Zongoralecke 41.

Daniel napok óta agyalt. Cikáztak a gondolatok a fejében. Nem hagyta nyugodni  Rose keserves sírása és megválaszolatlan kérdései az anyjához. Daniel, ha nem is mutatta, de őt  is megviselték a Roseval történtek. Rossz volt látnia, hogy az a hét éves gyerek mennyire nem tudott mit kezdeni a hallottakkal. Zsigerből válaszolt az őt ért atrocitásra ...- Végül is jól lerendezte ! -nevette el magát a fiú. Belevaló kiscsaj ez a Rose, az már biztos!  Daniel, ha csak rágondolt, hogy James  a foghíjas selypítésével...alig tudta magát már ott is türtőztetni  a nevetéstől. Vicces volt a kis fickó, ahogy ott ült magába roskadva, a vörös, égnek meredő hajával, kissé pufi alkatával,  a félregombolt  iskolai egyen zakójában,  a zsebkendőt a  szájához szorongatva ...! Lehet ,hogy nem szép dolog egy gyereken nevetni, de ez a kiskölök szinte az apja klónja volt, csak jópár évvel fiatalabb kivitelben....és az a karót nyelt nő ott mellettük, istenem! Szép kis család! Aztán bevillant neki a magukat kívülről látott kép, hogy mennyire mások voltak Ők hárman... Jóleső érzéssel töltötte el a gondolat, hogy Emmával volt és támogathatta Őt a jelenlétével.

 Magán is meglepődött, amikor felkapta a kislányt és kitrappolt vele az irodából, maga mögött hagyva a meglepett társaságot. 

Felpattant az ágyról és magára kapott pár keze ügyébe kerülő göncöt. Kiviharzott a lakásból kicsit hangosabban becsapva maga mögött az ajtót, mint szerette volna. Lerohant a lépcsőn, ki a ház elé. Szétnézett, aztán elindult gyalog, majd útközben leintett egy taxit,  és bepattant a hátsó ülésre.

-A Back Ros-hoz legyen szíves ! Tudja hol van ?

A sofőr hátrafordult, majd vidáman bólintott. Daniel már régóta ide járt, ebbe a virágüzletbe, a tulaj családi jó barátjuk volt, Lynne Miller. Az üzletbe betérve mosolyogva fogadták. Meglepett örömmel látták, hogy a szeme rendbejött és már nem volt szükség a fehér botra. Lynne szívélyesen fogadta, hátra hívta az irodájába, és egy csésze tea mellett kifaggatta az elmúlt hetek, hónapok eseményeiről. Mivel Danielnek nem igazán volt az utóbbi majdnem egy év során kinek vinni virágot, már rég járt  az üzletben. Ha az anyjának vett virágokat, azt inkább rendelés útján, telefonon rendezte le, mert nem szeretett különösebben eljárni sehova, míg a  vakság megbéklyózta.Ismerték már annyira  az ízlését, hogy elég volt egy telefon, és már küldték is a megadott címre a virágküldeményt.

Míg Margarettel élt együtt, minden héten meglepte a lányt egy csokor virággal.  Szeretett virággal kedveskedni. Margarett kolléganői irigykedve figyelték, ha a munkahelyére jött a futár a szebbnél-szebb csokrokkal, vagy akár egy szál, de annál többet mondó virággal. Most, hogy itt volt és kortyolgatta a teáját, arra gondolt, hogy nem is tudja Emmának miért nem vitt még soha egy szál virágot sem? -Nem baj, ami késik, nem múlik ! -gondolta széles mosollyal  az arcán. 

Lynne maga készítette el a csokrot Daniel számára, miután a fiú végig sétált  az illatosabbnál illatosabb és szinesebbnél színesebb virágok közt, majd kiválasztotta a megfelelő virágokat . Baráti öleléssel és egy ígérettel, ami arról szólt, hogy ezek után sűrűbben látogat majd el hozzájuk a fiú,  lépett ki az üzlet elé, az éppen időben beparkoló   taxihoz lépve. Maga mellé helyezte  az ülésre a csokrokat, majd még egy utolsó  integetés a kocsi hátsó üléséről , és az autó eltűnt az utcasarkon befordulva, az integető Lynne szeme elől .

Emma a bejárat felé fordulva fülelt . Hallotta, hogy Daniel ajtaja becsapódik. Mosolyogva várta a belépő fiút. Aztán pár perc után csalódottan vette tudomásul, hogy hiába várja. Az ablakhoz lépett és lenézett az utcára. Látta a már néhány házzal arrébb sietősen lépkedő Danielt, ahogy útközben próbál a farmer dzsekijét magára húzkodva  egy  black cab-ot  leinteni az utcán. Emma már napok óta nagyon feszült volt. Rose iskolai  akciója tette fel a koronát a kétségbeesésére. Akkor úgy gondolta, hogy nem bírja tovább, összeomlik. Annyira el volt keseredve, egyszerűen minden rosszul sült el mostanában Tudta, hogy beszélnie kell Daniellel, de egyszerűen nem volt elég bátorsága hozzá.

Már több mint egy órája elment Daniel. Emma azt hitte, együtt lesznek a megszokott vasárnapi közös reggelijük kapcsán. Kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy mindjárt kilenc óra és a fiú sehol. Vajon hova mehetett el ilyen korán, ráadásul vasárnap reggel ? Azért a  gőzölgő teáskannát felhelyezte  az asztal közepére  és a pirítóssütőbe bekészítette az első kenyérszeleteket. Rose még  pizsamában jött ki a szobájából, a hóna  alatt félig lelógó kis westievel .

-Daniel ? -kérdezte anyját .

Abban a pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtón.  A kislány, mint akit puskából lőttek ki, rohant ajtót nyitni az érkezőnek.

-Szia ! -vigyorgott és átölelte Daniel derekát. A fiú a karját maga mögött tarva lépett be a lakásba.  Rose előtte ugrálva igyekezett az anyja felé .

-Megjött Daniel, mama !

Emma hátra sem fordult. Kissé sértettnek, de inkább idegesnek érezte magát a fiú reggeli váratlan eltűnése miatt. Várta, hogy milyen magyarázattal áll majd elő Daniel.

-Húúú ! Ez az enyém ? -kérdezte csodálkozva Rose .

Ez a felkiáltás megtette hatását, mert erre már Emma is kíváncsiságtól hajtva, a válla felett  hátra lesett. Rose ott állt egy kedves kis tarka -barka frézia csokorral a kezében, és szagolgatta az illatos virágokat.

-Mama, nézd mit kaptam ! -örömködött a csöppség .

-Mmmm! Szép virág!- mondta szemöldökét felhúzva Emma, és már fordult is vissza a pulthoz. Daniel nem tudta mire vélni ezt a hűvös fogadtatást. A lány mögé lépett és hátulról átölelte egyik karjával, szorosan magához húzva  vékony testét . Eleinte  mereven ellenállt minden kísértésnek,  amit a férfi érintése váltott ki Emmából ,rezzenéstelenül állt, a fejét lehajtva. Majd Daniel a másik kezében lévő fehér rózsacsokrot a lány elé emelte és a nyakába csókolva suttogta - Szeretlek ! 

Emma szemét elöntötte a könny, bár azt sem tudta örömében vagy még az előbbi csalódottságában. Meg sem tudja mondani mikor kapott virágot utoljára, pedig szerette a virágokat. Két kézzel megfogta a csokrot és mélyen beleszippantott a friss szirmok bódító illatába. De finom illata van, fordult könnyes, de boldogságot sugárzó szemekkel a fiú felé. Emma csak mosolygott füligérő szájjal a férfire. - Miért kaptam ?

-Mondtam már. Mert szeretlek ! Nagyon! -krákogott. Daniel...- És mert szeretnék kérdezni valamit .- mondta kisfiús zavartsággal.

-Igen ?

-De nem tőled, hanem Rosetól .

Emma összeráncolt szemöldökkel nézett a férfira, majd a lányára .

-Rosetól ?

-Khmmm ...igen .

-Akkor menj és kérdezd meg tőle! - fordult el sértődöttséget mímelve Emma .

-Szeretném, ha te is hallanád - fordította vissza a lányt Daniel, hogy újra vele szemben legyen .

-Rose, gyere ide légyszives - szólt a kislánynak a fiú.-Üljünk le a kanapéra !

-Daniel, mi van ? Mondd már ! - türelmetlenkedett Emma .

Mindhárman leültek a kanapéra. Daniel ült középen és a két lány, akiket annyira szeretett, fogták közre. Rose szokásához híven egy pillanat alatt a férfi ölében helyezkedett el   A fiú kicsit fészkelődött, majd a torkát köszörülte, aztán nagyot nyelt ...majd a kislány füléhez hajolt és belesúgott egy rövid mondatot, ami rögtön megtette hatását .

Rose csodálkozva a férfira nézett, eleinte komolyan, majd boldogan, aztán visszasúgott a fiú fülébe.

-  Igen -suttogta cincogva és sugárzó  szemekkel nézett az anyjára.

Daniel várakozástól feszült arcán  a válasz hallatán végtelen öröm áradt szét,  és megpuszilta a kislány arcát. - Tényleg ? 

Rose egy szót sem szólt,csak vadul bólogatott a fejével, és csak vigyorgott közben. Emma szótlanul figyelte ezt a kis közjátékot a férfi és Rose közt. Már-már kezdte kellemetlenül érezni magát. -Zavarok ?

-Mmm.-rázta finoman meg  a fejét Daniel ....-  Azt kérdeztem Rosetól, hogy elfogad -e apukájának  -suttogta alig hallhatóan a fiú, le nem véve a lány egyre jobban kikerekedő szeméről a tekintetét .

 - Ő igent mondott. Te mit mondasz ?  Elfogadsz Rose apukájának, Emma Bradley ? Leszel a feleségem? 

Emma szeme csak úgy cikázott a férfi kérdő és a lánya  fülig érő vigyorral figyelő, és hevesen bólogató tekintete között.

-Te most a lányomtól kérted meg a kezem, Daniel Brookes ?

-Hááát ,...azt hiszem, igen .

-....és Ő mit mondott ?

-Azt ,hogy igen  - kiáltotta Rose, és már ugrott is  az anyja nyakába. -Anya, ugye igen? Ugye lehet az apukám ? -kérlelte Rose  az anyját. Emma szinte remegett, annyira boldog volt. Csak figyelte  a férfi arcát, aki most kérte meg a kezét, de nem jött ki egy hang se a torkán, csak bólogatni tudott és mosolygott, mint egy vadalma, majd megfulladva a gombóctól, ami ott volt a torkában. Erre nagyon nem számított. Most már végképp el volt veszve. Most mi lesz ?

Daniel két keze közé vette a lány szipogó arcát és hosszan, tele érzelemmel, szenvedéllyel megcsókolta. Nem érdekelte, hogy Rose ott áll előttük és figyeli minden mozdulatát. Annyira örült Emma válaszának, hogy nem érdekelte semmi. Madarat lehetett volna fogatni vele.

-Húúúúú,Mama ! -takarta el mind két kezével a szemét nevetve Rose. - Két szerelmes pááár ! - kiabálta nevetve és már rohant is el, tovább kiabálva a mondókát, körbe -körbe ugrálva az étkezőasztal körül . -Mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig összevesznek ! Két szerelmes....

A lány a csokrához hajolt  és újra beleszippantott annak finom, édeskés illatába, megcirógatva a vajszínű bársonyos szirmokat. Akkor vette észre a levelek közt megbújó kis zöld borítékot. Érdeklődve nézett a férfira, majd mosolyogva kinyitotta és olvasni kezdte a neki szánt mondatokat: "Te vagy a mindenem, kit semmi sem pótolhat, fölöttem egyedül Te uralkodol csak. Ragyoghat  az égről a napvilág másnak: engem éj környékez, bús éj ,ha nem látlak . " Szeretlek

-Ez csodaszép!  Szeretlek Daniel ! – és egy rövidke pillanatra megfeledkezve Rosieról, adták át  magukat az érzelmeiknek, szerelmüknek.

-Ne haragudj  -szakította meg a csókját Daniel -, hogy gyűrűt nem hoztam ...-nevette el magát szégyenlősen ,....de ma reggel határoztam el, hogy megpróbálom ,....lesz ,ami lesz ,hátha igent mondasz...-suttogta a lány ujjai közé, amiket a szája elé tartva puszilgatott ...-És ,hát ...ha nem bánod ...később ...de nem tudtam tovább várni  ! - dadogott kissé érthetetlenül  a lány csillogó szemébe.

-Ez  amúgy sem volt egy átlagos lánykérés ....-  nem, nem baj,  érintette meg és simított végig  a fiú arcán. Emma arca ragyogott a boldogságtól, de szemében ott bujkált a félelem.

Emma még mindig elérzékenyülve  az olvasottaktól, könnybelábadt szemmel nézett az ez idő alatt Őt figyelő, reményteli tekintettel arcát fürkésző Danielre. A fiú lehunyt szemmel mosolygott, és Emma a nyakába csimpaszkodva, selymes hajába kapaszkodva suttogta a fülébe:-Fölöttem pedig csak te uralkodhatsz ! Nagyon szeretlek! -suttogta Emma a fiú fülébe, hogy az a meleg leheletétől megborzongva hajolt a lány nyakához.

És Emma lelkéből, mint a felszálló köd, úgy illant el a nemrég még oly súlyos kétség, ami nyomasztotta egész reggel. De nehogy nagyon elrévedezhessen és túl szabadon úszkálhasson a boldogságban, a mindig időben érkező kijózanító hang, ami egyedül képes csak a földön tartani, most is megérkezett.

-Mama,  kérhetek kakaót reggelire? - kiáltott oda  Rose az anyjának .

Mindketten felnevettek, mert annyira Rose-s volt ez a pillanat, majd még egy utolsó puszit leheltek egymásra, és kéz a kézben a reggeliző asztalhoz léptek. Mindketten tudták, hogy ennek a pillanatnak most nincs vége,  este lesz még folytatása. ...bár,  Emma most nem  teljesen azzal az izgalommal várta az estét, mint Daniel. Tudta, hogy előtte neki is őszintének kell lennie.