A menedék 28.

-Szia, prücsök! – borzolta össze a kicsi haját Robert, aztán a fejét támasztva Tomra nézett.

-Kösz, hogy itt voltál! Azt hiszem, egy idő után kicsit elvesztettem a fonalat, de már minden oké. Most már rendben leszek. Bár, jó lenne valahonnan szerezni fejfájás-csillapítót. Caránál mindig szokott lenni, de ... szóval, most arra nem nagyon számíthatok.

-Ha megígéred, hogy nem csinálsz marhaságot, szerzek valahonnan – csapott a vállára Tom és kifelé indult. –Ja, és addig is bekapcsolhatnád Laurienak a Disney Channelt. Aztán elmesélhetnéd, ki volt ez az amorózó, aki hozta, mert Vic férjének fele ennyi haja sem volt, ha jól emlékszem, meg a pasi nem is úgy nézett ki, mint egy manhattani fogorvos.

*

Fél óra elteltével Tom kopogás nélkül lépett be a lakosztályba. El volt rá készülve, hogy a kicsi már csíkokra szabdalta Rob amúgy is megtépázott idegrendszerét, de odabent békés kép fogadta. A kanapén feküdtek és a barátja a görög mitológiából szemezgetett az alig három éves kislánynak. Úgy tűnt, ez Lauriet nem zavarja. Odakucorodott Rob oldalához és mélyen aludt. Kellemes hangja van, inkább szavalnia kéne, mint énekelni – hallgatta Tom a duruzsolást, aztán odalépett a barátjához és kivette a kezéből a könyvet. -Szerintem már régen alszik – suttogta. Aztán egy pohár vizet és két szem gyógyszert dugott Rob orra alá, aki hálásan nyúlt az enyhülést hozó bogyókért.  Óvatosan kihúzta a karját a kislány feje alól és egy takarót borított rá, aztán Tommal átmentek a másik szobába. 

-Na, akkor most próbáld elmondani értelmesen, hogy mi volt a baj!

Robert mesélt, mesélt és a végére már ő is kezdte érezni, hogy mintha egy fontos momentum hiányozna a történetből, de nem igazán jött rá, mi az. Mindenesetre várakozón fordult Tomhoz, hogy neki mi a véleménye az ő sorstragédiájáról, de Tom csak hallgatott.

-Szerinted kitálal majd az újságoknak is? – kérdezte Robert összevont szemöldökkel, mert erre eddig a pillanatig nem is gondolt.

Tom ránézett és megcsóválta a fejét.

-Figyelj, én nem ismerem olyan jól ezt a nőt, de azt tudom, hogy rövid idő alatt olyan közel kerültél hozzá, hogy csak kapkodtam a fejem. Az újságból tudok róla, amit tudok, azt meg éppen te mondtad, hogy ne vegyem készpénznek egyetlen sorát sem. Bármit tett Cara, szerintem nem rosszindulatból tette. Igazság szerint én is elgondolkodtam rajta, hogy van-e rá mód, hogy ettől az őrültségtől megvédjünk, ha már te képtelen vagy önmagadat megvédeni. Csak úgy látszik, én sokkal beszaribb vagyok, mint ő. Ha tényleg beszélt Kristen pasijával, akkor bátrabb, mint hittem. Egy ilyen hír hozóját nem szokták a férfiak a keblükre ölelni, még akkor sem, ha nő az illető. Egyébként, honnan tudta, kihez kell menni? 

Robert tanácstalanul rázta a fejét. Ezt ő sem tudta, hiszen ha szóba is került Kristen pasija, max. annyit mondhatott, hogy Sean a neve, akkor meg tényleg, Cara vajon honnan tudta meg? Lehet, hogy ez a titok nem is olyan jól őrzött titok, mint Kris hiszi? 

Bekapcsolták a tv-t, Tom nézte a kosármeccset, de Robert fejében még mindig nem akartak a dolgok a helyükre kerülni. Vajon hova mehetett? Biztosan vissza New Yorkba, hova máshova. Bár, van egy bátyja, talán azokhoz... de erről végképp fogalma sem volt, merre lehet ez a hely. Uramisten, tényleg egy marha... örökbefogadást tervezgetett egy nővel, akiről jószerével a nevén kívül nem is tud semmit. 

A kopogásra összerezzent és az első gondolata az volt, talán Cara jött vissza. De mire az ajtóig ért, már tisztában volt vele, hogy Vic pasija lesz az. Mickey boldogságtól sugárzó arccal ejtette le újra kopogásra lendülő kezét. -Brian Robert Stone 3,70-es súllyal, 57 centivel egészségesen a világra jött. Mind a ketten jól vannak, és üdvözletüket küldik. Iszik velem valaki egy-két pohárral? - Aztán Robert sápadt arcára nézett. –Hé, haver, nem nézel túl jól ki! Valami baj van? Esetleg Laurie?

-Nem, nem, Laurie alszik – nyugtatta meg rögtön Robert. –Na, gyere be, Tom biztosan koccint veled, én inkább kihagynám. Nekem mára megvolt a köröm, örülök, hogy még élek, szóval most inkább nem töltenék rá semmit. De ígérem, hogy mire Vic-ék kijönnek a kórházból, bepótoljuk.

Mike elgondolkodva lépett be utána a lakosztályba. –Cara hol van? Vic biztosan örülne egy nőnek, ha bemenne hozzá.

-Hát, Cara elment, és nem hiszem, hogy mostanában bemenne a nővéremhez, szóval, ezt most hagyjuk inkább, oké? – nézett rá még mindig zavaros szemekkel Robert és Mike-nak egy gyanu érlelődött az agyában.

Közben Tom lekapcsolta a tv-t és rendelt egy üveg pezsgőt meg egy kancsó narancslevet.

-Az utóbbi neked lesz – kacsintott a barátjára, miközben gratulálva lapogatta Mike hátát. –Egy srác, hát, ez nagy dolog, örülök nektek, de komolyan.

Mike megköszörülte a torkát.

-Robert, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de ugye Cara nem azért ment el, mert Kristen pasija hőzöngött esetleg a gyerek miatt? 

Robert úgy fordult meg, mint akibe a kígyó mart.

-Mit tudsz te Kris pasijáról?

-Hát Sean Paullal és Kristennel együtt dolgozom az új filmjükön és csak a vak nem látta, hogy van köztük valami. Nem volt nehéz összerakni, hogy Sean az apja a gyereknek, akit örökbe készültök fogadni. Úgy gondoltam, joga van tudni, hogy apa lesz; de Kris valószínűleg letagadta előtte, mert ma lebarmolt a fickó, hogy mit ijesztgetem, amikor nincs is szó gyerekről. 

Robert szinte összecsuklott a kanapénál és a fejét a kezei közé szorította.

-Jézusom, akkor Te voltál! Mi meg azt hittük Krisszel, hogy Cara akarta ilyen módon megfúrni a dolgot. Ó, basszus, basszus! – tépte a haját Robert, aztán olyan pillantást vetett leendő sógorára, ami semmi jót nem ígért. Tom ijedten pislogott Mike és a barátja között. Nagyon remélte, hogy Rob nem esik a fickónak, mert ha itt a dolgok elfajulnának, akkor kő kövön nem marad. Aztán megköszörülte a torkát.

-Na, akkor mindenki vegyen mély levegőt és őrizze meg a nyugalmát. Egy félreértés történt, úgyhogy nincs is más dolgunk, mint kideríteni, hogy hová ment Cara. Aztán ha ezt már tudjuk, ráérünk a többin gondolkodni. Oké? 

-Kurvára nem oké Tom, mert fogalmam sincs, hogy hová mehetett.- fogta a fejét Robert. -New Yorkban felégetett mindent maga mögött, ha oda ment vissza, akkor is új címe van, az pedig ott nem egy kis falu, ahol bekopogok minden házba, aztán majdcsak belebotlok. A bátyja fogalmam sincs, merre él. Amúgy pedig éppen úgy mehetett akár Velencébe is, mint ide a szomszéd utcába. Úgyhogy nagyokos, megmondanád, hogy merre kezdjem keresni? 

-Hééé, nyugi, nem én mondtam neki olyasmit, ami miatt itt hagyott, oké? És nem is én üldögéltem az exemmel nagy nyugiban, amíg a szerelmem világgá ment egy ész nélküli gyanusítgatás miatt. Jut eszembe, majd ezt is köszönd meg Krisnek, a nagyszerű barátnak, aki – már nem is számolom hanyadszor – megint sikeresen belekavart az életedbe! Figyelj, Rob, akinek ilyen barátja van, már nincs is szüksége ellenségre! De tudod mit, képes vagy te egyedül is elcseszni az életedet.

-És ezt az vágja a képembe, aki még mindig egyezkedik Sienával a láthatás miatt. Tudod mit, Tom, fogd be!

Tom mély levegőt vett. Aha, most jön ez a lemez... már kamasznak is pontosan ilyen volt és semmit nem változott az idő során. Elcseszerint valamit, aztán mindenki más hibás, csak ő nem. Már megtanulta, hogy ilyenkor jobb, ha hallgat, mielőtt olyan dolgokat vágnának egymás fejéhez, ami nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okoz... a lelkükben mindenképpen. Ilyenkor Robbal szemben nincs más fegyver, mint a sértődöttség, attól előbb-utóbb magába szokott szállni.

-Na jól van haver, nem hagytalak belefulladni az önsajnálatodba és a hányásodba, de most megyek. Majd ha lehet veled értelmesen beszélni, akkor hívj fel! Szia! – azzal hosszú léptekkel elhagyta a lakosztályt. A portást még megkérdezte:

-Ms. Hamilton taxit hívott? – a bólintásra egy húszast húzott elő a zsebéből. –És nem emlékszik véletlenül, hova vitette magát?

-A LAX-ra, uram. – válaszolt a portás és gyakorlott mozdulattal eltüntette a bankjegyet. 

Tom bevágódott az autójába és a kesztyűtartóban guberálva a régi noteszét kereste. Van annak már egy hónapja is, hogy a különböző alkalmi ismerősökkel teli füzetkét ide dobta. Eredetileg a kukába akarta, aztán kihalászta, mert ennyi adatot mégsem akart a kukázók kezére adni. Úgy gondolta, egyszer majd elégeti valamilyen kerti partin, de állandóan kiment a fejéből. Most hálát adott a sorsnak, amiért még megvan a kis füzetke. Jennát kereste. A vezeték nevére már régen nem emlékezett, csak arra, hogy a LAX-on dolgozott, földi kísérőként. Talán még mindig ott van és talán nem haragszik rá olyan nagyon, hogy ne segítsen, amikor itt vészhelyzet van.

*

Másnap reggel Tom elégedetten kísérte ki Jennát a házból. Igazán kellemes estét és éjszakát töltöttek együtt, a lány pedig több volt, mint segítőkész. Már a randira hozta magával Cara járatszámát, úticélját, még az ülésszámát is. Meg sem lepődött, hogy Montanába ment. Végül is, ott találkozott ezzel a marhával, és a nők hajlamosak a nosztalgiázásra. A közeli kávézóban feltankolt kávéval és fánkkal, aztán bekopogott a barátjához.

Robert a mellét vakargatva egy szál melegítő alsóban nyitott ajtót. Amikor Tomot meglátta, szó nélkül fordított neki hátat és ment előre a nappaliba. Tom békésen ballagott utána. Ismerte már annyira a barátját, hogy tudja, ez a „nem történt semmi, az élet megy tovább” viselkedése, amit bocsánatkérés helyett  alkalmaz időnként. Ő nem akadt fenn rajta, de azért majd szól neki, hogy Caránál ezzel ne is próbálkozzon. Kipakolta a kávékat és a fánkokat, aztán egy összehajtott cetlit rakott az egyik pohár tetejére.

-Mike és Laurie? – kérdezte nyugodtan.

-Itt aludtak, aztán korán reggel bementek Vichez. – mormolta Robert, miközben a cetlit félredobva, a kávéspohár tetejét kezdte feszegetni.

-Nem is érdekel, mi van a papíron? – nézett rá Tom, miközben a szemeit forgatta, amiért ez az ütődött a végén még a szemétbe dobja a nehezen megszerzett információt. Nem biztos, hogy még egy éjszakát képes lenne megdolgozni érte, mert Jenna még a végén félreértené a felfokozott érdeklődését.

Robert széthajtogatta a papírlapot és olvasni kezdett. A végén remegő kézzel tette le a lapot.

-Ez biztos?

-Mint a halál! – bólintott Tom és belekortyolt a kávéjába.