A menedék 20.

A vakuk szemkápráztató villogásától kísérve menekültek be a szálloda előcsarnokába, ahol Robert Carát maga után húzva, az étterem felé vette az irányt.

-Tudom, hogy ezek után még az a kevés étvágyad is elment, de talán ha látják, hogy nem azonnal a szobába rohantunk, akkor egy idő után feladják és odébb állnak. Nem mintha nagyon bíznék benne. Isten bizony, még a ruhádat sem merném lehúzni, mert állandóan olyan érzésem lenne, hogy kukkolnak ezek a hiénák. – morogta keserűen a férfi. Olyan szépen alakultak a dolgok! Cara már-már megígérte, hogy utána megy Kaliforniába, de Marco időzítése tökéletes volt. Ez a fotós-attack esetleg meggondolásra készteti a lányt, és még csak nem is hibáztathatja érte. Ki a fene akarná ennek a cirkusznak önszántából kitenni magát? 

Megrendelték a vacsorát és egy üveg bort, aztán fél kezüket összefonva szinte csak turkáltak az ételben. Cara is tudta, hogy a férfi attól tart, az incidens miatt meggondolja magát, és igazság szerint meg is fordult a fejében, de ezzel csak Marco kezére játszana. Ha most megfutamodik, akkor soha az életben nem tud a társává válni ennek a fickónak, aki olyan elveszett kiskutya szemekkel néz rá most is a pastája fölött, hogy lehetetlenség lenne neki nemet mondani. De nem is tudna, mert annyira akarta a férfi által felvázolt közös jövőt, mint még talán soha semmit életében.

Kifűzte az ujjait a férfi szinte görcsösen szorongató markából, és végig simított Robert arcán, hogy magára vonja a tompa búskomorsággal teli tekintetét. 

-Hééé, nyugi, tisztában vagyok vele, hogy ilyen jelenetekben melletted lesz részem bőven, de ez nem állhat közénk, igaz? Független, felnőtt emberek vagyunk, akik nem tartoznak elszámolással senkinek, legfeljebb egymásnak. Ha együtt vagyunk, az a magánügyünk. Aki ezen csámcsogni akar, tegye, ha nincs jobb dolga.  Szívem szerint kimennék és még a kérdéseikre is válaszolnék, hogy lássák, nincs semmi titkolnivalónk, de ismerlek már annyira, hogy tudjam, te nem fogsz szóba állni velük. Pedig lehet, hogy neked is könnyebbé válna az életed.

Robert arcán keserű mosoly futott át. –Fogalmad sincs erről a világról, Cara! Őket nem érdekli a valóság! A teóriáikhoz próbálnak bizonyítékokat találni, és a képeikhez gyártanak teóriákat. Ördögi kör, amiből egy a biztos, hogy Te győztesen soha nem kerülhetsz ki. Ezért utálom ezeket az ellopott pillanatfelvételeket, mert szinte soha nincs közük a valósághoz, mindenki a saját szája íze szerint magyarázza még a kéztartásomat is. Gyűlölöm! És bánt, hogy téged is belekényszerítelek ebbe a mókuskerékbe, ami velem együtt jár. 

-Kényszerítesz? – nevetett rá a lány. –Hidd el nekem, a saját akaratomból tartok veled, és csak remélni merem, hogy ezek után nem hiszed azt, hogy a rivaldafény vonz.  – kacsintott rá Cara.

Robert végre elmosolyodott, amolyan igazi, szívből jövő, hatvannégy fogas mosollyal. –Őszintén remélem, hogy odafönt majd részletesen kifejted, hogy mi vonz akkor a világomba! Hm?

-Szerintem kérjük a számlát, mielőtt elfelejtem az érveimet! – vigyorgott rá a lány, és a férfi szemének csillogásából biztos volt benne, hogy a repülő indulásáig érvelnek majd egymásnak egész éjjel.

*

Cara kopogásra ébredt. A takarót a nyakáig rántva zavartan kiabált ki, hogy Szabad! A boy jelent meg a Danieliben hagyott csomagjaival. Látva, hogy a nő aligha kel fel, hogy a pénztárcáját megkeresse, mosolyogva egy borítékot tett le az asztalra, majd elnézést kérve a zavarásért, távozott.

Cara meglepetten nézett körül, Robert nyomait kutatva, aztán eszébe jutott az a hajnali csók és ölelkezés, ami után a férfi valószínűleg máris útnak indult. Nagyot sóhajtva ledobta magáról a meleg takarót, és az asztalról felkapta a levelet. Robert kézírásával a neve állt a Danieli díszes levélpapírján és borítékján. Visszabújt az alaposan szétdúlt ágyba és olvasni kezdett.

Kicsim!

A szívem vérzik, amiért el kell mennem, egyetlen remény vigasztal, hogy mielőbb láthatjuk egymást. A Danieliben – utólagos engedelmeddel – intézkedtem, hogy a holmidat csomagolják össze és hozzák át. Ez a szoba még holnapig a rendelkezésedre áll, gondolj rám minden pillanatban a baldachin alatt, de szerintem indulj mielőbb haza és intézkedj, hogy jöhess utánam! Hívj, ha otthon vagy, hogy megbeszélhessük a részleteket! Számolom a perceket! Szeretlek!

Robert

PS. Azt a kis fekete csipke semmiséget ne keresd, én vittem el, már előre rettegek, mi lesz, ha a reptéren kipakoltatják a zsebeimet XD Remélem, szeretted annyira, hogy eljöjj érte ;)

Cara vigyorogva a szívére szorította a zizegő papírlapot és a feje fölött a vörös drapériát nézte. Ez az éjszaka egy csodás álom volt és csak rajta múlik, hogy ez az álom folytatódjék. Robertnek annyi arca van, és ő azon kevesek közé tartozik, akik talán már mindet megismerhették. Nem is reménykedett benne a Marcoval való szakítás után, hogy az Élet még tartogat neki boldogságot, úgyhogy bolond lenne, ha elszalasztaná ezt a lehetőséget. Fürgén felpattant, a fürdőszobában szembe nézett a tükörben boldogan mosolygó nővel és hangosan kimondta:

-Szeretlek! És boldog vagyok, hogy te is szeretsz! Veled akarok élni, és azt akarom, hogy majd egyszer a gyerekeink rohangáljanak itt a San Marcon a galambok után.  – na, megy ez! Már csak Robert előtt kéne ezt megismételni! Azzal villámgyorsan összepakolt, és a portásnak ragyogva nyújtotta át a kulcsot. A közelben lebzselő fotósokkal nem törődve, mosolyogva szállt be a vízitaxiba, ami a repülőtérre vitte. Minél előbb hazaér, annál hamarább rendezheti a dolgait és mehet Robert után!

*

Robert dühöngve csapta le a magazint, amit Josh tolt az orra alá.

-Aranyapám, te aztán nem vesztegeted az idődet. Egyszer engedlek el egyedül, akkor is a címoldalra kerülsz. Mondd, nem tudtad kihagyni ezt a nőt? Férjes asszonnyal cicázni, ez eddig nem a te műfajod volt.

-Bassza meg, Josh, nem mondom el többször, Cara már elvált ettől a hólyagtól. Az, hogy ő még mindig jelen időben beszél a házasságukról, az az ő elmebajának a jele. Mellesleg, amit a cikkből roppant elegánsan kihagytak, hogy éppen a férje volt az, aki megcsalta, aztán beadta a válópert, mert úgy érezte, hogy a felesége balesetben megsérült arca nem felel meg a társasági események fényének.

-Akkor követelj egy helyreigazítást! – vonta meg a vállát a férfi.

-Nem! Soha nem fogok belemenni, hogy minden megjelenő baromságot nekiálljak megcáfolni, mert annak soha nem lenne vége. 

-Nos, akkor kapaszkodj meg, mert hoztam egy másik magazint is kedves barátom! A kettő együtt pedig most jó ideig rátok fogja irányítani a figyelmet, úgyhogy talán most az egyszer kivételt tehetnél, és tisztázhatnád, hogy mi is van köztetek. Már, ha te magad tisztában vagy vele egyáltalán – grimaszolt, azzal letette Robert elé a fotójával díszített magazint. Robert értetlenül nézte.

-Fordítsd csak meg! – biccentett a lap felé Josh.

Robert hosszú ujjaival úgy fogta meg a magazint, mintha valami időzített bomba lenne, aztán hanyagul megfordította. A hátlapon, mintegy opcionális címlapként Cara hatalmas fotója díszelgett.

-Ó, bassza meg, még ez is! Nem arról volt szó, hogy ez csak valamikor hónapokkal később jön ki? – kérdezett rá nagyot sóhajtva.

-De, arról volt szó, csak a kiadó szerint olyan nagyszerű képek születtek, és ti voltatok szívesek már a fesztivál díjátadóján felkelteni a figyelmet, hogy előre hozták a dolgokat, mert így biztosan nagyobb példányszámban fogy majd a lap. Azt hiszem, hiba volt, hogy nem kötöttünk ki részesedést az eladásból is – hunyorgott Josh, de Robert nem igazán tudta értékelni a viccet. 

Újra felvette a lapot és lapozgatni kezdett. Persze, Cara fotóit keresgélte, mert a sajátjaira nem különösebben volt kíváncsi. Nap mint nap találkozik a pasival a fürdőszobai tükörben, aligha tudna újat felfedezni a saját fizimiskáján. De Cara képei! Hát, azok meglepték. Volt ott minden, nemcsak a műteremben készült fotók. És a cikkből megdöbbenve értesült a lány modellkarrierjének állomásairól. Ó, hát erről a kisasszony elfelejtett mesélni.

*

Cara a new yorki reptérről kifelé jövet  csak arra tudott gondolni, hogy az ügynökségen mit és mennyit áruljon el az igazi indokaiból, amiért hirtelen előáll ezzel a los angelesi költözéssel. Útközben szinte megerőszakolta magát, hogy ne Robert körül forogjanak a gondolatai, ezért végignézett minden filmet, amit vetítettek, beszélgetett a szomszédjával, pedig a háta közepére se kívánta a negyvenes olasz bankárt, akit szerencsétlenségére kifogott. A fickó megállás nélkül tette neki a szépet. Ezért aztán nem igazán figyelt arra sem, hogy pár sorral mögötte egy fiatal nő minden mozdulatát figyeli.

Már csak néhány lépés választotta el a taxi állomástól, amikor a karcsú szőke nő, akit már a gépen is látott, bepattant az utolsó várakozó kocsiba.  Cara láthatóan dühösen torpant meg. A nő a leeresztett ablakból kiszólt.

-Látom, maga is nagyon siet, ha gondolja, megosztozhatunk a kocsin?

Cara arcára hálás mosoly kúszott.

-Nagyon kedves, Manhattenbe megyek, ha …

-Ó, tökéletes, történetesen akkor még egy irányba is tartunk. Jöjjön!

A taxis kiszállt és Cara bőröndjét is elsüllyesztette a csomagtartóban. Eközben a lány odabent kezet nyújtott ismeretlen segítőjének.

-Cara Hamilton vagyok. Nagyon köszönöm, hogy felajánlotta.

-Ó, semmiség, én is nagyon jól ismerem a csalódottságot, amikor lenyúlják előlem az utolsó taxit, ráadásul egy az úticélunk is, ez a legkevesebb, amit megtehettem. Monica vagyok.

Cara kicsit csodálkozva vette tudomásul, hogy alkalmi útitársa csak a keresztnevét árulta el, pedig az udvariasság elemi szabályai szerint a teljes nevét mondhatta volna válaszul az ő bemutatkozására; de hát ki ő, hogy ítélkezzen valaki felett, aki éppen most tett neki szívességet.

-Idevalósi? – kezdeményezett egy beszélgetést.

-Ó nem, csak üzleti ügyben járok erre – mormolta a nő. –És Ön?

-Hát, nem vagyok született new yorki, de már évek óta itt élek.

-Akkor hát szabadságon volt a csodás Velencében?

-Nem, nem igazán, bár nekem minden nap ajándék, amit ott tölthetek, de dolgozni voltam. Fotós vagyok. – paskolta meg fotóstáskáját az ölében Cara.

A nő halvány mosollyal nyugtázta az újabb információt, és megint nem osztott meg magáról valami hasonlót – jegyezte meg magában Cara.

-Tudja, Los Angelesben élek, csak egy megbízás miatt Velencében voltam, és most itt van dolgom. – nyílt meg néhány perc múlva váratlanul a nő, és most Cara volt az, aki halkan visszakérdezett.

-Los Angelesben él? Akkor talán a filmvilágban dolgozik?

-Ó nem, ha egészen őszinte akarok lenni, leginkább a szüleim pénzét költöm, mert van ugyan egy kis vállalkozásom, de valamit nem jól csinálok, mert nem megy annyira, mint számítottam rá. –  A következő pillanatban mintegy véletlenül lesodorta Cara táskáját az ülésről és annak tartalma szétszóródott a taxi padlóján.

-Ó, istenem, micsoda kétbalkezes vagyok, ne haragudjon! – kiáltott fel a nő és gyors mozdulatokkal szedegetni kezdte a szétgurult tárgyakat. Cara pirulva gondolt rá, hogy a táskájában most is tipikusan női rendetlenség van, pontosan az a fajta, amire azt mondják van ebben minden, mint egy jó kupiban. De hát soha nem lehet tudni, mikor lehet szüksége ragtapaszra, fejfájás elleni tablettára vagy éppen szövegkijelölő filcre. Az apró pipere cikkek és milliónyi kis papírdarabka már csak a ráadás.  Aztán ott vannak az iratai, a kulcsai, tartalék elemek a gépéhez, és a kimerült elemek, amiket még nem volt módja újratölteni, a telefonja, a töltője, napszemüvege. Szinte hálás volt, amiért most szembesülnie kellett ezzel a rumlival és szilárdan eltökélte, hogy hazaérve első dolga lesz, hogy rendet rakjon ebben a zűrzavarban. 

Közben a taxis fékezett a Baker street 69. előtt. Cara a pénztárcáját szorongatva győzködte Monicát, hogy a ráeső költségeket kifizethesse.

-Igazán nincs rá szükség, hiszen úgyis elszámolhatom a kiadásaimat – nyugtatta meg a nő, így aztán Cara a járda szélén állva integetett utána, amíg a taxi be nem kanyarodott az utcasarkon. Milyen rendes nő volt! – sóhajtott magában, miközben az ajtót nyitotta. A bőröndöt hanyag mozdulattal ledobta a nappali ajtajában, a táskáját pedig kiborította a konyhapultra. A szerteszét guruló aprópénzre vadászva egy érdekes kis tárgyat vett észre. Megesküdött volna rá, hogy nem az övé, sőt még életében nem látta. De aztán elmosolyodva arra gondolt, az apró velencei gondola talán Robert ajándéka, és csak azért nem szólt, mert meg akarta lepni. A tenyerén vizsgáltatta az igazán bazári kis figurát. Ha egy árusnál látja, biztos elmegy mellette, de ezt Robert vette és arra a csodás gondolázásra emlékeztette, így aztán a táskája kis rekeszébe süllyesztette, hogy talizmánként mindig vele legyen. 

Monica Blackwood mosolyogva dőlt hátra az ülésen. Küldetés teljesítve. Kristennek igazán sok pénzébe került ez a kis kirándulás, de ha neki megérte, hát ő nem fog sajnálkozni ezen a tényen. Velence igazán gyönyörű város volt, a férfiak, amerre csak járt, a kedvét keresték, a Metropol pedig igazán kényelmes szálló volt. Ez a két vaksi szerelmes pedig észre sem vette, hogy rendre a nyomukban járt. Annyi fotót készített róluk, biztosan lesz köztük néhány, aminek nemcsak Kristen, de  valamelyik magazin is  örülni fog. Nem igazán értette a barátnőjét, mi a fenének volt neki ennyire fontos, hogy Robert kivel tölti az idejét a fesztivál ideje alatt. Szétmentek és ezen a tényen másodszor már nem lesz hajlandó változtatni a férfi, ebben biztos volt. Eleinte aggódott, hogy felismeri majd, de a szőke rövid haj úgy látszik teljesen felismerhetetlenné tette Robert előtt, aki utoljára még hosszú barna hajjal látta.  Meg hát vigyázott is, hogy ne figyeljen fel rá. Ez a nő az összes figyelmét magára vonta, ez nem vitás. Helyes ez a kis nő, akit a férfi beújított, és valahogy biztos volt benne, hogy nem ott fent a színpadon találkoztak először, az pedig, hogy valami régi pasija hogy megkavarta körülötte az állóvizet, még őt is meglepte. Aztán a portás egy mosolyért cserébe elárulta, hogy nem régi pasi, hanem exférj. Ójaj, akkor még egy törött szív! – vigyorgott, mert tőle ezek a romantikus marhaságok igencsak messze álltak. 

A taxi fékezett a szálló előtt és a csomagját már vitték is befelé. Kifizette a kocsit, aztán csípőjét riszálva befelé  indult. Felhívja Kristent, aztán elmegy egy fodrászhoz, holnap pedig pihenten indul haza, a kis gondola előbb-utóbb már elvégzi a többit, ha az árusnak hinni lehet. Ő ugyan nem nagyon hitt az ilyen mágikus hülyeségekben, de Kristennek még jól jöhet, ha valami rossz varázslat a szerelmesek közé áll.

*

Cara  csodálkozva nézte a hatalmas lyukat a táskája oldalán. Hát ezzel meg mi történhetett? Mint ami kiégett. Valami furcsa bűzt is érzett, ezért becsukta a nyitott konyhaablakot, hátha onnan jött be a kellemetlen szag. Kíváncsi lett volna a rejtély megoldására, de már késésben volt, azért kiszedegette belőle  a végre rendbe rakott iratait, a kis neszeszert, amibe az apróságokat rejtette és a pénztárcájával, kulcsaival együtt átpakolta egy másik táskába. A tönkrement táskát pedig az ügynökséghez indulva a kukába dobta. Már a metrón ült, amikor eszébe jutott az apró gondola, hogy azt a kis oldalrekeszben felejtette. Legszívesebben kiszállt volna, hogy visszamenjen, de aztán úgy döntött, fontosabb a felmondásáról vagy éppen további munkáról tárgyalnia, mint az a kis fura figura. Legfeljebb majd  azt mondja Robertnek, elvesztette.

*

Róbert órák óta olvasgatta a forgatókönyvet, de az esze állandóan Cara körül járt, így nem igazán mondhatta el magáról, hogy eredményes délelőttöt tudhat maga mögött. Már éppen arra gondolt, hogy leballag az étterembe és eszik valami könnyűt, amikor megszólalt a telefon. A porta jelezte, hogy látogatója jött, Ms. Kristen Stewart. Ó, anyám! Kris! Vajon mit akarhat? Felkapta a telefonját és lement a lányhoz, reménykedve benne, hogy békés körülmények között megehet egy hamburgert.

Kristen nem nézett jól ki. Mintha lefogyott volna, de szinte szögletessé vált az arca és sápadt is volt. Robert ebédmeghívására grimaszt vágott, de végül vele tartott az étterembe. Egy könnyű salátát kért csak, de amikor Robert elé letették az ételt, kezét a szája elé kapva kirohant. A férfi értetlenül nézett utána, aztán lassan a női mosdó felé indult. Bekopogott.

-Kris! Minden rendben?

A lány kinyitotta az ajtót, az arcát törölgette egy zsebkendővel, aztán egy halvány mosollyal bólintott.

-Minden oké, persze. Gyere, menjünk vissza!

Robert aggódóan nézte a nőt, aki valaha a legjobb barátja volt, sokáig azt hitte, vele fogja leélni az életét, aztán néhány év alatt majdnem az őrületbe kergette. Szeretett volna némi elégtételt érezni, hogy most ő érzi magát ramatyul, de igazából sajnálta.

-Anyám azt mondta, nincs jobb egy gyomorrontásra, mint a jéghideg, kikevert coca-cola. Kérjek egyet? Megpróbálod?

-Ne, kösz, nem kell! Robert, nem akarom húzni az időt. Terhes vagyok! – suttogta Kristen lehajtott fejjel.