A menedék 44.

Még öt napot töltöttek a kórházban. Az első két éjszakán Robert is ott maradt, de aztán úgy döntöttek, Carának meg kell próbálkoznia egyedül átvészelni egy éjszakát. Enélkül nem lehetnek biztosak benne, hogy otthon is megbirkózik majd a helyzettel, amikor a férfi kénytelen lesz magára hagyni. Az első próbálkozás teljes csőd volt. A lányt rémálmok gyötörték, és a végén, hogy ne nyugtatózzák le, inkább kiült olvasgatni a társalgóba. Az is igaz, nem volt egyedül. Sorstársai, Maria és Jefferson doki osztoztak az éjszakai magányban.

Másnap délután pszichológus látogatta meg mindannyiukat, aztán az éjszakát megint együtt töltötték és közösen felidézték az átélteket, hátha ezzel elűzik a démonaikat. Érdekes volt látni, hogy ugyanazokat a perceket, órákat mennyire másként élték meg,  ugyanazokra a mondatokra ki hogyan emlékezik. Az utolsó éjszakán Cara a szobájában maradt és meglepve ébredt a hajnali derengésre. A rémálmok nem bukkantak fel és végre pihenten, összeszedetten várhatta a percet, amikor Robert oly nagyon várt alakja korán reggel felbukkan az ajtóban.

A férfi is azonnal észrevette a változást, mert végre a lány szemeit nem árnyékolta a kialvatlanság és közös idejük nagy részében nem kellett az álmát őriznie. Cara nagy levegőt vett és mesélt. Az első napok történéseiről, a készült fotókról, a rengeteg szenvedésről, aminek szemtanúja volt, majd végül a fegyveresek felbukkanásáról, a fogságról, a félelmeiről. Robert nem szakította félbe. Remélte, hogy azzal, hogy felszakadtak a gátak, nemcsak a sebeket tépi fel, de meg is szabadul a lelkét és elméjét mindeddig fogságban tartó gondolatoktól.

Nem volt egyszerű az érdeklődő, együttérző vonásokat az arcára erőltetni, amikor legszívesebben kirohant volna a szobából, de kitartott; és Cara hálás kézszorítása volt a fizetség, amiért segített felidézni és feldolgozni a történteket. Amikor a fogság napjairól mesélt, Robert átült mellé az ágyra, magához ölelte és Cara a mellére bújva suttogta el, mennyire félt. De amikor kora délután, a vizsgálatok végeztével hazaindultak, úgy tűnt, a kórházi ágyon nemcsak az apró pöttyös hálóing, de a démonok is ott maradtak.

Hogy ez mennyire nem így volt, arra csak néhány nap múlva döbbentek rá, amikor a szállodát elhagyva rövid sétára indultak Londonban. A Serpentin tó partján üldögélve hangoskodó fekete fiatalok telepedtek le melléjük és Cara szinte asztmatikus rohamot kapott. Robert karjába görcsösen kapaszkodva szinte futva hagyták maguk mögött a társaságot.

Cara is tisztában volt vele, hogy túlreagálta a dolgot, ezért aztán a fotóihoz menekült, hogy lássa, hogy újra átélje a ritka boldog perceket, amiket a fekete kontinensen töltött, és az együttérzés könnyfakasztó óráit, amikor a szenvedőkről készített felvételeket. Robert pedig kikapcsolva a szinte folyamatosan zümmögő telefonját, mellette ült és a kezét fogva tartott vele az emlékezésben.

*

Jasmine tehetetlenül tárta szét a kezét, miközben  a tárgyalásnak éppen egy olyan szakaszában voltak, amikor égetően fontos lett volna beszélnie az ügyfelével. Oké, Rob szólt, hogy mostanában nem lesz elérhető, halasszanak el minden megbeszélést, de Rowland Horowitz nem az a figura, akit ugráltathat az ember. De ha Rob inkább hagyja kifolyni a kezei közül ezt a lehetőséget, akkor ő mit tehetne? A fene egye meg, hogy nem hajlandó fogadni a hívásait! Mi a franc lehet olyan fontos, hogy sosem lehet elérni? Timre nézett, aki alig láthatóan megrántotta a vállát, aztán visszafordult a neves producer felé.  Lesz, ami lesz, de ő fog dönteni most Robert helyett, mert ezt a halat nem hajlandó elúszni hagyni.

-Azt hiszem, Mr. Pattinsonnal való külön egyeztetés nélkül is bátran aláírhatjuk az előszerződést, Mr. Horowitz. Ilyen jellegű felkérése még amúgy sem volt eddig, egész biztos vagyok benne, hogy érdekes kihívásnak fogja látni. – mosolygott kicsit erőltetetten,  és miközben tolla fürgén szántotta az eléje tolt papírokat, arra gondolt, lehet, hogy ezzel az aláírással éppen a felmondását írja alá. Ennek az aláírásnak olyan hírértéke van, ami lehet, hogy már ma benne lesz a hírekben, de a holnapi újságokban egész biztosan, és bármennyire elvonult Robert a világtól, ezzel biztos szembesülni fog.  Ó, basszus, Robert, csak ne most derüljön ki, hogy rosszul mértem fel a vágyaidat! – morogta az orra alatt.

-Biztos vagy benne, hogy Robert el akarta vállalni ezt a szerepet? – kérdezte tőle Tim, ahogy kiléptek a los angelesi ragyogó napsütésbe a hatalmas irodaépület hűvöséből. –A legveszélyesebb akciójeleneteit eddig egy óvodás is bátran eljátszotta volna, te pedig most lényegében egy olyan mélyvízbe dobtad, ahol könnyen kiderülhet, hogy nem is tud úszni. Jasmine, ez a pasi nem egy szuperhős! Ráadásul egy ikont eljátszani, azok után, hogy Daniel Craig felpumpált izomzatát imádhatta a közönség. Oké, a sármja megvan hozzá, de elég lesz ez? Én is hallottam véleményeket, hogy már túlságosan eldurvult a sima modorú titkosügynök, de ennyire visszafinomítani nem biztos, hogy jó ötlet lesz. Ha ezzel bukik, akkor neki vége.

Jasmine megrántotta a vállát.

-Lehet, hogy rosszul döntöttem, de akkor majd elviszem én a balhét.

Tim grimaszolva nézett rá, miközben kitárta előtte a kocsi ajtaját.

-Te is tudod, hogy ez nem igaz. Az irháját minden körülmények között mégiscsak ő viszi a vásárra. Mindenesetre kíváncsian várom a reakcióit, amikor végre felveszi a kapcsolatot a külvilággal. Azt mondják, a barátnője nagyon rossz állapotban volt, amikor kimentették, úgyhogy nem csodálom, ha most nem foglalkozik semmi mással, csak vele. Már azt is csodáltam, hogy Franciaországba visszament befejezni a forgatást. Szerintem a legtöbben szartak volna bele az egészbe. Az is igaz, hogy addig se rágta magát a dolgokon, hanem lekötötte az agyát. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős is tud lenni. Állandóan meglepetést okoz a pasi, úgyhogy lehet, szerencséd lesz és nem repülsz ezért a két filmért.

-Jézusom, tényleg, a másikról már majdnem elfeledkeztem, amíg Mr. Horowitz szúrós tekintetét éreztem magamon. Ijesztő ez a pasi. Az embernek olyan érzése van, mintha egy maffiafőnökkel tárgyalna. Pedig találkoztam már vele és a feleségével egy jótékonysági partyn, és nála kedvesebb partyarc kevés volt a 200 vendég között. Ó, pedig a másik már nagyon kezdés előtt van, azt hiszem Rob volt az utolsó, akiről döntöttek. Éppen ezért nem tehettem mást, mint ott is helyette döntöttem, még ha a végén tényleg repülni is fogok. De most komolyan, szerinted mit tehettem volna? Ryan Goslingot sikerült kiütni a nyeregből, úgyhogy nagyon oda kell tegye magát a srác. De hát te is hallottad, amikor Rob mondogatta, hogy egy igazán ellenszenves szerepre vágyik. Hát, az az lesz. Egy anyát és egy gyereket rémisztgetni és üldözni... nem az a kifejezetten sármőr feladat, bár lesz benne az is. Szerintem menni fog neki. Ő meg majd máskor nem vágyakozik ilyen szerepekre, ha nem gondolta komolyan – vágott Jasmine egy durcás grimaszt, miközben a biztonsági övet markolászta, mert megvolt a véleménye Tim nyaktörő vezetési stílusáról.

–Figyelj, lassan már Rob mellett is nagyobb biztonságban érzem magam a kocsiban, lehetne, hogy életben legyünk még, mire az irodába érünk? – forgatta a szemeit, amikor éppen csak elsuhantak a szembejövő teherautó mellett. Aztán eszébe jutott a másnapi tárgyalás, egy kosztümös kalandfilm. Jézusom Rob, vedd már fel azt a francos telefont, mielőtt elvállalom a nevedben az összes filmet, amit soha életedben nem gondoltál eljátszani! – vigyorgott mindenre elszántan, azon az apró tényen elegánsan és lazán túllendülve, hogy Robert tulajdonképpen beszélt vele, sőt, mintha azt is mondta volna, hogy mondjon le minden megbeszélést a következő két hétben. De hát nyilván nem ilyen fontos dolgokra gondolt. Ha most nem tárgyalnak, két hét múlva már másnak kínálják fel a szerepeket.

*

Robert feltett lábakkal olvasgatta az újságokat és időnként Carára siklott a tekintete, aki elmélyülten dolgozott az afrikai képeken. Határozottan jót tett neki, amikor a múltkor együtt átnézték a fotókat, miközben újra átélte a vidám és szomorú órákat. Mintha napközben is sokkal nyugodtabb, összeszedettebb lenne, éjszakánként pedig tényleg nem volt semmi probléma. Egymáshoz simulva nyugodtan aludtak mindketten. Ő ugyan még félt kezdeményezni, nehogy túl korai legyen a lánynak, de azért örült, hogy legalább magához ölelheti és nyilvánvalóan ez ellen Carának sem volt kifogása. Most,  hogy ez eszébe jutott, azért belehasított a hiányérzet, ami ezzel a testvéri közelséggel mind erősebbé vált. Akarta Carát, a sóhajait, az extázisát és hát igen, nem utolsósorban a saját megkönnyebbülését. Nagyot sóhajtva nyugalomra intette magát, aztán lapozott, hátha talál valami érdekes hírt, ami eltereli a figyelmét a sátrazó nadrágjáról. Talált.

Cara megmozgatta kissé már elgémberedett ujjait. A képek lényegében nyomdakészek. Kiválogatta a számára leginkább tetszőket, egy másik könyvtárba pedig alkönyvtárakba pakolta a különböző helyszínek fotóit. A gépét ugyan nagyon sajnálta, hogy ott maradt a gerillák táborában, de hát érthető, hogy nem azzal voltak a katonák elfoglalva, hanem a megmentésükkel. Áldotta a sugallatot, amiért legalább a memóriakártyát kicserélte és a bázison hagyta, azt a holmijával együtt utána küldték a segélyszervezet munkatársai. Így legalább nem veszett kárba az ott töltött idő. Ráadásul Bryan küldött neki egy fotót, amit ő készített róla még az első napon, amikor megérkezett, és még úgy tűnt, hogy ez a megbízás egy szép emlékké válhat egyszer. A színes ruhákba öltözött asszonyok és ő maga is nevettek valamin, és a férfi ezt a pillanatot kapta el. Robert már el is kérte a képet és a saját laptopjára mentette, ahányszor bekapcsolta, Cara fogadta mosolyogva, és a lány élvezte a férfi arcának apró rezdülését, ahogy minden alkalommal visszamosolygott a képre.  Ránézett, de a férfi most nem mosolygott. Sokkal inkább mérgesnek tűnt, vagy inkább olyannak, akit sokkoltak egy hírrel. Kíváncsian felállt és melléje ült, hogy az újságba leshessen, mi kavarta fel ennyire?

A képet látva elmosolyodott és Roberthez hajolva megcsókolta. Tökéletes leszel Bondnak, James Bondnak.