"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. október 29., hétfő

A menedék 43.


Cara megrázta a fejét, amikor Maria feléje nyújtotta a vizes edényt. Tudta, hogy innia kéne, de képtelen volt a szinte sáros löttyöt leerőltetni a torkán. Csak arra tudott gondolni, hogy ennek a rémálomnak most már véget kell érnie. Vagy így, vagy úgy, de véget kell érnie!  A jövőjüket illető bizonytalanság majd megőrjítette. A reggelire kapott hideg, ízetlen kását is ott hagyta. Nem holmi finnyáskodás miatt, hanem egyszerűen úgy érezte, ha lenyeli, még az a kevés folyadék is távozik majd a testéből, ami még benne van. Nem akart hányni, de a szagok felkavarták a gyomrát. A fiatal fiú, aki az ételt hozta, ki tudja, mikor fürdött és az izzadtság és még megannyi azonosíthatatlan szag, ami áradt belőle, szinte beteggé tette.

Hangos dudálással egy dzsip érkezett a táborba, a katonák leugráltak róla, a vezetőülésből pedig egy idősebb férfi szállt ki. Szemét végigjártatta a táboron, aztán határozott léptekkel elindult a kalyiba felé. Cara akaratlanul is közelebb húzódott Haroldhoz és Mariahoz.

Mohamad alShamrin nem titkolt ellenszenvvel nézett végig a foglyokon. A fehér férfi keze finom volt, a zubbonyán virító vörös kereszt alapján orvos lehet, a két nő pedig az asszisztense. Az idősebbik sápadtan, szinte már apatikusan üldögélt a földön, a fiatalabbnak rettegés ült a szemében. A ruhája elég rossz állapotban volt ahhoz, hogy elképzelje, a fiúk alighanem elkapták már. Néhány utasítást vakkantott oda egy fiúnak, aki máris rohant, hogy teljesítse a parancsot. Pár pillanattal később a csapat vezetője már ott állt mellette. Kérdéseket tett fel neki és a fiú tiszteletteljesen válaszolt. Az utolsó választól a férfi homloka ráncba szaladt. Ez a baj ezzel a sok tanulatlan kölyökkel, hogy mindenféle marhasággal meg lehet etetni őket – gondolta bosszúsan és a szeme újra a fiatal nőre siklott.

-Maga, ott – mutatott csontos ujjával Carára. –Álljon fel és mondja el, kik maguk és mit kerestek a területünkön!? – utasította szinte tökéletes angolsággal. Cara remegő lábakkal állt fel, és hogy az egyensúlyát megtartsa, kissé a kalyiba falának támaszkodott.
-Doktor Jefferson és az asszisztense kísérője vagyok. Fotókat készítek a munkájukról. – suttogta alig hallhatóan, miközben az ájulással küzdött.
A férfi továbbra is szúrós tekintettel nézte, aztán újra a csapat vezetőjéhez fordult és tőle kérdezett valamit. A fiú eliramodott és nem sokkal később a lány fotós táskájával tért vissza. A férfi hozzáértő kezekkel bekapcsolta a gépet.
-De hiszen még egyetlen fotót sem készített! – csattant fel.
-A régebbi képek a bázison vannak, a másik memória-kártyán. Még nem volt időm fotózni, mert ránk törtek az emberei, mielőtt az első helyre megérkezhettünk volna.
A férfi felé nyújtotta a gépet.
-Lássam, hogyan dolgozik! Készítsen most képeket az emberekről – mutatott a csoportokban ülő férfiak felé.
Cara az ajtó felé lépett, mire egy fiú elé állt, de a parancsnok biccentésére kiengedte. Cara megállt az ajtóban és a gépet felemelve kattintgatni kezdett. A negyedik-ötödik felvétel után visszalépett a házikóba és a férfi felé nyújtotta a kamerát. Az megnézte a képeket, aztán elismerően ráhunyorított.
-Van érzéke hozzá, valóban jó képek. Kár, hogy a világ sosem láthatja a hős harcosokat. Tudja, nemcsak a maga fejsebéről lehet mondákat költeni, de arról is, hogy egyes népeknél micsoda súlyos bűn fotókat készíteni az emberekről. Ők ugyanis azt hiszik, hogy ezzel elrabolja a lelküket. Veszélyes hivatást választott.

Látva, hogy a nő térde megroggyan, a vállára tette a kezét és lenyomta az orvos mellé.
-Mióta nem ivott? Nem látott még elég szenvedést ahhoz, hogy tudja, a szomjhalál, a kiszáradás csúnya módja a távozásnak ebből a világból? – azzal hátat fordított és az embereivel kiment.
A következő néhány órában mindannyian csendes apátiában üldögéltek hátukat a deszka falaknak döntve, amikor hirtelen helikopterek rotorjainak zaja verte fel a viszonylagos csendet, aztán hangos kiabálás, fegyverek ropogása. Örökkévalóságnak tűnő idő után valaki feltépte a kalyiba ajtaját és angolul kiabált a mögötte érkezőknek: -Itt vannak! Még mind a hárman életben.
Cara ekkor vesztette el az eszméletét.
*
Robert teljes pánikban kapkodta magára a ruháit. Dean csak annyit tudott, hogy él a lány és szabad, de kórházba vitték. Ennek elégnek kell lennie, minden mást meg tudunk oldani! – mantrázta magában, miközben Dean a sebességhatárt jelentősen túllépve a billingsi reptér felé száguldott. Útközben a férfi újabb telefont kapott, miszerint az első orvosi vizsgálatok és infúzió után Londonba viszik mind a három kiszabadított foglyot. Így aztán már nem is volt kérdés, hogy Billingsből merre induljanak tovább. A várakozás idegőrlő órái alatt még annyit megtudtak, hogy az Ensz békefenntartó csapatainak egy különleges egysége ütött rajta a táboron. A támadásnak voltak ugyan halálos áldozatai, de a foglyok szerencsére sérülések nélkül megúszták. Az is igaz, mindannyian olyan állapotban voltak, hogy a földön fekve nem kerülhettek egy eltévedt golyó útjába.

Robert már meg sem próbálta elképzelni a helyzetet, a lány kiszolgáltatottságát és félelmét, egyre csak azon járt az agya, hogy vajon mentálisan mennyire sérült, és ez mit jelent majd a kapcsolatukat tekintve? Dean szavai jártak a fejében és megesküdött mindenre, ami szent, hogy soha nem fogja számon kérni Carától, mi a frászért vállalta el ezt a veszélyes munkát. Csak arra vágyott, hogy mielőbb a karjaiban tarthassa és elfeledtesse vele az átélt megpróbáltatásokat. De fogalma sem volt róla, hogy ez még ma vagy csak a nagyon távoli jövőben lesz-e lehetséges.
*
A kórházba érkezve Robert észre sem vette a mohó és kíváncsi tekinteteket, amik kísérték. Csak a 425-ös szoba ajtaját nézte meredten, ahogy hirtelen megtorpant előtte, majd egy nagy levegővétel után benyitott. Cara egyedül feküdt a szobában. Karjába még mindig csepegett az infúzió. A lány még az afrikai nap adta barnaság alatt is sápadtnak tűnt, keze meg-megrándult a takarón. Álmodott, és a férfi nem akart arra gondolni, vajon miről. Odahúzott egy széket az ágy mellé, leült és a vékony kezet simogatva beszélni kezdett hozzá.

-Szia! Rohantam hozzád, ahogy csak lehetett. Istenem, Cara… annyira hiányoztál! A forgatás minden percében azt kívántam bárcsak ott lennél velem, és a történtek fényében most ezerszeresen kívánnám ezt. Amikor a híradóban bemondták… azt hittem, elvesztelek és azt nem éltem volna túl. Olyan kevés időnk volt még, azt egyszerűen képtelen lettem volna elfogadni, hogy csak ennyi jutott az élettől. Nagyon szeretlek kicsim és túl leszünk ezen az egészen, csak gyógyulj meg hamar!

A lány mozdulatlanul feküdt tovább, bár Robert szerette volna hinni, hogy a szavai eljutottak az álom mélyére, mert a lány kezének remegése megszűnt és a lélegzete is nyugodtabbá vált. Felállt, az ablakhoz sétált és a homlokát a hideg, esőverte üvegtáblának támasztotta. Keze ökölbe szorult, ahogy tehetetlenségében indulatosan az ablaktokra csapott.

Cara úgy érezte, mintha víz alatt lenne és a hangokat folyamatosan valami halk zsibongás tompítaná, aztán érezte, hogy a szemhéja remegni kezd és hirtelen kinyitotta a szemét. A világosság késszúrásszerűen érte és azonnal becsukta a szemeit, bár a hasogató fejfájáshoz már ennyi is elég volt. Az elmúlt két nap öntudatlan ájulásban telt, időnként megszakítva egy kis fájdalmas kapcsolattal a külvilággal. A mogadishui kórházban töltött órák, a lassan csöpögő infúzió, aztán újra a mentőautó zötykölődése, majd az izgatott suttogások, amikor az öntudatlanság köde ismét leereszkedett rá. Lassan megpróbálkozott újra kinyitni a szemét, először csak résnyire, aztán egyre tágabbra. A környezet idegesítően ismerős volt, kórházi szoba. Aztán az ablak felé pillantott és a szíve megállt dobogni. Nem, nem az odakint borongós időjárást, vagy a távolban tisztán felismerhető londoni óriáskereket látva, nem. Amiatt a férfi miatt, aki a rettegésben az egyetlen dolgot jelentette, amiért nem akarta feladni; és aki most az ablaktáblának támaszkodva az esőt nézte. Aztán mintha megérezte volna, hogy figyelik, hátrafordult és az arcán olyan őszinte öröm omlott el, amiért Cara képes lett volna izzó parázson is végigsétálni, hogy újra része legyen benne.

Pár lépés volt csak, amit megtett, de úgy zihált, mintha a maratont futotta volna le. Robert csak nézte a még kicsit hunyorgó szemeket, amikben ott csillogott a felismerés fénye és valami más, amit megfogalmazni nem mert, csak reménykedett, hogy nem csalták meg az érzékei. Óvatosan a lány fölé hajolt és megcsókolta a még mindig kissé cserepes ajkakat. –Szia! – suttogta neki, aztán megadta magát az elmúlt napok feszültségének és hagyta, hogy egy könnycsepp végigfolyjon az arcán. Cara felemelte a kezét és végigsimította az apró csepp útját, aztán a férfi keze után tapogatózva belekapaszkodott, és csendesen elsírta magát. 

A mellettük levő asztalkán egy gép ijesztő csilingeléssel riasztotta meg őket, mire egy orvos és egy nővér rontott a szobába. Robert értetlenül nézte őket, ahogy félretolják az útból és hol Carát, hol a gépet vizsgálják visszafojtott lélegzettel. Aztán az orvos megkönnyebbülten engedte el a lány csuklóját.
-Jól van, semmi baj! Csak a hirtelen érzelemnyilvánítástól ugrott meg ennyire a pulzusa. Üdvözlöm a körünkben, Ms. Hamilton! Kicsit ránk ijesztett, de most már biztos vagyok benne, a nehezén túl van. Még néhány nap pihenés és infúzió, aztán haza is viheti a barátja, bár a tengerentúlra még nem kéne utaznia, éppen elég sokk volt a szervezetének a Mogadishutól Londonig tartó út. De két hét múlva ez az egész már csak egy rossz álom lesz, ebben biztos vagyok.  – aztán intett a nővérnek és mindketten elhagyták a szobát.

Robert kilépett az ajtón, Cara elaludt, ő pedig úgy döntött, hogy felhívja a szüleit és nem akart odabent még suttogni sem, had pihenjen a lány. A nővérpultnál azonnal izgatott sugdolózás kezdődött, ahogy nyúlánk alakja feltűnt. Kortól függetlenül még mindig a legtöbb nőnek felcsillant a szeme, ha megjelent, de ezt most észre sem vette. Cara itt van, látszólag már jobban is van, de ki tudja, milyenek lesznek az első éjszakák a kórházon kívül, hiszen az orvos szerint a gyógyszerek mellett jelentős mennyiségű nyugtatót is adagolnak még neki. Bár, a legrosszabbtól megmenekült, de nem is áltatták azzal, hogy lelkileg nem hagy nyomott benne az átélt rémálom.

Jasmine-t is felhívta, hogy a következő két hétre minden felkérést ütemezzen át, aztán visszafordult, hogy a szobába menjen. A három nővér sóvárgó szemekkel nézte és a hirtelen mozdulatra már idejük sem volt rendezni a vonásaikat. Amolyan vizuális petting volt ez, és hazudna, ha azt állítaná, nem játszott el ő is a gondolattal korábban, ha egy jó nőt látott. A fejét rázta a gondolatra, hogy még mindig ezt váltja ki a környezetéből, pedig most valószínűleg még csak nem is a legjobb formáját hozza. Aztán gondolt egyet és odaballagott a pulthoz, hogy háláját fejezze ki a gondos ápolásért. A három nő bokáig vörösen, döbbenten hallgatta a halk köszönő szavakat, majd a legidősebb nagyot nyelve végre kibökte, hogy ez természetes. Elmosolyodott, aztán hátat fordított és visszament Carához. Még el sem érte az ajtót, amikor az ajtó fölötti piros lámpa villogni kezdett, és őt megelőzve újra az orvos sietett be a szobába.

Cara ébren volt és zokogott. Amikor az orvos válla fölött összetalálkozott a pillantásuk, az arca kisimult.
-Azt hittem, csak álmodtam, hogy itt voltál, aztán láttam a sapkádat az asztalon és megijedtem, hogy elmentél, itt hagytál. Nem fogtad a kezem! – suttogta szipogva, miközben szabad kezével a könnyeit törölgette. Az orvos megcsóválta a fejét, aztán krákogott egyet, hogy magára vonja a lány figyelmét.
-Ms. Hamilton. Őszintén szólva nem tudom, mikor teszünk jobbat… ha kapja még a nyugtatókat, mert azok ilyen szélsőséges reakciókat is kiválthatnak, vagy ha inkább hagyjuk, hogy próbálja meg feldolgozni az érzelmei hullámzását. Nem ismerem magát, de én szívesebben próbálkoznék a második verzióval.
Robert Cara szemébe nézve megszólalt.
-Ha van rá mód, szívesen itt maradnék vele, és akkor azt hiszem megoldjuk ezt nyugtatók nélkül is. Rendben?

5 megjegyzés:

csez írta...

Rendben lesz így ;) szerintem... O.o
Homlokát törli XDDDDD
Mit csodálkozik az "évekmúlva"-hatáson?! Én már előre rettegek, milyen lesz 35 évesen..... :O egyetlen reményem, hogy akkor már nem fog érdekelni .... XDDDD

Henrieme írta...

Behoztam a lemaradást ismét!

Jaj Jutka hogy tudsz ilyeneket kitalálni! Izgultam. Basszus tényleg izgultam!

Nagyon jó volt!


Puszi!

Gabó írta...

Engem is őrizhetne éjjel nappal egy ilyen Rob! *sóh
Mikor is jön a Télapó, vagy talán írjak a Jézuskának? "Kedves Apó, én egész évben jó voltam, ha lehetne akkor....." ;)
Vicceltem! ;) Vagy neeeem?!
Zoli ...ugye nem olvastad eme szösszenetem! XDDD
Ez így volt tökéletes Jutka. Gondolom , akkor most jön a Pattinson család gyógyító kúrája..
Élükön a legkisebb tapsifülessel! ;) Köszöntem megint!

zsorzsi írta...


Jutkám ! Majdnem sírtam ! -de erős voltam !
Örülök ,hogy visszatért Rob és Cara is .Mm a "mi Robunk ". XD

vusi írta...

Jutka ezt a fejezetet különösen szépen és életszagúan írtad meg, nagyon tetszett! <3