A menedék 42.

Robert túllendülve az első sokkon már mindenkit felhívott, akiről úgy érezte, hogy segítségére lehet a lány felkutatása és kimentése ügyében, de a legtöbb esetben mintha kőfalnak ütközött volna. Mindenki roppant együttérző volt, de tényleges segítséget senki nem tudott nyújtani. Teljes kétségbeesés vett rajta erőt és legkevésbé az foglalkoztatta, hogy már indulnia kellene vissza a forgatásra. Franciaország és a film pillanatnyilag annyira gyerekes semmiségnek tűnt, hogy csak a legnagyobb önfegyelemmel volt képes végül a létező utolsó időpontban gépre ülni és visszamenni a forgatás helyszínére. A stábtagok már tudtak mindenről, és igyekeztek kitérni az útjából. A rendező is csak magában fohászkodott, hogy a férfi lesz olyan profi, hogy a hátralévő jeleneteket megcsinálja.

Robert pedig úgy érezte, élete legnehezebb három napja áll előtte. De ennyit adott magának és a többieknek, egy perccel sem többet. Vagy három nap alatt befejezik a munkát vagy felejtsék el, és vállal bármilyen anyagi szankciót, de ő innen lelép. Ez alatt a három nap alatt pedig talán élete legjobb alakítását produkálta az emberfeletti koncentrálásnak köszönhetően. Amikor a csapó az utolsó jelenetet is leütötte, úgy ahogy volt, elegáns szmokingjában bevágódott a rá váró kocsiba és a reptérre ment. Londonba tartott, mert az angol kormány vállalta a közvetítést a segélyszervezet és a milicisták között.

Szülei lakásába lépve régi kedves ismerősökre esett a pillantása. Felbukkanásuk azonban keserűen ébresztette rá, hogy valószínűleg olyan nagy a baj, és azért gyűltek össze legkedvesebb barátai, hogy a lelket tartsák benne, ha a legrosszabb bekövetkezik. Dean a maga férfias mormogásával ölelte a keblére. Stephanieval való kapcsolata az ég ajándéka volt a számára, de ugyanakkor kedvenc védencéről kellett lemondania miatta. Ezekben a nehéz pillanatokban azonban mindketten úgy érezték, Robert mellett a helyük. Dean egyébként is megkereste néhány korábbi kapcsolatát, hogy érdeklődjön a dolgok pillanatnyi állásáról, és egyikük ígéretet is tett, hogy amennyiben már biztosat tud mondani, előbb fognak tudni róla, mint a hírcsatornák; de a várakozás nehéz óráitól nem tudta megkímélni a srácot.

*

Mire a fegyveresek táborába értek, Cara már szabályosan rettegett. A gyerekkezek tapogatása ijesztőbb volt bármilyen más élménynél. Eszébe jutottak a síró nők és lányok, akik ezeknek a szabadcsapatoknak a durvaságairól meséltek. Akkor szinte hitetlenül hallgatta a sok rémséget, hiszen elképzelni sem tudta, hogy gyerekek ilyesmiket elkövethessenek. De most, ezekbe az űzött és kábítószertől homályos szemekbe nézve rájött, hogy ezek itt körülötte már nem gyerekek. Egyikőjük sem ura már önmagának, gépiesen követik a kiadott parancsokat és félelemmel eltelve alázkodnak meg a vezetőik előtt. Aztán ezekért a megalázkodásokért a foglyaikon vesznek elégtételt.

Beterelték őket egy deszkából ácsolt kamrába, melynek résein keresztül pontosan látták, mi zajlik odakint. Maria remegve imádkozott, Harold Jefferson, az orvostudományok doktora pedig minden erejével a lélegzetvételért küzdött. A puskatus legalább két bordáját törte el, a fájdalom őrjítő volt, és csak abban bízott, hogy a sérült csontok nem okoznak még nagyobb bajt, mert ha a tüdeje is megsérül, akkor alighanem itt, ebben a földi pokolban kell befejeznie földi pályafutását. Cara ruhája pedig leginkább tépett rongyra kezdett hasonlítani. A karjai tele voltak horzsolásokkal, véraláfutásokkal, ahogy szorosan markolva rángatták a táborig vezető úton. De még így is szerencsésnek érezte magát, hiszen előző nap csak egy könnyű ruhában fotózott; ha ma is abban jött volna el, belegondolni sem akart, hogy ebben a sok fiúgyerekben milyen gondolatokat ébresztett volna. Bár, az első pillanattól legjobban a megerőszakolástól rettegett, de eddig a pillanatig a durva bánásmódon kívül még igazából nem bántalmazták őket.

A vezetőjük, egy tizennyolc év körüli fiatal fiú összehúzott szemekkel vezette végig az ujját Cara fejsebén, valamit mormolt a maga nyelvén, amit a lány nem értett, aztán odavakkantott neki egy kérdést. Cara tehetetlenül tárta szét a karját, jelezve, hogy nem érti és akkor a fiú odahívott egy másik, alig idősebb férfit. Neki is elkarattyolta a magáét, és a másik, foghíjas fekete férfi Carára nézve szinte tiszteletteljesen fordítani kezdett:

-A vezetőnk azt akarja tudni, hogy van-e férje, gyerekei?

Cara Robertre gondolt és arra, hogy egy kegyes hazugság most talán az életet jelentheti neki.

-Van; van férjem és van két gyermekem is.

A férfi fordított, aztán újabb kérdéseket tett fel:

-Ha van családja, akkor mit keres itt? És mi történt az arcával, mi az a hatalmas sebhely a homlokán?

-Az a munkám, hogy asszonyokról és gyerekekről készítsek fotókat, meg az orvosokról, akik gyógyítják a népet. A sebhely pedig egy régi baleset nyoma, amikor majdnem meghaltam.

A lány nagyon igyekezett tárgyilagosan, érzelemmentesen beszélni, hogy a férfi ne vegye észre hangjában a félelmet, de nem volt biztos benne, hogy sikerrel járt. Éppen ezért meglepődött, amikor a tolmács mielőtt fordította volna a válaszát, azt mondta neki:

-Maga erős nő, ne féljen, haza fog jutni a családjához.

Aztán a vezetőjéhez fordulva lényegesen hosszabban beszélt neki, mint amennyit Cara beszélt. Beszéd közben élénken gesztikulálva többször a homlokán húzódó sebhelyre mutatott. A fiatal fiú bólintott, aztán ott hagyta őket. Cara értetlenül, de megkönnyebbülten nézett utánuk.

Harold igyekezett úgy tartani magát, hogy a bordái minél kevesebb fájdalmat okozzanak, aztán halkan megszólalt.

-A tolmács jóindulattal van maga iránt. A fejsebéről egész mítikus mondát kanyarított a vezetőjüknek. Azt hiszem, maga biztonságban van. Mindenesetre az őröknek meghagyták, hogy nem nyúlhatnak magához, mert az bajt hozna mindannyiukra. És ha valamelyikük nem üti ki magát túlságosan azzal a vacakkal, amivel kábítják magukat, akkor talán nem is lesz baj.

-Maga beszéli a nyelvüket? – nézett rá meglepve.

-Évek óta járok ide gyógyítani, valamennyi ragadt rám közben. – vonta meg a vállát szerényen a férfi, de a következő pillanatban fel is szisszent a beléje szúró fájdalomtól.

Az éjszaka úgy szakadt le rájuk, olyan váratlanul, ahogy csak Afrikában lehetséges. Vacsorát természetesen nem kaptak, de ez volt a kisebbik gondjuk. A bizonytalanság, hogy mi lesz a sorsuk, mindennél jobban nyomasztotta őket.

Cara a kalyiba falának dőlve Robertre gondolt. A hideg belemart és a karjaival próbált egy kis életet masszírozni a tagjaiba. Eszébe jutott az a nap a Menedék vízesésénél, amikor a jéghideg vízben megmártóztak, utána pedig egymást melengették. Talán már soha nem mondhatja el neki, mennyire szereti. Soha nem válhat már valóra az álom a férjről és a két szürkeszemű kisgyerekről, akiket az elrablóinak hazudott. Vajon tud már az elrablásukról? Ha igen, biztosan kétségbe van esve. Istenem, hiszen most a forgatásra kéne figyeljen! Vajon van mellette valaki, aki ezekben a nehéz napokban tartja benne a lelket? Talán már otthon van, talán már Mollyért is elment, és otthon várják, hogy újra együtt legyenek. Mindennél jobban akart hinni benne, hogy ez hamarosan valóra válhat.

*

Roberttel lényegében két értelmes mondatot nem lehetett váltani. Megőrjítette a tehetetlenség, és rengeteg energiáját emésztette fel, hogy folyamatosan kontrollálnia kellett magát; ráadásul a sajtó is felfedezte, hogy Londonban van, rászálltak a fotósok, és a telefon is megállás nélkül csengett. A végén megelégelte és Deannel kettesben repülőre ült. A Menedékben akart elbújni, a fájdalmát dédelgetni, csak arra nem számított, hogy a hely Cara nélkül már nem a megnyugvást, csak még több fájdalmat hozott neki. A megérkezés után szinte azonnal legszívesebben vissza is fordult volna. A ház minden helyisége a lányra emlékeztette.

Dean nézte, ahogy magába roskadva flangál a szobák között, időnként végig simítva egy-egy bútordarabon. Nyilvánvaló volt, hogy emlékezik. Magában csak azért fohászkodott, hogy ne azok legyenek a lányról ténylegesen az utolsó emlékei, amiket most vizualizál magában. Még nem ismerte személyesen Carát, de azt látta, hogy Robert érzelmileg sokkal nagyobb traumának van kitéve, mint bármikor régebben, és megértette, hogy ez a néhány nap nemcsak a lánynak élet-halál kérdése. Ha bármi történne vele, a férfi teljesen összeomlana.

A férfi hallgatagon jött-ment, vacsorát készített, amit végül egyedül fogyasztott el, mert Robertet sehol nem találta. Az istállóba is benézett, ahol a srác éppen drágán biztosított kezét tesztelte az egyik boksz faoszlopán. Csendben behúzta az ajtót és visszament a házba. Amikor nem sokkal később Robert is visszajött, nem is próbálta titkolni kivörösödött szemeit és elfogadta Dean segítségét, aki leápolta ls bekötözte a kezét. Amikor azonban Robert egy üveggel a kezében jelent meg, rutinosan nyúlt érte és elvette tőle.

-Te is tudod, hogy ez nem segít. – korholta szelíden.

-Nem tudom, Dean, kurvára nem tudom. Lehet, hogy most ez az egyetlen gyógyszer arra az őrületre, ami az agyamat uralja.

-Nem lesz baj, haza fog jönni. – próbálta nyugtatni a férfi.

-Tudod mit, Dean, fogd be! Haza fog jönni, ha minden oké, tényleg haza fog jönni. De addigra már egy életre megnyomorítják, ha fizikailag nem is, de lelkileg biztosan. És én nem tehetek semmit, amivel megvédhetném, és ettől törni zúzni lenne kedvem. Olvastál te arról, micsoda állapotok uralkodnak abban a cseszett országban? Tudod te, hogy gyerekkorú terroristák tartják félelemben a lakosságot, akik a lányokat, asszonyokat megerőszakolják, megölik? Tudod te, hogy Cara, az én Carám ott van ezeknek a kezében és lehet, hogy éppen ezekben a percekben átkozza el még a napot is, amikor a világra jött? Tudod te, hogy micsoda rémképek kínoznak engem, amióta bemondták a hírekben, hogy elrabolták?

-Oké, Rob, tudom, hidd el, nagyon is tudom. De nem segítek azzal, ha én is fantáziálok össze-vissza, és neked sem kéne ezt tenni. Ha hazajön és bármi bántódása esett, inkább azon kéne gondolkodnod, hogy tudsz-e ezek után támaszt nyújtani neki? Tudod-e annyi szeretettel és gyengédséggel körbevenni, hogy elűzd a démonait? Mert lehet, hogy igazad van, és a lelke ott marad abban a pokolban. Neked pedig el kell döntened, hogy tudsz-e ezzel a helyzettel kezdeni bármit is.

Robert úgy nézett rá, mint aki nem hisz a fülének.

-Te most azt mondod nekem, hogy még én is hagyjam cserben? Menj te a fenébe, Dean! Ha csak ezzel a dumával tudod bennem tartani a lelket, akkor inkább fogd be!

-Félreértesz, de ez nem csoda, mert ritkán fogod fel, ha valamire figyelmeztetni akarnak. Én csak azt mondom, ha visszajön, egészen biztosan egy erős férfira lesz szüksége, aki támaszt jelent neki, aki nem hibáztatja a történtekért, aki…

-Te megőrültél, miért hibáztatnám? – szakította félbe Robert.

-Tegnap és ma csak uszkve hatszor hallottam tőled, hogy mi a büdös francnak kellett neki odamenni? Miért nem utasította vissza a felkérést? Miért kellett veszélybe sodornia magát és ezzel a kapcsolatotokat? Na, ezekre a hibáztatásokra gondolok én, mert nem a kisujjamból szoptam ezeket a kérdéseket, te magad tetted fel őket.

Robert csendben duzzogott. Dean, mint mindig, most is fején találta a szöget. Valóban ezek a kérdések marcangolták azokban a ritka percekben, amikor az agya képes volt kizökkenni a zombi állapotból, és összefüggő gondolatokat fogalmazott meg. És tisztában volt vele, hogy nem kezdheti azzal, hogy Carát ezekkel a szemrehányó kérdésekkel bombázza, mihelyst visszatér közéjük. Valószínűleg már a lány is feltette magának ezeket a kérdéseket, semmi szükség rá, hogy a bűntudatát ő maga súlyosbítsa. Istenem, mennyire félhet! Nem volt gyakorló hívő, de a gyerekkori hittanórákon tanultak jutottak az eszébe, és a hálószobában elbújva órákon át csendesen fohászkodott. Korán reggel Dean szinte rátörte az ajtót.

-Öltözz, indulunk!