-Victoria! Mi a
fészkes fenét kerestek ti itt? Laurie! Azonnal hagyd abba a hisztit! – Robert
hangja meglepően erélyes volt, és ennek megfelelően a társaság minden tagja
hirtelen elcsendesedett. Cara, lerakta a kicsit, aki azonnal a Victoriának
nevezett nő kezébe kapaszkodott.
-Neked is szép
napot! – sóhajtott a nő, aztán lábujjhegyre állt és arcon csókolta Robertet.
–Bocsánat az előbbiekért! – fordult a nő Cara felé, aki még mindig értetlen
arccal várta, hogy Robert bemutassa őket egymásnak. A férfi végre kapcsolt.
-Viktoria Galloway,
a nővérem; és a kislánya, Laurie, illetve
a fia, Brian – simogatta meg a nő pocakját. –Ő pedig, Cara Hamilton, a
... barátnőm. És akkor most utoljára kérdezem, mi a fészkes fenét keresel itt,
amikor napokon belül szülni fogsz?
-Muszáj ezt itt a
hallban megbeszélnünk? – kérdezte a testvére. –Szólok Mickeynek, hogy itt vagy,
fektesse le Lauriet, én pedig beugrom hozzátok és mindent elmesélek.
-Oké, de állj! Ki
az a Mickey? És hol van Peter? Victoria, mi ez az egész?
-Hát, ez hosszú
történet, Robert. De nem akarom a gyerek előtt, úgyhogy...
-Na jó, menj,
rendezd le a kiscsajt, aztán várunk. De ha lehetne, azért szeretném megismerni
ezt a Mickeyt is.
-Oké, várj, akkor
hívom – fordult Victoria az étterem felé, de abban a pillanatban egy magas,
vékony férfi bukkant fel az ajtóban laza, igazi szemkápráztató kaliforniai „eleganciával”,
és egyenesen a kis csoport felé tartott.
-Mike Stone
vagyok – nyújtotta a kezét Robert felé, aki résnyire szűkült szemmel ugyan, de
elfogadta a kézfogást. –Robert Pattinson, Victoria öccse, és a barátnőm, Cara
Hamilton.
-Nos, akkor én
lefektetem Lauriet, gondolom lenne mit megbeszélniük – biccentett a férfi és a
meglepően kezes kislánnyal máris a lift irányába indult. Robert értetlenül
nézett utána, aztán a nővérére.
-Miről maradtam
le?
Cara megtorpant a
lakosztály ajtaja előtt.
-Nem akarok
zavarni, beszélgessetek nyugodtan! Robert azonban a keze után nyúlt.
-A legjobb
alkalom, hogy legalább a családom egy részével megismerkedj, előbb-utóbb úgyis
sort kell erre is kerítenünk, gyere.
Odabent a lányok
a kanapéra kucorodtak, Robert pedig mindenkinek a kezébe nyomott egy üveg
vizet. Szúrós tekintettel Victoriára
nézett, aki úgy ült az öccse fürkésző tekintete előtt, mintha ő lenne a
megszeppent kisebb testvér.
-Mikor
találkoztunk utoljára? Amikor Peterrel bejelentettétek, hogy ismét babát vársz,
igaz? Ennek kb. nyolc hónapja? Olyan baromi büszkék voltatok rá, de akkor most
hol van a férjed, és ki ez a papagáj, aki az unokahugomra vigyáz?
-Rob, ha ebben a
stílusban akarsz beszélgetni, akkor azért figyelmeztetnélek, hogy igen, pont
akkor beszéltünk, amikor másnap te eltűntél a vadonban, hogy a sebeid nyalogasd
egy olyan nő miatt, akit már az első adandó alkalommal ott kellett volna
hagynod. És most is azért jöttem ide, dacára annak, hogy bármelyik nap
szülhetek, mert veled akartam beszélni, mert anyáék olyan hírrel fogadtak
otthon, hogy nem sok hiányzott, hogy Brian koraszülött legyen. De hogy a
kérdésedre válaszoljak, Brian nem Peter gyereke. Mi már egy ideje… mondjuk úgy,
nem éltünk túl meghitt családi életet. Te csak azért nem vetted ezt észre, mert
annyira elvoltál a saját boldogtalanságoddal, hogy a másé fel sem tűnt. Lizzy
egyébként mindenről tudott, ha legalább vele beszélgettél volna időnként,
biztos elárulta volna, mert nem titok. Előttetek nem. A családi programokon
előadtuk a boldog házasokat, mert nem akartuk, hogy apáék aggódjanak, de eljött
az a pillanat, amikor már nem tudtuk megjátszani magunkat és hát nem is volt
sok értelme. Egy idegen gyereket nem varrhattam Peter nyakába, de nem is
akartam volna. Mickey pedig boldogan vállal mindannyiunkat. Neked nem egészen
így akartam elmondani, de ha már így alakult, hát legalább túl vagyunk rajta.
Robert döbbent
ült a szőnyegen a lányok előtt. Nézte a nővére sápadt arcát és minden
ellenérzése dacára gyengéden törölte le a kósza könnycseppet, ami kigördült a
világító kék szempárból. Tényleg nem
vett észre semmit, pedig egészen biztosan voltak égbe kiáltó jelei a
boldogtalanságának. Peterre gondolt, dr. Peter Gallowayre, aki London
belvárosában vezetett egy jól menő fogorvosi klinikát. Micsoda nagy esküvőjük
volt, Jézusom! És Victoria ragyogott a boldogságtól, annak ellenére, hogy
Laurie-val már terhes volt és a terhesség eléggé megviselte. De soha még olyan
boldognak nem látta, mint amikor az enyhén kopaszodó Peter az oltár előtt hozzá
hajolt és megcsókolta. Irigyelte érte, mert amikor a saját párjára esett a
tekintete, egy unott, szenvtelen arccal álldogáló nőt látott csak, akit az
egész meghitt szertartás teljesen hidegen hagyott. Laurie pedig a legédesebb
kislány volt, akit egy nagybácsi csak kívánhat magának. Előkapta a tárcáját és
kivett belőle egy fényképet, amin a pár napos Lauriet fogja a kezében. Victoria
mosolyogva simított végig a fotón, és Cara kezébe nyomta.
-Nézd csak,
milyen jól állna neki egy gyerek! – kacsintott rá Carára, aki ettől az ártatlan
mondattól a mai nap történéseinek fényében elsápadt, aztán bíborszínűre pirult.
Victoria
gyanakodva kapta fel a fejét.
-Csak nem?
Jézusom! Rob! Csak nem? Gyereket vártok? Akkor az egész csak félreértés volt,
amiről Lizzy beszélt?
Most Roberten
volt a sor, hogy elpiruljon.
-Nézd Vic, ez hosszú
történet, de nem, Cara nem terhes, viszont lehet, hogy lesz egy örökbefogadott
gyerekünk.
-Akkor esküvő is
lesz hamarosan? Jaj, várjatok meg, amíg megszülök és kicsit visszakarcsúsodok,
mert egyetlen ruha sem állna jól rajtam egy ideig! – hadart Victoria lelkesen,
amíg észre nem vette, hogy a másik kettőbe a kérdéstől belefagyott a levegő.
-Nézd Vic, még
semmi sem biztos, és tulajdonképpen ma beszéltünk erről az egész dologról
először, úgyhogy nem volt még szó esküvőről sem. Szerintem ha lesz is, addigra
vígan bele fogsz fogyni a ruháidba. – grimaszolt Robert, amiért a nővérének
pillanatnyilag ez a legnagyobb gondja.
-Állj! Ha Cara
nem terhes, és örökbefogadtok, akkor mégiscsak igaz, amit Lizzy mondott? –
kerekedett el a nővére szeme. –Robert! Az a boszorkány még holtában is
keresztbe tesz neked, és te nem teszel ellene semmit? … Oké, ezt csak átvitt
értelemben mondtam – hümmögött, látva az öccse komor tekintetét, aztán Carához
fordult.
-Az a
legkevesebb, hogy rólad egy morzsa információm sincs, de egészen egyszerűen nem
értelek. Hogy engedheted meg ezt neki? Vagy talán nem lehet gyereked? – halkult
el a hangja, mint aki ebben látja ennek az őrültségnek az egyetlen értelmes
magyarázatát.
-Victoria! –
csattant fel Robert. –Hagyd békén Carát! Ne haragudj, de ahogy – gondolom – te
sem engedtél beleszólni az életed döntéseibe senkinek, úgy én is szeretném
megkapni ugyanezt az előjogot. Oké? És most még véletlenül sem szeretnélek
kidobni, de Cara még csak ma reggel érkezett. Fáradt és szeretne lepihenni. És
mivel az elmúlt napokban én sem sokat aludtam, hát én is. De ha már így
alakult, hogy összefutottunk, akkor vacsorázzunk együtt, legalább megismerem a
te Mickey-dat is. Rendben?
Victoria
bólintott, aztán egy összeesküvő mosolyával Carához fordult.
-Szeretem ezt az
idiótát, és bárhogy dönt, mellette állok én is, de ha van rá egy mód, próbáld
lebeszélni róla! Ha nem sikerül, esküszöm, nem neked rovom majd fel, mert
ismerem, konok szamár, ha valamit a fejébe vesz. De Kristent akkor sem bírtam
volna, ha feleségül veszi. Így meg… Na, megyek már, ne nézz rám ilyen rondán! –
nyújtotta a nyelvét az öccse felé és kacarászva kilibbent az ajtón.
Robert a fejét
fogva nézett utána.
-Azt hiszem,
szétmegy a fejem. Először itt volt az alapprobléma, te is megleptél pár dologgal,
aztán Victoria válása és új pasija, akit nem is ismerek… sok ez nekem, öreg
vagyok már az ilyen traumákhoz. Na gyere! – húzta fel a kanapéról Carát,
álljunk be a zuhany alá, aztán aludjunk egy kicsit. Nem biztos, hogy sikerülni
fog, de legalább próbáljuk meg!
A tágas
fürdőszobában feszengve kerülgették egymást. Aztán a férfi magához húzta Carát.
-Nem akarlak
lerohanni, sem befolyásolni, de szükségem van rád. Hogy a szerelmed és a tested
egy kis időre minden mást kiverjen a fejemből.
Cara pedig úgy
döntött, hogy neki is pontosan erre a gyógymódra van szüksége. Álltak a
zuhanykabin gőzében összeölelkezve a fejükre zubogó víz alatt, egymás hátát
simogatva, elveszve a legszenvedélyesebb csókban, amit valaha váltottak. Aztán
Cara elnevette magát: -lehet, hogy elől is meg kéne mosdatnom téged, hm? –
Azzal a tusfürdőt kettőjük közé csurgatta. Az ölelkezéstől, egymás testét
kutató fürge kezeiktől egyre síkosabban és habosabban feszültek egymásnak, míg
végül Robert a lány hátát a csempének támasztva a dereka köré kulcsolta a
karcsú lábakat. Lassan, a szemébe mélyedve fúrta magát mind beljebb a forró női
testbe.
-Szoktál énekelni
a zuhany alatt? – tette fel hirtelen a teljességgel nem ide illő kérdést, és
Cara csak nagy nehezen tért vissza a kábulatból a földre, hogy válaszolni is
tudjon rá. –Nem.
-Azért én
énekelek neked, jó? – suttogott a férfi, és halkan egy régi szívbe markoló
szerelmes dalba kezdett, miközben teste az éneket követve járta a maga
násztáncát. Cara pedig elolvadt ebben az érzésben, miközben tudta, hogy a férfi
nem tudna olyat kérni, amit megtagadna tőle.
7 megjegyzés:
Hát ez a pasi tudhat valamit!
Én még nem énekeltem szeretkezés közben, de ki fogom próbálni az biztos! Lehet, hogy megfulladok közben, de kipróbálom!
A másik egy pasi ilyen dologba szerintem soha nem menne bele! A volt barátnőjének vagy menyasszonyának a gyerekét örökbefogadni . . . hát igazat kell adnom Heninek ez tényleg agyrém. Bár ez fanfic az is igaz!
;)
Gonosz, gonosz Kristen!
Így még undorítóbb, amit elvár tőle. Átveri, manipulálja, az életét akarja megbéklyózni. :O
Nagyon gyorsan derüljön ki az átverés, még mielőtt ennek a két jómadárnak teljesen az örökbefogadás gondolata fészkelődik be a fejébe. Nem jó ez így. Teljesen máshogy kéne, hogy alakuljon az életük, más problémákkal kéne szembesülni. Alig ismerik egymást, és máris annyira terhelt a kapcsolatuk, és nem is a saját hibájukból.
Kristen és a zabigyerek balra el...Cara és Rob pedig csak egymással foglalkozzon.
Saját maguk is tudnak balhét kreálni, nem kell ide segítség! ;)
Remélem hamar megoldódik a gyerekmizéria és újra igazán magukkal tudnak foglalkozni. Mert most sajna egyáltalán nem ők vannak a porondon.
Siess a gubancolással lécci, lécci *.*
Üdv Ádám a fedélzeten, köszi a pasis nézőpontot :)
Szegény Pattinson-szülők helyében én lassan romokban hevernék... XDDDDDDDDDD
Kedves Pasa!
Lenyűgöznek az írásaid, ahogy ez az új történeted is. Ha nem bános írtam a blogomon egy ajánlót, örülnék ha elolvasnád, esetleg visszajeleznél nekem, leírnád a véleményed.
Bulika
Szia!
Hát Csez nem csodálnám, ha a tényleg a kardjukba főlnének! Én jobban örülnék egy meglepi babának! Annyit dolgoztak már a témán, és Robertó annyiszor volt feledékeny, hogy már egyszer végre gól lőhetne! XDDDDDD Na annak a fejleménynek igazán örülnék!
Csók!
Huh, Bulika!
Mit mondjak, pirultam, és közben igazából vad indián táncot jártam magamban, hogy ennyire tetszett. Mert mondhatja mindenki, hogy a magam örömére írogatok ezt-azt, de a bevallott, vagy be nem vallott lényege a dolognak, hogy az olvasók szeressék a történeteket. Mivel béna vagyok a végtelenségig, vagy csak nincs már energiám a blog küllemének gatyába rázásával foglalkozni, azt hittem, nem is derül ki, hogy egymást követik a történetek; de azért nagy örömmel látom, hogy belebotlottál az elsőbe, ami a szívem csücske. Úgyhogy remélem, kedvet kapsz, kaptok az
Ilyenek voltunk
A szerelem 4 keréken érkezik
Vázlatok ... és most éppen a
Menedék olvasásához is.
Nagyon köszönöm a kommentedet, az Ajánlót meg különösen!
jutka, aki Pasa, vagy időnként Golden
Ádám ,és mitől gondoltál megfulladni ? ????? A röhögéstől ,vagy a víztől????? Bezzeg a Vázlatokra soha nem írtál semmit nekem !!!!! Szép egy barát vagy !!!!!
Megjegyzés küldése