Lakótársak 14.

Komikra:
csez - meg kell becsülni a kommentelőt, mert ritka, mint a fehér holló... remélem, ma is jó kis vetítés lesz...

 

***  

A december már a karácsonyi készülődés jegyében telt. A cégek partikat rendeztek, hogy aztán az újságok heteken keresztül azzal foglalkozzanak, ezek a partik mennyire vetik vissza a dolgozók hatékonyságát, a cégek teljesítményét, ugyanakkor mekkora segítséget jelentenek a jobb munkahelyi légkör kialakításában, a csapatépítésben. 

A Walters & Walters hagyományosan a cég helyiségeiben rendezte az összejövetelt, catering cég gondoskodott ételről, italról, dekorációról. Robert még élénken emlékezett a tavalyi bulira, amikor másnap a kollégák negyede elkésett vagy beteget jelentett, a jelenlévők pedig érdemi munkára képtelenek voltak. Tudta, hogy néhányan rosszalkodtak is aznap este, a barátja Peter egyenesen Bryan irodájában adta „hirtelen felindulásból elkövetett” szexre a fejét Pamelával, a nagyfőnök férjezett titkárnőjével. A légyott jól sikerülhetett, mert Pamela attól kezdve álmodozó tekintettel követte Petert, aki azonban inkább felejteni igyekezett a hódítást. 

Robert a maga részéről úgy gondolta, hogyha ezek a partik a vezetőségnek azt a szándékát tükrözik, hogy ilyen formán honorálják az egész éves hajtásukat, akkor a részéről inkább egy kövér csekket tartana erre a célra alkalmasnak.

Tavaly elment a bulira. Már csak azért is, mert Connor hazautazott az ünnepekre, és nem akart otthon unatkozni az üres lakásban. Elkövette azt a hibát,hogy egész este Jennával beszélgetett és táncolt, aki ebből messzemenő, és abszolút téves következtetést vont le, amitől azóta sem tudott szabadulni. Robert kínos vigyorral hagyta, hogy a fagyöngy csokor alá ráncigálja és megcsókolja a kollégák fütyögése közepette. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy visszakozót fúj, és az édesanyjára hivatkozva inkább hazaindult. 

Sokan elhozták a feleségüket, vagy barátnőjüket is, így aztán az idén most ő is ezt szándékozott tenni. Izgatottan sietett hazafelé az egyetemről, hogy Emmával megbeszélje a dolgot. Amikor az ajtón belépett, a lány éppen telefonált, és bár nem akart hallgatózni, de nem tudta nem meghallani, hogy éppen elkötelezi magát, hogy az ünnepekre hazautazik. Nem is értette, ez miért töltötte el csalódással, hiszen még nincs két hónapja, hogy ismerik egymást, a Karácsony pedig a legnagyobb családi ünnep. Nem kellett volna megbántódnia, de valahogy a rossz kedve mégis kiülhetett az arcára, mert amikor a lány lerakta a telefont, szinte bocsánatkérően simogatta meg az arcát. 

-A Hálaadást elblicceltem, de Karácsonyra haza kell mennem. Mondanám, hogy gyere velem, de akkor talán egy életre elvágnám magam a mamád és Caro előtt. Öt nap az egész, aztán jövök is vissza.

-Oké, persze, megértem. De ha már így alakult, akkor gyere el velem a céges bulira! Az 20-án lesz, csak másnap utazol…

A lány nevetését látva értetlenül várt a magyarázatra.

-Eljövök veled, de tulajdonképpen én akartalak elhívni. – nevetett a lány. –Azt hittem, neked eszedbe sem fog jutni, mert olyan ritkán jössz csak be, hogy már azt is elfelejted, hogy kollégák vagyunk. – kacsintott rá, mire Robertben végre oldódni kezdett a görcs. Akkor legalább ennek a partinak meglesz a karácsonyi hangulata. Megkönnyebbülten húzta magához Emmát, hogy megcsókolja, amikor a zsebében rezegni kezdett a telefon. 

Az apja kereste. Hálaadás óta nem beszéltek, így kíváncsian várta, hogy mivel fog előrukkolni.

-Szervusz fiam! Csak azért hívlak, mert gondoltam, karácsony előtt elmehetnénk együtt vacsorázni. És talán elhívhatnád azt a helyes lányt is magaddal. Tudom, hogy nem szívesen… szóval, csak mondom, Elisabeth nem lenne ott. Szeretnék veled beszélni arról, amit legutóbb a fejemhez vágtál. Talán egyikünk sem látja egészen tisztán a helyzetet. Na, de nem akarlak feltartani, ha nektek is megfelel, akkor 15-re foglalok helyet az Oak Roomba, mondjuk este 7 órára. Ha nem hívsz, akkor tudni fogom, hogy ott találkozunk. Szervusz! – és azzal a választ meg sem várva, letette a telefont. 

Robert elgondolkodva nézte a kezében tartott készüléket. Tipikus beszélgetés volt köztük. Az apja előadta a monológját, aztán a választ meg sem várva, letette. Mindig így ment ez, legalábbis azóta, amikor egyszer elég indulatosan felelt neki a költőinek szánt kérdésére. Szóval egy vacsora? Hát, akár még jól is sikerülhet, mert az apja szavaiból úgy vette ki, hogy végre elgondolkozott a Caroval kapcsolatban mondottakon. Ráadásul Emma is ott lesz, előtte pedig az apja úgyis adja majd a megértő úriembert, ennyire azért már ismerte. És tulajdonképpen jó pont volt az is, hogy Elisabethet nem hívta, mert tudta, hogy Robert bármennyire is igyekezett elfogadni a helyzetet, a nőt képtelen volt megkedvelni. 

Eszébe jutott a múltkori jelenet a parkban és ideges grimaszba rándult az arca. Akkor 15-ig van ideje eldönteni, hogy megemlítse-e az apjának a látottakat vagy hagyja a fenébe azt a ribancot. Emma felé fordult és a lány kíváncsi arcát látva elmosolyodott. Olyan, mint egy kis kobold!

-Remélem, van itt egy elegáns ruhád, mert 15-én sznobot játszunk. Apám meghívott minket vacsorázni az Oak Roomba. Utoljára akkor voltam ott vele, amikor a diplomámat kézhez kaptam. Isteni a steakjük, és nagyon ütős az eredeti skót whiskyjük, de egyszerűen muszáj kipróbálnod, már csak azért is, hogy  a számla kemény érvágást jelentsen apámnak. Úgyis elszámolja a repi kiadások között.

Emma a fejét csóválva nézte, ahogy zavarában be nem áll a szája.

-Te tulajdonképpen imádod az apádat, csak még mindig nem tértél napirendre a fölött, hogy cserbenhagyta anyádat. Ha csak rólad lenne szó, már régen megbocsátottál volna neki, de te a mamád és Caro fejével is gondolkozol, ebből pedig elég nagy összevisszaság lett a te fejedben. Talán ez az este is segít egy kicsit rendbe tenni a dolgokat. – mondta, aztán lábujjhegyen pipiskedve egy puszit nyomott a fiú orrára. –Ruhám pedig van, de nem mutatom meg, meglepetés lesz. – kacsintott rá, aztán kézenfogta a fiút és a szoba felé húzta.

-Connor telefonált, hogy ma este csak későn jön, úgyhogy… van egy ötletem… te csak dobj fel egy jó lemezt, amíg én megszabadulok az irodai eleganciámtól… - és kacéran gombolni kezdte a blúzát. Robert lángoló tekintettel figyelte az attrakciót, aztán ördögi mosollyal az arcán megszólalt.

-A harisnya és a cipő maradjon; a többit csak akkor hagyd magadon, ha nem baj, hogy elszakad! – azzal becsukta maga mögött az ajtót, és a biztonság kedvéért a kulcsot is ráfordította. 

*

Az első öt percben türelmesen várakoztak az elegáns helyiség közepén lévő asztalnál. A pincér kihozta az italokat, Robertnek egy whiskyt, Emmának egy koktélt. Csendben szopogatták az italukat, aztán újabb öt perc elteltével a fiú felcsattant.

-Ennyit róla! Képtelen pontosan érkezni, ha a családjáról van szó. Tárgyalóteremben bezzeg soha nem késett.

-Nyugi! Biztosan mindjárt itt lesz. – nyugtatta a lány, de azért átvillant a gondolatain, hogy Anthony Palmer vajon miért csinálja ezt a családtagjaival? Aztán megkönnyebbülten fedezte fel a bejáratnál, ahol éppen átadta a kabátját a ruhatárosnak. 

-Ne haragudjatok, hogy késtem! – állt meg az asztaluk mellett, és Emma meglepve látta, hogy Robert szinte öntudatlanul feláll, amíg az apja helyet foglal. A neveltetés ereje… haragudhat rá bárhogyan, de a kötelező tiszteletet akaratlanul is megadja az apjának.

-Semmi baj, gondolom, közbejött valami. – válaszolt halkan a fiú, de a hangsúlyban érezhető volt a szemrehányás. Az apja fel is kapta a fejét, de végül válasz nélkül hagyta.

A pincér szinte azonnal megjelent és kiderült, hogy Anthony személyesen is jól ismeri, így szinte kedélyesen beszélgettek a napi ajánlatról, a konyhafőnök remekéről. Végül a férfi Emmához fodult.

-Van valami, amit nem szívesen enne, vagy allergiás rá?

Emma meglepve, de azonnal válaszolt: -Nem, semmi.

-Oké, rendben, akkor ha megengeditek, én rendelek mindannyiunknak; legyen meglepetés! – nézett kihívóan a fiára, aki egy kis ajakbiggyesztéssel beleegyezően intett az étlap felé.

-A te zsebedre megy.

Anthony összehúzta a szemöldökét, de újra figyelmen kívül hagyta a fiú megjegyzését és pergő nyelvvel sorolni kezdte a pincérnek az ételeket és a hozzájuk fűzott személyes instrukcióit. A végén elégedetten csukta be az étlapot. A borlapot felütve még az italokat is megrendelte, aztán a jól végzett munka örömével hátradőlt.

-Nos, amíg elkészülnek, beszélgessünk komolyabb dolgokról! Jason Donovan mesélte, hogy egészen elkápráztattad az új irodája terveivel.

-Hát, azt hiszem Jasont nem nehéz elkápráztatni - morogta Robert az orra alatt, ahogy eszébe jutott az az édelgő tekintet, amit Elisabethre vetett a parkban. 

-Tudod, az jutott az eszembe, hogy ha már nem követtél az ügyvédi pályán, azt el kell ismerjem, hogy jó érzékkel választottál magadnak hivatást. Tudnom kellett volna, hogy az építészet mellett fogsz kikötni, hiszen kisgyerekként is csak ez érdekelt. Annyit kuporogtunk a padlón a kockáid között, hogy szerintem ebben mentek tönkre a térdízületeim. – kacarászott a tréfásnak szánt megjegyzésen a férfi. Még Robert is elmosolyodott egy pillanatra, aztán az idegei újra vigyázzba álltak, ahogy arra várt, hogy az apja kibökje végre a lényeget.

-Connor mesélt a múltkor róla, hogy az egyetemen adsz órákat. Netán ebbe az irányba szeretnél tovább lépni? – nézett a fiára kérdőn.

-Nem, nem igazán, bár jópofa dolog, de csak így felelősség nélkül, szinte játékosan. Az iroda kötött a tanszékkel egy megállapodást fél évre, és én kaptam a megbízást, csak ennyi történt.  De ez nem olyan komoly dolog, mint amikor az alapokat kell megtanítani a diákoknak, inkább csak afféle rejtvényfejtés az érdeklődőknek. 

-Érdekesen hangzik. Nos, ha nem a tanári pálya vonz, akkor hogyan képzeled el a jövőt, hm?

Robert óvatossá vált. Amikor az apja ilyen felvezetés után kérdést tesz fel, olyankor szokott következni az igazi téma, amiért az egész beszélgetésbe belekezdtek. De most valahogy elképzelni sem tudta, mire akar kilyukadni.

-Még nem igazán gondolkoztam ezen. Ha őszinte akarok lenni, most inkább valami váltáson töröm a fejem. Jó hely a Walters & Walters, de úgy érzem, kicsit elakadtam szakmailag.  Amíg Bryan Thomson a főnököm, nem igazán terem babér a számomra, ő pedig úgy tűnik, jól fekszik a vezetőségnél. Úgyhogy inkább én lépek. 

Emma meglepve kapta fel a fejét, erről eddig még sosem beszélgettek. Ha Robert ott hagyja a céget, ő sem marad egy pillanatig sem. De azért kifejezetten rosszul esett neki, hogy a fiú terveiről csak most és csak itt, az apja előtt hall.

-Nos, ha úgyis váltáson töröd a fejed, nekem lenne egy javaslatom. – csapott le azonnal a férfi az előbbi kinyilatkoztatásra.

-Neked? – nézett rá összehúzott szemöldökkel a fia. –Hogy tudnál te bármit is javasolni nekem egy merőben más területen?

-Nos… tulajdonképpen az ötlet Jasontől származik. És ha ő benne van, az a legkevesebb, hogy az apád is támogatóan álljon melletted.

-Jason? – kerekedett el Robert szeme, aztán hangos csattanással leesett, hogy a férfi alighanem észrevette őket, és a lebukástól tartva így próbálja megvásárolni a hallgatását.

-Igen, Jason. Több lábon szeretne állni, és arra gondolt, hogy … nos, ezt egy kicsit messzebbről  kell kezdenem… Emmát megismerve jött a gondolat. A mostohaapja ugyanis LA-ben egy igen jelentős építészcég feje. Lábra keltek bizonyos híresztelések, hogy terjeszkedni szeretne Kalifornián kívül, sőt, egyenesen a keleti parton. Nos, Jason és én is szívesen beszállnánk az üzletbe, azzal a kikötéssel, hogy az irodát te vezetnéd. 

-Állj! – emelte fel Emma a kezét, akit már egyébként is kezdett bosszantani a beszélgetés iránya. Azt remélte, hogy Robert Caroval kapcsolatos gondolatait oszthatják meg Anthony Palmerrel, ez a téma szinte arcul csapta.  –Hogy jön a képbe Maximilien? Én igazán kedvelem Robertet, de senki ne gondolja, hogy van olyan befolyásom a mostohaapámra, hogy a barátomra bízna egy újonnan megnyitott irodát. Egyébként is ott van Connor, ha valakire gondolt, akkor biztosan ő volt az. 

-Dicséretes a testvéri lojalitása Emma, de hát ismerjük el, Connor nem az a cégvezető típus.

-Apa, állj! – szólt közbe most már Robert is. –Nem tudom, honnan vetted a bátorságot, hogy Emma családjának a gazdasági terveivel kapcsolatban nyomozz, de ez az egész egy agyrém.  Nem akarok Jason Donovannal semmilyen kapcsolatba kerülni, és nem érzem még magam elég agilisnak ahhoz, hogy egy irodát nyissak, vagy csak akár vezessek. Én jó igásló vagyok, de rossz vezető. Amúgy meg ez a kapcsolat sem tart még ott, hogy ilyesmi szóba kerülhetne – halkult el a hangja a végére. 

Emma megütközve nézett rá. Tulajdonképpen igaz volt a fiú minden szava, így nem is kellett volna, hogy fájjon a mögöttük megbújó igazság, de nem tehetett róla, valamiért úgy érezte, mintha Robert  arcul csapta volna. Kíméletlenül őszinte kijelentés volt ez, ami köszönő viszonyban sem volt az álmaiban szereplő meghitt, bizalmas viszonnyal. Mindenesetre innentől néma hallgatásba burkolózott, csak akkor beszélt, ha kérdeztek tőle valamit, de erre egyik Palmer férfi sem fordított nagy hangsúlyt. A desszert idejére már sikítani tudott volna. Valami megmagyarázhatatlan fájdalom marta belülről, amit megfogalmazni sem akart, egyszerűen csak haza akart menni és duzzogni, de leginkább magára maradni, hogy ezt a feszültséget kisírja magából. 

Nem is figyelt a mellette folyó beszélgetésre, de egy idő után kénytelen volt észrevenni, hogy a hangnem megváltozott. Robert végre rátért a Caro-val kapcsolatos véleményének kifejtésére, az apja azonban csalódottan a másik téma kurta lezárásától, visszatért a korábbi merev álláspontjához.  Mire a pincér megjelent a számlával, már robbanásveszélyessé vált a feszültség apa és fia között. Robert végül nagyot nyelve felállt, megköszönte a vacsorát, aztán Emmát szinte kirángatta az étteremből. A taxiban hallgatagon ült, az ablakon kibámulva. A lány nem mert hozzászólni, mert érezte, hogy a fiú önuralmának utolsó cérnaszálai abban a pillanatban pattannának el. 

A lakásba érve azonban kitört. A kulcscsomót a szemközti falnak vágva káromkodott, aztán a fejét a kezébe temetve leroskadt a kanapéra. Emma lerúgta magáról a körömcipőket, aztán mellé ült és próbálta kiszabadítani kezei fogságából az arcát. Megdöbbenve látta a könnyeket a fiú arcán, és tudta tehetetlensége dühíti a legjobban. Egyszerűen képtelen elszakadni az apja nyújtotta anyagi biztonságtól, és amíg ezt meg nem teszi, addig nem tudja Caro-t sem kiszabadítani abból a lehetetlen helyzetből, amiben pillanatnyilag van. Halkan suttogva vigasztalni próbálta, aztán felállt és a szoba felé húzta. Remélte, hogy ha ágyba kerülnek, az segít megnyugtatni Robertet is. 

De a fiú ebben a pillanatban szinte megvadult. Egy hirtelen mozdulattal a falnak nyomta a lányt és egész testével nekidőlve marta a száját, a nyakát, ahol csak érte. Az elkeseredése, csalódottsága és tehetetlensége robbanásszerű szexuális energiában tört ki. Emma tudta, hogy a durvasága nem tudatos, egyszerűen csak így tör a felszínre az a rengeteg feszültség, amit az étterem óta magába fojtott. És tudta azt is, hogy erre egyetlen válasz lehetséges… ha ugyanúgy reagál, ahogy a fiú cselekszik. 

Ebből aztán életük első, mindent felülmúló viharos szeretkezése bontakozott ki. Egyikük sem törődött vele, mit vernek le, mit borítanak fel, hogy a másiknak fáj-e, ha a haját, vagy a bőrét markolja szorosan, csak tépték egymást, ahogy a nyári vihar dúlja fel a tájat. Aztán a vihar ahogy feltámadt, úgy csillapodott le az extázis pillanatában. Robert szorosan ölelte a teste és a fal közé szorult lányt, majd az ölébe kapta és bevitte a szobájába, hogy az ágyra fektesse. Ahogy voltak, felöltözve, átölelte és csak szorította magához, amíg a szívük lassabb iramra nem váltott.

-Ne haragudj! – suttogta Emma fülébe és egy végtelenül finom, szerelmes csókkal kért tőle bocsánatot az előbbiekért.

Emma az arcát simogatva nézte a szürke szemeket, amikben most valami végtelen fájdalom csillogott. –Semmi baj, cssss, tényleg, semmi baj!

Ebben a pillanatban odakintről felharsant Connor kiáltása:

-Jézus az égben! Itt meg mi a fasz történt? Azt a kurva… - káromkodott, ahogy a talpa alatt megcsikordult az állólampa égőjének törött üvege. Nem kellett sokáig várni, hogy az ajtót kicsapja és felkapcsolja a villanyt. Megdöbbenve nézte a hugát és a barátját, ahogy tépetten ugyan, de felöltözve, összebújva fekszenek az ágyon.

-Megmondaná valaki, hogy mi a szar történt itt? 

Robert nagy levegőt vett, hogy belekezdjen, de Emma a szájára tette a kezét, és halkan megszólalt:

-Connor, ne most! Majd reggel beszélünk.

A fiú megcsóválta a fejét, lekapcsolta a lámpát, majd csendesen behúzta az ajtót. Odakint újra körülnézett a romboláson, aztán nagyot sóhajtva előbányászta a partvist és a lapátot, aztán halkan takarítani kezdett. 

*

Amikor Robert felébredt, az első gondolata az volt, hogy annyit nem ihatott, hogy ruhában feküdjön le. Aztán mint egy villámlás, eszébe jutott minden, a vacsora az apjával, a feszültség, ami majdnem szétfeszítette, és az az eszelős vadulás, ahogy Emmának esett. Szégyenében  legszívesebben elbujdosott volna, de egyszerűen nem tehette, mert a karja a lány nyaka alatt volt. Óvatosan végig nézett a kettősükön. Ziláltak voltak, de teljesen felöltözöttek. Aztán egy újabb emlék jutott eszébe, a dőlő lámpa képe, a csörömpölés, a pultról lesöpört gyümölcsös tál, a falról lehulló képkeret, ahogy hangos csattanással törik szét a padlón. Uramisten, micsoda kupleráj lehet odakint! 

Emma megmoccant a karjában, erre a másik kezével óvatosan megcirógatta az arcát. Olyan megértő volt a lány, pedig akár pánikba is eshetett volna, hiszen vele már viselkedett erőszakosan egy férfi. Lehunyta a szemét az önutálattól, ami elöntötte.

Emma szeme kipattant, ahogy a fiú elvette az arcáról az ujjait. Vele szemben Robert gyönyörű szempillái söpörték a fiú arcát, és mintha még nedvesek lettek volna. Felemelte a fejét és csókot nyomott a lehunyt szemekre. Abban a pillanatban  szürke szemek komoly, lélekbe látó tekintetével találta szembe magát. 

-Bocsáss meg nekem! – suttogta halkan a fiú.

-Semmi baj, nem ijesztettél meg. – mosolygott rá halványan Emma.

-Szeretlek! Olyan nagyon szeretlek! – fogta kezei közé a lány arcát.

-Tudom, és én is nagyon szeretlek! – nyújtotta csókra a lány az ajkát, és Robert szíve újra békés, nyugodt tempóra váltott. A világ mégis szép, és amíg Emma vele van, nem is lehetne szebb!

A napfényben fürdő ablakra nézve felült.

-Gyere, szedjük rendbe magunkat, és ha jól emlékszem, a lakásra is ráfér egy nagyobb takarítás. 

A szobából kilépve meglepő rend fogadta őket. Connor a konyhában kavargatott valamit, ami a szaga alapján odakozmált tojásrántottának tűnt. Feléjük sem fordulva megszólalt:

-Akartok beszélni róla?

-Most inkább nem, de köszönöm, hogy rendet raktál – motyogta Robert.

-Nem nagy ügy, a három év alatt úgyis most történt először. – rántotta meg a vállát Connor.

Bonus: