Lakótársak 1.

Sziasztok már megint! 

És izgalomra semmi ok, ezt láthatjátok a háttérből és a címből is. Most tényleg nem átverés a jelentkezésem.

Tegnap (vagy ma, attól függ, hogy sikerül befejeznem a bűvészkedést) kaptatok egy lélegzetvételnyi időt, hogy letuszkoljátok, leöblítsétek  a gombócot, amit Zsó történetének befejezése spec. az én torkomon megakasztott. Amikor először olvastam, komolyan olyan érzésem volt, hogy kaptam egy gyomrost. Tiltakoztam volna ellene, de be kellett lássam, ez a keserédességével tökéletes. 

Nos, ha készek vagytok rá, akkor kezdődhet egy új kaland! 

A történet alapja egy röpke kép, ahonnan indultam: New Yorkban vagyunk. Adott egy fiú, Robert, aki 26-27 éves (itt egy szemforgató szmájlinak kéne lennie a földhöz - és kedvencünkhöz - ragadt névválasztásom miatt), aki persze teljes véletlenségből hasonlít is a mi Robertünkre, de be kell valljam, ennek a történet szempontjából semmi jelentősége nincs, csak hát nem tagadhatom, hogy egy ideje az ő fizimiskája inspirál!  Most úgy érzem, Robert Pattinsont egy kicsit talonba kell tegyem, egyszerűen nem áll össze bennem olyan hosszabb történet, aminek ő a hőse. Viszont ... Robertet egyszerűen képtelenség kihagynia következő történetből (mondjuk, ő játszhatná ... részben játszotta is XD), de ez a Robert már nem Pattinson lesz, és főleg nem színész. Csak egy srác a szomszédból, aki véletlenül pont szürke szemű, laza, nevetős pasi kócos hajjal, és olyan mosollyal, ami ha a bugyit nem is pattintja le a lányokról, de a jeget a szívük körül biztosan.
Ja, és egy vallomás: bár a történet egyáltalán nem hasonlít, de a szereplőgárdát egyértelműen a Remember me stáblistája ihlette. 

Szóval, Robert építészmérnök és együtt él egy barátjával, Connorral, aki nagy szoknyapecér. Egy napon hősünk arra ér haza, hogy a legénytanya fürdőszobájában egy női hang dudorászik. Dióhéjban ennyi. (Hát, azt hiszem, ez egy mogyoróhéjban is elfért volna.) 

Rossz szokásomhoz híven megint csak az induló kép volt meg, a végéről még fogalmam sincs (ezt csodáltam Zsóban, hogy ő bezzeg úgy kezdett bele, hogy már a végét is tudta). Ezért aztán még az én számomra is tartogat meglepetéseket a történet. Ha el nem szúrom idejekorán. (vegyétek úgy, hogy itt meg kacsintottam)

Kicsit bajban vagyok, mert legalább három másik történet motoszkál máris a fejemben, a fene se gondolta, hogy önmagammal kell majd a legnagyobb csatákat vívnom, melyiket, milyen hosszan bontogassam majd ki. Hja, a türelmetlenség nagy átok! Úgyhogy nem is húzom az időt, kezdjünk bele a Lakótársak történetébe… Kívánok mindenkinek jó szórakozást!

A szokásos kérés: Ha úgy érzitek, csak engem izgat a fonal tekeredése, akkor szóljatok rám időben, ne untassalak Titeket! (álszemérmes szmájli)  Ha ötletek, képek, zenék merülnek fel bennetek, nyugodtan osszátok meg velem, amint megtalálom a helyét és szerepét, beleágyazom az írásba.

Most pedig végre befogom a szám és átadom a szót a főhősöknek:

*** 

Robert Palmer egy igen hosszú és kimerítő nap után fáradtan és kedvetlenül bandukolt haza a tervezőirodából, ahol már lassan második éve dolgozott. Az eső úgy szakadt, mintha az égiek el akarnák árasztani a várost, kimosva belőle minden mocskot. De a próbálkozás kudarcra ítéltetett. Átmeneti kabátja már csupa víz volt, és érezte, ahogy az öltönynadrág szárán is kúszik felfelé a hideg nyirkosság. Drága bőrcipője szinte nyikorogva tiltakozott a kíméletlen bánásmód ellen. Soha nem vett volna kalapot, de az esernyőt is utálta, így aztán a laptoptáskájában összelapult baseball-sapkát nyomta jobb híján a fejébe. Gyűlölte az öltönyt és a szövetnadrágos „eleganciát”, a nyakát szorongató nyakkendőt. Sosem értette, miért ne tudná a terveit farmerban és pólóban eladni, de beletörődően rángatta magára nap mint nap az üzleti negyed kötelező álruháját.

Egy kapualjban reménykedőn nézett szét, hátha lát egy közelgő üres taxit, de persze nem volt szerencséje. Így aztán meglazította a nyakkendőjét és hosszú léptekkel a zebra felé indult.  A hideg őszi esőben messze nem volt akkora élvezet a gyaloglás, mint nyáron a Sziklás hegység ösvényein, ahol még a váratlanul nyakába zúduló zápor sem tudta elrontani a fenséges táj látványa felett érzett örömét. Ott, akkor nevetve fordította az esőbe tíz napos szakállal keretezett arcát, széttárta a kezét és szinte hódolattal fogadta a langyos fürdőt. A zápor elvonultával csak még csillogóbb lett körülötte a táj, és nem győzött betelni a természet tobzódásának vad szépségével. 

A város most szürke párafüggönybe burkolózott, a bőven zuhogó víz pedig nemhogy felfrissítette volna a levegőt, hanem még fojtogatóbbá tette a kipufogógázok nehéz paplanát. Taxit fogni képtelenség volt, így inkább arra ügyelt, hogy a járda mellett elszáguldó kocsik ne terítsék be nyakig az olajjal keveredő esővízzel.

A gondolatai még az irodában rekedtek, hiába próbált szabadulni a fejét és gyomrát egyaránt megfájdító bosszúságtól. Még mindig ideges lett, ha arra gondolt, hogy Bryan Thomson, a főnöke gátlástalanul tolja elé a saját munkáit is; amikor pedig az ellentételezés kerül szóba, gúnyosan mosolyog, hogy érezze magát megtisztelve a kihívásoktól. A mai prezentáció sem az ő dolga lett volna, nem is a saját terveit kellett bemutatnia, de Bryan mézes-mázos képpel udvarolt neki, hogy különleges tehetsége van a hallgatóságát lekötni, egészen más színben tudja feltüntetni még a kevésbé jól sikerült munkákat is. Ezt ő hülyeségnek érezte, hiszen egy terv vagy meggyőző a szakmai megoldásaival, vagy beszélhet róla maga Laurence Olivier is, akkor sem fog tetszeni a megrendelőnek. Kifejezetten mérges volt, amiért a főnöke a hiúságára próbált apellálni, mert semmi sem állt tőle távolabb, mint hogy a sokak által emlegetett személyes vonzerejét vesse be a siker érdekében. Ezzel együtt a végén kénytelen volt elismerni, hogy Mrs. Brookmayer valóban sokkal elismerőbben nyilatkozott, mint eddig bármikor. Csak éppen ő érezte úgy magát, miközben az elegáns hölgyet kikísérte, mintha prostitúcióra kényszerítették volna. Világ életében utálta, ha kihasználták. Talán éppen azért, mert számtalanszor fordult már elő és biztos volt benne, ő az a lúzer, aki egészen biztosan így fogja leélni az egész életét. Utoljára az egyetemen érezte, hogy a maga ura, bár, így utólag visszatekintve, már megkérdőjelezte volna azt az érzést is.

Istenem, csak még egyszer az egyetem padjait koptathatnám! – sóhajtott magában. A fene se gondolta volna, hogy ilyen örömtelen lesz majd a nagybetűs felnőtt lét. Bezzeg az utolsó év... még a záróvizsga és a diplomamunka sem tudta elrontani azokat a felhőtlenül boldog hónapokat. – gondolta keserűen. És látva a lakótársa, Connor eseménydús hétköznapjait, az irigység néha szinte fojtogatóan tört rá. Pedig kedvelte Connort, néha aggódó bátyként figyelte a kicsapongásait, hogy a nagyobb bakik elkövetésétől időben visszatartsa. 

Connor Bradshow most élte azokat a boldog utolsó hónapokat, és tett róla, hogy szép emlékei legyenek az egyetemi évekről. Ahány előadást büntetlenül csak tudott, elbliccelt. Robert inkább nem is gondolt rá, jó barátjának kezei alól milyen épületek, hidak vagy akár csak egy járda kerül majd ki nemsokára. De majdnem biztos volt benne, hogy Connor nem sok életet fog veszélyeztetni a diplomájával. Neki elég lesz, ha kézhez kapja a papírt, aztán lesznek éppen elegen, akik az apja cégénél elvégzik majd a munka érdemi részét. Az olyan lúzerek, amilyennek önmagát is érezte éppen.

Majdnem három éve laktak ebben a manhattani lakásban, miután az egyetemen összeismerkedtek. Robert végzős volt és statikából korrepetálást vállalt, a bohém Connor pedig állandó és jól fizető ügyfele lett. Állandóan együtt lógtak, és Connor dugta egy nap az orra alá a címet, hogy nézzék meg ezt az egyetemhez közel lévő lakást. Nem volt a legjobb állapotban, de minden működött benne, a berendezés is használható volt, a beosztása tökéletes volt két független srác számára, és meglepő módon a bérleti díjat sem csillagászati mértékkel szabták meg. Ő már akkor is keresett pénzt kisebb megbízásokkal, néha egy-egy cikket is eladott az újságoknak, mint a nyári túráról szóló képes beszámolóját; Connort pedig a szülei tartották el.

Robert családja is New Yorkban élt, az anyja és a huga New Jerseyben, egy szerény kertes házikóban. Az apja pedig egy hatalmas belvárosi felhőkarcoló luxuslakásában. A huga, Carolyn, akit mindenki csak Caro-nak hívott, váratlan ajándék volt a tizennyolcadik születésnapja előtt nem sokkal. Az apja úgy tűnt, már korántsem tekintette akkora ajándéknak, mert a születése után nem sokkal lelépett, amiben nem kevés szerepe lehetett jól menő ügyvédi irodája legifjabb alkalmazottjának, a fekete hajú, manöken alkatú, de állítólag tudósokat megszégyenítő intelligenciájú Elisabeth Normann-nek, akivel nemcsak a munkaidő végeérhetetlen óráin osztoztak, hanem a magánéletük ritka percein is. Az apjától ettől fogva egyetlen dolgot fogadott el, az egyetemi tanulmányai költségeinek fedezését. Minden másra magának teremtette elő a pénzt.

Caro fantasztikus kislány volt és ez bocsánatos bűnné szelidítette azt a hihetetlen hasonlóságot, amivel az apjuk jóképű vonásait örökítette tovább. Gyűlölte azt az elit iskolát, amit Anthony Palmer választott, mert nem tudott beilleszkedni a sok elkényeztetett gyerek közé. Az iskolai merev, már-már felnőttes társasági viselkedés mellett már csak az iskolai egyenruhát utálta jobban. Otthon csakis farmert volt hajlandó viselni, és Robert nem egyszer hallotta az anyját, ahogy Caro-t korholja, amiért a bátyja lezser öltözékét utánozza. Ha választani kellett volna egy pizsamabuli vagy egy Robbal való kirándulás között, a kislány gondolkodás nélkül az utóbbit választotta volna. Caro úgy mászott a meredek hegyoldalakon, akár egy fürge kis zerge. Minden vele, vagy otthon töltött nap becses kincs volt a fiú számára.

Bár Connorral szemben Robert volt az idősebb, ez az eltelt évek alatt egyre inkább csak abban mutatkozott meg, hogy az ő dolga lett a felelősségteljes ügyek intézése, úgymint lakbér és számlák, valamint időnként a vérző szívű lányok vigasztalása. Connor ugyanis képtelen volt a határidőkkel boldogulni, így inkább a szüleivel havonta átutaltatott Robert számára egy összeget, hogy abból oldja meg az életüket, a dolog többi része már nem érdekelte. A lányok igen, ó, ők aztán talán túlzottan is. Egy idő után Robert feladta, hogy a számtalan barátnő nevét megjegyezze, igaz, legtöbbször nem is volt érdemes, hiszen egyik-másik amilyen hirtelen feltűnt, olyan gyorsan tűnt is el örökre. 

A lakás ugyan elég nagy volt, mégsem tudott igazán félrevonulni, mert Connor ha egyedül volt, akkor is teljesen betöltötte a teret a hangjával, az egész létezésével. Ez is egy adottság! – rántott lazán a vállán, amikor Robert időnként próbálta kicsit visszafogni. Mégsem gondolt rá soha, hogy elköltözzön, mert a lakás kényelmes volt és főleg nagyon jó helyen feküdt. És az az igazság, hogy még mindig jobb volt ezzel az életművésszel jó helyen egy fedél alatt lakni, mint valahol egy lyukban, magányosan. 

Robertnek ugyanis egyszerűen nem volt szerencséje a nőkkel. Már egy jó éve is annak, hogy  a legutóbbi barátnőjével szakítottak, és azóta sem volt senki, aki mellett hosszabb ideig kikötött volna. Az egy éjszakás kalandok nem igazán érdekelték, Connor levetett nőihez sem volt kedve; a reggeltől estig tartó munkában, egy férfiaktól hemzsegő irodában pedig nem sok esélye volt rátalálni a nagy Őre. Akik meg felbukkantak, hát, néha arra gondolt, annyira még nincs elkeseredve, hogy például Maryt, a kávézó rámenős kis pultos csaját cipelje haza. Akkor már inkább a Playboy legfrissebb száma! – húzta el még a gondolatra is a száját. Connor ugyan rendre elcipelte magával bulikba, de még nem sikerült rábukkannia arra a lányra, aki az alkohol gőzének elpárologtával is fenn tudta volna tartani az érdeklődését.

Végre hazaért és az ajtóban toporogva rázta le magáról a vizet. Meglepve tapasztalta, hogy a lakás nincs bezárva. Connor itthon lenne? Benyitott, de a nappaliban senkit nem talált. Letette a laptoptáskáját és a kabátját vállfára akasztotta, hogy hamarabb száradjon, amikor a szeme a kanapé előtt lerúgott női cipőkre tévedt. Ó, basszus! Connor! Már megint nő van nálad? A cipőcske tulajdonosa alighanem a fürdőszobában időzött, mert egy női hang dudorászását hallotta odabentről. Na, akkor ennyit a jó forró vízről, amelyben majd felmelegítheti áthűlt tagjait. A következő pillanatban kivágódott az ajtó és egy szál törölközőben a legszebb zöld szempár nézett vele farkasszemet zabolátlanul göndör vizes szőke fürtök alól, amit valaha látott. A lány apró sikkantással csukta be igéző szemeit, mintha ezzel ő maga is láthatatlanná válhatott volna.

Robert vigyorogva köszönt rá:

-Szia! Rob vagyok, itt lakom, ha Connor nem mondta volna.

-Szia! Emma vagyok, és talált-süllyedt, Connor nem figyelmeztetett. Bocs, de én most inkább magamra kapnék valamit. – mondta és villámgyorsan eltűnt Connor hálószobájának ajtaja mögött. Robert feledve az esőt és átfázott tagjait, elgondolkodva nézett utána. 

Micsoda helyes lány! Egyáltalán nem is Connor esete, aki állandóan dús keblű barnákat vagy festett vöröseket cipelt haza. A lány lámpafényben enyhén vörösbe hajló szőke haja és a milliónyi apró szeplő az orra tövében, az a csókra termett formás száj... nem, ez határozottan nem Connor esete, annál inkább az övé. Illetve az övé lenne, ha nem Connor nőjéről lenne szó – húzta el a száját. 

Meglepte, hogy ez alatt a pár pillanat alatt, amíg volt alkalma egy röpke pillantást vetni a lányra, ilyen aprólékosan raktározta el agya a látottakat. A megkönnyebbülést, hogy végre otthon van, most valami halvány rossz érzés árnyékolta be. Még sosem érzett így, amióta a barátjával együtt éltek ebben a lakásban, de most valami érthetetlen oknál fogva határozottan rossz volt arra gondolni, hogy Emma a formás testével Connor izmos teste alatt vonaglik. Basszus, más sem hiányzik, minthogy ilyen képekkel zsibbassza az amúgy is fáradt agyát! – csapott ingerülten a pultra, amíg arra várt, hogy a teavíz felforrjon. Éppen leemelte a kannát a tűzhelyről, amikor a lány egy feszes farmerben és hosszú ujjú pólóban kilépett a szobából. Robert felnézett, aztán zavartan elkapta a tekintetét a póló alatt megrezdülő mellekről, ahogy a lány a vizes haját dörzsölte.

-Kértek teát? Bár, Con inkább kávés. – tette hozzá a kérdéshez ezt a teljességgel felesleges megállapítást, hiszen a lány alighanem pontosan tudja, mit szeret a barátja és mit nem.

-Ó igen, kérek! – csillant fel a szeme Emmának.

-És Con?

-Connor aligha kér, mivel nincs itthon. – vágott egy grimaszt a lány, miközben a lábait felhúzva törökülésben elhelyezkedett a kanapé egyik sarkában.

-Ó!... – lepődött meg Robert. Connor eddig még egyetlen lánynak sem adott kulcsot a lakáshoz. Emma igazán fontos lehet neki, ha ennyire megbízott benne. Leemelte a teás dobozt a polcról és sorolni kezdte: -fekete, zöld tea, gyümölcstea: erdei gyümölcsök, trópusi keverék, menta... mi legyen?

-Egy erdei gyümölcsöst kérek. – mondta a lány, miközben enyhe borzongással nézte, ahogy Robert a saját fekete teáját egy kis tejszínnel önti fel.

-Huh, el is felejtettem, hogy az angolok ilyen gusztustalanul szeretik. Még nézni is borzasztó. Hogy bírod meginni?

Robert megbántva nézett fel.

-Én sem kritizálom a választásodat.  – aztán arra gondolt, hogy ez tulajdonképpen a tea-ivási szokásaikon túl másra is igaz. Ha ennek a kis libának pont egy ilyen Connor féle szépfiú kell, aki majd gerincre vágja, aztán idővel félrelöki... hát, ki ő, hogy kritizálja a döntéseit. Mindenkinek joga, hogy úgy rontsa el az életét, ahogy neki tetszik. Bár, érted igazán kár, cica. – gondolta sajnálkozva. 

A szeme sarkából a lányt figyelte, aki óvatosan kortyolgatta a teát.

-Nem kérsz bele mézet vagy cukrot?

-Nem, köszönöm. A kalóriákat meghagyom más, finomabb alkalmakra. Például... – és a lány felállt, hogy a konyhából egy letakart tányért hozzon be. –Például erre. Almáspite. A nővérem sütötte, és fájdalomdíjként, amiért nem maradhattam náluk, nekem is adta. Megkóstolod?

Robert elvett egy szeletet és két harapással eltüntette.

-Ez isteni! – dünnyögte teli szájjal, mire a lány nevetve elé tartotta a tányért. –Akkor vegyél még!

-Miért nem maradhattál náluk? – tért vissza az előbbi elejtett megjegyzésre.

-Samantha gyereket vár és ugyan még majdnem öt hónap van hátra a szülésig, de máris megkezdték a vendégszoba gyerekszobává alakítását. De jobb is, mert elég nehezen találom meg a hangot a férjével. Steve egy idióta és már előre félek, hogy egy újabb kis idiótát szabadítanak majd rá a világra. – forgatta a szemét játékosan a lány.

A harmadik szelet után Robert tiltakozóan emelte fel a kezét, amikor a lány újra elé tartotta a tányért.

-Kösz, nem, a végén még megeszem az egészet és Connornak nem jut belőle.

-Connor nem szereti. – biggyesztette le a száját a lány, miközben Robert csak arra tudott gondolni, hogy hol a fenében bujkált eddig ez a szépség, hogy még csak nem is hallott róla. Connor nem szokott titkolózni a nőügyei kapcsán, Emma pedig nem az a fajta lány volt, akit egyhamar elfelejt az ember, ha találkozott vele.

-Tulajdonképpen rendesen be sem mutatkoztam – szabadkozott Robert. Ha ez a lány ilyen magabiztosan mozog Connor életében, akkor alighanem csak nem figyelt, és elég régi ismeretség lehet, megérdemli, hogy tisztességesen fogadja. Még az is előfordulhat, hogy a jóindulatára  szorul, hiszen ha ezek ketten együtt laknak majd, lehet, hogy előbb-utóbb külön lakást kell keressen magának. Connort ismerve pedig alighanem Emma veszi majd át tőle a stafétabotot az ügyek intézésben is. –Robert Palmer vagyok, három éve a barátunk lakótársa.

-Emma Stuart. Emmaline, de ha lehet, akkor csak Emma. – nyújtotta a kezét a lány, ami meglepően meleg és puha volt; és kicsi, vékony ujjacskákkal, amik szinte elvesztek a fiú tenyerében. Robert még sokáig tartotta volna a markában, de aztán észbe kapott, hogy ideje lenne elengedni a haverja barátnőjének a kezét, mielőtt még az a bolond ötlete támad, hogy magához rántja.

-Szép, nekem legalábbis nagyon tetszik az Emmaline, de oké, akkor legyen csak Emma. – mosolygott vissza, és csak remélni merte, hogy a lelkét lassan betöltő irigység nem ül ki az arcára. Én miért nem tudok egy ilyen helyes, kedves lánnyal összefutni? Nem is vagy Connor esete! –akarta megrázni a lányt, de akkor szerencsére kinyílt az ajtó és a barátja sétált be rajta.

-Sziasztok! Hi, baby, te már itt vagy? – rántotta magához Emmát és egy meglepően szűzies puszit nyomott a homlokára, aztán a fenekére csapva felnevetett.

-Összeismerkedtél már a haverommal? Jó fej, csak soha, de soha ne kezdj ki vele! Nem vagytok egy súlycsoportban, megenne téged reggelire vagy te őt, ha a főiskolán sikerült elrontaniuk. És te is Rob, jól figyelj, mert nem mondom el kétszer, Emma tabu! Na, gyerekek, van valami kaja, mert éhen halok?

Emma a szemét forgatva, Rob kissé zavarban, egyszerre vették a konyha felé az irányt.