Az álmok néha valóra válnak 50.

Bocs lányok!

Mostanában kicsit összecsúsztak itthon a dolgok, úgyhogy ez a rész még szerintem is hagy elég sok kívánnivalót maga után. Ahogy raktam fel, éreztem, hogy hol kellett volna jobban kidolgozni, de egész egyszerűen most nincs rá időm. Ha gondoljátok, pár nap után nézzetek vissza, ha a címben látjátok majd a *frissítve* jelzést. DE az is lehet, csak szócsépélés lesz belőle, akkor előre is elnézést. Puszik!

***

Az esküvő napján, december 23-án sűrű pelyhekben hullott a hó, a karácsonyfát Mrs. Compton mindenre gondolva már feldíszítette, a vendégek, Emily nagymamájával az élen a nappaliban teáztak, ahol a kandalló melegénél emlegették fel a régi családi történeteket. A főszereplők eközben a szülői házakban készülődtek.

Robert a valamikori szobájában, ahol a zongoráján Cara fényképével találta szembe magát, ahogy a szmokingos zsáknak keresett helyet. Ebből aztán kisebb késedelem lett, mert leroskadt az ágya szélére és a képpel a kezében kisebb időutazásba kezdett. Aztán nyomott egy puszit az asszony arcára és a képet betette a fiókba. 

Emily és Zoé Irene felügyelete mellett készülődtek, és ahogy az életben oly sok mindenben, most is

tökéletesen eltérő tempóban és ráhangolódással. Emily egyszerűen szárnyalni tudott volna, Zoé kicsit meg volt szeppenve. Az elmúlt hetekben annyit hallotta mindenkitől, hogy már megint micsoda váratlan húzás ez a részéről, hogy pont mostanra kezdte belelovalni magát a gondolatba, hogy talán nem kéne ennyire elsietnük Tommal a dolgot. Ezért aztán Emily felhívta a vőlegényt, aki hamarosan egy szál melegítőben érkezett, aztán csukott ajtók mögött meggyőzte Zoét, hogy ez az esküvő a lehető legjobb, ami történhet kettőjükkel.

Angie is izgatottan készülődött a nyoszolyólányi szerepre karöltve az unokanővérével, Victoria lányával. Ami mindenkit meglepett, hogy a kis Adamra a lányok testvére, Liz vigyázott. Annyi közömbös hónap után most valami halvány irigységgel, de némi lelkiismeret furdalástól

hajtva önként jelentkezett a feladatra, és meglepően ügyesen is csinálta.

A vendégseregben ott volt Kristen is. Emily nem tudott nemet mondani, amikor Robert a listára felírta-kihúzta-újra felírta... láthatóan kínlódott, így aztán a lány nagylelkűen bekarikázta a nevét. Jöjjön! Jött is, de nem csak Jodiet hozta magával, hanem Michael Angaranot, akivel azóta is együtt voltak, hogy az a szerencsétlen közjáték lezajlott közöttük. És Kristen egyetlen félmondattal sem kellemetlenkedett a nagy napon! Emily megnyugodva fogadta a jókívánságait; ha barátnők nem is lesznek soha, de legalább már nem lesznek ellenségek sem. 

A szűk családi, és még szűkebb baráti körben lezajló eseményről Alaszkától Timbuktuig beszámolt a sajtó és a kis barnesi Szentháromság kápolna környékén rendőrök biztosították a zavartalan ünnepi hangulatot. A hírverés kivételesen Robertet sem izgatta, mert Emily az oltár előtt, az Igen-t és a gyűrűket követő csókkal egy olyan hírt osztott meg vele, amitől a férfi úgy érezte, akár vízen járni is képes lenne. A hírtől megrészegülve, a vendégsereg legnagyobb derültségére újra megcsókolta a most már feleségét, aztán a füttyögést leintve a vendégek felé fordult:

-Mostantól férj vagyok, és júliustól egy újabb Pattinson bébi apukája, úgyhogy a feleségem megérdemel még egy csókot. A viharos tapsból ítélve mindenki egyetértett vele, miközben ő újra elveszett Emily ölelésében.

Claire-nél, bármilyen hősiesen tartotta magát a szertartás alatt, itt törött el a mécses. Az örömtől és meghatottságtól szipogva csak ölelte mindkettőjüket. Zoé és Tom párosa boldogan gratulált nekik, a Hastings szülők pedig kivételesen nem számoltak utána a bejelentés előzményeinek, hanem igyekeztek örülni a ténynek, hogy nem is olyan sokára már háromszoros nagyszülők lesznek.

Amikor a templomból a kocsikhoz tartottak, a sűrűn hulló rizsszemek záporától megmenekülve, a puha bőrülésen összebújva Robert megsimogatta a lány még észvesztően karcsú  testét.

-Mióta tudod?

-Majdnem egy hete. – csillogott Emily szeme a jól sikerült meglepetés örömétől. Amikor Jeremynél voltál aláírni a szerződést a darabra, akkor voltam a dokinál.

-De hát nem is voltál rosszul reggelenként. – próbált visszaemlékezni a férfi a mámoros reggeli szeretkezésekre, amiktől minden nap úgy indult, hogy szíve szerint el sem ment volna otthonról.

-Nem kötelező. – nevetett Emily.

A vacsora után Tom és Zoé Brazíliába utaztak nászútra, Robert és Emily Dominikát vették célba. A Karib-szigetek egyik szigetcsoportján, a Kis-Antillákon fekvő Dominika várta  trópusi éghajlatával, vulkanikus hegyvidékével őket.  A sziget neve latinul vasárnapot jelent, és ők vasárnap is érkeztek, és pontosan a következő vasárnapig maradtak. A meredek hegyek sokáig megóvták a szigetet az európaiak nagyobb arányú betelepülésétől, a földművelés elterjedésétől, manapság pedig már tudatosan igyekeznek korlátozni a tömegturizmus káros hatásait. A máig érintetlen esőerdőkben több olyan növény- és állatfaj él, amelyek a közeli szigetekről már kipusztultak. A közeli tengereken olyan gyakoriak a nagy testű cetfélék, hogy a bálnamegfigyelés a turizmus önálló ágává vált. Emily azt hitte, ezt mind látni fogja, de végül csak a sziget híres forrásban lévő tavát  (Boiling Lake) látogatták meg és a partközeli korallzátonyok élővilágával ismerkedtek néhány kisebb merülés alkalmával. De a nászút így is minden szempontból kielégítőnek bizonyult. 

Az egész álomszerű utazás úgy röppent el, mint egy pillanat, otthon pedig mários az elválásra kellett készüljenek, mert Robert Kanadába utazott az Elválaszt a hegy című filmjének forgatására. Remélte, hogy Emily vele tart, de ő inkább Angieval maradt, és Robert legalább annyira sajnált a döntését, mint amennyire szerette érte. Mindketten tudták, hogy a kislányt sok izgalom érte mostanában, az esküvő, a kistestvér érkezésének híre; és bármennyire örül, de innen csak egy hajszál választja el attól az érzéstől, hogy őrá ezentúl kevesebb figyelem jut majd.  A búcsúzásnál Robert a felesége fülébe suttogott:

-Köszönöm! Jó tudni, hogy a lányom csak a mesékből ismerheti a gonosz mostohát. 

Néhány hétig elég jól elvoltak otthon. Angie gőzerővel készült a nagytestvéri szerepre, Emilyt kérdezgette, hogy szerinte öcsire vagy hugira készüljön, aztán jókat mókáztak a különböző helyzetek elképzelésével. Roberttel ritkán, de tartották a kapcsolatot skypon, és Emily igyekezett nem foglalkozni a máris felröppenő „jólértesült bennfentesektől” származó információkkal, amik máris azon csámcsogtak, hogy Ashley és Robert között talán valami erősebb kapcsolat is szövődhet a szakmain túl. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy a nő magyar származású barátja, Zalán Miller egy szóváltást követő reggelen elutazott Vancouverből.

Az iskolában eközben sítúrára indultak a gyerekek, de Angie nem akart velük tartani. Már napok óta Emilyt nyaggatta, hogy menjenek az apjához Kanadába. Ott hó is van, síelhetnek is, de legalább végre az apját is láthatná. Emilyt nem sokáig kellett kapacitálni, hamarosan már a repülőn ültek. Robert némi idegeskedéssel fogadta az ötletet. A síelés még mindig gyenge pontja volt az idegrendszerének, és most volt még valami, ami még aggodalmaskodóbbá tette.

-Mi lesz, ha megsérülsz? Gondolj a babára!  - veszekedett halkan a feleségével, miközben Angie a kölcsönzőben a cipőket próbálta.

-Robert! A lányoddal csúszkálok a kezdőknek való kékpályán. A legnagyobb baj az lehet, ha én gázolok el egy gyereket, annál meg azért még én is jobban tudok síelni. Próbálj már meg egy kicsit lazítani! Nem azért jöttünk, hogy miattunk aggódj, hanem, hogy esténként lássunk és megölelgessünk. Még három nap, és már itt sem vagyunk. Ne vesztegessük az időt veszekedésre!- ölelte át szorosan, mire a férje egy sóhajtással megadta magát a női fölénynek. 

Az első nap nagy élmény volt.  Angie magabiztosan csúszkált, Emily bátorította, segítette, és ő maga is érezte, hogy a kristálytiszta hegyi levegő szinte átmossa a testét. Imádta Dominikát, a selymes meleg napsütést, de ez a szikrázó fehérség legalább annyira elvarázsolta. Angieval fáradhatatlanul rótták a köröket a kis felvonóval és már éppen azt tervezgették, hogy esetleg megpróbálkoznának a piros pálya lejtőivel is, amikor a baj bekövetkezett.

Robert két jelenet között kapta a hírt, hogy a feleségét és a lányát elsodorta egy síelő, aki lényegesen többet képzelt a sítudásáról, mint amennyinek ténylegesen a birtokában volt. Túl nagy sebességgel jött a piros lejtő aljának azon a részén, ahol a kék pályát használók kiszálltak a sífelvonóból. Szinte fékezés nélkül rohant közéjük és mindkettőjüket elsodorta. Emily a fejét ütötte be, Angienak a válla ficamodott ki komoly fájdalmat okozva. Kórházba vitték őket, a kislányt ellátták, Emilyt pedig megfigyelésre bent tartották. 

Robert dühödt tornádóként száguldott végig a folyosón, amely Emily szobájához vezetett. Csak annyit tudott,

hogy a lánya a gyerekosztályon van, a felesége egy önálló szobában, és ahogy meglátta az asszonyt az ágyon fekve, kiszakadt belőle az aggodalom. Rossz szokásához híven, válogatás nélkül fröcsögve a szavakat:

-Megmondtam! Megmondtam, hogy csak a baj lesz belőle, de veletek nem lehet bírni. – a folyosó visszhangzott a hangjától. –Így nem lehet dolgozni, hogy közben azon kell agyaljak, már megint milyen felelőtlen húzásotokkal sodorjátok bajba magatokat. Egyáltalán minek kellett idejönnötök?

Ashley, aki elkísérte – a karja után kapva próbálta csitítani. A gyengéd mozdulat nem kerülte Emily figyelmét sem, és az újságokban olvasottakkal ezt összetéve, benne is elszakadt a türelem amúgy is foszladozó cérnája.

-Menj el! Takarodj! És ne merészeld idetolni a képed addig, amíg végig nem forgattad a jeleneteid. Örömet akartunk szerezni, nem terveztük, hogy a kórházban kötünk ki. De baj otthon is érhetett volna, csak akkor még a távolság miatt is aggódhatnál. Nem akarlak itt látni, amíg ilyen idiótán viselkedsz! – kiabált vele Emily és szeméből kicsordultak az első könnyek. Robert felé lépett, hogy megnyugtassa, de a felesége feltartotta a kezét. –Tűnj el!

Robert leforrázva lépett ki a szobából. Ashley előre ment a kocsihoz, ő pedig csak ténfergett a csukott ajtó előtt, fogalma sem volt, mi legyen a következő lépés. Tényleg hülyén viselkedett, de az asszisztense a frászt hozta rá, amikor az egyik jelenetből épp csak kilépve a fülébe sutyorogta a hírt. Ami horror csak eszébe juthatott, az mind a pörölycsapás erejével zúdult rá. Élénk fantáziája rémképek seregét vetítette, mire a kórházba ért. Szerencsétlenségére Emily volt az első, akire ráboríthatta az aggodalma ilyenfajta megnyilvánulását. 

A nővérek suttogásával nem törődve az idős nővérhez fordult, aki éppen most lépett ki a felesége szobájából, ahol ő is fültanuja volt az előbbi kirohanásnak:

-Van itt valahol egy virágos?

-Azzal nem megy semmire! – nézett rá olyan tekintettel az asszony, ahogy csak sértett asszonyok tudnak. Nyilvánvaló volt, hogy személyes sértésnek vette, ahogy a férfi a feleségével beszélt. –Tudja, ha az én férjem lenne, még cifrábbakat is kapott volna. A felesége éppen eleget aggódott a pici miatt, miközben meg még a kislányt is vigasztalta.

-Na, hát én meg hármójuk miatt aggódtam., de úgy tűnik, ez nem hatott meg itt senkit– morgott Robert. –Nos, akkor van itt virágos?

-Van, de higgye el, hiába hozna egy gyönyörű csokrot, az a kukában végezné. Kár azokért a virágokért! – győzködte a nővér. –Találjon ki neki valami személyesebbet, valamit, amiből látja majd, hogy magának szíve is van, nemcsak a hirtelen szája. 

Robert a szemeit forgatta. Tudálékos öreglány! Tél derekán minden nőt feldob egy pazar virágcsokor.

Az orchidea-ág valóban csodás volt, de Emily szikrázó szemekkel átnézett rajta. Robert mérgében a folyosóra kilépve a nővérpultra csapta a méregdrága csokrot és elviharzott. Serena Stewart főnővér kárörvendően nézett utána. Nem csalódott a betegükben, erősebb nő volt annál, hogy egy bájmosoly és néhány szál virág levegye a lábáról. Vízbe tette a virágokat és a társalgó egyik asztalára tette. Azért lesznek itt páran, akik majd örömüket lelik az illatos szirmokban.