Az álmok néha valóra válnak 34.

Helen az ablak melletti fotelben ült könnyű, mintás ruhában, és elgondolkodva nézett a belépőkre, aztán arcán egy mosoly omlott el, lágyan, szinte anyai büszkeséggel nézte, ahogy a fiatalok egymásba karolva megérkeznek. Korát meghazudtoló könnyed mozdulattal felállt és eléjük ment.

-Helen Simmons – nyújtotta bájosan finom mozdulattal Robert felé a kezét, akiben egy pillanatra felrémlett, hogy egy kosztümös darabban, ebben a környezetben a legkevesebb az lenne, hogy kezet csókol a ház asszonyának. Kicsit zavartan, égő fülekkel finoman megszorította a nő kezét és kissé elmélyült hangon bemutatkozott:

-Robert Pattinson, örülök, hogy megismerhetem.

Elisabeth elnevette magát.

-Helen, ne hozd zavarba! És főleg ne csapd le az unokám kezéről!

Robert vörösebb már nem is lehetett volna, de Emily kuncogva belekarolt és a fülébe súgott:

-Mindenkiből ezt váltja ki. Amikor fiatal lány volt, a férfiak akár párbajoztak is volna egyetlen mosolyáért. 

Az asszonyban tényleg volt valami megfogalmazhatatlan nőiesség, amit még egy nála jóval fiatalabb férfi is értékelni tudott. Ahogy mindannyian az asztal köré gyűltek, Robert akaratlanul is odasietett, hogy kihúzza neki a széket. Elisabeth-szel kapcsolatban ez eszébe sem jutott.

A vacsora alatt Helen vezette a társalgást. Kedvesen érdeklődött, és időnként megcsillogtatta meglepő tájékozottságát a filmipar újdonságai terén is. Néhány ironikus megjegyzést fűzött a hollywoodi életformához és örömét fejezte ki, amiért Robert, ha hátat nem is fordított annak a világnak, de megtartotta velük a három lépés távolságot. A desszert után pedig a kandalló körül

telepedett le mindenki, Robert és Angie pedig a zongora előtti padon foglaltak helyet.

-Miért Bösendorfer, miért nem Steinway? – simított végig elismerően Robert a tükörfényes políron.

-A Bösendorfernek melegebb hangja van, a Steinway túlságosan erőteljes, az inkább koncertterembe való. És hát ez a darab még a nagyszüleimé volt. Ha semmi másért, az emléküknek adózva is megtartottam. – magyarázta Elisabeth, aztán szokásos királynői mozdulatával intett, hogy akár bele is kezdhetnek a rögtönzött kis koncertbe. Apa és lánya egy kis sugdolózás után belekezdtek egy jól begyakorolt darabba.

Ahogy az utolsó hangok elhaltak, Robert megkönnyebbülve szusszantott és az ölébe tette a kezét, aztán egy puszit nyomott Angie homlokára. –Kösz kincsem, nagyon ügyes voltál!

Helen tapsolva magához hívta a kislányt, aztán az ölébe vonva az apjára nézett. -Játszon nekünk még valamit… valamit, ami szívszorító… mondjuk Beethoventől. Jaj, bocsánat, hiszen maga ahhoz még fiatal, hogy szomorú dallamok szóljanak a lelkében.

-Hát, sajnos volt olyan időszak az életemben, amikor ezek a szomorú dallamok tartották bennem a lelket esténként. Nos, ha Beethoven, akkor legyen a Holdfény szonáta… - mormolta Robert, és az ujjait megtornáztatva belekezdett.

Helen könnyes szemmel hallgatta, aztán a végén csak halkan annyit suttogott: -Köszönöm!

Elisabeth átült mellé és a kezét megfogva, együttérzően megpaskolta a térdét. –Ezt sosem tudod kihagyni, pedig mindig megríkat.

Robert nézte őket és úgy érezte, hogy ez a két idős nő a konvenciókat félrerúgva mélyebb érzésekre képes, mint bárki, akivel eddig összehozta a jó sorsa. Szinte irigyelte őket azért az összhangért, ami kettőjüket körbelengte minden szembekiáltó különbözőségük ellenére. Aztán a „közönség” felé fordult és kicsit zavartan megszólalt:

-Ha még tart a türelem, akkor szívesen eljátszanék valamit, amit én szereztem és tulajdonképpen Emilyhez szól, bár, még ő sem hallotta, ez lesz a premier… - szavait várakozó csend és Emily pirulása követte. Még egyszer végigsimított szemeivel a lányon, aztán ujjait párszot végigfuttatta a billentyűkön és belekezdett.

Amikor az utolsó akkord is elhalt, óvatosan lecsukta a múzeális Bösendorfer tetejét és megfordult a széken. Elisabeth olyan gyengéden nézett rá, hogy szinte zavarba jött. Emily pedig a könnyeit törülgette. Helen találta meg először a hangját és a maga gyengéd mosolyával feléje biccentett:
-Gratulálok! Ennél szebb vallomást aligha tudna bárki megfogalmazni. De szerintem most fejezzük is be az estét, és ezek a dallamok kísérjék mindannyiunk álmát. Nagyon köszönöm Robert, hogy megosztotta velünk ezeket a perceket, holott egészen biztosan úgy tervezte, hogy egyszer kettesben adja elő Emminek.

Robert nem válaszolt, csak nézte Emilyt és ebben a pillantásban benne volt minden, amit férfi nőnek költők szép szólamait kölcsönvéve valaha is előadott. A lány már azt hitte, ennél jobban nem tudna elpirulni, de a saját képzeletének az áldozata lett, ahogy elképzelte az előbbi dallamokat és közben kettejük összefonó szenvedélyes testét, és az arca lázban égett. Robert, mintha megsejtette volna a gondolatait, nem eresztette a tekintetét, így aztán észre sem vették, ahogy a szoba kiürült körülöttük. Tom búcsúzott el elsőnek, aztán Elisabeth és Helen felkísérték Angiet a szobájába, hogy a fiatalok még élvezhessék a rendkívüli szerelmi vallomás utórezgéseit.

Emily végre érzett magában annyi erőt, hogy felálljon, és lassú léptekkel odasétált a zongora előtt álló kis padhoz, aztán leült a férfi mellé. Megfogta a kezét és a hosszú ujjakat cirógatva a szemébe nézett:
-Ez gyönyörű volt! És tényleg az enyém?
-Annyira a tiéd, hogy otthon már cd-re is felvettem és a szobádban az ágyadra tettem. Meg akartalak lepni, de igazából nem bánom, hogy először élőben hallottad, még ha közönségünk is volt hozzá. És micsoda közönség… Nem tagadom, hogy meg vagyok lepve. Még nem minden részlet világos, tekintve, hogy ehhez az életformához ritkán jár unoka. Kíváncsi lennék, hogy alakult így Elisabeth élete, de az az igazság, hogy tőle nem merném megkérdezni.

-Hát, fiatal lányként a szülei döntöttek a házasságáról. Nem nagyon értékelte a házukban megforduló legényembereket, ezért aztán mivel tehetős polgárcsalád voltak, a szülei lényegében vásároltak neki egy szegény, de jó házból való férjet, ő volt Anthony Harold Hastings. Anthony megtette, amit megkövetelt a család, elvette a gazdag lányt, teherbe is ejtette, aztán szerelmes lett valakibe, aki még nála is szegényebb volt. Úgy gondolta, hogy a helyzete reménytelen, ezért kihajózott egy viharos estén, és mielőtt az apám megszületett volna, özveggyé tette a nagyit. Csak csendben jegyzem meg, szerintem csak megjátszotta az egészet, és talán még mindig él valahol a világban, mert a holtteste sosem került elő. A nagyi ugyan sose beszél róla, de tudom, hogy ő is így gondolja, és valahol titkon hálás is neki, amiért így alakította az életüket. Aztán megszületett apa, és a nagyi még csak húsz éves volt. Sokan próbálták megkörnyékezni, de ő nem akart soha többé férjhez menni. Egy idő után kiderült, hogy nem az elveszített nagy szerelmet gyászolta, ó nem…

Vagy tíz évvel ezután megjelent a színen Helen és azóta elválaszthatatlanok. Apa botrányosnak tartja a viselkedésüket, és nem is nagyon találkoztak az utóbbi tíz évben. Vagy talán még régebben. De mivel a családi vagyon még a nagyi kezében van, apa apróbb engedményeket tett, például engem nem tiltott el tőle. Talán azért, mert tudta, hogy úgyis kijátszanánk a tilalmát. Liz és Zoé már nem ilyen merészek, bár Zoé szerintem most már el fog jönni hozzá.
Nem tudom, hol találkoztak Helennel, de amióta együtt vannak, a nagyi szerintem végre boldog, és csak ez számít. Ha nem hangozna hülyén, azt mondanám, hogy Helen a nagymamám és a nagyi a nagyapám. Néha olyan szigorú tud lenni, amilyennek egy kislány a nagyapját képzeli el. Bristol nem London, és ők elég ismertek itt, de nem találnál embert, aki felhánytorgatná nekik ezt a különc életformát.

Robert hallgatta Emily meséjét és nem győzött csodálkozni, milyen magától értetődően kezeli ezt a valóban faramuci helyzetet. De ami igazán meglepte, hogy a lánya sem akadt fenn rajta. Persze, szegényke azt sem tudja, milyen egy kerek család. Az anyja már nem él, az anyai nagyszüleire talán nem is emlékszik, mert amikor Cara halála után nem sikerült megszerezniük a kicsi felügyeleti jogát, többé már nem is voltak kíváncsiak a kislányra. Maradt neki az apja és az apai nagyszülők meg nagynénik. Tulajdonképpen ez máris több, mint amivel sok gyerek dicsekedhet. De itt, ebben a barátságos otthonban pillanatok alatt alkalmazkodott Elisabeth és Helen párosához. Talán még nem érti a kapcsolatukat, de érzi a mélyről fakadó kedvességüket, és egy gyerek számára ez a fontos.
-Így már érthető a toleranciája, és az a vallatásszerű kérdezősködés is, aminek alávetett. Bizalmatlan a férfiakkal, értem is az indítékait, és semmi kifogásom a dolog ellen, amíg engem elfogad melletted. Na gyere, menjünk aludni! Aztán ha esetleg más is történik a paplan alatt, azt nem fogjuk senki orrára kötni…- csókolta meg a lányt, miközben felhúzta a zongorapadról.
*
A reggelinél Elisabeth fürkészve nézte a fiatalokat, akik láthatóan szerelmesen ábrándozva adogatták körbe a vajat és a sót. Lerítt róluk, hogy az éjszakát a férfi nem a kanapén töltötte, ami ellen amúgy nem volt kifogása. Emily felnőtt nő, nyilván túl vannak már azon a ponton, amikor még csak a kezét foghatja meg a férfi, de azért szerette volna, ha ez a jóképű színész mond valamit a terveiről. Biztos volt benne, hogy egy gyerekkel az életében nem csak kalandot keres. Nem, ha egy lelkiismeretes apa, és az eddig látottak alapján annak tartotta. A barátja már másik kérdés, bár ahogy bevallotta, hogy egyszer már leszerepelt férjként és apaként, az azért bíztató Zoé jövőjét tekintve. Egyenes jellem.

Emily mindig is a kedvenc unokája volt. Noha elég régen rájött, hogy a házassága egy szerencsétlen epizód volt az életében, mégis hálás volt érte, hiszen annak a frigynek köszönhette, hogy egyszer egy ilyen kedves kislány született az életébe. Ritka szerencse volt, tekintve, hogy a saját fiával sem találta soha a hangot, amióta Lawrence felfogta nagy nehezen végre, hogy mi van közte és Helen között. Talán az undor a megfelelő kifejezés arra, amit az egyszem gyereke érzett iránta. Nem mintha ez különösebben érdekelte volna. De Emilyt nem tudták azzal a tésztaképű feleségével ellene nevelni. Ó nem! A kislány az első pillanattól fogva ragaszkodott hozzá, és amikor elköltöztek Londonba, akkor is kierőszakoskodta, hogy a nyarakat vele tölthesse. Ismerve Irene magának való természetét, talán még örült is, hogy néhány hónapra levette a válláról nehezen nevelhető lánya terhét. A két kisebbik lány más tészta volt. Liz az anyja és az apja tökéletes mása, Zoé viszont… hát, ő meglepetést szerzett még neki is ezzel az egész terhességgel. Azzal, hogy végig is csinálta és nem volt hajlandó örökbe adni a kicsit, még a tiszteletét is sikerült kivívnia. Kicsit a régi önmagára emlékeztette. Kevés fiatal lány lett volna ennyire eltökélt. De ez a fura figura itt, ez a Tom, hát, még nem tudta, mennyire bízhat meg benne. Csak azért nem próbálta elijeszteni, mert Emily láthatóan kedvelte, és az ő megérzéseibe próbált kapaszkodni.

Ő viszont jól választott. Az a legkevesebb, hogy szép ez a férfi és nagyszerűen összeillenek. Ha valaha gyerekkel áldja meg őket az ég, biztosan helyes kis kölyök lesz, és valószínűleg égetnivaló, ha az anyjára üt – mosolyodott el, ahogy régi emlékek bukkantak fel a szemei előtt. Amikor először hallotta, hogy színész az istenadta, hát őszinténszólva nem örült. Aztán utánanézett kicsit. Ezek a fiatalok azt hiszik, hogy csak az ő világuk az Internet, de bizony neki is sokat segített a kutakodásban. És megnyugodva látta, hogy a pályája indulása óta visszafogott életet él, és példás családapa, aki a tényleges botrányoktól távol tartja magát. Ismerte a médiát, tudta, mit képesek kiforgatni egy egyszerű szituációból, így aztán tudott olvasni a sorok között is. Ha írtak is csiklandós dolgokat erről a fickóról, érezte, hogy nyugodtan gyököt vonhat, sőt még a maradékot és eloszthatja kettővel, és így talán megkapja az igazság apró morzsáját, ami viszont talán még szükséges is az élethez, hogy ne legyenek teljesen eseménytelenek a mindennapok. Igen, Emily jó helyen van mellette, és jó helyen lesz az öröksége is, mert ha egyet biztosan akart, az az volt, hogy az unokáját ne a pénze miatt vegye valaki feleségül.

Angiera siklott a tekintete, aki Helent hallgatta, ahogy valamit mesélt neki és szívmelengetőnek találta a látványt. Helennek soha nem jutott osztályrészéül a vérszerinti gyermek vagy unoka, de mindig is vágyott volna rá. Valamikor régen még abba is beleegyezett volna, hogy egy férfitól megfoganjon, de Helen őrültnek nevezte az ötletét és végleg le is mondtak róla. Emilyvel anyáskodott, és most – úgy tűnt – ez a kislány ébresztette fel benne újra az ösztönt. Eltekintve attól, hogy az apja színeit viselte, a kislány pontosan olyan volt, úgy illeszkedett be közéjük, mint Emily annak idején. Nagyon remélte, hogy még sokszor vendégeskedik majd náluk a kicsi; és ha Londonban járnak, akkor feltétlenül meg fogják látogatni, ebben biztos volt.

-Mi a tervetek mára? – köszörülte meg a torkát, ahogy mosolyogva végignézett a társaságon.
Tom zavartan körülnézett, de mivel még senki nem akart megszólalni, megtette ő: -Én szeretném megköszönni a vendéglátást és ma hazamegyek. Robert majd visszaviszi a lányokat, a kocsira se lesz legalább gondja, és remélem, engem is várnak otthon.
Emily rámosolygott, Robert viszont nem tudta megállni, hogy ne süssön el egy idétlen megjegyzést: -Én a helyedben nyomnám a gázt, mert Zoét Marcus-szal kettesben hagyni, nem biztos, hogy jó ötlet volt. Emilyre is ráhajtott, Zoéval pedig olyan meghitten üldögéltek a reptéren, hogy azt hittem, már le is csapta a kezedről.
-Ki az a Marcus? – nézett rájuk fagyos szemekkel Elisabeth, és Robert már bánta, hogy előtte élcelődött.
-Nagyon jó barátunk, és csak vicceltem, nem olyan, aki a barátai háta mögött a … szóval, nem kell félteni tőle Zoét. – magyarázkodott zavartan.

-Nos, akkor menjen fiam! – biccentett Tom felé az asszony. –Tudom, hogy néha kicsit kemény a stílusom, de maga egész jól bírta, úgyhogy remélem, az unokámmal is megtalálják majd a közös hangot. És ha Zoé bármikor úgy dönt, hogy ellátogatna ide, természetesen magát is szívesen látom. Hozza el őket minél előbb!
Tom némán biccentett, aztán felállt. –Akkor sziasztok! – fordult Emilyhez és Robhoz. -Én már összepakoltam, úgyhogy indulok is. Szia csibe! – ölelte meg Angiet, aki egy cuppanós puszival búcsúzott tőle, aztán visszafelé az apja ölébe ült. –Mit mondjak Mrs.Comptonnak, mikorra várjon titeket?
Robert válaszért a lányra nézett, aki csak megvonta a vállát tanácstalanul.

–Talán még egy napot maradunk, és holnap mi is visszamegyünk. Úgyis elhalasztottam egy megbeszélést, és bármilyen szívesen is maradnék, de muszáj a kötelezettségeimnek is eleget tennem. Nemsokára meg Los Angelesbe kell mennem, az utómunkálatok miatt, szóval kicsit szűkös az időnk. Mint mindig – grimaszolt egyet, aztán a kezét nyújtotta a barátjának: -Kösz, hogy elhoztad őket abból a diliházból. Még azzal is kezdenem kell valamit, mielőtt elmegyek. Vigyázz magadra! … és… figyelj a körforgalomra! – kacsintott rá, mire Tom elvörösödött és Emilyre nézett szemrehányóan, aki kuncogva bújt Robert háta mögé.
*
Robert még sosem volt Bristolban, bár csak száz mérföldre feküdt a város Londontól. Nevetséges! – gondolta, ahogy a kocsival lassan áthajtottak a városon. A város a kultúra és az oktatás fellegvára a dél-nyugati régióban, és ő még sosem járt itt, pedig a világon rengeteg helyen megfordult már. Éppen ideje volt pótolni ezt a hiányosságot! Az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a város a történelme során sokat köszönhetett remek földrajzi adottságainak, a Severn folyónak, amely a Bristol csatornába ömlik, s melynek partján rövid tengerpartja is van. Amikor a kereskedelem hanyatlásnak indult, a fellendítése érdekében az Avont más mederbe vezették, s így a hajók egészen a város alá evezhettek. Minden évben nagyszabású hajós fesztiválon emlékeznek meg a hőskorról, és a Great Western nevű gőzösről, amely a gőz erejével elsőként szelte át az Atlanti óceánt.

A csatorna mentén lakóhajók horgonyoztak és erről Robertnek eszébe jutott, hogy a következő film előtti szabadságát hol tölthetné el a lányokkal. Az egyik hangosító srác mesélt neki a franciaországi kastély-túráról, ahol bérelt lakóhajón csuroghatnak végig a Loire-völgyében. Ahol kedvük támad, kiköthetnek, biciglizhetnek. A célban pedig csak átadják a hajót és már repülhetnek is haza. Az ötlet, ezeket a lakályos hajókat nézegetve, egyre inkább magával ragadta. De ma még egy másik kaland várt rájuk.

A Bristoli Nemzetközi Hőlégballon Fesztivál éppen most zajlott. Több mint százötven, különböző színű és méretű hőlégballon lepi el néhány órán belül az eget Bristol felett. Páratlan látványnak ígérkezett. Egyetlen dolog zavarta csak, hogy ezt rajtuk kívül majd félmillió ember érezte fontosnak megtekinteni. A hídon áthajtva parkolóhelyet keresett, ami nem volt könnyű mutatvány, de végül sikerült egy árnyékos helyet találnia. A lányok kíváncsian szedelőzködtek és mire ő is kiszállt, már a kocsi mögött beszélgettek egy szimpatikus középkorú házaspárral. -Edward és Beverly Morris – mutatta be kettősüket a férfi. Robert már készült, hogy kibökje a nevét, ami civilekkel szemben valahogy mindig nehezére esett, főként, ha az illető hölgy úgy nézett rá, mint egy ufóra, de Mrs. Morris egy barátságos mosollyal a kezét nyújtotta.


-Robert! Ne haragudjon, hogy csak így, közvetlenül, de annyiszor láttam már a vásznon, hogy olyan, mintha ismerném. Örömmel látom, hogy élőben is ugyanolyan szimpatikus, mint a szerepeiben. A barátnője mesélte az imént, hogy a hőlégballon fesztiválra igyekeznek. Nos, ha már így összefutottunk, lenne egy javaslatom. Miért nem nézik meg a várost odaföntről? Úgy volt, hogy a fiamék jönnek, de az unokám belázasodott és otthon maradtak. Ha van kedvük, tartsanak velünk! Hacsak… nem tudom… esetleg magának megtiltanak ilyesmi kalandokat a szerződésében?

-Ritkán vesznek bele ilyen kikötéseket, ennyire vadat pedig ki sem néztek belőlem. – mosolyodott el Robert. –De ha nem okoz nehézséget, hogy három tökéletesen kezdőt vigyenek magukkal… akkor … lányok? Ti mit szóltok hozzá?
Angie tekintete önmagáért beszélt, Emily kicsit bizonytalan volt, de a férfi meleg kezének szorítása elég bátorságot kölcsönzött neki egy óvatos bólintáshoz.
-Akkor ezt megbeszéltük! – jöjjenek, innen gyalog megyünk. De nem kell sokat gyalogolni, ott az a kosár a mienk. – mutatott a fák által övezett tisztás felé Edward, ahol már tucatnyi ballon billegett a könnyű szellőben. Robert a légies járművekre sandítva megkérdezte:

-Biztonságos dolog ez?
-Ne aggódjon! Kocsival jött idáig, az sem kevésbé veszélyes. Vagy menjen végig az utcán… a hírekben éppen benne volt, hogy egy taxi a buszmegállóban állók közé hajtott, mert a sofőr rosszul lett. Az élet veszélyes, és éppen az benne az izgalmas, de ebben itt minimális a kockázat. Az időjárás remek, nem is várható változás. Gondolom repült már éppen eleget hatalmas gépszörnyeken, de repült-e valaha a föld és ég között csendben lebegve? Ahogy valamikor évszázadokkal ezelőtt az első ember, aki a madarakkal akart szárnyalni. Higgyen nekem, amíg nem próbálta, nem is tudja, mit veszített eddig. Mire újra földet érünk, a rabja lesz, a szerelmese.
-Azt azért nem hiszem. – vigyorodott el Robert és Emilyt magához ölelve a férfi szemébe nézett: - vannak szerelmek, amiket az ember nem cserélne el semmire!