Adél az ajkát rágva nézte a becsapódó ajtót, összerándult a
hangos csattanástól, és nem tudta hibáztatni a férfit a reakcióért. Ez elég
sokkoló bejelentésre sikerült. Nem így tervezte, de hát így alakult. Pedig még
beszélniük kellett volna, rábírni valahogy, hogy Annát hagyja ki a dologból, de
egyelőre nem tehetett mást, mint hogy várt, hogy a férfi megeméssze a
hallottakat, aztán nyilván jelentkezni fog még, és megkezdhetik a második
menetet. Most egy kis lelkiismeretfurdalást érzett, amiért évek múltán a
szemébe vágta a történteket, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. De talán
jobb is így, ha kicsit körülményesebben kezdett volna bele, lehet, végig se
tudja mondani. Eszébe jutott Jos mondása, ami mint már oly sokszor, most is
kiválóan illett a helyzetére: A halogatás
ostobaság. Holnap ugyanúgy döntened kell, miért ne tennéd meg már ma. Azt
hiszed, holnap bölcsebb leszel? Holnap csak öregebb leszel. (Osho)
*
Robert áll az ablaknál, de most szinte nem is látta a
szemközt magasodó nemesen egyszerű palota épületét a Várdombon. A mai napon
tényleges értelmet nyert a hidegzuhany fogalma. A hallottaktól valósággal
lefagyott, fizikálisan, érzelmileg, és elsősorban mentálisan. Azt hitte, Adél
mondandójától fog zúgni a feje, de ehelyett olyasmik jutottak az eszébe, ami
teljes képtelenség volt. Mint ott balra a Gellérthegyet borító lombok, a felettük magasodó Szabadság szobor és a
lustán, vészjóslóan, tömören terpeszkedő Citadella a hegy tetején. El sem
akarta hinni, amikor Anna mesélte, hogy a hegy belsejében víztározó rejtőzik.
Aztán mutatott róla az interneten fotókat és ő sajnálta, hogy most éppen nem
látogatható, mert olyan valószínűtlen volt a tározó csarnokának látványa az
oszlopok gigantikus méreteivel... A lustán hömpölygő folyó, ami Richard
Strausst a Kék Duna keringő komponálására ihlette. Mit ihatott az öreg, hogy
kéknek látta? A lombok közt megbújó Szt. Gellért püspök emlékművét, akit ezek a
barbár magyarok szöges hordóban vetettek le a hegyről a Dunába.
Egy motocsónak hasította a vizet, elhaladva a folyó közepén
úszó élénksárga busz mellett. Annyira valószínűtlen volt a látvány, mint
amennyire a szituáció, ahogy a gondolatai csapongtak, ahelyett, hogy az
aktuális probléma felfogásán és feldolgozásán zakatoltak volna az
agytekervényei. Ez még annyira friss, annyira felfoghatatlan volt, hogy az agya
önkéntelenül is ideiglenesen túllépett rajta. Már előre félt, mi lesz, amikor a
gondolatok rátörnek. Azt józanul valószínűleg el sem tudja majd viselni.
Az ablak alatt horgonyzó étterem-hajó láttán végigfutott
rajta a képtelen gondolat, hogy végül nem is ebédeltek, pedig milyen jó lenne
egy marhasült zöldbabbal és spárgával... úgy, ahogy az anyja készítette el
valaha. Olyan régen volt már, hogy ilyet evett. Egy pillanatra az a válogatós
kisfiú volt, akinek lesték otthon a kívánságait, csak egyen végre pár falatot.
Az az elveszett kisfiú, aki legörbülő szájjal, ijedten nézett szét a
játszótéren, ha az anyja vagy a nővérei egy pillanatra kikerültek a
látószögéből. Az a kisfiú, aki bajt csinált, és egy felnőttől várta a
segítséget, hogy rendbe hozzon mindent. De rá kellett ébredjen, hogy már régen túlnőtt
azon a koron, …bármit tesz, mond vagy kíván, annak következményei lesznek, és a
felelősséget már neki kell vállalnia. Mert ha kiveszik a döntést a kezéből, ha
engedi kivenni a döntést a kezéből, akkor nem érdemes rá, hogy férfinak érezze
magát.
Szép ez a város! -
tért vissza a panorámához. És ez a szépség mennyi sötét titkot rejteget. Ki
kell mennie a szabadba, mert itt megfullad! – ez járt a fejében, de nem akart a
turistákkal teli Várba menni, sem a dunaparti sétányra, ahol százával korzóztak
az emberek a nyári napsütésben. Kicsit oldalra fordította a fejét és a
Gellérthegyre bambult. Nyilván ott is tolonganak a hülye fényképezőgépeikkel és
most semmire sem vágyott kevésbé, mint hogy valaki merő rajongásból az orra alá
toljon egy kis masinát. Leszólt a portára és kért egy taxit. Majd a sofőrrel
kitalálnak valamit, biztosan ismeri a várost, hol lehet kicsit elbujdosni az
emberek elől. Tudta, hogy a Várhegyen
túl a budai dombok, hegyek erdői várják a város zajától, bűzétől menekülőket,
vagy azokat – mint ő is –, akik csak
arra vágynak, hogy madárdal és a levelek zizegése nyugtassa le az idegeiket.
Mire leért a kocsihoz, elbizonytalanodott, talán mégsem kéne
valami kihalt helyre vitetnie magát, hiszen fogalma sincs, hogy keveredhet
onnan vissza, és különben sem volt kedve egyedül barangolni a fák között. A
magány sosem volt túl jó tanácsadó.
-Valami nyugodt, zöld helyre szeretnék menni, ahol kevés a
turista, és le lehet heveredni a fűre, de ha hívnak, viszonylag gyorsan vissza
tudok jönni a szállodába – adta elő a sofőrnek a kívánságát, aki némi
gondolkodás után bólintott, és besorolt a szálloda előtti forgalomba.
Robert nézte, ahogy áthajtanak a Lánchídon, aztán meglepve
látta, hogy nem az Alagút felé mennek, hanem a Dunaparton a Gellérthegy felé, már
szólni akart, hogy ne oda, de mielőtt elérték volna, a sofőr félreállt az út
mellett, aztán hátrafordulva kimutatott a füves domboldal felé.
-Ez itt a Tabán. Ha csak egy kicsit le akar dőlni, magában
lenni, akkor itt viszonylag kevesen szoktak lenni. Leginkább kutyások, de ők is
inkább csak reggel és délután. – nézett várakozóan az utasára, aki a napsütötte
domboldalt nézte. Bólintott, hogy jó lesz, aztán fizetett és kiszállt.
Ácsorgott még egy darabig, mint aki nem tudja, merre induljon, aztán a füvön
átvágva elindult felfelé.
Elment egy tábla mellett, amit már ismert, bár a szöveget
nem értette, de Anna nem is olyan régen fordította le neki a sok helyen a gyep
közepére szúrt táblácskák egyikét. Fűre
lépni tilos! Micsoda baromság! Az életet elvenni nem, de a fűre lépni igen?
Rugdosott maga előtt egy letört száraz ágacskát, aztán a
domb közepén megállt és a város felé fordult. A lombok között a pesti oldal
épületei látszottak, de szeme előtt Adél sápadt arca lebegett, ahogy látszólag
szenvtelenül mondja és mondja…, mint akit nem érdekel, hogy a másiknak éppen a
kést forgatja a belei között, csak az a fontos, hogy ő maga megszabaduljon a
lelkét nyomasztó titoktól.
Már túljutott a száraz, pár szavas tényen és most már
magyarázatot próbált találni, mert a lányt meg sem hallgatta. Nem azért, mert
nem volt rá kíváncsi, egyszerűen képtelen volt ott, akkor megmaradni a
közelében. Az első önkéntelen reakciója az volt, hogy meg akarja ütni, de
elborzadt az éppen csak felhorgadt késztetéstől és inkább kirohant. Mostanra
már lehiggadt és tudni akarta az okokat, a döntés mögött megbújó érzelmeket.
Tudni, hogy a lány szenvedett-e a meghozott döntéstől vagy
megkönnyebbült, hogy
megszabadult a problémától.
Óriási szerencse, hogy ma nincs munka, mert úgyis képtelen
lenne odafigyelni. Beszélnie kellene valakivel! Szinte megbénította az érzés,
hogy senki nincs, akivel beszélhetne, akinek szitkozódhatna, aki megértené,
hogy most gyűlöli Adélt, … és aki megértené, hogy közben önmagát hibáztatja. Ha
ő akkor nem ered a nyomába, ez az egész dolog nem történhetett volna meg. Ha a szenvedély
hevében nem feledkezik meg a legelemibb óvintézkedésről, akkor most nem
gyötörné a bűntudat azért a kis kioltott életért.
Adél! ... A nyugodt tó! Hát, bassza meg! ... Nyugodtan
kicsinálta őt is és azt a kis kölyköt is, aki nem tehetett semmiről. Arról sem,
hogy két, magát felnőttnek hazudó idióta, az ösztöneiket követve dugott egy
fergetegeset egy hideg április napon.
Vajon fiú volt vagy lány? Nem volt ennek semmi jelentősége,
de valami morbid kíváncsisággal tudni szerette volna.
Anna! Fel kéne hívni, de most nem volt biztos benne, hogy
magában tudná tartani ezt a mindent megváltoztató új információt. És nem az ő
dolga, hogy elmondja neki. Adéllal kéne előbb beszélnie és rávenni, hogy ő
tegye meg a nagy vallomást a testvére előtt. Vagy hallgasson róla, amíg csak
él! De ezt igazából képtelenségnek érezte. Nem! Beszélnie kell!
*
Jos nézte az elkínzott arcot és tisztában volt vele, hogy
most sem mondani, sem tenni nem tud semmit, ami enyhítené ennek a szerencsétlen
nőnek a fájdalmát és a félelmét. Fájt ilyennek látnia, mert szerette, de ez
most olyan ügy volt, amihez neki semmi köze,
a lánynak egyedül kell megbirkóznia vele. Látta, hogy remeg Adél keze,
ahogy a telefont a helyére rakta.
-Idejön? – kérdezte halkan és kitöltött egy pohár vizet,
aztán segített tartani, amíg a lány mohón ivott.
-Ide. Kénytelen, mert azt hiszem, ezzel a hívással a frászt
hoztam rá. Jaj, Jos! Fogalmam sincs hogy csináljam! Robertnek megmondtam
egyenesen és a tényekre szorítkozva, erre elrohant. A hugommal nem tehetem meg
ugyanezt. Még ha nem is érez semmit Rob iránt, akkor is össze fogja törni az
érzés, hogy a nővére képes volt minderre… de ha mégis tetszik neki, attól
tartok, összetöröm benne a Rob iránti bizalmat is, pedig azt nem akarom. Az,
hogy közöttünk ez történt, nem szabadna, hogy befolyással legyen a kettőjük
ismeretségére.
-Hát, még kitalálhatsz valamit, amíg ideér, de szerintem, ha
már belekezdtél, akkor csináld is végig. Megkönnyebbülsz, mert ezt a terhet
éppen itt az ideje, hogy letedd. Ők pedig meg fognak birkózni a magukéval, csak
időt kell rá hagyni. A maga módján szeret téged mindkettő, nem fognak
eltaszítani, de ki kell várnod a megbocsátást. Addig pedig itt vagyok én neked.
Dante azt írja: „Ez a nap soha nem virrad
fel még egyszer…”, túl leszel rajta és innentől kifelé vezet az út a
gödörből, higgy nekem!
*
Anna jólesően sóhajtott fel, ahogy a légkondicionált
előtérbe belépett. Odakint tombolt a nyár, a tömegközlekedési járműveken
ásványvizet, a nagyobb tereken hűtött, tasakos vizet osztogattak a
járókelőknek. Ő is egy ilyet szorongatott a nyakához, a dekoltázsához, hogy hevesen
dobogó szívverését csillapítsa. Adél hangja olyan furcsa volt a telefonba, mint
aki azonnal sírva fakad. Az első gondolata az volt, hogy talán szakított
Jos-sal, aztán a fantáziája szárnyalni kezdett, amikor kiderült, hogy a nővére
éppen a férfi irodájába hívta őt. Huh, valami nagy bejelentésre készül, és
mielőtt apa előtt is előáll vele, ki akarja kérni a véleményét? Bár, még mindig
nem értette, miért éppen a munkahelyén.
Mielőtt belépett, a szomszéd szállodára villant a tekintete.
Vajon Robert mivel tölti a délelőttjét? Titkon azt várta, hogy a megcsörrenő
telefon túlsó végén a férfi bársonyos hangja szólal meg. A filmes fejesekkel
töltött este után kellemes hangulatban búcsúztak el egymástól. A taxiból
először ő szállt ki, egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy felhívja még
egy italra, de végül azt olyan egyértelmű felajánlkozásnak érezte, hogy inkább
csendben maradt. Robert nézte őt a taxi félhomályában, mint aki éppen ezt várja
tőle, de végül ő sem szólalt meg. A kocsi megvárta, nyilván a férfi kérésére,
amíg ő beslisszol a kapun, aztán lustán elindult a járdaszegény mellől. Kezében
ott szorongatta a telefont és észre sem vette, hogy megnyomta a hívás gombot,
csak amikor a hallózás eljutott a füléig.
-Valami baj van? – kérdezte a férfi aggodalmasan, készen rá,
hogy visszaforduljon, mire ő egy sóhajjal csak annyit mondott:
-Nem, semmi, csak meg akartam köszönni… - azzal bontotta a
vonalat. Nem fejezte be a mondatot, mert ő maga sem tudta, hogy mi a fenét
akart mondani. Megköszönni? Mit? Az estét? Hiszen a munkáját végezte. A fuvart
hazáig? A cég fizeti. … Hogy nem erőltette a dolgot? Nyilván. … Nem volt
tapasztalatlan férfi-ügyekben, de Robert mellett elbizonytalanodott. Ő más
volt, mint azok a férfiak, akikkel eddig összehozta a sorsa. Ha semmi másért,
akkor azért, mert néhány hét múlva a férfi összepakol és elmegy. Idejük sem
lenne, hogy kialakuljon köztük valami, ami rábírná a férfit, hogy vissza
akarjon térni hozzá. De hát hogyan is tehetné? A világ másik végén él, örökös
rohanásban, rivaldafényben, ő meg …
Gondolatait Bence zavarta meg, a rangidős főportás, aki
atyai jóbarátja volt a lányoknak és most is szívélyes mosollyal dobott neki egy
puszit, ahogy a lift felé igyekezett. Nem igazán értette, miért az igazgatói
irodában vár rá a nővére, de a kíváncsiságtól hajtva leste az emeleteket jelző
lámpácskákat, aztán izgatottan szállt ki, hogy aztán megrémüljön, amikor a
testvére könnyáztatta arcát meglátta.
*
Az ezer mérföldes
utazás is egyetlen lépéssel kezdődik – idézte éppen Jos Lao-ce mondását egy
jelentőségteljes pillantás keretében, mire Adél villámló szemekkel nézett rá.
-Jos, ezzel most nem segítesz…
-Mi van??? – kapkodta a tekintetét köztük Anna értetlenül, és
lemondott róla, hogy a nővére hamarosan valami megnyugtatót, de legalább értelmeset
mond, ezért Jostól várt választ erre az egész helyzetre, ami lassan kezdte a
tarkóján felborzolni a pihéket. Fogalma nem volt, hova fognak kilyukadni, de
valami baljós előjele máris volt ennek a nehézkes kezdésnek. Jos azonban a
testvére felé intett:
-Ezt neki kell elmondania, én csak azért vagyok itt, mert
momentán ez az én irodám… és talán nem árt, ha itt vagyok, ha közbe kell lépnie
valakinek.
-Mondjátok már a szentségit, mert itt fogok megőszülni! –
csattant fel Anna. –Nagynéni leszek? – próbált puhatolózni és a sápadtságból,
ami a nővére arcát elöntötte, azt hitte, telibe is trafált.
-Nem! Félreérted… - sóhajtott Adél, aztán a férfira nézett.
–Talán mégis jobb lenne, ha megnéznéd, rendben mennek-e a dolgok az emeleten… -
Jos bólintott és kiment.
Anna elképedve nézte a nővérét, ahogy a főnökét utasítja,
még ha az illető amúgy a szeretője is.
-Lemaradtam valamiről? Te vagy az új igazgató?
-Jézusom, dehogy… Anna, mondanom kell valamit. Rólam… és
Robertről.
-Robertről? – visszhangozta a huga és hirtelen úgy érezte,
mintha a csontjai elkocsonyásodtak volna, mindenesetre megtartani már nem
voltak képesek, és leroskadt a kanapéra. –Mi van Roberttel?
-Mi van köztetek? – nézett rá a nővére azzal a jellegzetes
alulról felfelé pislogós nézéssel, amire csakis a száznyolcvan centis
égimeszelők képesek, és amivel mindig is az őrületbe kergette, mert képtelen
volt nem engedelmesen válaszolni az így feltett kérdésének.
-Köztünk? – ismételt a visszhang. –Köztünk semmi nincs. Az
asszisztense vagyok. Max. annyi történt mostanában, hogy már nem akarjuk
megfojtani egymást egy kanál vízben, legalábbis nekem sikerül uralkodnom az
indulataimon… többnyire… a közelében. De most hogy jön ez ide? Panaszkodott?
-Anna! Nagyon szeretném, ha nem értenéd félre, amit most
mondani fogok. Tekintsd ezt úgy, mint a nővér tanácsát a hugának, amit vagy
megfogadsz vagy nem, de hidd el, én tiszta szeretetből mondom.
-Dell! Nyögd már ki, mert megtéplek! – csattant fel Anna.
-Robert és én már ismertük egymást korábbról.
-Oh… - és ezt eddig miért nem mondtad? – hunyorgott Anna a
meglepő információ hallatán. –Mégis, hol ismerkedtetek ti meg? –Nem is jártál
Los Angelesben. … Vagy talán Londonban futottatok össze?
-Anna! Itt Budapesten találkoztunk három évvel ezelőtt.
-Oh, amikor itt forgatott? De hiszen, te akkor még nem
dolgoztál szállodában… Hol találkoztatok?
-Nem az a lényeg, hogy hol. Találkoztunk … és … lefeküdtünk
egymással.
-Hogy mit csináltatok??? – emelkedett Anna hangja olyan
magasságba, amit kiénekelni sem lett volna képes soha.
És ebben a pillanatban olyan elevenséggel játszódott le
előtte az a nap, amikor a Balatonra indultak, mintha most is ott ülne a
kocsiban és arra várna, hogy a férfi beszálljon végre. Akkor azért volt úgy
meglepve ő is… azért voltak a kérdések a családról, a nővéréről, a
meglepettsége, amiért nem egyezett a vezetéknevük… de mind a ketten úgy tettek,
mintha ott találkoztak volna először. Bántotta a játék, amit előtte játszottak,
de ezzel az előbbi sokkoló bejelentéssel kezdett értelmet nyerni az egész. Kínos
lehetett…
-És most miért mondtad el nekem, ha ennyi éven át őrizgetted
a titkot? – nézett szúrósan a testvérére. –Ahogy nem tartozott rám akkor, úgy
most sem …
-Anna, te is tudod, hogy ez nem így van… akkor még azt
hittem, soha többé nem látom, nincs jelentősége az egésznek, de most, hogy itt
van, muszáj elmondanom neked…
-Miért? Nem tartozik rám! – csattant dacosan a huga hangja.
-Ha tetszik neked és azon töröd a fejed, hogy egy kis
kalandba keveredj vele, akkor igenis rád tartozik. – tromfolt kíméletlenül Adél
és majd megszakadt a szíve, ahogy látta a huga arcán a beismerés pírját.
Istenem, tényleg belehabarodott. Most már végig kell mondja az egészet…
-Anna, én sem egészen értettem magam. Találkoztunk és megtörtént. Ez olyan
irányíthatatlan volt, olyan valószínűtlen, és utána azt hiszem, szégyeltem is
magam, amiért belementem ebbe az egészbe.
-Ő akarta?- suttogta a huga.
-Mind a ketten akartuk.
-Hát, egészségetekre! – nyelt nagyot Anna és arra gondolt,
nem is baj, hogy ez kiderült, így legalább nem csinál magából hülyét, hogy a
nővér után a hugi is meglegyen a pasi gyűjteményében.
-Anna! … a dolog itt nem ért véget. – suttogott Adél, és a
könnyek, amiket már azt hitte, mind elsírt, lassan újra legördültek az arcán.
-Jézusom, te még mindig bele vagy esve? – döbbent rá a vélt
valóságra Anna, aztán valami dacos belső kényszertől hajtva felállt és az ajtó
felé indult. –Ezért van ez az egész cirkusz? Jos meg ilyen megértő? Vagy
hármasban fogjátok csinálni innentől?
-Anna! – csattant fel a nővére. –Térj az eszedhez! Nem
vagyok beleesve és szó sincs arról, hogy valaha ebben az életben újra… csak
éppen történt valami, amit ma elmondtam neki is, és azt hiszem, neked is jogod
van tudni róla… rólam.
-Nem igazán vagyok kíváncsi rá, Dell. Ha csak az izgatott,
hogy féltékeny leszek-e rátok, akkor a válaszom: nem. Nem lehetek, mert köztünk
ugyanis tényleg nincs semmi. Még csak meg sem csókolt, úgyhogy megnyugodhatsz.
– mondta és lenyomta a kilincset. El kell menjen, mert többet egész egyszerűen
enm tudott volna elviselni. Basszus, nem erre számított, és meg nem tudta volna
mondani miért, de kegyetlenül fájt, amit hallott.
-Terhes lettem akkor, és elvetettem a babát. – suttogta a
háta mögött a nővére, mire Anna megroggyant. Hogy micsoda???
Nem tudott hátrafordulni, képtelen lett volna most a testvére zokogására egy megnyugvást hozó öleléssel válaszolni. Valami irtózás éledt benne, miközben tisztában volt vele, hogy annyi értelme van így utólag a felháborodásnak, mint eső után kinyitni az esernyőt. Egyelőre csak a sokkot érezte, a fájdalmat, amiért a testvére, akinek ő nem egyszer az egész szívét őszintén kitárta, eltitkolta előle ezt a hatalmas döntést. Most nem volt képes még a szánalomra sem, amiért nyilván teljesen egyedül csinálta végig. Most csak gyűlölni akarta, amiért a múltban tönkretett valamit, ami a jelenben még el sem kezdődhetett.
Nem tudott hátrafordulni, képtelen lett volna most a testvére zokogására egy megnyugvást hozó öleléssel válaszolni. Valami irtózás éledt benne, miközben tisztában volt vele, hogy annyi értelme van így utólag a felháborodásnak, mint eső után kinyitni az esernyőt. Egyelőre csak a sokkot érezte, a fájdalmat, amiért a testvére, akinek ő nem egyszer az egész szívét őszintén kitárta, eltitkolta előle ezt a hatalmas döntést. Most nem volt képes még a szánalomra sem, amiért nyilván teljesen egyedül csinálta végig. Most csak gyűlölni akarta, amiért a múltban tönkretett valamit, ami a jelenben még el sem kezdődhetett.
5 megjegyzés:
Ha annyit írnék, hogy "hűűűűű....." Azzal kifizetnélek?! ;)
Mondjuk meglehetôsen jól jellemezné a véleményemet XDD
Nagyon tetszett! Nagyon jól eltaláltad! Fogalmam sincs én hogyan reagálnék, de ezek tökéletesen eltalált emberi reakciók voltak! Rob belső monológját egyenesen imádtam!
(((Dean nem vigyázza már a formás popsiját?-ez csak így zárójelesen merült fel bennem. Sajnáltam, hogy ennyire egyedül van... :( )))
Annánál meg érdekes jövőbeni szitukhoz ágyaztál meg ;) Fúú, kíváncsi vagyok, merre viszed őket....
Jos továbbra is jó fej, de a bölcsességeivel adott helyzetben, én is sétálni küldtem volna... XDDDD
Nagyon tetszett!
K&P
Huhh! Ez a rész...
Bocsi, de a Dante idézet kimaradt :)
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakítod a történetet!
An
Közben megérkezett az idézet! :D
An
Nem nagyon tudok semmi értelmeset írni. Ha azt mondom, hogy itt játszódott le elöttem az egész, elég lesz? Mondjuk nekem Jos "nagyon megértő vagyok" hozzáállása egy kicsit furcsa.Ha lenne címe a fejezetnek, ajánlhatnám a "tagló" címszavat.
Hát... Hát...
Igazából levegőt alig kapok!
Rettentően jó lett, nagyon tetszett.
Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem itt fejeződik be Rob és Anna története.
De hogy fogják feldolgozni a hallottakat?
Várom a következőt!
ma27
Megjegyzés küldése