A menedék 25.

-Victoria! Mi a fészkes fenét kerestek ti itt? Laurie! Azonnal hagyd abba a hisztit! – Robert hangja meglepően erélyes volt, és ennek megfelelően a társaság minden tagja hirtelen elcsendesedett. Cara, lerakta a kicsit, aki azonnal a Victoriának nevezett nő kezébe kapaszkodott.

-Neked is szép napot! – sóhajtott a nő, aztán lábujjhegyre állt és arcon csókolta Robertet. –Bocsánat az előbbiekért! – fordult a nő Cara felé, aki még mindig értetlen arccal várta, hogy Robert bemutassa őket egymásnak. A férfi végre kapcsolt.

-Viktoria Galloway, a nővérem; és a kislánya, Laurie, illetve  a fia, Brian – simogatta meg a nő pocakját. –Ő pedig, Cara Hamilton, a ... barátnőm. És akkor most utoljára kérdezem, mi a fészkes fenét keresel itt, amikor napokon belül szülni fogsz? 

-Muszáj ezt itt a hallban megbeszélnünk? – kérdezte a testvére. –Szólok Mickeynek, hogy itt vagy, fektesse le Lauriet, én pedig beugrom hozzátok és mindent elmesélek.

-Oké, de állj! Ki az a Mickey? És hol van Peter? Victoria, mi ez az egész?

-Hát, ez hosszú történet, Robert. De nem akarom a gyerek előtt, úgyhogy...

-Na jó, menj, rendezd le a kiscsajt, aztán várunk. De ha lehetne, azért szeretném megismerni ezt a Mickeyt is.

-Oké, várj, akkor hívom – fordult Victoria az étterem felé, de abban a pillanatban egy magas, vékony férfi bukkant fel az ajtóban laza, igazi szemkápráztató kaliforniai „eleganciával”, és egyenesen a kis csoport felé tartott.

-Mike Stone vagyok – nyújtotta a kezét Robert felé, aki résnyire szűkült szemmel ugyan, de elfogadta a kézfogást. –Robert Pattinson, Victoria öccse, és a barátnőm, Cara Hamilton.

-Nos, akkor én lefektetem Lauriet, gondolom lenne mit megbeszélniük – biccentett a férfi és a meglepően kezes kislánnyal máris a lift irányába indult. Robert értetlenül nézett utána, aztán a nővérére.

-Miről maradtam le?

Cara megtorpant a lakosztály ajtaja előtt.

-Nem akarok zavarni, beszélgessetek nyugodtan! Robert azonban a keze után nyúlt.

-A legjobb alkalom, hogy legalább a családom egy részével megismerkedj, előbb-utóbb úgyis sort kell erre is kerítenünk, gyere.

Odabent a lányok a kanapéra kucorodtak, Robert pedig mindenkinek a kezébe nyomott egy üveg vizet.  Szúrós tekintettel Victoriára nézett, aki úgy ült az öccse fürkésző tekintete előtt, mintha ő lenne a megszeppent kisebb testvér.

-Mikor találkoztunk utoljára? Amikor Peterrel bejelentettétek, hogy ismét babát vársz, igaz? Ennek kb. nyolc hónapja? Olyan baromi büszkék voltatok rá, de akkor most hol van a férjed, és ki ez a papagáj, aki az unokahugomra vigyáz?

-Rob, ha ebben a stílusban akarsz beszélgetni, akkor azért figyelmeztetnélek, hogy igen, pont akkor beszéltünk, amikor másnap te eltűntél a vadonban, hogy a sebeid nyalogasd egy olyan nő miatt, akit már az első adandó alkalommal ott kellett volna hagynod. És most is azért jöttem ide, dacára annak, hogy bármelyik nap szülhetek, mert veled akartam beszélni, mert anyáék olyan hírrel fogadtak otthon, hogy nem sok hiányzott, hogy Brian koraszülött legyen. De hogy a kérdésedre válaszoljak, Brian nem Peter gyereke. Mi már egy ideje… mondjuk úgy, nem éltünk túl meghitt családi életet. Te csak azért nem vetted ezt észre, mert annyira elvoltál a saját boldogtalanságoddal, hogy a másé fel sem tűnt. Lizzy egyébként mindenről tudott, ha legalább vele beszélgettél volna időnként, biztos elárulta volna, mert nem titok. Előttetek nem. A családi programokon előadtuk a boldog házasokat, mert nem akartuk, hogy apáék aggódjanak, de eljött az a pillanat, amikor már nem tudtuk megjátszani magunkat és hát nem is volt sok értelme. Egy idegen gyereket nem varrhattam Peter nyakába, de nem is akartam volna. Mickey pedig boldogan vállal mindannyiunkat. Neked nem egészen így akartam elmondani, de ha már így alakult, hát legalább túl vagyunk rajta.

Robert döbbent ült a szőnyegen a lányok előtt. Nézte a nővére sápadt arcát és minden ellenérzése dacára gyengéden törölte le a kósza könnycseppet, ami kigördült a világító kék szempárból.  Tényleg nem vett észre semmit, pedig egészen biztosan voltak égbe kiáltó jelei a boldogtalanságának. Peterre gondolt, dr. Peter Gallowayre, aki London belvárosában vezetett egy jól menő fogorvosi klinikát. Micsoda nagy esküvőjük volt, Jézusom! És Victoria ragyogott a boldogságtól, annak ellenére, hogy Laurie-val már terhes volt és a terhesség eléggé megviselte. De soha még olyan boldognak nem látta, mint amikor az enyhén kopaszodó Peter az oltár előtt hozzá hajolt és megcsókolta. Irigyelte érte, mert amikor a saját párjára esett a tekintete, egy unott, szenvtelen arccal álldogáló nőt látott csak, akit az egész meghitt szertartás teljesen hidegen hagyott. Laurie pedig a legédesebb kislány volt, akit egy nagybácsi csak kívánhat magának. Előkapta a tárcáját és kivett belőle egy fényképet, amin a pár napos Lauriet fogja a kezében. Victoria mosolyogva simított végig a fotón, és Cara kezébe nyomta. 

-Nézd csak, milyen jól állna neki egy gyerek! – kacsintott rá Carára, aki ettől az ártatlan mondattól a mai nap történéseinek fényében elsápadt, aztán bíborszínűre pirult.

Victoria gyanakodva kapta fel a fejét.

-Csak nem? Jézusom! Rob! Csak nem? Gyereket vártok? Akkor az egész csak félreértés volt, amiről Lizzy beszélt?

Most Roberten volt a sor, hogy elpiruljon.

-Nézd Vic, ez hosszú történet, de nem, Cara nem terhes, viszont lehet, hogy lesz egy örökbefogadott gyerekünk.

-Akkor esküvő is lesz hamarosan? Jaj, várjatok meg, amíg megszülök és kicsit visszakarcsúsodok, mert egyetlen ruha sem állna jól rajtam egy ideig! – hadart Victoria lelkesen, amíg észre nem vette, hogy a másik kettőbe a kérdéstől belefagyott a levegő.

-Nézd Vic, még semmi sem biztos, és tulajdonképpen ma beszéltünk erről az egész dologról először, úgyhogy nem volt még szó esküvőről sem. Szerintem ha lesz is, addigra vígan bele fogsz fogyni a ruháidba. – grimaszolt Robert, amiért a nővérének pillanatnyilag ez a legnagyobb gondja.

-Állj! Ha Cara nem terhes, és örökbefogadtok, akkor mégiscsak igaz, amit Lizzy mondott? – kerekedett el a nővére szeme. –Robert! Az a boszorkány még holtában is keresztbe tesz neked, és te nem teszel ellene semmit? … Oké, ezt csak átvitt értelemben mondtam – hümmögött, látva az öccse komor tekintetét, aztán Carához fordult.

-Az a legkevesebb, hogy rólad egy morzsa információm sincs, de egészen egyszerűen nem értelek. Hogy engedheted meg ezt neki? Vagy talán nem lehet gyereked? – halkult el a hangja, mint aki ebben látja ennek az őrültségnek az egyetlen értelmes magyarázatát.

-Victoria! – csattant fel Robert. –Hagyd békén Carát! Ne haragudj, de ahogy – gondolom – te sem engedtél beleszólni az életed döntéseibe senkinek, úgy én is szeretném megkapni ugyanezt az előjogot. Oké? És most még véletlenül sem szeretnélek kidobni, de Cara még csak ma reggel érkezett. Fáradt és szeretne lepihenni. És mivel az elmúlt napokban én sem sokat aludtam, hát én is. De ha már így alakult, hogy összefutottunk, akkor vacsorázzunk együtt, legalább megismerem a te Mickey-dat is. Rendben? 

Victoria bólintott, aztán egy összeesküvő mosolyával Carához fordult.

-Szeretem ezt az idiótát, és bárhogy dönt, mellette állok én is, de ha van rá egy mód, próbáld lebeszélni róla! Ha nem sikerül, esküszöm, nem neked rovom majd fel, mert ismerem, konok szamár, ha valamit a fejébe vesz. De Kristent akkor sem bírtam volna, ha feleségül veszi. Így meg… Na, megyek már, ne nézz rám ilyen rondán! – nyújtotta a nyelvét az öccse felé és kacarászva kilibbent az ajtón.

Robert a fejét fogva nézett utána.

-Azt hiszem, szétmegy a fejem. Először itt volt az alapprobléma, te is megleptél pár dologgal, aztán Victoria válása és új pasija, akit nem is ismerek… sok ez nekem, öreg vagyok már az ilyen traumákhoz. Na gyere! – húzta fel a kanapéról Carát, álljunk be a zuhany alá, aztán aludjunk egy kicsit. Nem biztos, hogy sikerülni fog, de legalább próbáljuk meg!

A tágas fürdőszobában feszengve kerülgették egymást. Aztán a férfi magához húzta Carát.

-Nem akarlak lerohanni, sem befolyásolni, de szükségem van rád. Hogy a szerelmed és a tested egy kis időre minden mást kiverjen a fejemből.

Cara pedig úgy döntött, hogy neki is pontosan erre a gyógymódra van szüksége. Álltak a zuhanykabin gőzében összeölelkezve a fejükre zubogó víz alatt, egymás hátát simogatva, elveszve a legszenvedélyesebb csókban, amit valaha váltottak. Aztán Cara elnevette magát: -lehet, hogy elől is meg kéne mosdatnom téged, hm? – Azzal a tusfürdőt kettőjük közé csurgatta. Az ölelkezéstől, egymás testét kutató fürge kezeiktől egyre síkosabban és habosabban feszültek egymásnak, míg végül Robert a lány hátát a csempének támasztva a dereka köré kulcsolta a karcsú lábakat. Lassan, a szemébe mélyedve fúrta magát mind beljebb a forró női testbe. 

-Szoktál énekelni a zuhany alatt? – tette fel hirtelen a teljességgel nem ide illő kérdést, és Cara csak nagy nehezen tért vissza a kábulatból a földre, hogy válaszolni is tudjon rá. –Nem.

-Azért én énekelek neked, jó? – suttogott a férfi, és halkan egy régi szívbe markoló szerelmes dalba kezdett, miközben teste az éneket követve járta a maga násztáncát. Cara pedig elolvadt ebben az érzésben, miközben tudta, hogy a férfi nem tudna olyat kérni, amit megtagadna tőle.