Lakótársak 19.

Komikra:

zsorzsi: és még reklámok sincsenek benne J

csez: vallomás: veszekedést írni nehéz, mert nem akarom, hogy balhézzanak, de muszáj, mert a nyugis hétköznapokban mi az érdekes? (oké, lehetne pár apró dolog, elismerem) És szerintem nem lehet apró-cseprő balhék köré keríteni a történetet, a nagyoktól meg óvom őket. Hát, ez a baj, ha az ember önmagát is beleviszi...

An: kösz, hogy helyettem reklamáltál, mert a blogtulajnak állítólag nem illik XD

Vusi: a pörgés részben a fentiek miatt alakult ki, nyugis hétköznapokat ugorjuk... más kérdés, hogy miután felkerült 1-1 rész, azért jutnak még eszembe apró kis részletek, csak már nem akarom átfrisselni a feltett részt, viszont a történet későbbi részeibe már nem illik bele. (de talán jó alapanyag lesz egy másik történethez XD). Másrészt eldöntöttem előre, hogy mi a vége és nagy vonalakban hogy jutunk el oda. Ez nem lesz 80 részes történet, csak kis rövid, úgy ezért a nagy léptekkel haladás. Nekem is türelmesebbnek kellene lennem, akkor talán jobban el tudnék merülni a részletekben.

***  

Robert borús tekintettel hallgatta a telefonban az édesanyja panaszáradatát. Tudta ő is, hogy Caroval egyre több a probléma az iskolában, mert a huga rendszeresen mesélt neki arról, hogy a többiek ki nem állhatják, csúfolják, ettől pedig hol magába fordul, hol kifejezetten agresszív lesz. A legutóbbi húzása után talán még el is tanácsolják az iskolából, mert az egyik kislányt lelökte a lépcsőn. Szerencsére nem lett komoly baja, de lehetett volna, ezért mindenképpen fegyelmit kap. 

A fiú megígérte, hogy beszél a hugával, de miközben letette a telefont, csak arra tudott gondolni, hogy a kis Liza pontosan azt kapta, amit megérdemelt. A lépcső szerencsétlen módon éppen ott volt mellettük, amikor Caro ellökte a kezét, amivel a ruháját rángatta a másik lány, és ahogy elvesztette az egyensúlyát, hát, tagadhatatlan, hogy legurult a lépcsőfordulóig. Igazából még meg sem ütötte magát a dúsan kipárnázott kislány, csak a holmija szóródott szét és a büszkesége szenvedett csorbát, ahogy a többiek kinevették. Mindazonáltal az is igaz, hogy Caronak szerencséje volt, mert Liza komolyan megsérülhetett volna. De hát csak megvédte magát! Soha senki, se szülők, se tanárok nem utasították még rendre az osztálytársnőit, akik rendszeresen szekálták. 

Az apja jutott eszébe, aki nem hajlandó tudomást venni róla, hogy a lánya szenved abban az elit iskolában. Az órájára nézett. Anthony Palmer mindig az irodájában ebédel, ő meg egy kicsit megnyújtja az ebédidőt, és akkor tud beszélni vele még ma. Felkapta a zakóját és Emmához lépett.

-Szia, ma nem ebédelünk együtt, mert elugrom apámhoz. Beszélnem kell vele Caro miatt. Sietek vissza, ha valaki keresne. – azzal hosszú léptekkel máris kifelé indult. Emma aggódva nézett utána, mert a fiúban bujkáló érezhető feszültség meglehetősen ingerült beszélgetést helyezett kilátásba. 

A csinos, ötvenes Mary, apja titkárnője őszinte mosollyal fogadta a fiút. Megkérdezte, hogy hozzon-e neki is valamit, aztán kinyitotta a főnöke ajtaját és bejelentette a fiát. Anthony meglepetten nézett föl az iratokból, amiket olvasott éppen. A szívélyes mosoly azonban úgy olvadt le az arcáról, mint a hó a napsütötte háztetőről, amikor meglátta a fia szemében izzó indulatot.

-Mi a baj Robert? Örülök, hogy látlak, de valami azt súgja, hogy veszekedni jöttél.

-Nem, nem igazán – csillapodott le a fiú a barátságos fogadtatástól. –Apa, baj van Caro-val és csak te tudsz könnyíteni a helyzetén. Verekedésbe bonyolódott a suliban, amiért akár ki is zárhatják. Én igazából örülnék is neki, mert az egy börtön, nem iskola, csak attól félek, hogy az eltanácsolás szerepelne a papírjaiban, és így előítélettel fogadnák más iskolában. Hozd el onnan őt, kérlek! Annyira boldogtalan a sok gonosz kölök között, akiknek a sznob szüleik adják a mintát, és örömüket lelik abban, ha egy normális gyereket vegzálhatnak. Állandóan ki van borulva, és most eljutott arra a pontra, amikor végre megvédené magát, de ebből is csak ő jöhet ki rosszul. Annyi jó iskola van, ahol sokkal boldogabb lehetne. Apa, kérlek!

Anthony Palmer felemelte a kezét, hogy megakassza a fia szóáradatát, aztán ahogy Robert elnémult, az íróasztalára könyökölt és elgondolkodva nézett fel rá.

-Veled sosem volt gond az iskolában, pedig te is oda jártál. Az egy nagyon jó hírű iskola, és Caro sokat veszítene vele, ha eljönne onnan.

-Apa! Én is utáltam azt az iskolát! Csak fiú voltam és kevésbé vettem a lelkemre, ha meggyötörtek. Mert otthon ott voltál te és a mama, és nekem csak ez számított. De Caro egyedül van. Te sem vagy már, én is csak ritkán találkozom vele, anya pedig ugyanolyan érzelmesen kezeli a kérdést, mint Caro. Senki nincs, aki megvédje a gonoszkodásoktól. Én ugyan már gondoltam rá, hogy bemegyek, és rendet vágok a sok kis undok liba között, de azzal is csak neki ártanék. Apa! Hozd el őt onnan, kérlek! Mindennél többet jelentene neki, ha mellé állnál. 

 

-Nézd, nem szabad elkapkodni a dolgot, mert ha elhozom, soha többé nem veszik vissza. Várjuk meg a félév végét, aztán a nyári szünetben majd elfelejti ezeket a kellemetlen élményeit. Szeptembertől pedig talán a többiek is kedvesebbek lesznek vele.

-Apa! Nem érted? Boldogtalan. És nem tegnap óta boldogtalan, hanem amióta odajár, csak te évek óta nem vagy hajlandó tudomást venni a dologról. Nem lehetsz ennyire érzéketlen! Mit vétett neked ez a szerencsétlen, hogy ennyire képtelen vagy az apjaként viselkedni? – ordított már magából kikelve a fiú, látva, hogy nincs az az érv, amivel meggyőzhetné az apját. 

Anthony Palmer összehúzott szemekkel nézte a fiát, aki már az indulatai rabja volt, és tudta, hogy pillanatok múlva ő maga is robbanni fog. Olyan egyformák voltak, mint két tojás, akkor is, ha ez a szemtelen kölyök nem hajlandó ezt tudomásul venni. 

-Mit tudsz te arról, mit érzek én a hugod iránt? A születése egy hátba támadás volt! El akartam válni az anyádtól és új életet kezdeni, erre oda pottyantotta nekem ezt a kis békát, akivel megkötötte a kezem. Volt egy felnőtt fiam, aki már éppen kezdett volna lassan a maga lábára állni, erre a nyakamba sózott egy újabb felelősséget, amikor én szabadságra vágytam. Miért legyen jobb Carolynnak, mint nekem? Az én életem se boldogabb, mint az övé, de ő még gyerek, máról holnapra túlteszi magát dolgokon, de nekem ... á, minek is mondom. Látom a szemeden, hogy elítélsz, pedig csak őszinte vagyok. És ha csak ennyi volt, akkor szervusz, muszáj elolvasnom ezeket az iratokat, mert délután tárgyalásom lesz. – azzal tényleg a papírokba mélyedt, mintha nem családi ügyekről vitáztak volna éppen. 

Robert megsemmisülten hagyta el a szobát, annyit sem mondott, hogy Szia. Vakon botorkált el Mary mellett, aki alighanem minden szót hallott, mert megrendülten nézett fel rá az asztala mögül. Az utcára kiérve meglazította a nyakkendőjét és felnézett a felhős égboltra. Istenem, add, hogy sose legyek olyan, mint ő! – fohászkodott magában, aztán sietősen a munkahelye felé indult. Caro ügyével majd este foglalkozik, most sietnie kell, mert már így is jócskán kicsúszott az ebédidőből. 

Bryan Thomson abban a pillanatban felpattant az asztalától, ahogy a kissé csapzott fiú megérkezett. Robert első útja a konyhába vezetett, kivett egy üveg vizet a hűtőből és hosszú, mély kortyokkal ivott. Amikor megfordult, a főnöke vörös feje volt az első, amit meglátott.

-Nagyon örülünk, hogy vissza méltóztatott érkezni Mr.Palmer! – harsogott az a pojáca. –Elképzelni sem merem, mitől melegedett ennyire ki, és talán megigazíthatná a nyakkendőjét is, mert ez itt egy munkahely, nem a hálószobája. Ez volt az utolsó, hogy elnéztem magának, hogy rendszeresen megnyújtja az ebédszünetét. Nem elég, hogy idebent enyeleg a kolléganőjével, még az ebédszünetében is vadászni jár? Vegye tudomásul, hogy jelentést fogok tenni Mr. Waltersnek. 

-Mr. Thomson, menjen a fenébe! – sóhajtott mélyet Robert. A pulykavörös arccal ordítani készülő férfira nézett és halkan megszólalt: -Nehogy azt higgye, hogy itt mindannyian nem tudunk róla, hogy leselkedik a női kollégák után, hogy a munkáját rendszeresen másokkal végezteti el, aztán úgy adja elő, mintha a sajátja lenne. Ha olyan nagyon beszélni akar Mr. Waltersszel, ám tegye, de ne felejtse el, hogy nekem is lesz mit mondanom neki. ... és a feleségének is. – tette hozzá csendesen, aztán a megrökönyödött férfit félretolva kilépett a helyiségből. Egyenesen Mr. Patrick Walters felhúzott szemöldöke elé. 

*

Emma a tűzhely mellett szorgoskodott, Robert pedig a kanapén olvasgatva fel-felnézett rá, ahogy otthonosan mozog a konyhában. Olyan idilli volt a kép, hogy egy pillanatra még Caroval kapcsolatos gondjairól is megfeledkezett. Ez amúgy is egy mozgalmas nap volt – sóhajtott fel az irodai pillanatokra emlékezve.

Mr. Walters egyetlen szó nélkül, csak az ujja intésével rendelte be mindkettőjüket Thomson irodájába, és a csukott ajtó mögött kérdőre vonta a férfit, hogy mi az igazság abban, amit hallott. Ugyanis már több jelzés érkezett hozzá, hogy Thomson kisajátítja a kollégák munkáit és rendre plusz feladatokkal látja el őket. Az egyik ilyen munkáról aztán később kiderült, hogy ráadásul nem is az iroda mergbízásainak egyike volt, hanem saját zsebre dolgoztatott. A férfi izzadtságban fürdő riadt tekintete önmagáért beszélt. Végül az a megegyezés született, hogy Mr. Walters eltekint a rendőrségi feljelentéstől, ha Thomson azonnali hatállyal felmond és még a mai napon elhagyja a céget. A helyére ideiglenesen Robertet nevezte ki, hogy a folyamatban lévő munkák ne csússzanak a hirtelen jött vezetőváltozástól. Ezek után kihirdette a dolgozók előtt is a döntését, amit először döbbent csend, majd hangos ováció üdvözölt; és amilyen váratlanul érkezett, úgy is tűnt el öt emelettel feljebb lévő irodájában.

A vacsorára várva Robert azon törte a fejét, hogy érje el a hugánál, hogy legalább az év végéig kibírja a gyűlölt iskolában. 

*

Connor az asztalnál ülve Rachelt nézte, aki éppen főzött valamit. Ez egy szabályos randi volt, nem szépíthette a dolgot. Megbeszélték, hogy moziba mennek és utána Rachel egy gyors vacsorát dobott össze, Connor pedig kibontott egy üveg bort a vacsorához. Jóízűen kapta be az első falatot, amikor az ajtón kopogtak. 

Freya állt az ajtóban zokogva. Caleb órákkal ezelőtt lement a játszótérre és még mindig nem jött haza. A barátaival már beszélt, ők azt mondták, hogy egy magas pasival ment el. Connor fejében azonnal megszólalt a vészcsengő. Annyi elképesztő történetet hallani mostanában a nagyvárosokban áldozataikra vadászó pedofilokról. Már éppen meg akarta kérdezni Freyát, hogy a rendőrséget értesítette-e, amikor a lány háta mögül a lakásból a telefon csörgése térítette vissza őket a földre. 

-Vedd fel, hátha a kölyök az! – fordította a rémült lányt a lakása felé. Freya bebotorkált a telefonhoz, közben Rachel összeszorult gyomorral kapaszkodott Connorba. Micsoda tragédia lenne, ha az a helyes kis kölyök valami pedofil állat kezébe kerülne – gondolta ő is rettegve. Aztán meglepve látta, hogy Freya a könnyein át elmosolyodik, aztán nevetve felír valamit egy papírra és teszi a telefont.

-Na, ő volt az? Hol van? Kivel ment el? – kérdezték egymás szavába vágva Conorral.

-Megvan. Összetalálkozott Roberttel, aki Emmát várta, és kicsit elbeszélgették az időt. Szerencsére Robertnek eszébe jutott, hogy felhívjon, mert biztos volt benne, hogy már aggódom. Azt mondták, itt laknak a közelben és ugorjak fel én is. De ha nem akarok, akkor nagyon szívesen hazakísérik. – szipogta megkönnyelbülten Freya.

-Huh, a srác alaposan ránk hozta a frászt... – motyogta Connor, aztán elmosolyodott. –Lepjük meg őket mindannyian!

*

Emma a csengetésre az ajtóhoz sietett, közben nevetve nézte a két fiút, Robertet és Calebet, ahogy a játékkonzolon huzakodnak, mint az óvodások. Aztán a nyitott ajtóban nemcsak Freyát, hanem Connort és Rachelt üdvözölhette. Rachel egy csomagot szorongatott, amiben mint kiderült, a sarki kávézóból származó édes finomságok voltak, Connor pedig egy pezsgős üveg nyakát szorongatta. 

-Hűha! Ünneplünk valamit? – nézett rájuk kíváncsian, de Rachel csak megrántotta a vállát.

-Gondoltam, ne jöjjünk már üres kézzel, ha hívatlanul törünk rátok. A háborgó idegek megnyugtatására pedig a legjobb módszer egy kis csokoládé és sok-sok tejszínhab.

Connor kis grimasszal nyújtotta oda Robertnek a pezsgőt. –Speciel mi ünnepeltünk volna, ha ez a kis ördögfióka nem hozza ránk a szívbajt. – és azzal egy barackot nyomott Caleb elmélyülten játszó fejére. 

-És mit ünnepeltetek volna? – kíváncsiskodott Emma, ahogy Rachel pirulása elmélyült.

-Hát, úgy alakult, hogy elhívtam a csajt egy rendes randira. Ahogy mondtátok, mozi, vacsora... gondoltam, a pezsgő is jár hozzá. De végül is ezen is van mit ünnepelni, hogy a kis szökevény előkerült, még mielőtt Freya a rendőrséghez fordult volna. – kacsintott a lányra, aki a fiával egyezkedett, hogy lassan indulniuk kéne haza.

-Az én hibám – szólalt meg Robert – mert már akkor telefonálni akartam, hogy velem van, amikor hazaértünk, csak aztán úgy belefeledkeztünk a játékba, hogy kiment a fejemből. A fiad egy igazi harcos, képtelenség legyőzni ebben a francos játékban. De végre jó volt egy igazi pasival megmérkőzni, mert Emma nem ellenfél – ölelte magához nevetve a lányt. 

Emma kicsomagolta a süteményeket, poharakat vett elő és kényelembe helyezkedtek a nappaliban, ki a kanapén, ki a szőnyegen. Freyát meggyőzték, hogy még egy kicsit maradjanak, aztán mindannyian meghatottan nézték, ahogy a kisfiú megunva a magányos harcot a számítógépes programmal, egy idő után az anyja ölébe ült,  és a vállára hajtotta a fejét. –Ne haragudj! - suttogta az anyja fülébe, amitől nemcsak Freyának gyűltek könnycseppek a szemébe. Aztán Connor elmesélte a legújabb agyatlan viccét, és a hangulat újra oldottá vált.