A menedék 32.

Séta közben lassan lépdeltek egymás mellett, egy kis távolságot tartva, de az első alkalommal, amikor Cara megbotlott egy göröngyben, Robert a karja után nyúlt és magához húzta. Molly boldogan szaglászott előttük, néha előrerohant, de aztán hamarosan jött is vissza, nehogy szem elől veszítse újdonsült gazdáit. Nem beszélgettek, csak hallgatták a kabócák zajongását, az alkonyati neszeket.

-Menjünk vissza! – szólalt meg Robert. –Anyám háklis rá, ha megterített, ne késlekedjünk sokáig a vacsorával. De Cara – fordította maga felé a lányt. –Kérlek, bármit mond erről az örökbefogadási dologról, egyet tudj, ők mellettem, mellettünk állnak, minden segítséget hajlandóak megadni. Bármennyire is próbál lebeszélni majd a vacsora után, szíve mélyén nem gondolja komolyan, úgyhogy emiatt kérlek, ne bizonytalanodj el. De ha Te úgy érzed, hogy mégsem akarod, akkor szólj nekem minél előbb. El tudom fogadni a döntésed, de idő kell, hogy ezt Kristennel is megértessem. Oké?

Cara válasz helyett csak némán bólintott, aztán Molly után kiáltott és lassan visszaindultak a ház felé.

Claire töprengve nézte a fiát és mellette ezt a fura nőt, akit képes Robert őrült ötletében szerepet vállalni. Csinos, fiatal… az asszony képtelen volt megérteni, hogy miért megy bele ebbe az egészbe. Még ha egy idegen gyerek lenne, de pont Kristené… persze hogy támogatja az egy szem fiát, bármilyen őrültséget készül elkövetni, de megérteni soha nem fogja. Annyit azonban máris megérzett, hogy a fiatalok között valami feszültség lehet, mert egy mindenre elszánt szerelmespár nem ilyen visszafogottan üldögélne a vacsora mellett, mint ezek ketten. Még Kristen is felszabadultabb volt. Legalábbis eleinte. Aztán ahogy gyűlt a vaj a füle mögött, úgy lett egyre tüskésebb az ő társaságukban is. De Kristen a múlt! – figyelmeztette magát és mosolyogva nézte, ahogy Robert egy látszólag hétköznapi mozdulattal megsimogatja a lány nyugtalanul reszkető kezét a terítőn. Mitől ilyen ideges ez a lány? – nézte Carát, aztán kinyújtotta a kezét és a lány másik kezéért nyúlt.

-Gyere, kedvesem! Tüntessük el odakint a konyhában a romokat. Kettesben hamarabb végzünk.

Robert sóhajtva nézett utánuk. Istenem, anya, csak óvatosan, ne rohand le! – járt a fejében.

Claire mosogatott, Cara törölgetett, aztán az asszony kezét a mosogatóba lógatva kinézett az ablakon és beszélni kezdett. –Tudod, amikor megszületett, az maga volt a csoda. A lányok már nagyok voltak és azt hittük, nem is lesz több gyerekünk. Aztán amikor már végleg letettünk róla, kiderült, hogy terhes vagyok. Richard végig viccelte a kilenc hónapot, hogy három lányos apa lesz, de tudtam, hogy az sem lenne baj, ő tényleg örülne egy újabb lánynak. Viszont én éreztem, hogy ez a pici fiú lesz. És nem mondtam senkinek. Olyan volt, mint egy kis titok. Az orvos ugyan azt mondta, nem lát semmit, amiből ilyen reményeim lehetnének, de én töretlenül hittem benne. Nem mintha a férjem valaha is mondta volna, hogy szeretne egy fiút, de minden férfi örül, ha tovább viszi valaki a nevét. És én nagyon szerettem volna Richardnak örömet szerezni, mert ritka jó ember. Mindig is irigyeltek érte a barátnőim, mert ugyan ritkán lepett meg virágcsokorral, de mindig ott volt, ha szükségem volt rá. Bármit megtenne a családjáért. A szája ugyan időnként hamarabb jár, mint az esze, de hát férfi, ezt nem is rovom fel hibaként – kacsintott a lányra.

És Robert ugyanolyan, mint az apja. Egy két lábonjáró szív. Igaz, néha elfelejt gondolkozni, de mindig beismeri, ha hibázott. Nem tudom, mi történt köztetek, mert azt látom, hogy a békülési folyamat közepén vagytok … ne is tagadd, felismerem a jeleket, ugyanígy feszengtünk mi is, amikor a szívem egyik része büntetni akarta a férjemet, a másik pedig felszabadultan szeretni. Azt viszont látom Robon, hogy te nagyon fontos vagy neki. És ha ez aggasztott esetleg, akkor megnyugtatlak, fontosabb vagy neki már most, mint Kristen valaha is volt. De az a lány mellette volt az életének egy olyan szakaszában, amikor még a családja sem tudta kellőképpen támogatni érzelmileg. Ez pedig soha el nem évülő érdemeket szerzett neki. De csak mint barát, hidd el nekem! Tulajdonképpen sajnálom azt a lányt, mert képtelen volt felfogni, micsoda kincset kaparintott a kezei közé. Tönkretett valamit, ami pedig erős alapokra épülhetett volna. Ezt csak azért mondom el neked, mert téged még egy kicsit bizonytalannak érezlek. Robert pedig valami rosszul értelmezett büszkeségből talán nem fog magyarázkodni. A lényeg az, hogy egy pillanatig se kételkedj a fiamban, ha azt mondja szeret, azt komolyan gondolja. És nem mondogatja úton útfélen mindenkinek. Neked csak azt kell eldöntened, hogy te komolyan gondolod-e. Mert megérdemelné, hogy boldog legyen végre!

Mintegy befejezésként elmosolyodott, aztán a hűtőszekrény felé indult. -Tiramisut csináltam, remélem eléggé áthűlt, mert már készítés közben legszívesebben beletorkoskodtam volna.

Robert kutatva nézte Carát, ahogy az anyja mögött a tányérokkal egyensúlyozott. Apu rosszalló tekintetével nem törődve kisettenkedett az előszobába, hátha elkap néhány mondatot a kint folyó beszélgetésből, és amit hallott, az az anyja elfogódott véleménye volt vele kapcsolatban. Nagyon szerette volna, ha Cara gondolataiba is belekukucskálhat, de hát anyu mellett szóhoz jutni, ő is tudta, nem olyan egyszerű dolog. 

Várt, várt, miközben az anyja a tányérját pakolta tele a krémes édességgel, amiről elsőre is látszott, hogy jót tett volna neki, ha még néhány órát állhat a hűtőben. Sosem kedvelte különösebben az édességeket, de most tudta, hogy az anyja Cara olasz gyökerei miatt ügyeskedte össze ezt a kávés, tejszínes valamit.

Carára nézett, aki látható élvezettel kapta be az első kanálnyi adagot, aztán a szemét lehunyva élvezte a nyelvén szétolvadó édes krémet. Robert levegő után kapott. A francba! Erről nem volt szó! Olyan vágyakozás fogta el a lány lassan nyalakodó és élvezkedő nyelve láttán, hogy majdnem magára rántotta a terítőt. Letette a kanalát és az asztalra könyökölve nézte, ahogy Cara átadja magát a desszert élvezetének. Egyértelműen hülye ötlet volt a kisszobába vinni a holmiját! – döntötte el magában.

-Rob! – hallotta az anyja hangját valahonnan egészen távolról. Ránézett, de a tekintete olyan homályos volt, hogy az anyja a keze után nyúlt.

-Nem érzed jól magad?

-Nem, nem, semmi baj! Csak azt hiszem, én már jól laktam, egy falat sem fér már belém – tolta el maga elől a desszertes tálkát és közben erősen igyekezett nem Cara felé nézni.

-Akkor add nekem! – nyúlt elé a lány és magához húzta a tálkát, miközben látszólag véletlenül végig simított a kézfején. Robertet csak a nagy nehezen magára erőszakolt önfegyelme tartotta vissza tőle, hogy fel ne hördüljön az érintésre. Oké kislány, ezt a játékot ketten is játszhatják! Igyekezett lehiggadni, amíg Cara végzett az evésnek álcázott kínzással, aztán Molly felé mutatott.

-Anya, azt hiszem, Mollynak túl sok volt hirtelen a jóból, egész biztosan ki szeretne menni.

A kutya a nevét hallva felállt az előszobában és a farkát csóválta. Cara aggódva állt fel: -Majd én kiviszem.

-Elkísérlek, sötét van már kint. – állt fel Robert is, aztán kiengedte maga előtt a lányokat az ajtón. Molly boldogan ugrándozva tűnt el a sötétben, ő pedig azonnal Cara keze után nyúlt, és az istálló felé húzta.

Cara szívdobogva hagyta magát beterelni a félig nyitott ajtón. Odabent meleg volt és a friss szalma illata sokat ígérően ölelte körbe. A férfi karjai nemkülönben. Tudta, hogy csak  pillanatok választják el attól, hogy nemet mondhasson, de egyszerűen képtelen volt. Akarta Robertet mindannak ellenére, ami Los Angelesben történt. Megértette, hogy bár a kamerák és fotósok előtt magabiztosnak mutatja magát, a szíve mélyén bizonytalan, önbizalomhiányos fickó, akinek folyamatosan megerősítésre van szüksége, hogy szeretik, kívánják és cserébe képes a csillagok közé repíteni. 

A férfi szinte abban a pillanatban a szájára tapadt, ahogy a félhomályos helyiségbe beléptek, aztán a csókot meg sem szakítva a legközelebbi box felé irányította. Lehuppant a vastag szalmára és magával húzta Carát is, aki tehetetlenül hagyta magát elcsábítani.

Tett ugyan egy tétova kísérletet, hogy a kutya keresésére hívja Robertet, de aztán elvetette a gondolatot és inkább a selymes hajba túrt, hogy még közelebb érezhesse magához. Robert reszkető kezekkel próbálta kibontani Carát a ruháiból és minden felszabaduló centimétert csókkal melegített fel. Magáról szinte letépte az inget és a pólóját is eldobta valahova maga mögé. Aztán amikor hanyatt dőlt és magára húzta a lányt, rájött, hogy kicsit elkapkodta a dolgot. Atyaisten, ez kegyetlenül szúr – szisszent fel. Egy francos takarót kellett volna idekészítenie, vagy inkább takaróhegyeket,, de most már nem engedi ki Carát a kezei közül akkor sem, ha holnapra úgy fog kinézni a háta, mint aki fakírágyon aludt.

Cara azonban meghallotta a sziszegést és ijedten egyenesedett ki.

-Mi a baj? – simogatta meg a férfi verítékben fürdő arcát.

-Nem érdekes, csak a szalma – suttogta Robert, miközben kezei a lány melleit dédelgették.

Cara lekapta magáról a blúzt, és a férfi feje fölött a háta mögé terítette. –Nem sok, de valamennyire véd – simította végig Robert mellkasát, aztán a tarkója alá nyúlva megemelte a fejét. –Azt hiszem, így még védettebb leszel, ne feküdj le, maradj így ülve!

-Édesem, nem akarlak elkeseríteni, de ez így sem lesz tökéletes. Viszont belehalok, ha nem kaphatlak meg most azonnal, úgyhogy bocsáss meg Cara, de ígérem, odabent kárpótolni foglak.

-Azt már nem! – nyögött fel a lány. –Nem gondolod, hogy hancúrozom veled a szüleid melletti szobában!

-A szüleim is voltak fiatalok, amúgy sem hiszik, hogy csak a kezed fogom, miközben elemészt utánad a vágy.

-Az más, azt nem hallják, de itt...

-Csendesek leszünk, ígérem! – sóhajtotta a szájába Robert, miközben érezte, hogy hamarosan minden lesz, csak csendes nem. Ebben a pillanatban zajt hallottak és mindketten megmerevedtek, aztán Cara halk sikollyal ragadta meg Robert haját, amikor egy nedves orr szimatolta végig a feneke ívét.

-Jézusom, Molly, menj innen, ne is nézz ide! – kacagott fel halkan. Robert átkukucskált a hóna alatt és nevetve ölelte magához a lányt.

-Nem ment el. Itt ül és néz minket. Istenem, így nem lehet, ez rosszabb, mint amikor kamera előtt csinálja az ember, mert ott legalább tudod, hogy nem megy élesben, de ez... Molly, menj már ki! – csattant fel, de a kutya továbbra is kitartóan őket nézte a félhomályban.

-Oké, ennyit a tanyasi romantikáról! – sóhajtott fel Robert. –Feladom. Képtelenség egy kukkoló előtt bizonyítani a férfiasságomat. A filmekben ez olyan nagyszerű ötlet szokott lenni, és mindig is ki akartam próbálni. De úgy tűnik, ez is csak papíron működik, mint a szexpozíciók nagy része. Az is igaz, a filmekben sosem szerepel ilyen kíváncsi kutya. Gyere, öltözzünk fel, aztán majd erről beszélnünk kell kislány, mert még egyszer nem hagyom, hogy elmeszeld az estémet! – borzolta össze Molly selymes kobakját.

Rendbe szedték magukat, s ugyan Robert pólója valahol végleg eltűnt, de viszonylag rendezetten visszaballagtak a házhoz. Claire csak rájuk nézett, aztán mosolyogva folytatta az olvasást; Richard azonban felállt. Töltött magának egy pohár whiskeyt, aztán a fotelhez visszafelé menet kihúzott egy szalmaszálat Robert hajából és a fia fogai közé nyomta. –Emlékeim szerint piszkosul szúr, ha az ember nem visz magával takarót. – kacsintott a fiára, mire Claire bokáig pirulva felcsattant: Richard!