Eszmélés 2.

Teltek a hetek és teltek az oldalak. Régi fotókat nézegetett és olyan történetek bukkantak fel az elméjében, amiket már régen elengedett, igyekezett nem is gondolni rájuk, de most friss elevenséggel keltek életre a monitoron. Félelmetes időutazás volt, sokszor szembesülnie kellett olyan döntésekkel, amiket most újraértelmezett és az eredménytől nem lett boldog, bár összességében úgy érezte, ma sem cselekedne másként.  Lassan elérkezett a jelenbe és csalódottan érezte, hogy ezt már nem is tudná olyan finomsággal, már-már regényes gondtalansággal megírni, mint a régi sztorikat. A jelen még túlságosan fájó volt, túl sok kérdést vetett fel, amikre nem tudott, nem is akart válaszokat keresni. A jelen még nagyon is élő volt, végképp nem bírta el a „papír”. Vagy csak félt őszintén szembenézni önmagával, az érzéseivel, a kimondott és a mögöttük gondolt szavakkal, vagy azokkal, amiket még csak megfogalmazni sem mert. Nem, a jelent még nem tudta megírni, a jövőt pedig elképzelni sem.

Gordont nem nagyon érdekelte, hogy mivel tölti az idejét, amíg délelőttönként neki segített és esténként meleg vacsorával várta. Ő beérte annyival, hogy ott legyen körülötte, ha kérdezi, válaszoljon vagy csak figyelmes hallgatóság legyen, ha beszélni akar valakihez.  Próbált a férjénél puhatolózni, hogy esetleg beleolvasna-e, de látva a kedélyesen becsomagolt érdektelenséget. úgy döntött, ha nem, hát nem, akkor ő is őszintébben fogalmazhat.

Egy napon úgy döntött, ideje kitenni a pontot. Elkészült a blog és részekre bontva rakosgatta fel az írást. Ahogy számított is rá, senki nem jött, hogy elolvassa, hiszen honnan is tudhatta volna bárki, hogy jönnie kell. Félretette az egészet és újult lelkesedéssel vetette magát annak a tv-sorozatnak a főszereplője nyomába, aki ezt az egész őrületet elindította benne. Mostanra már fel- és beismerte, hogy a fiatal, jóképű arc, a szinte ismerősen vékony vonások a valaha volt Gordont és a fiatalságukat juttatta az eszébe, és tulajdonképpen ez tette a srácot vonzóbbá bárki másnál. Aztán, ha lekapcsolta a villanyt, tett még egy beismerést. A szexuális vonzereje is megérintette benne a nőt, bár ezzel az érzéssel nem nagyon tudott mit kezdeni. Őszintén szólva zavarta és elbizonytalanította. Még maga sem értette, miben, csak annyit érzett, hogy ennek nem lenne szabad így lennie.

*

Az írás belső kényszere megmaradt, ezért aztán újabb és újabb történetek megfogalmazásába kezdett, amiket már egyértelműen az a vékony arc, a hosszú lábak és milliónyi apró részlet ihletett. Egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Amy figyelmeztette, nem vezet jóra, ha túlságosan elmerül ebben a képzeletbeli világban, de egyszerűen szüksége volt rá, mint a levegővételre, hogy napról napra leüljön a gép elé és továbbgördítse a hősei történetét. 

Már egyre merészebben szólt hozzá a posztokhoz, a chatben is beszúrt időnként egy-egy megjegyzést, és ahogy telt az idő, meglepve látta, hogy vannak újra és újra visszatérő nevek, akik már a nevén szólítják, akik tőle kérdeznek, akiknek ő üzen valamit. Ezek a virtuális barátságok nagyon sokat jelentettek neki és meghozták az első olvasókat is. Az olvasókkal pedig a sikerélményt, ami az elmúlt évtizedekben a legjobban hiányzott az életéből. A családja természetesnek vette, hogy a dolgok azon része, ami rajta múlott, rendben zajlott körülöttük. Ezért nem várt és nem is kapott elismerést. Éppen emiatt az újdonság erejével hatott, amikor valaki az aktuális fejezet végén kommentben köszönte meg az élményt. Sírni tudott volna a boldogságtól. Ha valaha megfogalmazott volna egy bakancs-listát, ez egy olyan pont lett volna, amit egészen biztosan felír rá, bár akkor még fogalma sem lett volna róla, hogyan érhetné el. 

Betty és Violet egyre távolságtartóbbak lettek vele szemben, de itt alakulni kezdett egy kis kör, akik viszont visszahozták az életébe a régi pajkos, vidám beszélgetések hangulatát, a mindennapi taposómalomba a nevetést. És már nem érzett lelkiismeret-furdalást, amiért látszólag hátat fordított annak a régi világnak. Igazából sokkal inkább úgy érezte, az a világ fordított hátat neki. Amy-val még kitartottak egymás mellett. Továbbra is találkozgattak, sokat beszélgettek, és tiszteletben tartották egymástól eltérő mentalitásuk kibontakozásának formáit. 

Tisztában voltak vele, hogy az idő ellenük dolgozik és úgy döntettek mindketten, a maguk módján dacolni fognak vele. Juliaban még égett a tűz, nem volt hajlandó beleszürkülni a korába, igaz ebben az is közrejátszott, hogy a fiai még nem örvendeztették meg a hírrel, hogy nagyszülők lesznek. Látva maga körül a barátnői családjait, néha már arra gondolt, talán vele van a baj, amiért egyelőre nem is vágyik erre az élményre olyan eltökélten, mint ők. 

Az idő múlásának való ellenállásnak csak egyik apró példája volt az az eset, amikor Amyval beültek a belvárosban egy kávézóba. Már nem zavart be a beszélgetéseikbe az a múltkori eset, legalább ők ketten újra felszabadultan tudtak beszélgetni írásról, fotózásról, egy utazásról, kiállításról vagy csak egy könyvről, bármiről, ami a közelmúltban felkeltette az érdeklődésüket. A patinás környezetben jól érezték magukat és éppen arra gondoltak, hogy ez vajon a korral jár vagy fiatalon is elvarázsolná őket a szecessziós csillárok sötét faburkolatokon táncoló bársonyos fénye, amikor a pincér eléjük állt, hogy felvegye a rendelést. A gusztusos kínálatot rejtő hűtőpult felé mutatva ő egy fatörzset kért, Amy egy marcipános szeletet. A pincér szemében kérdőjel villogott a fatörzs hallatán. Az, amelyiknek kis maci ül a tetején – mosolygott rá bájosan, de a fickó képe nem lett sokkal értelmesebb az információtól, Amy segítőkészen tette hozzá: apró kis gombák között ül. A szerencsétlen fiú végképp összezavarodott, ezért a pulthoz állt és mutogatással azonosították be a kérdéses süteményt. Amikor kihozta, a barna henger alakú tortácskán egy nonfiguratív grillázs darabka és három szem piros ribizli díszelgett. Prüszkölve nevettek a körülöttük ülők kíváncsi tekintetétől követve, miközben a jóképű pincér mosolyogva tette le eléjük a kávékat és a pillantásától mindketten elpirultak. Amíg erre képesek vagyunk, a francba az öregedéssel! – döntötték el vidáman.

*

Másnap Julia megnyitott egy új lapot a Wordben és felírta a címet, ami egy ideje a fejében motoszkált. A nagy ötlet, egyetlen kép, amiről egy álmatlan éjszakán úgy érezte, köteteket bírna írni.  Aztán ült az előtt az egyetlen sor előtt és hagyta, hogy a gondolatai szabadon kalandozzanak. Mi jut az eszembe néhány szóról? Hát, nem sok – állapította meg egy idő után elkeseredve.  Tisztában volt vele, hogy ha van is érzéke az íráshoz, az leginkább a romantikus kis fércekre korlátozódott, de egyszerűen ki akarta magát próbálni valami komolyabb témában is. Ám nagyon nehéz volt úgy írnia gyötrődésről, tragédiáról, intrikáról és erőszakról, hogy ő maga soha nem élte meg ezeket a mélységeket. 

Néhány óra elteltével csalódottan csukta le a gép tetejét. Amit írt, el sem mentette, mert érezte, hogy úgy rossz az egész, ahogy van. Kinézett az ablakon. Még kora délutánra járt az idő, a nap még magasan járt az égen ezen a kellemes tavaszi napon, amire már rettenetesen kiéhezett a hosszú, hideg tél után, ezért aztán fogta Rambo pórázát és sétálni indult vele a parkba. A kutya a kinézete alapján kapta a nevét, és ennyi elég is volt, hogy soha senki ne próbálja kideríteni, hogy a valóságban egy nyuszi és bárány keveréke. Egyetlen alkalommal mutatta ki a foga fehérjét, amikor egy esti séta alkalmával egy borízű hang szólította le. A kutya akkor – talán életében először – igazi őrző-védő kutyaként viselkedett. Most azonban a hosszú tél után a tavaszi illatoktól terhes földet szaglászta és izgatottan csóválta a farkát. A parkban rajtuk kívül egyetlen páros volt kicsit távolabb, egy fiatal férfi és a kutyája. Julia leült az egyik padra, hogy Rambo se akarjon azonnal végigrohanni a parkon, aztán lehunyta a szemét, ahogy a sikertelen próbálkozásra gondolt. 

Nagyképű seggfej vagy! – korholta magát. Csak azért, mert szeretsz, még nem tudsz írni! – szembesítette magát a véleményével. A keserűség könnyeket csalt a szemébe. Majd két évet pazarolt el rá, hogy rájöjjön az igazságra. Két évig csak ámította magát, csak teljesen feleslegesen beleélte magát egy álomba, ami sosem fog valóra válni.

Észre sem vette, hogy időközben társasága akadt. A két kutya barátságosan ismerkedett, a másik kutya gazdája óvatosan figyelte őket, aztán látva, hogy a hatalmas kan gazdája csukott szemmel élvezi a napsütést, megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára, magukra a figyelmét.

-Bocsásson meg, de még nem ismerik egymást a kutyák, és nem tudom, hogy … szóval, az enyém is kan, és nem akarom, hogy esetleg összekapjanak. – hadarta dallamos hangon. Julia kinyitotta a szemét és kiegyenesedett ültében. A fickó pont a napnak állt háttal, így aztán a vonásait nem is igazán látta. Oldalra kapta a tekintetét, ahol Rambo és a másik hasonlóan robosztus kutya már vidáman birkózott. 

-Ne aggódjon, Rambo nagyon barátságos. Ha egy másik kannal nem morogtak azonnal össze, akkor olybá veheti, hogy egy új barátság született. De ha nem szeretne kockáztatni, visszahívhatom.

-Hát, talán tényleg nem lesz gond. Zeusz is eléggé magának való, de úgy tűnik, Rambo szimpatikus neki. Még a szokásos dominancia-kérdést sem vette fel a napirendi pontjai közé – vigyorodott el, ahogy a kutyája éppen a hátán hentergett és békésen hagyta, hogy Rambo játékosan harapdálja a szőrét. –Jó látni, hogy még nem felejtett el játszani. Mióta összekapott egy buldoggal, kicsit páriává vált a többi kutyás előtt, pedig mint mindig, akkor is nő volt a fiúk verekedése mögött. 

Beszéd közben a férfi oldalra mozdult, és ahogy a nap fényének vallató erejétől megszabadult, Julia hirtelen rájött, hogy honnan olyan ismerős ez a hang. A vér egy pillanat alatt zúdult alá az agyából és konkrétan az ájulással küzdött. A férfi is észrevette a hirtelen változást és segítőkészen mellé lépett.

-Rosszul van?

-Nem, dehogy! Csak … mindegy, már semmi baj! – habogott Julia, aztán a kutyájára kapta a tekintetét, aki egyre inkább belefeledkezett a játékba, és egyre vadabb lett:

-Rambo! Hozzám!

A kutya egy leheletnyi tétovázás után lógó fejjel mellé trappolt. Julia megsimogatta, egy kicsit megölelgette a busa fejet, aztán látva, hogy sikerült kibillentenie a feszültségből, kedvesen visszatolta:

-Na, menj, te nagy gyerek! Még játszhattok egy kicsit. 

A férfi nevetve nézte, ahogy a hatalmas kutya kajla játékossággal visszarohan Zeuszhoz és ott folytatják a játékot, ahol abbahagyták.

-Jól nevelt kutya.  Mivel vette rá az engedelmességre?

-Szeretettel – vonta meg a vállát a nő. -Egy kutya olyan, mint egy gyerek. A fiaim már nem élnek velünk, hát Rambo nevelésének szenteltem magam. Azt hiszem, sikeresebb voltam, mint a fiúk esetében. Talán előbb kellett volna kutyát vennem, utána gyereket szülnöm, hogy tapasztalatokat szerezzek. Az is igaz, nem az első kutyám, és korábban még nem voltam ilyen sikeres a kutyanevelésben sem. 

A férfi leült mellé a padra.

-Megkérdezném a korát, de tudom, hogy a legtöbb nő allergiás erre a kérdésre, úgyhogy inkább csendben maradok.

-Nem titok. Ötvenkét éves vagyok.

-Most meg majd azt mondja, udvariaskodom, de nem néztem annyinak.

-Köszönöm. Nagyon kedves. Én pedig megteszem magának azt a szívességet és nem kérdezek rá, mennyinek nézett. Annyinak úgysem, amennyi lenni szeretnék. – sóhajtott nagyot Julia, mire a férfi elnevette magát.

-Örüljön, hogy annyi szép év van már maga mögött! A saját szüleimtől tudom, hogy a fiatalságukat nem cserélnék el a miénkre.

-Ebben igaza van, de… tudja nagyon nehéz megélni, ha az ember agya nem a testével öregszik.

A férfi az órájára nézett, aztán felállt. 

-Erről most szívesen vitatkoznék, de sajnos indulnom kell, már így is egy kicsit késésben vagyok és Zeusz nem olyan együttműködő, mint Rambo. Valószínűleg eltart még egy darabig, amíg indulásra bírom. 

-Bízza csak ide! Rambo! Hozzám! – és a kutya lógó nyelvvel azonnal odafutott Juliahoz. –Így azért könnyebb lesz elindulni, nem? – nevetett a férfira, aki már a pórázt csatolta fel a kutyájára.

-Hálás köszönet! Tényleg örülök, hogy összefutottunk. Remélem, nem ez volt az első és utolsó alkalom! Viszlát! – intett oda, aztán futva elindult a kutyával. Julia még hosszan nézett utána, aztán ő is felállt és Ramboval hazaindult. Csak a park szélénél jutott eszébe, hogy az őszinte és kedélyes beszélgetés sem juttatta egyikük eszébe az elemi udvariasságot, konkrétan, hogy bemutatkozzanak. Nem mintha ő nem tudta volna, kivel töltötte az elmúlt fél órát.