"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. október 16., kedd

A menedék 31.


Cara nevetve simogatta Molly boldog pofáját, aztán zavartan nézett az elegáns asszonyra, aki az ajtóban állt és őt nézte. Nagy levegőt vett, és a bőröndjét megmarkolva a bejárat felé indult.
Robert lépett ki az asszony mellett és elvette Carától a bőröndöt.
-Az édesanyám, Claire Pattinson, ő pedig … ő Cara, Cara Hamilton.
-Ó, drágám, végre megismerhetlek! Nekünk sürgős beszélni valónk van, azt hiszem, mert képtelen vagyok elhinni, hogy Rob őrült tervét támogatod. Kicsim, azt hiszem, nem is gondoltál néhány dologra, de én egész úton ezen törtem a fejem, így aztán jó is, hogy találkoztunk, mert legalább megbeszélhetem veled is. Na, gyere csak be! Pakoljatok le, aztán vacsorázunk és beszélgetünk. Molly, addig te gyere velem gyönyörűm, megnézzük, akad-e néhány finom falat neked a konyhában! 

Robert mosolyogva nézett az édesanyja után, aki mint mindig, most is pillanatok alatt átvette a parancsnokságot. Molly pedig teljesen behódolva, engedelmesen követte a konyha felé. Richard a vállát vonogatva vigyorgott.
-Hát, Claire már csak ilyen. Egy perce sincs itt, de már mindannyiunkat kiosztott. Sokkal egyszerűbb az élet, ha szót fogadunk neki – grimaszolt vidáman, és a felesége után indult.
Robert tétován ácsorgott a bőrönddel.
-Ha akarod, maradhatsz az én szobámban is. Már, úgy értem, majd én megyek a kisebbik szobába.
-Nem, nem, maradj csak. Úgy értem, maradj csak a szobádban, nekem bőven megfelel a kisebbik. – nyelt nagyot Cara. 

Robert nem erőszakoskodott. Ma úgyis a szüleivel töltik az estét. Ebből is lehet még számtalan bonyodalom, nem akarta tetézni még azzal is, hogy erőlteti a közös szobát.
Kinyitott egy ajtót, ami egy nagyon vidám kis szobára nyílt.
-Hát, ez tulajdonképpen még nincs berendezve, csak amolyan alvós kuckó.
-Nem baj, tökéletes lesz! – bólogatott Cara és egy halvány mosoly suhant át az arcán, a rengeteg színes párna láttán. Remélhetőleg Mollynak nem támad kedve a párnákkal játszadozni. 

Robert letette a bőröndöt a szoba közepén és a lány felé fordult.
-Cara! Annyira sajnálom! Életem legnagyobb hülyesége volt, hogy nem hallgattalak meg. De Kristen olyan biztos volt benne, én meg … nem tudom, hajlamos vagyok az elsietett következtetésekre. Mélységesen sajnálom, hogy úgy érezted nem bízom benned! Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ennyire mély sebet ejtek vele rajtad. Amikor felmentem és nem voltál ott, egy világ dőlt össze bennem, mert addig a pillanatig biztos voltam benne, hogy meg tudjuk beszélni, de akkor úgy éreztem, hogy az első akadálynál cserbenhagytál. Tudom, ez most úgy hangzik, mintha még nekem lenne képem téged hibáztatni bármiért is, és hidd el nekem, erről szó sincs. Csak egyszerűen nem értettem, miért nem beszéled meg velem, ha valami fáj. 

Én ilyen vagyok, hirtelen indulatokkal, meggondolatlanságokkal és még meggondolatlanabb kijelentésekkel. Egy erős nőre van szükségem, aki ha kell, seggbe is rúg, de ha bajban vagyok, mellém áll. Cserébe én is nagyon igyekszem mindezt megadni. És ismerem magam annyira, hogy az első hirtelen reakcióim után, képes vagyok támaszt is nyújtani. Csak azt az első reakciót kell tudnia kezelni a nőnek, aki vállal engem és a hiányosságaimat. 

Amikor kiderült, hogy Mickeynek járt el a szája, nem is véletlenül, hanem merő jószándékból, meg tudtam volna ölni. És magamat is, amiért egyáltalán egy pillanatig is hinni tudtam Kristen vádaskodásának. Annyira szeretném, hogy rendbe tudjuk hozni a dolgainkat! Cara, nem akarlak elveszíteni, és ha ennek az az ára, hogy a többieket veszítsem el, én képes vagyok ezt is megfizetni érted.

Cara türelmetlenül emelte fel a kezét, hogy elejét vegye a további szóáradatnak.
-Most is meggondolatlanságokat beszélsz Robert! Rólam nem tudsz semmit, azon túl, amit elmeséltem neked. Ez lett volna az első akadály, amit közösen kellett volna vinnünk, de már ez sem sikerült. És mégis fogadkozol, hogy ezért képes lennél odadobni régi barátságokat, rokoni kapcsolatokat. Ez őrültség! Most csak frusztrált vagy, mert valamit nagyon szerettél volna, és nem kaptad meg. Ez egy gyerek reagálása, Robert! Egy elkényeztetett gyereké. 

-Ó, Cara, nem hiszem. Én csak képtelen vagyok normálisan megfogalmazni, hogy mit érzek irántad. Felajánlottad a segítséged egy olyan dologban, amiért még a legközelebbi barátaim is őrültnek tartottak, talán csak a családom tudta elfogadni, bár, ők sem fenntartások nélkül. És te vállaltad, hogy mellettem állsz majd. Fel sem fogtam, hogy ez mit jelent, pedig kezdettől fogva érzem, hogy ami kettőnk között kialakult, az nem mindennapi. Önző voltam, mert azt hittem, ha ennyire szeretsz, akkor bármit kérhetek, sőt elvárhatok tőled. És az első jelre azt hittem, az egész csak a szenvedély hevében született ígéret volt, amit megbántál. Értsd meg, magamban nem bíztam, nem benned!
Lassan kinyújtotta a kezét a lány felé, és magához húzta. Az állát a fejére támasztva ringatta, amíg Cara ki nem bontakozott az ölelésből.

-Képtelen vagyok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Talán meg tudom érteni a miértet, de egyelőre még nem tudom feldolgozni a hogyant. Kristen egyetlen szava elég volt hozzá, hogy elveszítsd a hitedet bennem, magadban, ez szinte mindegy is. Még túl erősen kötődsz hozzá; és ezzel a gyerekkel csak még erősebbé válna ez a kötelét. Még akkor is, ha most úgy érzed, hogy a két dolognak nincs köze egymáshoz. Én pedig nem tudnám hónapok vagy évek múlva feldolgozni, amikor rájössz, hogy rosszul döntöttél. 

Robert nézte, szürke szemeiben valami olyan mélységes fájdalommal, ami Cara szívébe mart. Basszus, ez a bocsánatkérés nem olyan egyszerű dolog, mint reménykedett benne. Legszívesebben a karjaiba kapta volna a lányt, hogy a teste nyelvén értesse meg vele, amit – úgy tűnik – képtelen szavakba foglalni. De erről valószínűleg szó sem lehet. Vagy mégis? Reménykedve nézett újra a lányra. Nem, szó sem lehet róla, ennél a hűvös, sebzett, és kemény önuralmat tanusító nőnél nincs esélye. Először a bizalmát kell valahogy visszanyernie, újra és újra magyarázkodnia kell, hiába a fogadkozás, a soha el nem múló szerelmének megvallása. 

Cara hirtelen úgy érezte, le kell ülnie, mert a bánat és a reménykedés közötti tipródás minden erejét kiszívta. Az ágyhoz lépkedett és óvatosan leült a szélére. Robert nézte egy ideig, aztán az ajtó felé indult. Semmi értelme itt nyomnom a sódert – gondolta. A tetteknek kell beszélniük, mert egyszerűen nem találta a helyes szavakat, amelyekkel kifejezhette volna az érzelmeit. A kilincs után nyúlt, de nem lépett ki, hanem csendesen becsukta az ajtót és ráfordította a kulcsot. Amikor visszafordult Cara óriásira tágult szemekkel őt nézte. 

A lányhoz ment, leült mellé és gyengéden a vállait kezdte masszírozni. Az első érintésre megfeszült Cara teste, de aztán érezhetően ellazult. Az egyetértő hallgatás felbátorította a férfit, lehajolt és ajkával megérintette a lány haját.
-Robert, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Beszélnünk kéne, nem pedig a lepedőt összegyűrni.
-Igen, kéne, de nem jut eszembe egyetlen értelmes gondolat sem, amivel meggyőzhetnélek arról, hogy mennyire szeretlek.
Gyengéden maga felé fordította a lányt.
-Most csak arra emlékszem, hogy milyen régen volt, amikor így tarthattalak, amikor megcsókoltalak, amikor a testemmel mondhattam el, mennyire szeretlek, hogy mennyire bízom benned; és hogy mennyire szeretném, ha te is ennyire bíznál bennem. 

Cara felemelte a fejét, a tekintetük találkozott, és abban a pillanatban úgy érezte, hogy a feneketlen szürke mélység, amely lassan teljesen magába szippantotta, képtelen lenne hazudni neki. Ahogy Robert lassan magához ölelte, elfeledkezett az összes feltételről, amit támasztani akart, átkarolta a férfi derekát és a mellére hajtotta a fejét. Robert úgy sóhajtott fel, mint aki az akasztófa alól menekült. Csak ölelte magához a lányt, aztán lassan lehajolt és kissé bizonytalanul megcsókolta, tartva tőle, hogy esetleg elkapkodja a dolgot.

-Annyira sajnálom! – mondta két csók között. –Nagyon sajnálom. Hülyén viselkedtem, tudom. Meg kellett volna értenem, akkor is, ha igaz; de igazából tudnom kellett volna, hogy nem az. De féltem. Azt hittem, hogy a szerelemtől megint gyenge lettem és a nő, akinek a lába elé akarom fektetni az egész világot, megint csak játékszernek tekint. Hogy melletted is úgy végzem majd, mint Kristen mellett, egy gyenge, balga őrült leszek, akinek nincs se önbecsülése, se önuralma, akit egy nő szeszélye irányíthat. 

-Ó, Robert! A szerelemtől nem lesz gyenge az ember, a kölcsönös szerelemtől soha. Mindketten rossz tapasztalatokat gyűjtöttünk az évek során, nem tudunk adni és kapni, ha nem kapjuk meg folyamatosan a megerősítést, de ha hinni akarunk a közös jövőnkben, akkor meg kell tanulnunk megosztani egymással az érzelmeinket, a gondolatainkat.
-Ó, most éppen teljesen rendben van minden. Itt vagy végre velem, érzem a szíved dobogását, minden érzékemet elönti az illatod. De valószínűleg továbbra is rendszeresen pánikba esem majd, magamba zárkózom, és azt fogom várni, hogy kitaláld a gondolataimat, miközben dühös leszek, ha ez mégsem sikerülne. De én nem akarom, hogy így legyen! Azt akarom, hogy mindketten boldogok legyünk! Nem akarlak akaratlanul is megbántani, mert mindennél fontosabb vagy nekem a világon. Még ennél az örökbefogadási dolognál is, még Kristen barátságánál is, ebben soha egy pillanatig se kételkedj. 

Az ajtó felől érkező kopogás megriasztotta őket.
-A vacsora nemsokára kész, de előtte valakinek el kéne vinni Mollyt sétálni – hangzott Richard reszelős hangja. Cara elpirult. –Most biztosan azt hiszik a szüleid, hogy mi itt…
-Á, apám ismer, tudja, hogy egy tutyimutyi alak vagyok, aki a szüleivel teli házban még csókolózni se biztos, hogy mer. – sóhajtott.
Cara felemelte az állát és megcsókolta. –Pedig nem sok hiányzott, hogy megcáfold a tutyimutyiságodat. Na, gyere el velünk sétálni! – azzal felállt és felhúzta a férfit is, aki az előbbi érzelmi kinyilatkoztatásoktól még mindig zavartan egy csókot nyomott az orrára.
-Szóval, akkor van egy kutyánk?

3 megjegyzés:

Bulika írta...

:):):):):):):):):):):):):):):):):):)
Igen így kell ezt csinálni.....
alakul a kis család :)

csez írta...

Az elejét 2x is elolvastam, és csak nem akartam érteni, hogy akkor most mi is vaaaaan?!?!
Aztan elfordult a kulcs, előbb libabőrös lettem, aztán könnyes lett a szemem....
Tutyimutyin már vigyorogtam ;) (remélem, ezt nem beszélitek bele, mert én ezt úgyse hiszem ;) XDDDD )
Köszönet!

zsorzsi írta...

A szombati mozim beindult .Hozom a popcornt .