A menedék 17.

A partira külön érkeztek, külön vegyültek el, néha összefutottak, semmiségekről beszélgettek, mintha csak a színpadon találkoztak volna először. Ilyenkor Robert ártatlannak ható, szinte véletlen érintésekkel igyekezett mindkettőjüket meggyőzni arról, hogy ez az egész nem álom. Bárkivel beszélgetett, fél szemmel mindig Carát figyelte. Marco szerencsére nem bukkant fel, úgy látszik, a fesztiválpalotában lezajlott incidens elvette a kedvét az esti szórakozástól. Ezt egyikőjük sem bánta igazán. 

Cara a fesztiváligazgató karján éppen megállt egy jóképű szőke férfi előtt, aki hódolattal csókolt kezet neki. Robert mély levegőt vett. Ryan Goslingot igazán csípte, de ha most azonnal nem engedi el Cara kezét, kénytelen lesz félrehívni és felvilágosítani, hogy a hölgy foglalt. A lánynak egyértelműen nagy sikere volt. Már az érkezéskor is úgy kattogtattak körülötte a fotósok, mintha ismert filmsztár lenne. Egyszerű szépségével és feltűnő ruhájával sikerült felhívnia magára a figyelmet. Bájos, közvetlen személyisége pedig megkönnyítette, hogy az este gyorsan és kellemesen teljen el. Két óra elteltével azonban egyre többször villant össze a tekintetük, míg Robert jól hallhatóan búcsúzkodni nem kezdett. Cara odament a szervezőbizottság vezetőjéhez és megköszönte a meghívást és a kivételes lehetőséget. Ismerte jól a férfit, hogy néhány dagályos köszönő mondat milyen sokat jelent neki. Utána jobbra-balra köszöngetve határozottan a kijárat felé indult. A palota előtt ringó motorcsónakba már együtt szálltak be Roberttel, aztán a Metropol előtt egymásba karolva szálltak ki.

A recepciós némileg megemelte a szemöldökét, amikor látta, hogy a 201-es szoba közismert lakója hölgytársaságban érkezik; aztán gyorsan rendezte a vonásait, amikor rájött, hogy az illető nem más, mint Marco Pisani volt felesége. Ez akár jókora summát is megérhet, ha a megfelelő számot tárcsázza. Csak még azt nem tudta, melyik legyen az; az ügyvédé vagy Giulioé, aki a mestrei újságnál dolgozik? 

Robert a tökéletes úriembert alakítva látszólag közömbösen sétált Cara mellett fel a lépcsőn és végig a szobájához vezető folyosón. Egyedül remegő keze, amivel a kulcslyukat próbálta eltalálni, árulkodott a benne tomboló izgalomról.  Aztán az ajtó alig csukódott be mögöttük, amikor máris magához rántotta a nőt és a haját félresöpörve a nyakára tapadt.

-Jézusom, Cara! Még öt méter és megbolondultam volna! Ez az este egyszerre volt álom és rémálomszerű – sóhajtotta. Amikor megjelentél, alig bírtam elhinni. Valami városi elöljáróságra vártam, elegáns, idős hölgyre, erre érkeztél Te ebben a csillogó körítésben. Mit mondjak? A lélekjelenlétem majdnem elvesztettem. Ha valaki akár egy nappal korábban azt mondja, hogy veled állok majd közös színpadon, minimum őrültnek neveztem volna az illetőt. Aztán ez a buli… Életem, jobban élvezted, mint én. Egész idő alatt csak arra tudtam gondolni, hogy melyik kollégámat csapjam nyakon, amiért túlságosan ott felejti a tekintetét ezeken a csodás halmokon – simított végig Cara mellein, aki ettől az érintéstől levegőt venni is elfelejtett.  

-Igazán nagyon kedvesek voltak. – zihálta halkan, miközben a nyakkendő takarásában egy gombbal küzdött. Amikor az apró gyöngyház gomb végre engedelmeskedett és átbújt a lyukon, tenyerével a férfi mellkasát simogatta. A puha szőr izgatóan csiklandozta a csuklóját, miközben Robert ujja továbbra is a nyakán kalandozott. 

-Semmi sietség? – nézett fel a férfira egy macska tekintetével. Robert elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Aztán megfogta Cara csuklóját és finoman kihúzta az ing alól.

-Gyere, igyunk valamit! Pezsgő?

-Miért ne?

A minibárban több jól behűtött kis két decis üveg sorakozott, Robert kivett egyet és kinyitotta, majd az asztalkán álló karcsú poharakba töltött a rózsaszín habzó italból. –A találkozásunkra!

-Arra bármikor! – nézett rá vérforraló tekintettel a lány.

-Cara! Semmit nem akarok jobban, mint most veled lenni, de tudnom kell valamit. Ha most együtt töltjük az éjszakát, mikor láthatlak újra? Mikor beszélhetek veled újra? Ha úgy tervezed, hogy megint fedezékbe vonulsz, nem fogadod a hívásaimat és te sem keresel, akkor koccintsunk és hazakísérlek.

-Ez eléggé úgy hangzott, mint valami ultimátum – húzta fel a szemöldökét Cara meglepetten a hirtelen és váratlan fordulattól.

-Azt hiszem, az is. Az őrületbe kerget ugyanis, hogy akarsz is engem, meg nem is. Képtelen vagyok arra berendezni az életemet, hogy a véletlen találkozásainkkor a mennyországba repüljek veled, egyébként meg a pokol tornácán ücsörögjek hónapszám. Ez nem egy kapcsolat, Cara, ez csak szex. És többre tartalak téged is, magamat is ennél. 

Cara hallgatott. Erre nem számított. Azt hitte egész este, hogy abban a pillanatban egymásnak esnek, ahogy becsukódik mögöttük az ajtó, de Robert láthatóan eltökélte magát, hogy tisztázza azt a valamit, ami az eltelt időben kialakult közöttük, és amit még egyikük sem mert a nevén nevezni. Semmire sem vágyott volna jobban, mint együtt lenni ezzel a férfival, aki az ébrenlét és az álom legtöbb percében vele volt már eddig is. De bármennyit törte a fejét, nem látta a megoldást. A távkapcsolatokban pedig nem nagyon bízott. Nem akarta azt sem, hogy a férfi lekötve érezze magát, amikor ő nem lehet mellette, és tudta, hogy a szíve szakadna meg, ha Robert esetleg élne ezzel a szabadsággal. Képtelen volt dönteni, mert egyszerűen nem látta a kiutat ebből a helyzetből. Lassan letette a poharát és az ajtó felé indult.

-Nem kell elkísérned!

Robert nézte, ahogy a keze a kilincsre fonódik és végtelenül fáradt, keserű hangon megszólalt.

-Nem hittem volna, hogy el tudsz menni. Te egyszer gyávának neveztél, pedig azt hiszem, alapvetően benned nincs meg a bátorság az élethez.

Cara keze lecsúszott a kilincsről és visszafordult.

-Robert, akkor mondd meg nekem, hogy hogy legyen! Hetek óta ezen töröm a fejem, de nem látom a megoldást. Mondd meg, mit tegyek, mert én csak azt látom, mit nem tudok megtenni!

-Gyere ide! – tárta ki felé a karját a férfi és Cara úgy simult vissza az ölelő karokba, mint aki végre a biztonságos kikötőbe érkezett.

-Nem tudlak elengedni, pedig Isten látja lelkem, megpróbáltam volna, ha azt akarod. De egyszerűen érzem, hogy te magad sem akarod. Megtaláljuk a megoldást Cara. Biztosan megtaláljuk, csak kérlek, ne hadakozz ellene! Az már fél siker lenne. – motyogta a nő hajába. –Na, akkor ennyi dráma után kezdjük elölről! Onnan, hogy bejöttünk az ajtón, gyere!

Az ajtóhoz lépett, maga után húzva Carát. Kinyitotta, becsukta, és magához ölelve a hálószoba felé húzta.

-Gyere! Megmutatom neked a fenséges panorámát, meg azt a hancúrtökélyt, amit a régiek képesek voltak ágynak nevezni. Beleszerettem abban a pillanatban, amikor a szobába léptem. Azt hiszem, tetszett volna nekem Casanova kora.

Cara egyszeriben feledve az előbbi vészterhes perceket, kuncogva követte, miközben lerúgta magáról a tűsarkú cipőremeket. Robert kinyitotta a kis franciaerkély ajtaját és abban a pillanatban megcsapta őket a tenger illata, a kikötő kövein locsogó víz halk nesze, az egymáshoz koccanó gondolák zöreje.

-Meg tudnám szokni. – vett mély levegőt a férfi, aztán visszafordult Carához, aki őt nézte. A szemében tűz égett és valami mély, megmagyarázhatatlan érzelem, ami reménnyel töltötte el.

-Gyere, vegyük le ezt a ruhát, mert amilyen szép, olyan kényelmetlen lehet!

Megpördítette Carát és lassan, a hátát centinként felfedezve és hódolattal csókolva, lehúzta a cipzárt. Hagyták, hogy az anyag a lábuk körül kavarogva a földre hulljon, aztán felkapta a lányt és a baldachin alá fektette.

-Most tökéletes! Ez volt az egyetlen, ami innen hiányzott, egy csábos női test, ahogy rám várakozva fekszik csipkébe csomagolva. – nézte áhítattal a szemében.

Cara szótlanul, hívogatóan kinyújtotta felé a karját, ám Robert szája sarkában megbújó félmosolyával nézett végig rajta.

-Ez az ágy megmozgatja az ember fantáziáját.  - Lassan átsétált a túloldalra, miközben kikötötte a nyakkendőjét és lassan kihúzta az ingnyak alól. Gyors mozdulattal ráhurkolta az ágy oszlopára, majd a két szárat rátekerte Cara csuklóira.  –El ne engedd!

Ledobta a zakóját és kigombolta az ingét, de nem vetette le. Aztán meglazította a nadrágja derekát, és azt is ledobta a zakó mellé a zoknikkal együtt. Szemét közben le nem vette a fekete csipkében pompázó női testről. A félkosaras melltartó semmit nem bízott a képzeletre, kiemelte, szinte felkínálta a lány melleit, az apró tanga pedig végképp hamis illúzióját keltette a felöltözöttségnek. A fekete combfix csipke szegélye pedig csak még inkább a végső célra irányította a figyelmét.

Cara követte a tekintetével és szófogadóan szorongatta a fekete selymet, miközben érezte, hogy a várakozás izgalma mind erősebben önti el.  Robert azonban még mindig nem jött oda hozzá, hanem elfordulva az asztalon matatott. Amikor végre feléje indult, a kezében egy tálka volt gyümölcsökkel. A pirosló eperszemek mellett hatalmas lilás szőlőszemek. Robert feltérdelt mellé és egy epret a fogai közé véve lehajolt hozzá. Cara engedelmesen harapott rá az édes gyümölcsre és a szája szélén lecsorgó levelet Robert nyalta le, aztán felváltva követték egymást az újabb és újabb gyümölcsök. Némelyikkel borzongató hűvös csíkot húzott a lány mellére, volt, hogy kettéharapta, aztán elkente a testén, hogy aztán onnan nyaldossa le. Cara pedig teljesen elveszett ebben az édes kínzásban. Mire a tálka kiürült, már remegett, és éppen ott tartott, hogy elengedi a kezeit béklyózó selymet, amikor Robert kezei vették át a ronggyá gyűrt anyag szerepét.  Leszorította, miközben testével beborította és lassan, a nevét ismételgetve és pillantását fogságba ejtve húzta le róla az utolsó falatnyi csipkét és beléhatolt. 

Úgy tűnt megállt az idő és csak ők ketten vannak a világon, miközben Robert lassú mozgással még tovább szította mindkettőjükben a vágyat. A megkönnyebbülés tengervízként mosta el a félelmeiket és nem maradt más, csak a békés összeolvadás és a fülükben dörömbölő szívdobogás. 

A hajnal így talált rájuk. Cara ugyan már kiszabadította a karjait, de csak azért, hogy még álmában is Robertet ölelje, aki félig rajta fekve ölelésébe zárta. Egy távoli hajókürt hangjára Robert zavartan nyitotta ki a szemét. Hirtelen azt sem tudta, hol van, de az illat, ami körülölelte, megnyugtatta. Cara!

Óvatosan felemelte a fejét és végignézett a lányon. Egyszerűen ide illett, a karjába, az ölelésébe, és Cara nagyon téved, ha ezt hiszi, hogy ezt nem fogja vele rövid időn belül elismertetni. Muszáj, hogy legyen valami megoldás arra, hogy együtt lehessenek, mert nem hajlandó a szerencsében bízni, hogy mikor láthatja újra. Kinézett a tenger felett narancsosan izzó égboltra és számba vette, mit kéne, és mit tudna feladni, hogy a célját elérje, mert nem kívánhatja a lánytól, hogy ő dobjon oda mindent őérte.

Cara a lesütött pillák alól figyelte az elgondolkodó arcot és a hatalmas sóhajból tudta, hogy a férfi nem találta még meg a megoldást.