A menedék 41.

Cara elkeseredetten nézte, ahogy Bryan, a csoport vezetője a fejét csóválva csapta le újra a laptop tetejét. Reménytelen! Ma sem tud Robertnek legalább egy apró életjelet küldeni. Itt az isten háta mögött sokszor még a műholdas eszközök sem működnek. Nemcsak az embereket, a műszaki cikkeket is megviselte a por és a hőség. Drága kameráját féltő gonddal tisztogatta minden nap, hogy aztán másnap újra és újra megismételhesse a korántsem egyszerű műveletet. A képek azonban jók lettek, nagyon jók… már ha szabad egyáltalán a szenvedésnek, a nyomornak a megörökítését bármilyen jelzővel is illetni. Azt hitte, hogy van olyan profi, aki érzelmileg távol tudja tartani magát a mindennapos szörnyűségektől, a felpuffadt gyermektestektől, de már az első napon rájött, hogy ez nem profizmus kérdése. Bárki, akinek szíve van, megdöbbent volna azon, amit nap mint nap tapasztalt. Egy nőnek pedig kétszeresen is fájdalmas érzés volt a gyermeki kiszolgáltatottsággal és szenvedéssel szembesülni. Könnyben úszó szemekkel nyomta meg újra és újra a gép exponáló gombját és csak reménykedni tudott, hogy a képeken másoknak is torokszorító módon tudja visszaadni az elképzelhetetlent.

***

A szomáliai helyzetet tavaly az ENSZ hivatalosan is éhínségnek nyilvánította. A nyolcvanas évek óta először történik ilyen a térségben. Az éhínséggé minősítésnek szigorú feltételei vannak: ez azt jelenti, hogy a lakosság legalább harminc százaléka alultáplált, tízezer lakosból pedig naponta legalább két felnőtt vagy négy gyerek éhen hal. Szomália két déli térségében, Bakoolban és Lower Shabelle-ben ez a helyzet. Az ENSZ szerint az ország lakosságának közel fele, 3,7 milló ember van közvetlen életveszélyben. A rendkívül súlyos válságot az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) több tényező együttállásával magyarázza. A legfontosabb a hatvan éve nem látott aszály. Ahhoz azonban, hogy a természeti csapás ilyen súlyos humanitárius katasztrófához vezessen, emberi tényezőkre is szükség volt.

Szomáliában két évtizede gyakorlatilag hiányzik a központi vezetés, anarchia uralkodik, és szinte állandóak a fegyveres konflktusok. Az infrastruktúra az ország legtöbb részén szinte teljesen megsemmisült, a segélyszervezeteket pedig az al-Shabab iszlamista szervezet nem engedte be az általa irányított területekre. A legsúlyosabban érintett térségeket pedig éppen ez a szervezet irányította, amely a krízis hatására már feloldotta a tilalmat. Most azonban már jóval nagyobb a baj, mintha korábban is kezelték volna a problémát. Az éhezés elől menekülők közül a legtöbben a kenyai Dabaab tábor felé veszik az irányt, helyszíni beszámolók szerint naponta háromezren érkeznek ide. Egy asszony arról mesélt, kétszáz kilométert tett meg gyalog öt gyerekével, akik közül ketten meghaltak útközben, de ott kellett hagynia őket az út szélén. Négy-öt éves gyerekek vannak a táborban, akik az éhségtől és a kimerültségtől 9-10 hónaposnak néznek ki. Aki teheti, mégis útra kel, mert csak így van esélye a túlélésre.

Az Egyesült Államok újabb dollármilliókat ajánlott fel segélyre a térségben, egy fontos kikötéssel: csak olyan területeken lehet felhasználni, amit nem az al-Shabab irányít. Az ugyanis szorosan kötődik az al-Kaidához, és maga is szerepel az Egyesült Államok terrorista szervezeteket felsoroló listáján. Az amerikaiak attól tartanak, a korábbi tapasztalatok alapján nem is alaptalanul, hogy az éhezőknek szánt pénzeket a szervezet más célokra használja fel. Ám így éppen a leginkább érintett területekre nem jut segítség. Több európai ország is ajánlott további eurótízmilliókat.

A nemzetközi segélyeknek és az idei rendkívül jó termésnek köszönhetően visszaszorult a fenyegető éhínség Szomáliában. Az ENSZ szerint már nem kell a szigorú szabályok szerint meghatározott, klasszikus éhínségről beszélni, amilyen az elmúlt fél évben dúlt Afrika szarvában. Ugyanakkor a helyzet továbbra is törékeny, a segélyek fenntartására továbbra is szükség van, miután a lakosság harmada, 2,3 millió ember továbbra sem jut rendszeresen élelemhez.

Bár az elmúlt hatvan év egyik legaszályosabb időszakán van túl az ország, az alapvető problémát a 20 éve tartó polgárháború teremtette instabil politikai, biztonsági helyzet adja. Szomáliának jelenleg nincs is központi vezetése, a kormány fennhatósága csak az ország kisebb részére, leginkább csak az Afrikai Unió békefenntartói által biztosított fővárosra terjed ki. Itt 180 ezer ember él menekülttáborokban. Az ország északi része kvázi független életet él, a déli régiók határmenti részeit kenyai és etióp erők ellenőrzik a helyi milíciákkal, míg a belső területeket az iszlamista, al-Kaidával kapcsolatban álló al-Shabaab. Ez utóbbi terület a legalkalmasabb földművelésre Szomáliában, a Dzsuba és a Sebelle folyók révén. A földek nagy része azonban a milíciák harcai miatt inkább parlagon hever. Ennek ellenére a 2012-es termés a duplája volt az elmúlt 17 év átlagának, ami a helyi élelmiszerárak csökkenését is elősegítette. A krízisnek azonban – figyelmeztet az ENSZ – nincs vége.

Az 1991 óta polgárháborúban álló ország jelentős részét az al-Kaida-kapcsolatokkal rendelkező iszlamista mozgalom, az al-Shabaab irányítja. A csoport az Amnesty International szerint gyerekeket is toboroz: arra kényszeríti őket, hogy fogjanak fegyvert és harcoljanak. Jobb esetben pénzt vagy telefont ígérnek nekik, de volt, hogy egyszerűen csak iskolákat rohamoztak meg, és elhurcolták a gyerekeket. Általában 12 és 18 év közöttieket toboroznak, de állítólag 8 éveseket is vittek már magukkal. A lázadók nem engedik iskolába járni a gyerekkatonákat, akiknek komoly büntetés jár, ha zenét hallgatnak vagy nem megfelelő ruhát hordanak. Az al-Shabaab a lányokat arra kényszeríti, hogy a katonákra mossanak, főzzenek és takarítsanak, a harcokban pedig fegyvereket és lőszereket szállítsanak. A megerőszakolásuk is mindennapos. Az Amnesty International szerint sok szomáliai azért menekül el a lázadók uralta területekről, hogy megmentse gyermekeit.

Szomália kis részét ellenőrzi csak az átmeneti kormány, melynek székhelye a főváros, Mogadishu. A gyenge, politikai intrikákkal küzdő kormány bár ígéretet tett rá, nem tudta megakadályozni a gyerekkatonák toborzását. Tehetetlenségéről sokat elárul az is, hogy 1991 óta csak most tavasszal nyílt meg Szomália első ingyenes köziskolája, melyben húsz tanár tanít hétszáz gyereket. A polgárháború során Szomália valamikori ingyenes oktatási rendszere szó szerint romba dőlt. Az iskolákat vagy lerombolták, vagy önkényes lakásfoglalók lepték el. Az a néhány fővárosi intézmény, melyet újranyitottak, olyan magas tandíjat szed, mely megfizethetetlen a legtöbb szomáliai családnak.

Az anarchia uralta éhező országban az élelmiszersegélyeket sem egyszerű eljuttatni az emberekhez: az al-Shabaab területeire ugyanis nem engedik be a segélyszervezeteket. Az al-Shabaab még 2009-ben tiltotta ki a humanitárius szervezeteket. Csak néhány nagyobb nemzetközi szervezet maradhatott, de ezek sem végezhetik a dolgukat: a segélyszállítmányokat akadályozzák, különadókkal sújtják a szervezeteket, melyeknek megtiltották, hogy nőket alkalmazzanak, így jelentősen hátráltatják a működésüket is. Hogy ez pontosan mit jelent, arra jó példa az ENSZ élelmiszerosztásért felelős Világélelmezési Programjának (WFP) ellehetetlenítése is: az al-Shabaab félévenként 20 ezer dollár védelmi pénzt kért.Ezen felül folyamatosan zaklatták is a szervezet munkatársait. Nem meglepő módon a WFP feladta és kivonult a területről.

***

Az első hét elteltével új munkatársak érkeztek. A fiatal orvos és középkorú asszisztense már nem első alkalommal dolgoztak a szervezetnek, és Cara elképzelni sem tudta, micsoda erő hajthatja őket, ha vissza tudnak térni ebbe a pokolba. Jefferson doktor felcsillanó szemekkel üdvözölte, Maria nővér azonban összehúzott szemekkel figyelte. Cara értetlenül gondolt rá, hogy ilyen hamar még senki nem alkotott róla – valószínűleg – lesújtó véleményt. Az esti vacsoránál aztán megtudta az okát is.

Maria nővér vacsora után, a társaság számára is jól hallhatóan feltette a kérdések kérdését, amit a többiek egy jó hete udvariasan magukban tartottak.

-Milyen érzés a világ egyik legkapósabb pasijával élni?

-Padon! Nem értem. – nézett rá zavartan Cara, de körülnézve nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak maria várja a kérdésre a választ. Még a férfiak is érdeklődve figyelték, mint akik arra kaphatnak most választ, mi vonzhat egy nőt annyira abban a paliban, aki szerintük több mint átlagos és mégis megőrjíti a világ női lakosságának nagy részét.

Maria kicsapott maga elé egy újságot.

-A reptéren vettem és magukkal volt tele.

Cara a szája szélét rágva ismerte fel a Jeffel készített fotósorozatot.

-Ne higgyen el mindent, amit abban a szennylapban írnak! – figyelmeztette Mariat, akit azonban már nem lehetett leállítani.

-Na, árulja már el, milyen érzés azzal az álompasival élni?

-Rémálom… és éppen azért, mert mindig akad valaki, aki ilyen tapintatlanul kérdez rá. – sziszegte vissza Cara nem törődve az asszony sértett ábrázatával.

-Akkor biztosan ezért is csalta meg. – vonta le a következtetést Maria a maga mindent leegyszerűsítő módján. –És aztán idejött, hogy elbujdosson a kérdések és számonkérések elől.

-Nem csaltam meg! – csattant fel Cara. Aztán legyintve felállt.

-Tudja, ezek a hiénák csak azért teszik tönkre mások életét, mert mindig találnak valakit, aki hajlandó pénzt adni azért, hogy mások magánéletében turkáljanak. Aztán ezek a valakik lennének a legjobban felháborodva, ha velük történne ugyanez. De ha már ennyire kíváncsi, akkor elmondom, Robert nagyszerű ember és szeretem. A világon a legjobb dolog vele lenni és semmi sem tehetne boldogabbá, mint a szeretetét és megbecsülését a magaménak tudni. Sosem csaltam meg, az a fotó egy nagyon rendes ember pillanatnyi botlása volt, aki még a képek megjelenése előtt beszélt Roberttel és tisztázta a dolgot. Most pedig ha megbocsátanak, lefekszem, mert rosszul érzem magam.

Jefferson doktor mozdulatára megrázta a fejét. –Semmi baj, csak megfeküdte a gyomrom az emberi korlátoltságnak ez a mindent elsöprő ereje. – azzal otthagyta a helyeslően bólogató társaságot és a levegő után kapkodó Mariát.

Korán reggel Cara zúgó fejjel pakolta össze a holmiját, a nagy bögre kávéval együtt átvette a napi élelmiszercsomagját, aztán a fotóstáskájával felszerelkezve a rá várakozó dzsiphez indult. Rosszul aludt. A tegnap esti nézeteltérés rányomta a bélyegét az álmaira is. Valamikor hajnalban arra ébredt izzadtan, hogy fegyveresek elől menekül. Álmában Jefferson doktor megsérült és neki kellett az orvos sérüléseit ellátni, mert Marián eluralkodott a pánik. Reggel bosszankodva gondolt rá, hogy az idegesítő nőszemély még az álmaiba is követi. A mai program a menekülttáboron kívül élő családok, és elsősorban a gyerekek orvosi vizsgálata volt és már előre rettegett tőle, hogy az egész napot a kellemetlen Maria társaságában töltse. Az biztos, hogy nem szépítek meg rajtad egyetlen ráncot sem – morgott halkan az orra alatt, ahogy a kocsihoz közelített.

Jefferson doktor szívélyesen mosolygott rá, aztán tovább beszélt a sofőrrel. Megbeszélték, hogy merre induljanak, merre élnek a leginkább rászoruló családok, aztán mindannyian beszálltak és útnak indultak. A két nő barátságtalan hallgatásban üldögélt egymás mellett a kegyetlenül zötyögő kocsiban. Már vagy fél órája úton voltak, amikor Maria megszólalt.

-Ne haragudjon, hogy tegnap úgy magára támadtam! Nem kifejezetten a személyének szólt az ellenszenvem, de nagy rajongója vagyok a barátjának, és annyira sajnálom, hogy állandóan ő húzza rövidebbet. Megérdemelné, hogy boldog legyen!

Huh, egy rajongó! – gondolta Cara kicsit ijedten. Robert szerint vannak köztük fanatikusok is, akikkel jobb vigyázni, kapott ő is fenyegető leveleket szép számmal ilyenektől, amelyeknek többnyire az volt a lényege: Ha nem lehetsz az enyém, ne legyél senkié sem! Vajon Maria is ezek közé tartozik? – sandított rá félszemmel. De az asszony inkább zavarban lévőnek tűnt, mint megszállottnak, így aztán visszamosolygott rá.

-Nincs semmi baj. Tulajdonképpen egyet akarunk mind a ketten, csak más megközelítésből.

-Hát, a maga helyzete azért sokkal irigylésre méltóbb. – kacsintott rá az asszony, aztán elnevették magukat. Innentől jó hangulatban beszélgettek az asszony családjáról, a korábbi útjairól, amikor a hirtelen fékezéssel egyidőben Jefferson doktor és a sofőr dühös szitkozódására riadtak. A következő pillanatban feltépték az ajtókat és kirángatták őket a kocsiból.

A kocsit körbevevő fegyveresek félelmetességét megdöbbentően alacsony átlagéletkoruk adta. A vezetőjük sem lehetett több 18 évesnél, a többiek pedig tíz évnél is alig lehettek idősebbek. De kezükben halálosztó fegyverek voltak és a helybéli sofőr rettegve és sírva könyörgött máris az életéért. Jefferson doktor, Maria és Cara némán és a legrosszabbakra elkészülve emelték fel a kezüket.

Pillanatokon belül megfosztották őket a csomagjaiktól. Cara némi megkönnyebbüléssel gondolt rá, hogy az eddigi felvételek már a laptopján vannak, és a memóriakártyát is pont ma reggel cserélte ki, így az eddigi képei biztonságban vannak a bázison. Történjen vele bármi, azok a képek beszélni fognak helyette is az ebben az országban dúló állapotokról. Strapabíró szafari-öltözéke hasadását hallotta, ahogy az egyik gyerek szinte letépte róla a bőr övet. Szomorúan nézte, ahogy a felszerelését  a csoport vezetője a vállára kanyarítja, biztos volt benne, hogy búcsút mondhat a drága kamerának. Amikor Jefferson doktort az egyik fiú némi kiabálás után gyomorszájon vágta a puskatussal, érezte, hogy  a rettegés lassan őrajta is eluralkodik.

***

Heves összecsapásokra került sor a szomáliai fővárosban, Mogadishuban, az Afrikai Unió békefenntartói (AMISOM - African Union Mission in Somalia), valamint az iszlamista milícia, al-Shabab hacosai között. A fegyveres konfliktusra azt követően került sor, hogy a terroristaszervezet nyíltan felesküdött a menekülttáborok lakóinak megtámadására, amennyiben azok nem költöznek vissza a szervezet fennhatósága alatt lévő területekre. A incidens során a lázadók hat katonája vesztette életét.

Minderre pontosan egy nappal azt követően került sor, hogy az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP - World Food Program) újra megkezdte elsősegélyezési akcióját.

A békefenntartók sikereinek köszönhetően nem pusztán a menekültek lesznek nagyobb biztonságban, hanem a segélyszervezetek is, hiszen így a jövőben az al-Shabab akadályoztatásai nélkül, könnyedén eljuthatnak a rászorulókhoz.

Szomáliában napokig tartó tűzharcot vívott az éhezést továbbra is tagadó iszlamista al-Shabab és a gyenge átmenetei kormány. Az összecsapás végül a lázadók fővárosból való kivonulásával zárult, a milícia mégsem beszél vereségről, csupán harci taktikájuk változásairól. Mogadishu azonban még továbbra sem a nyugalom városa, a kormányerőket segítő békefenntartó egység erősítést kér az Afrikai Uniótól. Az al-Shabab szóvivője egy helyi rádiónak azt mondta, hogy kizárólag csak a fővárosból vonják ki csapataikat, így Dél-Szomáliában és az egyéb területeken fennmarad a milícia hatalma, a visszavonulás egyetlen célja az ellentámadásra való felkészülés. Mindennek ellenére a kormány a mai napon kijelentette, hogy hajlandó amnesztiát adni azoknak a harcosoknak, akik leteszik a fegyvert és szakítanak az al-Shabab radikális nézeteivel. . Bár a főváros 90-95 százaléka most a kormányerők kezében van, a lázadók gerillaharcmodora és kiszámíthatatlan öngyilkos merényleteik miatt a városban még mindig nem beszélhetünk teljes biztonságról.