"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. április 13., szombat

Az álmok néha valóra válnak 40.




Angiet közrefogva léptek be a repülőtér épületébe. Ahogy Emily számított rá, hiába adta át Kristen üzenetét, Robert ragaszkodott hozzá, hogy elhozza őket a reptérről, de meglepő módon őt is megkérte, hogy Angieval kísérjék el. Ez sokat javított a felemás érzésen, ahogy a férfi a lovagiasságát bizonyította újfent a nő iránt, aki neki csak bosszúságot okozott idáig. Kicsit tartott tőle, hogy ez most sem lesz másként. Már csak percek voltak a leszállásig, ezért lassan az érkezési kapuhoz ballagtak. Kristen és Jodie az elsők között lépett ki rajta. Angie odarohant a barátnőjéhez, Robert pedig átölelte Emily vállát és úgy várta, hogy Kristen odaérjen hozzájuk.

-Szia! – vette ki a kezéből a csomagot. –Lányok, gyertek! Lesz még időtök játszani! – szólt oda a gyerekeknek, akik a fejüket összedugva vihogtak valamin. –Menjünk, mert így együtt megint valami marhaságot fognak kitalálni… -biccentett oldalra, ahol valaki máris fotózta őket. Kristen belekarolt Emilybe, mintha a legjobb barátnők lennének és a tekintetét napszemüveg mögé rejtve, mosolyogva megszólalt.
-Ügyesen beidomítottad. Nem gondoltam, hogy együtt jöttök ki, amikor felhívott és szólt, hogy nehogy taxit fogjak. De jól mutattatok együtt, ahogy a nyíló kapuban megláttalak titeket. Angieval tisztára olyanok vagytok, mint egy család. Gondolom, a hagyománytisztelő angolok élnek-halnak is érte, hogy a kedvencük újra megállapodott. 

Emily csak egy aprót rántott a vállán. –Nem nagyon szoktuk olvasgatni a hagyománytisztelő angolok véleményét. A kevésbé hagyománytisztelők meg olyan hangosan fogalmazzák meg, hogy azt akkor is megtudjuk, ha nem vagyunk rá kíváncsiak.
-Aha, gondolom, most arra gondolsz, hogy nálam lakott. Jól felfújták a dolgot, pedig csak szállást adtam neki, és még csak nem is a saját ágyamban. Bár, az vesse rám az első követ, akinek nem jutott volna eszébe bepróbálkozni. Jó pasi volt és az is maradt. Viszont mindig is hűséges pasi volt és az is maradt. Most éppen hozzád.
-Ez elég kétélű bók volt – húzta el a száját Emily.
-Nem annak szántam. Csak megállapítottam a tényt.  – fintorgott Kristen.

Jézusom, hosszú lesz ez a két nap! – sóhajtott magában Emily, de nem fűzött hozzá újabb megjegyzést.
-Hát, ti mit susmusoltok? – szólalt meg a férfi, miközben a táskát eltüntette a hatalmas csomagtartóban és kinyitotta az ajtókat, hogy Kristen és a lányok beülhessenek a hátsó ülésre. Emily már nyúlt a saját ajtaja felé, amikor a férfi keze megelőzte és kitárta az ajtót, de mielőtt beülhetett volna, egy röpke csókra magához húzta, aztán figyelmesen tartotta az ajtót, amíg elhelyezkedett. A füléhez hajolva belesuttogott:
-Bármit mond, ne vedd fel a kesztyűt! Piszkálja a csőrét, hogy így demonstrálom a kettőnk kapcsolatát, de éppen itt az ideje, hogy tudomásul vegye. Nyugi, két nap múlva kitesszük ugyanitt és élünk tovább nyugalomban.
A Próféta szóljon belőled! – gondolta Emily egy kis fintor kíséretében.

-Gyertek már, majd otthon romantikázhattok! – szólt ki hangosan Kristen a kocsiból, miközben vadonatúj műkörmeit vizsgálgatta. A mozdulat nem maradt észrevétlen Robert előtt sem.
-Hú, micsoda körmök! És micsoda változás… – mutatott végig gunyorosan a divatos, már-már üzletasszonyos kosztümbe bújtatott figurán. –Lehet, hogy nem is Kristen Stewarthoz van szerencsém? Ja, de mégis – mutatott a tornacipőre, ami bármilyen mulatságos is volt, Kristenen mégsem volt szokatlan párosítás. Hordott ő már tornacsukát csipkeestélyihez is.
-Kapd be! – morgott rá Kris, aztán elnevette magát, ahogy Emily kissé felháborodottan pillantott rá, hogy a lányok előtt ilyen szabadszájúan fogalmaz. Uramisten, karót nyelt angolok! Jól megtalálták egymást. Egy alkalmasabb pillanatban majd meg is kérdezi Robertet, hogy ez a szőke kis liba az ágyban is ilyen prűd-e?
*
-Jodie! Ne bontsátok le a házat! – kiabált Kristen az emeleti gyerekszoba irányába, nem mintha a fentről érkező hangzavarban azt az érintett meghallhatta volna. –Még jó, hogy Rob nincs itthon, már szétcsapott volna közöttük. Nem is azért, mert zavarja a ricsaj, csak nem akarja, hogy a végén Angie is olyan hangos legyen, mint a lányom. Amíg ott volt, próbálta nevelgetni, de ami nekem nem sikerült tíz év alatt, ott ő se tehetett csodát tíz nap alatt. ... Mesélte, hogy összekaptatok miatta... de tényleg nem kellett volna haragudnod rá, jó fiú volt. 

-Nézd, nem igazán akarom feleleveníteni azokat a napokat, mert egyikünknek sem esett túl jól. Nem az volt a probléma, hogy nálad volt, hanem, hogy nem szólt róla és az újságokból kellett megtudnom. Azt meg te is tudod, hogy miket tudnak összefirkálni a magasabb lapszám érdekében.
-Nem volt probléma, hogy nálam volt? Ezt te se gondolod egészen őszintén – vágott kétkedő képet Kristen, de Emily nem fűzött hozzá többet. -Kihúzhatnátok a sajtó méregfogát, ha hozzám költöznétek, amíg átjöttök a forgatásra a nyár végén. Mondjuk, ebből is biztosan tudnának valami szaftos „hárman párban” sztorit kreálni, de max. nem foglalkoznánk vele. Ezekkel a hírekkel úgyis csak ezt lehet csinálni, másképp nem tudsz védekezni ellenük. 

-Kösz, de inkább nem. Már lefoglalta a tengerparti házat, és őszintén szólva én is jobban érezném magam a saját környezetemben, mint vendégségben.
-Az sem a sajátod. – szúrta oda Kristen egy grimasz kíséretében.
-Nem, tényleg nem. – hagyta rá Emily és csak magában tette hozzá: te hülye, önelégült liba.
-Fizet még neked? – feszegette tovább a témát Kristen.
-Nem, nem fizet. Ez a dolog már túlnőtt azon, hogy az alkalmazottjaként kezeljen. Meg én sem akartam, hogy ....szóval, nem fizet.
-Akkor igaz, hogy kikérted magadnak, hogy nem  vagy kurva? ... Mesélte és nem is értette, hogy a fenébe jutott ez eszedbe, de aztán elmagyaráztam neki, hogy egy nő általában ezt érzi, ha fizetnek neki, miután ágyba bújtak vele. 

-Nem volt jobb témátok, mint rólunk beszélgetni? – mordult oda nem túl barátságosan Emily.
-Hát, nem. Ő beszélni akart, én meg meghallgattam. Ahogy egy barát teszi.
-És a végén belenyaltál a fülébe, ahogy egy rámenős jóbarát teszi, mi?
-Azt is elmesélte? – sápadt el Kristen és Emily abban a pillanatban az ájulással küzdött. Ezt csak beteges viccként dobta oda, de a sápadt arc, amivel Kristen reagált csak akkor nem jelent semmit, ha a csaj érdemes az Oscarra. És eddig nem ez volt a véleménye róla. 

-Nézd, sajnálom, de meg kellett próbáljam. Robot elveszteni egyszer már kemény pofon volt. Magamnak köszönhettem, de sikerült visszaszereznem, aztán megint sikerült elszúrnom a dolgokat. Úgy tűnt végérvényesen, de Cara meghalt. Amikor téged megismert, nem tartottalak ellenfélnek; és most megint érzem, hogy nincs esélyem nála. Hülye voltam, hogy erre csak akkor jöttem rá, amikor már késő volt. Néha még most sem tudom, hogy szeretem mint barátot vagy szerelmes vagyok belé.  Olyan vékony a vonal a két érzés között. Azt hittem, te csak egy rövid megálló leszel az életében, de kezdek rájönni, hogy tévedtem. Ő amúgy sem az a rövid megállós típus. Szeret végállomástól végállomásig utazni.
*
Robert már percek óta állt az ajtó mögött és a nőket hallgatta. Már a víz csurgott a hátán, mert elképzelni sem tudta, mire fog belépni a konyhába. Abban az egyben azonban biztos volt, ha Kristen most végképp elszúrja a dolgokat közte és Emily között, akkor a csajt kivágja a LondonEye-ból, aztán kilép ő is a semmibe.  Egyszer régen már eljátszott ezzel a gondolattal, amikor a Carával érlelődő kapcsolatba piszkított   (A menedék  - 27.fejezet)
bele Kristen drámaian. Amíg él nem fogja elfelejteni azokat a napokat, amikor Kristen megkereste, hogy fogadja örökbe a gyereket, akivel terhes. Ő meg amilyen marha, még bele is ment volna. Carával még épp csak megismerkedtek, és máris állhatott elé a nagy ötletével. És a szerelme mindenre képes lett volna érte, ő meg egy hülye gyanusítgatással, amiben naná, hogy Kris volt az értelmi szerző, elmarta maga mellől. Akkor volt egy pillanat, amikor a szálloda tetején sörözve arra gondolt, milyen egyszerű lenne csak simán hátradőlni és leszédülni a magasból. Minden gond megoldódna. Szerencsére gyávább volt annál, hogy a gondolatot tett kövesse, és a zuhanás helyett az alkoholmérgezést választotta.

Úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy az úgynevezett barátja előtt világossá tegye, ha nem fejezi be, hogy állandóan alávág, akkor bármilyen régi és mély a barátságuk, itt az ideje, hogy egy kis távolságot tartsanak egymással. Mondjuk, a következő húsz évre. Belépett a szobába és Emilyt nézve megszólalt:
-Kris, ha ma nincs programod, megkérnélek egy szívességre. El kell menjünk Emilyvel egy órára, addig figyelnél a gyerekekre?
-Persze, rendben, menjetek csak. Én elleszek itthon egyedül. Vagy Zoéval, ha lefektette végre azt a kis bőgőmasinát.
-Helyes. Akkor gyere Em, nem kell átöltözz, így jó leszel! – nézte kitartóan a férfi Emilyt, aztán elkapta a csuklóját és szinte kiráncigálta a szobából. 

-Megőrültél? – suttogott Emily, miközben utána botladozott a kocsihoz.
-Meg, basszus. Akkor őrültem meg, amikor Kristent beengedtem a házba, de nem fogom hagyni, hogy hülyeségekkel tömje a fejed, főleg most, hogy még ilyen vékony jégen táncolok az utolsó húzása után. Látom, hogy megint kiakasztott, úgyhogy éppen itt az ideje, hogy egy kis friss levegőt szívjunk. Elugrunk valahova, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Bármit kérdezhetsz és én mindenre őszintén fogok válaszolni. Lehet, hogy hamarabb kellett volna erre sort keríteni, de jobb későn, mint soha. Na, gyere!

Emily ült mellette a kocsiban és arra a sápadt tekintetre tudott csak gondolni, amikor Kristen azt hitte, hogy komolyan kérdezte, amit kérdezett. Szóval, Rob erről is elfeledkezett beszámolni. Persze, miért is tette volna? Még Kristen is elismerte, hogy a férfi nem volt vevő a próbálkozására. Ha azzal dicsekedett volna, hogy micsoda mámoros estét töltöttek el együtt, akkor gyűlölhetné Robertet, de azért, mert Kristen megpróbálta elcsábítani és végül kudarcot vallott? Jó, talán megdicsérni nem fogja, de sértettséget sem fog érezni olyasmi miatt, ami meg sem történt. Szinte szánta szerencsétlen férfit, hogy majd a fél életét egy olyan barátságnak szentelte, amibe mindig is többet tett bele, mint amennyit kapott tőle. 

A férfi leparkolt, aztán lassú, hosszú léptekkel megkerülte a kocsit és kinyitotta az ajtót. -Fogunk
veszekedni?
Emily kesernyésen elmosolyodott és megrázta a fejét.
-Oké, akkor elvegyülhetünk az emberek között. Eszünk egy fagyit, leülünk a tópartra és megetetjük a kacsákat. Közben elmesélheted nekem, hogy mitől lettél olyan biztos benne, hogy az a boszorkány nem árthat nekünk.
Amikor már elnyalták a fagylaltot, játékosan lenyalogatták egymás ujjáról az édes nyalánkságot, és percek óta elfogyott a kacsáknak szánt perec is, Emily halkan megszólalt.
-A válaszom egyetlen szó: Bizalom. Megértem, hogy nem akartad, hogy még jobban utáljam, mint amennyire már eddig is sikerült. Akar téged! – ezt is megértem, mert én is akarlak, de te azt mondtad nekem, hogy te engem akarsz, és én vagyok olyan szerelmes naív liba, hogy higgyek minden szavadnak. Mert bízom benned. Amíg nem csapsz be, Kristen tehet bármit, neked fogok hinni. De ha csak egyetlen egyszer is kiderül, hogy becsaptál, onnantól úgyis mindegy. Akár az övé leszel, akár másé, én kiszállok a versenyből.

-Jézusom, Em! Nincs verseny! … Megcsókolhatlak? – cirógatta meg az állát, miközben szeme már a száját nézte olyan hévvel, hogy Emily szinte a csókot is érezni vélte.
-Itt??? – nézett körül a lány. Nem igazán figyeltek rájuk, hiszen két mezítlábas, napszemüveges ember a zsúfolt tóparton – nem volt ebben semmi feltűnő. De ha csókolózni kezdenek, előbb-utóbb valaki felfedezi őket.
-Miért ne? Úgyse láttak ilyet olyan sűrűn. Én hosszú távra tervezek Em, és ezt jobb, ha mindenki tudja. – aztán levette róla a napszemüveget, a két keze közé fogta a lány még mindig csodálkozó arcát és lágyan megcsókolta.
*
Már a kocsiban ültek újra, amikor Emilynek eszébe jutottak a versek.
-Kérdezhetek valami nagyon személyeset?
-Em, most dugtam le a nyelvem a torkodon, ez feljogosít rá, hogy kérdezhess bármilyen személyeset. – grimaszolt a férfi, miközben óvatosan besorolt a forgalomba.
-Milyen versek vannak a kották között?

-A versek… - horkantott fel a férfi, aztán az első adandó alkalommal leállt az út szélén, mielőtt a válaszba belekezdett volna. Ez nem az a téma volt, amit vezetés közben ki lehet tárgyalni. A lány felé fordult, a kezét az üléstámlára fektette, aztán a lányról valahova a végtelenbe fókuszált.  –Nézd, mindig is hajlamos voltam rá, hogy a gondolataimat megpróbáljam megfogalmazni… kicsit másképpen, mint amikor csak így hebegek-habogok. Amikor a Kristennel való szakítás után mélypontra kerültem, az írás amolyan terápia volt a számomra a zene mellett. Hogy éppen versek lettek... Ha egy érzés elhatalmasodik rajtad, sokszor olyasmire sarkall, amire normál esetben nem is lennél képes. Nem mintha ettől most aranykoszorús költőnek érezném magam, de nemrégiben elolvastam őket és szerintem nem is voltak annyira rosszak. Elég pontosan kifejezték az akkori érzéseimet. 

-Csodaszépek voltak. Megsirattam őket. – suttogta halkan a lány, mire Robert hozzáhajolt és amennyire a biztonsági öv engedte, átölelte.
-Köszönöm.  Tudod, azok a sorok nem befolyásolnak semmit, ami kettőnk között van. Ha tudnád mennyire nem befolyásolnak! – sóhajtotta és a homlokát Emilyéhez érintette.
-Cara boldog lehetett, hogy ilyen gyönyörű szavakkal írtál neki.
Robert kiegyenesedett.

-Cara? Carának nem írtam verseket. Vele az élet teljes volt és egy percig sem akartam mást mondani, mint ami a számon kicsúszott. Jó volt vele veszekedni, kibékülni és boldognak lenni. Nem kellettek romantikus szavak, mert az életünk maga volt a romantika. De Cara meghalt. Hozzá nem írtam verset akkor sem, amikor elvesztettem, mert azon az érzésen nem segítettek a szavak, akkor legjobb lett volna meghalni, de Angie miatt nem választhattam a könnyebbik utat. Mostanra én is tudomásul vettem, és tudom, hogy élni akarok újra.
-Akkor kiről, kinek szólnak azok a versek?


-Nézd, nem akarok ezzel fájdalmat okozni, azok régi dolgok. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, mégiscsak elég vacakok. Elég önzőek. Igazából rólam szólnak. Csak rólam. A sértettségemről, a saját fájdalmamról, amikor Kristen átvert. És mielőtt közbeszólsz, igen, Kristenről is szólnak. Meg talán arról is, hogy mik voltak a vágyaim, egy kölyök vágyai. Fiatal voltam, sikeres és mégis nagy pofont kaptam. Akkoriban elmerültem az önsajnálatban, amire ráerősített, hogy a fél világ velem érzett együtt, bármerre mentem, mindenki biztosított róla, milyen nagyszerű vagyok és teljességgel érthetetlen, ami történt. Ez eleinte tetszett is, elégtételnek éreztem, aztán egyre inkább megalázónak, és akkor leléptem. Volt egy zug Montanában, a Menedék. Ott meggyógyultam, bár ebben nagy szerepe volt Carának, akivel ott találkoztunk. Ma már tudom, hogy egy pillanatig sem gondolkodtam el rajta komolyan, hogy miért tette Kristen, amit tett, mit érezhetett mellettem, amiért úgy érezte, hogy neki ez az egész nem kell. Nem beszéltünk eleget, még egymáshoz sem tudtunk őszinték lenni, nyilván ez volt a baj. A többit már tudod. ...Szeretnél még tudni valamit? – kérdezte halkan.

Emily letaglózottan ült, a szélvédőn megtörő fényben valami távoli képet vizionált maga előtt.  Még többet? Isten ments! Még ezt sem tudta, hogy dolgozza majd fel. Fájdalmas volt hallani, hogy Robert ennyire mélyen érzett a nő iránt, aki most otthon várja őket valami új tervet szövögetve, mert annyi év után sem tud belenyugodni, hogy elvesztette az egyetlen férfit, aki igazán szerette. Aztán némán megrázta a fejét. Nincs kérdése, már nincs. Bárcsak ne kérdezett volna korábban sem!  Robert megemelte az állát és egy hihetetlenül gyengéd csókot lehelt az ajkaira, aztán a homlokának támasztotta a magáét. Pár percig így ültek, kicsit kicsavarodva, mégis egymástól erőt nyerve, aztán a férfi megsimogatta a lány száját, egy csókkal megpecsételte az érintést, és sebességbe tette a kocsit: -Gyere, menjünk haza!
*
Kristen kíváncsian vizslatta őket a vacsoraasztalnál, de azon túl, hogy beszélgetés közben néha egymásra mosolyogtak, nem tudta kivenni a testbeszédükből, hogy hol jártak és mit csinálhattak.
-Melyik szobát kapom? Ami a tiéd mellett van? – fordult Roberthez.
-Nem, fent a lányok szobája mellettit. – intett a villájával a lépcső irányába a férfi. –Gondolom, Jodie úgyis Angievel akar aludni, úgyhogy a másik szoba a tied lehet.
-Oh, hát akkor fönt.
-Nem akarunk zavarni, mindketten elég korán kelünk. – hunyorított a férfi Emilyre, aki elpirult, ahogy arra gondolt, miért is ébrednek ők olyan korán. 

-Veszekedtetek? – bökte ki a kérdést Kris, ami azóta nyomta a bögyét, amióta visszaérkeztek.
-Nem. Miért? Kellett volna? … Nézd, Kris! – tette le az evőeszközt Robert. Értékeljük a nyíltságodat, de nem kell a szarkavarás, érted? Ha arra számítottál, hogy összeugrasztasz bennünket, akkor el kell keserítselek. Mind a kettőnknek van olyan fontos ez a kapcsolat, hogy megvédjük. Akár a te baráti segítségedtől is. Úgyhogy ezen ne is törd a fejed! Mindenkinek jobb lesz úgy! Holnap egyébként jön Tom, úgyhogy ha végeztél a dolgoddal, akkor sütögethetünk kint a kertben valamit.

A beszélgetés innentől kicsit feszélyezettebbé vált, mint egy csomó idegen között, akiknek nem sok közös témájuk van.  Később a hálószobában Robert az ágyra telepedett, és amikor Emily is előkeveredett a fürdőszobából és mellé mászott a hatalmas ágyra, a férfi az ölébe fektette a verseskötetet.

-Ezeket is szívesen olvasgattam. És van köztük egy – emelt ki egy  összehajtott papírlapot, amit a lány még nem látott  - amit neked írtam, amikor leléptél Skóciába. Csak aztán olyan hirtelen indultam utánad, hogy itt maradt, de ha már szóba kerültek a versek, akkor jobb, ha ez a jogos tulajdonosánál van. Na, gyere, felolvasom neked!
Vallomás
Azért szeretlek, mert szemedbe nézve
kutathatom a rejtett bánatot.
Azért szeretlek, mert kezedhez érve
tapinthatom a furcsa áramot.
Azért szeretlek, mert ha hozzád érek
hallom, amint a szíved simogat.
Azért szeretlek, mert tudom, hogy kellek,
s elviselem a napi kínokat.
Azért szeretlek, mert lépted zajára
zaklatott lelkem gyorsan megpihen.
Azért szeretlek, mert nem vagyok árva
s Tőled tudom: a szeretet ilyen.
Azért szeretlek, mert tehetem nyíltan
elmondatlan szó bennem nem reked.
Azért szeretlek, mert amit most írtam,
sosem kérted, hogy elmondjam Neked.   (forrás: suzymama.bloglap.hu)


6 megjegyzés:

csez írta...

Ilyen egy igaz/igazi pasi!!!! <3
Nekem ez a vers tetszett a legjobban ;)
Kösz&pusz

margo27 írta...

Nagyon szerettem olvasni!
Köszönöm!
ma27

Rennie írta...

Mind közül ez avers volt a legszebb. Gyönyörű befejezése ennek a résznek. Nagyon jó lett.

Pixie írta...

Na ezt már szeretem. :D Erről beszéltem, örülök, hogy Rob így helyre tette K-t és kiállták a próbát. A vers pedig szerelem. <3
puszi

Danielle S írta...

Változatlanul csípem a karaktereid! Robert is fejlődik:) Kíváncsi vagyok, Kristen karatere halad-e majd valamerre és ha igen, merre.
És a zene a végén? Sejteted az elkövetkezőket?

Névtelen írta...

Szia!
Kristen-t nem értem! Egy kis trutyikeverő!
Örülök, hogy Rob szeme vége felnyílt!
És a Vallomás... ! :) Nagyon tetszett!
An