincs a hírekhez, mi a fenének kellett ezzel előhozakodni? Ráadásul nem is igaz. – sóhajtott, miközben a fiát nézte, aki a hírtől sokkoltan csak ült és remegő kezével a haját túrta. 

A menedék 39.

Jeff nevetve nyújtotta a kezét a lány felé, miközben a két kutyát igyekezett tőle távoltartani. Mire végre talpra rántotta, vigyorogva porolta le róla a homokot. A mozdulat szinte meghitt volt, és bár nem tervezte előre, de már képtelen volt megálljt parancsolni magának. Hetek óta nap mint nap találkoztak a parton, mostanra minden önfegyelme elhagyta. Magához húzta és egy pillanatig a szemébe mélyedve a szájára hajolt. Cara ijedten bontakozott ki az öleléséből.

-Ne, Jeff, ezt ne! Azt hiszem most jobb, ha mi hazaindulunk. Molly, gyere! – kiáltott zavartan és máris hátat fordított és elindult a ház felé. Jeff ijedten kapott utána.

-Bocsás meg! Nem tudom, mi ütött belém. Csak annyira helyes voltál, ahogy a homokban landoltál, tényleg, nem akartalak megbántani. Hiszen ma van a napja, hogy hazaviszem magammal Mollyt, nem emlékszel?

Cara visszafordult és a lemenő nap fényében hunyorogva nézte.

-Lehet, hogy nem is olyan jó ötlet, Jeff. Tudod, hogy nem vagyok független. A barátommal nagyon jól megvagyunk, és nem érdemli meg, hogy a háta mögött idegen férfiakkal flörtöljek. Most egy pillanatra vesztetted el a fejed, de innentől nekem mindig az járna a fejemből, hogy mikor ismétlődik meg újra a dolog. Ez így már nem játék, jobb, ha inkább nem találkozunk. Molly miatt ne aggódj, megoldom. Szia! – azzal hátat fordított és gyors léptekkel hazafelé vette az irányt.

Jeff a fejét tudta volna a falba verni, ha lett volna erre alkalmas felület a közelben. Szomorúan nézte a lány hátát, ahogy egyre jobban távolodott. Kár volt ezt a barátságot kockára tenni a pillanat hevének engedelmeskedve. Aztán gondolt egyet és lassan poroszkálva utána indult. Nem akarta beérni, csak azt figyelte, melyik házhoz kanyarodik le. Aztán megfordult, magához füttyentette Melákot és hazaindult. Útközben a tervét színezgette, ahogy majd visszaszerzi a lány bizalmát.

A homokdűne takarásában hasaló fotós áldotta a szerencséjét. Már elege volt belőle, hogy löttyedt hasú sztárokat kapjon lencsevégre, valami izgalmasabb témára vadászott. Végre egy használható fotó! Automata gépének köszönhetően egy egész sorozat készült a legjobb pillanatról. Még nem tudta, hogy ki ez a pasas, de nem lesz nehéz kideríteni. Felkapta a táskáját és a nyomába szegődött. A párocska másik felét nagyon jól tudta, hol találja, hiszen egy ideje már figyelte őt is és híres barátját is. Még ellő néhány képet, aztán talán lassan össze is áll a sztori, ami elég nagyot durranhat, ha a megfelelő történetet kerekíti hozzá. A háttérmunka mindig nehezebb, mint a fotókat elkészíteni, de nem akart támadási felületet hagyni. Ha kijön a dologgal, annak támadhatatlanul meg kell állnia a lábán. Több hibát nem fog elkövetni. Szinte sajnálta a színészt, amiért másodszor is ő fogja pellengérre állítani, hacsak közvetve is. Tulajdonképpen lassan kifejezhetné neki a köszönetét, amiért helyette is lát és hall. Mert úgy tűnik, nők tekintetében a srác hajlamos a rossz választásokra.

Cara meglepve vette észre Robertet, ahogy lábait hanyagul az asztalra téve egy üveg sörrel az óceánt nézi. Az asztalon teríték és két karcsú gyertyatartó volt, utóbbiek felborulva a tányérok között. A lány a homlokát ráncolva ment oda hozzá és tekintetében néma kérdéssel lelökte a férfi lábait az asztalról, aztán felállította a gyertyákat is.

-Bocs, hogy késtünk, de nem tudtam, hogy ünneplünk valamit.

Robert grimaszt vágva megrántotta a vállát.

-Nem ünneplünk semmit, csak gondoltam, olyan kevés időnk van már az utazásod előtt, eltölthetnénk egy romantikus estét itthon kettesben, de látom, neked jobb programod volt. – és fejével a mellette lévő széken fekvő távcső felé intett.

A francba, az nem lehet, hogy pont azt a pillanatot látta, amikor Jeff… - gondolta ijedten Cara. Már éppen belekezdett volna a magyarázkodásba, amikor a bejárat felől felhangzott a csengő hangja.

-Majd kinyitom. – sóhajtotta és nem vette észre, hogy a férfi is felállt, és az utolsó kortyokat legördítve a torkán utána indult. Cara kitárta az ajtót, aztán majdnem be is csapta. Ez nem lehet igaz!

-Jeff, nahát, mit keresel te itt? – nézett rá zavartan, de a férfi már nem rá figyelt, ha a háta mögé.

Robert kicsit gúnyos hangon érdeklődött:

-Miért nem hívod be a barátodat, Cara? Ne ácsorogjunk már az ajtóban, nem igaz?

-Bocsánat a zavarásért Mr. Pattinson, csak a kutyáért jöttem. Cara mondta, hogy mindketten elutaznak és Mollyt panzióba adják. Én meg szívesen vigyáznék rá az alatt az idő alatt, a kutyámmal nagyon jól kijönnek. Mondtam is Carának, de nem akarta addig nálam hagyni, amíg nem beszélnek róla.

Robert az egész szövegelésből egyetlen dologra tudott koncentrálni. Mi a fenéért emlegeti ez a műmacsó Carát állandóan a keresztnevén? Neki legyen csak Ms. Hamilton, az istenit! Nagyot szusszant, hogy valamit mondjon, aztán rájött, hogy tulajdonképpen fogalma sincs róla, mit akar mondani. Mert ami a szája szélén volt, azt inkább megtartotta magának.

-Jöjjön be, éppen most került szóba a dolog és nem kívánhatjuk ingyen, hogy ekkora szívességet tegyen. – mondta a lehető legudvariasabb hangján, amit színészi kelléktárából rögtönözni tudott.

Jeff belépett és követte a terasz felé tartó házigazdát. Molly lelkesen szaglászta körbe, a barátját keresve. Cara a szemét összehúzva követte a két férfit. Robert éppen egy veszekedést igyekezett kirobbantani, mert a távcsöves kukkolást még a lány nem emésztette meg, amikor a csengő megszólalt; és most nagyon olyan érzése volt, hogy a veszekedés ki fog törni, csak éppen a részt vevők száma növekedett Jeffnek köszönhetően. Idegességében a pólója alját markolászta és a két férfit nézte meredten, akik éppen leültek az asztal mellé.

-Vacsorázott már? – nézett kérdőn Robert a férfira, aki a legnagyobb nyugalommal mondott nemet és zavartalanul elfogadta az invitálást. Cara kiegészítette a terítéket és kivitte az ételt, de csak kínált, az ő étvágya teljesen elment. Éppen Jeff mesélt az edzőteremről, amelyet két évvel ezelőtt nyitott és a szomszédaik közül a legtöbben meg is fordultak benne. Robert szabadkozott, amiért ő nem volt köztük, de neki már hosszú évek óta megvolt a magánedzője, akit nem akart cserbenhagyni. Cara feszengve üldögélt közöttük, egyre csak a bomba robbanását várta és ettől percről percre idegesebb lett. Végül már nem bírta tovább és felpattant.

-Nem kéne feltartanunk Jeffet. Mollyért jött és Melék már biztosan nagyon várja otthon.

Robert felvont szemöldökkel nézett rá, aztán jelentőségteljesen Jeff tányérja felé biccentett.

-Azért a vacsoráját még megeheti, nem?

-De megeheti, hogyne. – fortyant fel Cara, aztán a gyertyatartókban meggyújtotta a gyertyákat, aztán leviharzott a lépcsőn a strand felé.

Jeff letette a villát, aztán Robertre nézett. –Nézze, nem tudom, mi a baj, de nem szeretnék zavarni. Viszem Mollyt és akkor nyugodtan meg tudják beszélni a dolgot. Úgyis látom, hogy megzavartam valamit, szóval…

-Jó, hogy jött, mert különben valószínűleg itt ordibálnánk egymással. De ha már itt van, akkor had kérdezzem meg, mióta vannak ilyen jóban Carával? – nézett rá Robert a gyertyafényen keresztül.

Jeff bronzszínű bőre mélyebb árnyalattal jelezte, hogy elpirult. –Nézze, Cara egy nagyon kedves nő, a kutyák jól megértik egymást, összebarátkoztunk. De csak ennyi, nem kell féltenie tőlem az érdekeit.

-Hát, az előbb nem egészen erre a következtetésre jutottam. – Robert a fejével a távcső felé biccentett. –Itt vártam rá, és a távcsővel kerestem, hogy tudjam, mennyi idő még, amíg hazaér. Aztán láttam, ahogy maga megcsókolja. Mit mondjak, kicsit felborította a mai estével kapcsolatos terveimet.

Jeff nagyot sóhajtva megvakarta a fejét. –Nézze, ez nem egy viszony. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy elvesztettem a fejem, de olyan aranyos volt ott a homokban. Nem akarom pont magának ecsetelni, hogy micsoda ritka kincs a barátnője, biztosan tisztában van vele maga is. Éppen ezért azt hiszem, most jobb lenne, ha utána menne. Én is összezavartam, a maga ellenszeve meg szinte kézzel tapintható. Én elviszem Mollyt, tényleg szívesen vigyázok rá, maguk meg beszéljék meg, de még egyszer mondom, Cara nem hibás semmiben. – azzal felállt és Mollynak füttyentve ő is a part felé indult.

Robert az asztalra könyökölve nézte még egy ideig a gyertyák fényét, aztán megnyálazta az ujjait és eloltotta őket. Fogott egy takarót és a víz mellett magányosan ácsorgó lány alakja felé indult.

Cara a vizet nézte és nem volt hajlandó oldalra fordulni. Mélyen bántotta már a feltételezés is, hogy ő mással hetyeg, de Robert érthetetlen és idegesítő nyájaskodása a másik férfival meg végképp az agyára ment. Jeffre is dühös volt, mert lehetetlen helyzetbe hozta. Pedig nyilvánvaló volt, hogy Robert ma este el akarta bájolni, a teríték és a gyertya ékes bizonyíték volt a próbálkozására. A fene egye meg! Két nap múlva elutazik, és egymással kellene tölteniük minden pillanatot, ehelyett meg itt feszül közöttük most már ez a dolog is. Érezte a férfi melegét a teste mellett és legszívesebben hozzábújt volna, de azt akarta, hogy Robert ismerje be, oktalanul volt féltékeny.

Robert abszolút vesztesnek érezte magát. A vacsora siralmasra sikerült, és ebben jelentős részt vállalt azzal, hogy behívta azt a fajankót, aki mellesleg érettebben kezelte az egész helyzetet, mint ő maga. Pedig ma este el akarta bűvölni a lányt, visszahozni valamit a montanai romantikából, ahol azért bizonyíthatott, hogy nem teljesen reménytelen eset, ha egy nő meghódításáról van szó. Kényeztetni akarta Carát, éreztetni vele, hogy mennyire szereti, kívánja. Aztán kézbe vette azt a francos távcsövet és a mesebeli herceg csúf békává változott. Most pedig jó szokása szerint fogalma sincs, mit mondhatna, amivel semmissé tehetné az elmúlt óra feszültségét. Aztán észrevette, hogy a lány megremeg, ezért átölelte a vállát és a takarót magukra terítette. Az első apró kis győzelem megvolt: Cara nem húzódott el.

-Tudom, hogy nehéz eset vagyok. – szólalt meg halkan. -Nem tehetek róla, hogy egy pillanat elég hozzá, hogy féltékeny legyek, ha rólad van szó. Annyira szerettem volna emlékezetessé tenni ezt az estét, de már megint egész máshogy sikerült, mint ahogy elképzeltem. Tom hibája az egész, mert a francnak se kell az a hülye távcső. Úgy örültem, hogy megtaláltalak a parton, aztán a következő pillanatban az a hólyag felhúzott és megcsókolt. A lila köd olyan hamar szállt le az agyamra, hogy ha ez olimpiai sportág lenne, akkor jó eséllyel indulhatnék az aranyért. Amikor meg még meg is jelent itt, hát, az érdekes érzés volt. Már éppen kezdtem magamba szállni és tervezgettem, hogy hogy lendüljünk túl azokon a nehéz perceken, és akkor udvarias házigazdává kellett alakulnom, és …

-Nem kellett volna udvarias házigazdává alakulnod, Robert! – vágott a szavába a lány. –Nyugodtan becsaphattad volna előtte az ajtót. De te mindenkivel udvarias vagy, csak én élvezem a kiváltságot, hogy hallgathassam a szemrehányásaidat.

-Cara! Ne haragudj! – ölelte magához a férfi. Ne bántsuk egymást! Annyira fogsz hiányozni, szerintem már most is attól vagyok ideges. Elhamarkodottan ítélkeztem, bár, ebben semmi újdonság nincs, de próbáljunk meg túllépni a dolgon, gyere, menjünk haza!

-Egyszerűen nem tudom, mit akarsz, Robert. – suttogta a lány.

-Pedig annyira egyszerű. Téged! – mormolta a férfi, ahogy hozzáhajolt és megcsókolta.

Cara tisztában volt vele, hogy már megint nem beszélték ki a dolgot, de mivel Robert csókjában ott égett az este ígérete, úgy döntött, majd egyszer máskor visszatérnek ezekre a dolgokra. Teste önkéntelenül is Roberthez simult, akit már az ösztönei irányítottak, nem is gondolkodott. Mindenki jobban járt így. A férfi még időben eszmélt rá, hogy a strandon ölelkeznek, ezért aztán felkapta Carát és a ház felé indult vele. A puha homokon kifulladva ért a lépcső aljához.

-Életem, nagyon szerettem volna valami romantikus gesztust gyakorolni, például felrohanni veled a hálószobáig, de azt hiszem, jobb, ha a saját lábadon mész, mert különben lőttek az este további részének – szuszogott kimerülten. Cara nevetve húzta maga után.

A hálószobában Robert a farzsebében tapogatózva egy kis csomagot dobott az éjjeli szekrényre, miközben Carát csókolta és a ruhadarabjaitól próbálta megszabadítani. Amikor már semmi nem volt a lányon, végig fektette az ágyon és a bokájától indulva apró harapásokkal, égő csókokkal haladt egyre feljebb. Ujjai úgy játszottak rajta, mint a kedvenc hangszerén és Cara lehunyt szemmel adta át magát a gyönyör érzésének. Amikor már arra számított, hogy nemsokára atomjaira hullik, a férfi eltávolodott tőle és hamarosan egy feltekert óvszert nyomott a kezébe.

Cara még ebben a félig öntudatlan állapotban is szerelemtől eltelve gondolt rá, hogy Robert mégis csak gondolt a védekezésre. A múltkori veszekedésük után meg volt győződve róla, hogy elfelejti vagy nem is foglalkozik vele. Amikor a kezébe fogta, pirulva gondolt rá, hogy korábban soha nem érezte ezt ennyire érzéki élménynek. Olyan volt, mint egy szenvedélyesen kimondott „igen” a szeretkezésükre. Óvatosan felgörgette a vékony gumit, miközben teljesen el volt varázsolva attól, ahogy Robert reagált rá. A férfi egyszer csak elkapta kacéran kalandozó ujjait, vadul hanyatt fektette, csodás szürke szeme égett a vágytól.

-Cara játszhatsz velem, amennyit csak akarsz – később! De most, mielőtt az őrületbe kergetsz, beléd akarok temetkezni. – mondta a vágytól fojtott hangon, miközben lassan fúrta magát mind mélyebbre. A lány ívbe hajlott háttal élvezte a mind vadabb mozgást, a gyönyör perceit és a szerelmes szavakat. Amikor már úgy érezte, hogy a szívük is egyszerre dobban, az orgazmus elragadta és érezte, hogy a férfi az utolsó vad rohamában vele együtt elszállt. Kimerülten és boldogan feküdtek egymás karjában, levegő után kapkodva, teljesen leizzadva.

-Szeretlek, Cara! – suttogta Robert és kicsit felemelkedett, hogy a lány testét újra kényeztetni kezdje.

-Hé, mondták már neked, hogy nem lennél alkalmas szerzetesnek? – nevetett a lány és a kezét játékosan lesöpörte a testéről.

-Most ne vicceld el, mert komoly dolgokat akarok mondani neked! – koppintott az orrára a férfi. –Komolyan gondolom, hogy szeretlek. Éveken át meg voltam győződve róla, hogy szeretem Kristent, de soha nem vallottam be neki, hogy érzek. Talán egy pszichomókus tudna ezzel kezdeni valamit, de nekem fogalmam sincs róla, miért nem tettem meg. Mindig úgy éreztem, hogy nincs is szüksége rá, pedig ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Azt hiszem, ez az egész csak egy álom volt, nem volt igazi szerelem. Amíg veled nem találkoztam, fogalmam sem volt róla, hogy így is lehet érezni. Ha igazán szerettem volna, talán soha nem akar rajtam kívül mást, vagy ha mégis, akkor talán harcoltam volna érte. De nem voltak iránta olyan erősek az érzelmeim, hogy eszembe jutott volna bárkivel is harcba szállni. Csak melletted érzem ezt az eszelős birtoklási vágyat. Gyöngédséget, szenvedélyt, nevetést, mindent veled akarok megosztani. És igen, néha talán féltékenyen őrzöm a kincsem, nézd el nekem, mert egyedül csak a szerelem vezérel. És néha sajnos olyan dolgokat is megosztok veled, amiktől megkímélni szeretnélek, és ilyenkor csak abban bízhatok, hogy te is szeretsz legalább annyira, hogy ezekkel a hibáimmal együtt elfogadj.

Cara a kezei közé fogta az arcot, amelynek gazdáját mindennél és mindenkinél jobban szeretett. Nézte a vágytól homályos szürke szemeket, és arra gondolt, Robert erős egyéniség, de ugyanakkor nagyon érzékeny, talán még labilisnak is mondaná, és ezért nagyon sok szeretetet igényel. Tudta, hogy ő képes lenne ezt a szeretetet megadni, mert egyszerűen képtelenségnek érezte, hogy ne tegye. A férfi mondhatott, vagy tehetett bármit, az ő szívét hónapokkal ezelőtt visszavonhatatlanul elrabolta.