"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. október 7., vasárnap

A menedék 22.



Robertnek fogalma sem volt, mi ébresztette fel, csak kinyílt a szeme és a sötétben lustán forgó mennyezeti ventilátort nézte. Mostanában egyébként sem aludt valami jól. Éjjel-nappal járt az agya, mint egy szünetmentes táppal ellátott komputer, és ráadásul egyszerre több feladattal próbált a memória megbirkózni, amikor tisztában volt vele, hogy ezek mindegyike külön-külön is éppen elég nagy falat lenne. Ennek megfelelően le is volt lassulva rendesen.

Cara fotóinak meglett a visszhangja, és bár számtalanszor beszéltek telefonon, a lány egyszer sem tért ki rá. Létezik, hogy ő még nem is látta ezt a francos magazint?  Mint fotós csak kapott belőle egy példányt? Vagy csak nem akart telefonon keresztül magyarázkodni? Bár, igazából miért is magyarázkodna? Ez a múlt és hát igazság szerint semmi szégyellni való nincs a dologban, végül is nem pornófotózásról van szó, csak hát annyi mindenről beszélgettek, ezen hogy tudott csak úgy átsiklani? Mint ahogy a velencei fotók sem kerültek szóba, így aztán vagy azokat sem látta, vagy magasból tesz az egészre, és ezért csak irigyelni tudja. Mindenesetre ezek legalább valami mást jelentettek, amik időnként elterelték a figyelmét, hogy ne Kris agyament ötletén zakatoljon örökösen az agya. Mondhatott bármit, tehetett bármit, nem tagadhatta, hogy a gondolat valahol mélyen fészket vert.

Tom döbbenten hallgatta, amikor előadta neki a dolgot, miután megeskette, hogy senkinek, még Bobbyéknak sem beszél róla. Első reakcióként Tom nemes egyszerűséggel faszságnak minősítette a problémát, aztán ültek magukba roskadva, és akkor Tom ránézett azzal a lelke mélyéig hatoló hülye pillantásával, amivel mindig is ki tudta belőle szedni a titkait,  és megkérdezte:
-Te már döntöttél, ugye? Bele fogsz menni, mert képtelen vagy ennek a picsának nemet mondani. Még akkor is, ha szöges bakancsban gyalogol át a lelkeden, valami megmagyarázhatatlan kapocs köt hozzá. Még azt is el tudom képzelni rólad, hogy ennyi szarság után is szereted.

És itt elgondolkozott. Tényleg ennyire egyszerű lenne a magyarázat? Igen, Kris valami különleges helyet tudhat magáénak a szívében, és ezen nem változtat még az eltelt pár év sem. Egy olyan periódusában az életének találkoztak, amikor a sok közös élmény valami maradandó érzést szült. Legalábbis őbenne. De az is biztos, hogy Kristennek sem volt soha, és azóta sincs még egy olyan barátja, mint ő. De nem, szeretni még biztos szereti, de már nem szerelmes belé! Az az érzés talán már az első  alkalomnál köddé vált, amikor Kristen bohócot csinált belőle. Az azóta eltelt zűrzavaros évek pedig végképp kiölték belőle a romantikus gondolatokat, a közös jövőről szőtt álmokat. 
Sokáig azt hitte örökre megkeseredett, de aztán Carára gondolt, arra a nyugalomra, amit mellette érzett, és amit Kristen talán csak az ismeretségük első hónapjaiban tudott neki megadni. De hát Carát is még csak néhány hónapja ismeri, hogyan merjen ebből messzemenő következtetéseket levonni? Mi lesz, ha Cara is néhány hónap múlva ilyen szeszélyes boszorkánnyá változik, végül is, egy férjet már elfogyasztott. Na, azért itt gondolatban tarkón csapta magát. Nem Cara fogyasztott el egy férjet, hanem az a köcsög szerzett a lánynak egy életre szóló keserű tapasztalatot, aminek az árnyaival még neki is meg kell küzdenie. 

De hát egyszerűen az idő most nem nekik dolgozik. Kristen ötletére választ kell adjon, de Caránál sem kezdheti azzal, hogy édesem, jó hogy jössz, örökbe kéne fogadnunk egy gyereket! Közösen persze, mert nekem csak úgy nem ítélné egyetlen bíróság sem, szóval, megtennéd az elődödnek azt a szívességet, hogy hozzám jössz a nemes cél érdekében? Cara alighanem páros lábbal rúgná ki és már ülne is vissza a repülőre.
Lehajtotta a fejét, nem tudta tovább elviselni Tom hitetlenkedő pillantását és bólintott. Hogy mire, azt végül is egyikük sem tudta vagy akarta megfogalmazni. Utána pedig rettenetesen berúgott, úgyhogy még a buli előtt Tom ágyba dugta és rázárta az ajtót, mielőtt további marhaságokkal tetézi a baját. Hajnalban aztán hívott neki egy taxit, és a még ott lebzselő társaságon félig kómában átbotorkálva visszament a szállodába. Azóta pedig nap mint nap felhívta Carát, beszélt vele, és próbálta ezekből a beszélgetésekből leszűrni, vajon hogy reagál majd a lány, ha felrobbantja a bombát.

Nem akarta elveszíteni, mert érezte, hogy ketten együtt valami olyan utat találhatnak, ami csak keveseknek adatik meg ebben az őrült városban; a nő mellett érzett nyugalomra pedig nagyobb szüksége volt, mint az éltető levegőre. De még fogalma sem volt róla, hogy mikor és főleg hogyan jöjjön elő a farbával. Pedig sok ideje nincs már, nézett maga mellett a világító óralapra. Még négy óra és a lány landol a LAX-on. Felkelt és összepakolta a hálót, aztán szétnézett a nappaliban is. Viszonylag rend volt, mivel az utóbbi napokban leginkább csak ült, mint egy zombi és zakatolt az agya. Néha lement a tengerpartra futni, de azokról a göncökről a szálloda mosodája gondoskodott. Benyitott a másik hálószobába, ahol egy nagy csokor rózsa illatozott, amit még este hozatott. Lehet, hogy ez sem volt a legjobb ötlet, hogy nemes egyszerűséggel a lakosztályát osztja meg Carával? Lehet, hogy a lánynak tényleg szüksége lenne még egy kis távolságra? Mindegy, akkor majd kérnek egy francos szobát –csapott az ajtófélfára és visszahúzta az ajtót.
Belebújt a melegítőjébe és úgy döntött, ma is futással kezdi a napot, mert ha csak üldögél itt továbbra is bezárva a négy fal közé, akkor pontosan a földet érő géppel egy időben fog kiborulni.
*
Cara izgatottan figyelte ahogy a gép egyre alacsonyabbra ereszkedik. Akkor hát, a kocka el van vetve! Itt van és kész megpróbálni, hogy hogyan tudnak valami közös utat találni Roberttel. Az ölében fekvő magazinra pislogott. Vajon Robert mit szólt a fotókhoz? Talán nem is látta őket? Az nem igazán valószínű, hiszen a címlapon ő virít, csak kapott belőle egy mintapéldányt. És ha kapott, akkor biztosan végig is lapozgatta. De akkor miért nem hozta egyetlen egyszer sem szóba? A hangján nem érezte, hogy ki lenne bukva a helyenként pikáns képek láttán. 

A gép kerekei elérték a kifutópályát, aztán néhány pillanatnyi rohanás után lassulni kezdett és végül megállt. Cara megkapaszkodott a karfában, aztán az ablakon kinézve az épülethez kígyózó alagútra bámult. Vajon eljött? Vállalta, hogy a fotósok itt is megrohanják? Felpattant, hogy az elsők között indulhasson a kijárat felé. A csomagjait szerencsére hamar megkapta és nagy levegőt véve kilépett az érkezési csarnokba. Egy magas, szemüveges alakot keresett és tompa csalódottsággal vette tudomásul, hogy a saját nevével találta szembe magát. Akkor nem mert érte jönni, de legalább gondoskodott róla, hogy várják.

-Ms. Hamilton, kérem kövessen! -  szólt hozzá a kétajtós ruhásszekrény, aki a táblát a kezében fogta. Aztán a táblát a csomagok közé dugta és átvette tőle a nehezen irányítható kocsit és egy oldalsó ajtó felé tolta. A korán reggeli ragyogó napfénybe kilépve Cara hunyorogva nézte a hatalmas, elsötétített ablakú autót, ami felé tartottak. Amikor már csak néhány lépésre volt tőle, a hátsó ajtó kinyílt és egy jól ismert arc vigyorgott rá, majd a kezéért nyúlva szinte berántotta a kocsiba.
-Istenem, Cara! Már azt hittem, soha nem száll le ez az átkozott gép. Innen figyeltem, ahogy újra és újra tesz egy kört a reptér felett. Már attól féltem, te gondoltad meg magad és éppen a pilótát akarod rávenni, hogy vigyen vissza a Nagy Almába. – mormolta, miközben a két keze közé fogott női arcot nézte. Ezernyi érzelem futott át az arcán, aztán nagyot sóhajtva magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta. –Minden nap és minden pillanatban erre a percre vártam!
Cara megnyugodva bújt meg az ölelő karok között, miközben az autó lustán besorolt a forgalomba. 

Útközben aztán szinte nem is beszéltek. Csak nézte az elsuhanó tájat, miközben Robert apró köröket rajzolt az ujjával a bőrére, és néha mélyet sóhajtott a hajába. Ohó, a srácnak már megint valami agyalnivalója van! Ennyire már megismerte, hogy ezek a mélyről jövő sóhajok valami belső feszültségről árulkodnak. De talán nem is velem van kapcsolatban – nyugtatta önmagát, miközben azért valami halvány bizonytalansággal kezdte úgy érezni, hogy talán mégis. De az az öröm, ami felvillant az arcán, amikor meglátta, az nem lehetett megjátszás! A sokadik sóhajnál azonban nem bírta tovább, kiegyenesedett, szembefordult a férfival és mutató ujjával megbökte a mellét.

-Robert Thomas Pattinson! Valami nagyon megülte a gyomrodat, érzem, hogy egy nagy beszélgetés vár ránk, csak annyit kérek, hogy légy kíméletes, mert a gépen nem is tudtam reggelizni. Szóval, előbb együnk valamit, mielőtt a mondandóddal elveszed az étvágyam, oké?!
A férfi megrezzenő tekintete, és a csak pillanatokat, de mégis késve érkező mosoly bizonyossággá érlelte benne a gyanút, hogy ez a beszélgetés nem lesz könnyű, és talán korai volt még felégetnie maga mögött minden hidat a keleti parton.  Aztán a mosoly végre életre kelt a férfi arcán és egy csókot nyomott az ajkaira.
-Oké, akkor előbb reggeli!
... és ettől a mondattól Cara végképp nyugtalanná vált. 

A szálloda előtt kicsit csalódottan nézte a szinte jellegtelen kockaépületet. Nem tudta, mire számítson, de ennél azért valamivel mutatósabb épületet képzelt el magának. Odabent azonban egy igazán barátságos belső tér fogadta, már-már otthonos berendezéssel, és azonnal megértette, a férfi miért éppen ezt a szállodát választotta. Nyoma sem volt benne a besorolásához megszokott hivalkodó pompának, a belső átrium buja növényzete és a visszafogott angolos eleganciát sugalló berendezés sokat elárult arról a vendégről, aki ezt választotta a hipermodern  és trendi belső terek helyett. A kinti nyüzsgés után itt úgy érezte magát az utazó, mintha a béke szigetére érkezett volna. A mosolygó recepciós két kulcsot nyomott a férfi kezébe és Cara kis csalódást érzett, amiért nem is vitatkozhat vele a külön szoba miatt, legalább az illúziót meghagyva, hogy nem akar a férfi nyakára telepedni. Hát, akkor külön szobát foglalt, végül is azt kért, bár szerette volna, ha Robert most az egyszer nem veszi komolyan a kérését. 

A legfelső emeletre érve kíváncsian várta, hogy a férfi kinyissa előtte az ajtót. Odabent meglepve fedezte fel, hogy ebben a lakosztályban már lakik valaki, tehát Robert először magához vitte be, valószínűleg, mert a reggelit is ide kérette. Oké! A saját szobáját ráér később is megnézni, biztosan az is nagyon kellemes lesz, de remélhetően nem egy ekkora hodály, mert abban még magányosabban érezné magát. A férfi azonban nem mutatott körbe, üdvözölve a kis világában, hanem egy csukott ajtó felé tartott töretlen lendülettel. Benyitott, és akkor fordult Cara felé
-A szobád, ha megfelel? – kérdezte kis bizonytalansággal a hangjában.
Ó, hát ezért volt olyan feszült ez a szerencsétlen? – mosolyodott el magában Cara. Biztosan azon pánikolt már útközben, hogy mit fog szólni a közös lakosztályhoz. Hát, mit szólna? Ez egy álom. Ha akar külön is alhat, de ha úgy tartja kedve, akkor remélhetően a szomszédos szobában is egy legalább ekkora ágy várja őket. 

-Köszönöm, tökéletes lesz! – nézett Robertre tündöklő mosollyal, de a férfi arca még mindig nem engedett fel. Kopogás zavarta meg őket, a reggeli érkezett. Amíg Cara a fürdőszobában felfrissítette magát, Robert kitöltötte a kávét, aztán az ablaknál állva kortyolgatta a magáért, amíg a lány előkerült.
-Bocs, hogy nem vártalak meg, de ma még egy kortyot sem ittam, és kezdtem érezni, hogy valamit innom kell, ha nem akarok szégyenszemre előtted rosszul lenni.
-Rob, hééé! Én vagyok az, Cara! Mit idegeskedsz? Igyál, ha jól esik, én pedig elpusztítok párat ezekből a fantasztikus croassantokból, mielőtt éhen halok. Ez csak egy reggeli! Inkább mesélj, mivel telnek a napjaid?
-Hááát... – fordult vissza egy ragadozó mosolyával Robert, aki tényleg megnyugodott a lány derűs hangulatától – magazinokat lapozgatok... – hagyta nyitva a mondat végét.

4 megjegyzés:

Gabó írta...

Apa kezdődik! XDDDDD
Szép átvezető fejezet volt, de a java még csak most jön! :O
Tom lehetett volna erélyesebb, nem igazán érvelt Robnak. Jó az is kitűnt, hogy ismerik egymás pillantásának , rezdülésének miértjét. Na hátha még besegít Carának ebben. Hát én ha a pasim ilyen eszement ötlettel állna elém, mármint, hogy a volt barátnője, nem is tőle fogant gyerekét akarja felnevelni, hát tuti szó nélkül fognám a motyómat, és lelépnék, angolosan, már ha Robról van szó! XDD
Még mindig bizarr és eszement dolognak tartom, hogy egyáltalán gondol rá Robert, és eszi magát rajta. Ez nagyon elgondolkodtatna Cara helyében. Talán még mindig nem zárta le igazán magában ezt a Kristen dolgot ez a jómadár. Vagy nemes egyszerűséggel egy ütődött balfék balek. De nem úgy volt, hogy Rob Cara előtt beszél az otthoniakkal???? Ha így tett volna azért Clare bizti helyrerázta volna hős szereplőnk fejét!!!
Nah...Cara egyél Drágaságom....vagy inkább ne is, mert Rob mondanivalója, és az ezután érzett dühöd felforgatja majd a gyomrodat!!!!
Kíváncsi vagyok a kigubancra és azért sem segítek ötletelni! XDDD :P Ez a jel a Bleeeee, kidugott nyelvet szimbolizálta! :D XD

Henrieme írta...

Hát nagyon remélem, hogy Cara minimum a kávés bögrét vágja hozzá!

Én tutti fognám a motyóm és azon melegében távoznék!

Hogy a túróba jutott ilyen az eszedbe Jutka! Most komolyan?!

csez írta...

Biztos mondtam már: de nagyon bírom Tomot XDDDD
Kíváncsi vagyok, hogy jösz ki ebből a helyzetből (*kicsitgonoszvihorászás*)
Pussssz

zsorzsi írta...


Én meg nem mondok semmit .....XD