Perlekedők 14.

Adél az ajkát rágva nézte a becsapódó ajtót, összerándult a hangos csattanástól, és nem tudta hibáztatni a férfit a reakcióért. Ez elég sokkoló bejelentésre sikerült. Nem így tervezte, de hát így alakult. Pedig még beszélniük kellett volna, rábírni valahogy, hogy Annát hagyja ki a dologból, de egyelőre nem tehetett mást, mint hogy várt, hogy a férfi megeméssze a hallottakat, aztán nyilván jelentkezni fog még, és megkezdhetik a második menetet. Most egy kis lelkiismeretfurdalást érzett, amiért évek múltán a szemébe vágta a történteket, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. De talán jobb is így, ha kicsit körülményesebben kezdett volna bele, lehet, végig se tudja mondani. Eszébe jutott Jos mondása, ami mint már oly sokszor, most is kiválóan illett a helyzetére: A halogatás ostobaság. Holnap ugyanúgy döntened kell, miért ne tennéd meg már ma. Azt hiszed, holnap bölcsebb leszel? Holnap csak öregebb leszel. (Osho)

*

Robert áll az ablaknál, de most szinte nem is látta a szemközt magasodó nemesen egyszerű palota épületét a Várdombon. A mai napon tényleges értelmet nyert a hidegzuhany fogalma. A hallottaktól valósággal lefagyott, fizikálisan, érzelmileg, és elsősorban mentálisan. Azt hitte, Adél mondandójától fog zúgni a feje, de ehelyett olyasmik jutottak az eszébe, ami teljes képtelenség volt. Mint ott balra a Gellérthegyet borító lombok,  a felettük magasodó Szabadság szobor és a lustán, vészjóslóan, tömören terpeszkedő Citadella a hegy tetején. El sem akarta hinni, amikor Anna mesélte, hogy a hegy belsejében víztározó rejtőzik. Aztán mutatott róla az interneten fotókat és ő sajnálta, hogy most éppen nem látogatható, mert olyan valószínűtlen volt a tározó csarnokának látványa az oszlopok gigantikus méreteivel... A lustán hömpölygő folyó, ami Richard Strausst a Kék Duna keringő komponálására ihlette. Mit ihatott az öreg, hogy kéknek látta? A lombok közt megbújó Szt. Gellért püspök emlékművét, akit ezek a barbár magyarok szöges hordóban vetettek le a hegyről a Dunába.

Egy motocsónak hasította a vizet, elhaladva a folyó közepén úszó élénksárga busz mellett. Annyira valószínűtlen volt a látvány, mint amennyire a szituáció, ahogy a gondolatai csapongtak, ahelyett, hogy az aktuális probléma felfogásán és feldolgozásán zakatoltak volna az agytekervényei. Ez még annyira friss, annyira felfoghatatlan volt, hogy az agya önkéntelenül is ideiglenesen túllépett rajta. Már előre félt, mi lesz, amikor a gondolatok rátörnek. Azt józanul valószínűleg el sem tudja majd viselni.

Az ablak alatt horgonyzó étterem-hajó láttán végigfutott rajta a képtelen gondolat, hogy végül nem is ebédeltek, pedig milyen jó lenne egy marhasült zöldbabbal és spárgával... úgy, ahogy az anyja készítette el valaha. Olyan régen volt már, hogy ilyet evett. Egy pillanatra az a válogatós kisfiú volt, akinek lesték otthon a kívánságait, csak egyen végre pár falatot. Az az elveszett kisfiú, aki legörbülő szájjal, ijedten nézett szét a játszótéren, ha az anyja vagy a nővérei egy pillanatra kikerültek a látószögéből. Az a kisfiú, aki bajt csinált, és egy felnőttől várta a segítséget, hogy rendbe hozzon mindent. De rá kellett ébredjen, hogy már régen túlnőtt azon a koron, …bármit tesz, mond vagy kíván, annak következményei lesznek, és a felelősséget már neki kell vállalnia. Mert ha kiveszik a döntést a kezéből, ha engedi kivenni a döntést a kezéből, akkor nem érdemes rá, hogy férfinak érezze magát. 

Szép ez a város!  - tért vissza a panorámához. És ez a szépség mennyi sötét titkot rejteget. Ki kell mennie a szabadba, mert itt megfullad! – ez járt a fejében, de nem akart a turistákkal teli Várba menni, sem a dunaparti sétányra, ahol százával korzóztak az emberek a nyári napsütésben. Kicsit oldalra fordította a fejét és a Gellérthegyre bambult. Nyilván ott is tolonganak a hülye fényképezőgépeikkel és most semmire sem vágyott kevésbé, mint hogy valaki merő rajongásból az orra alá toljon egy kis masinát. Leszólt a portára és kért egy taxit. Majd a sofőrrel kitalálnak valamit, biztosan ismeri a várost, hol lehet kicsit elbujdosni az emberek elől.  Tudta, hogy a Várhegyen túl a budai dombok, hegyek erdői várják a város zajától, bűzétől menekülőket, vagy azokat – mint ő is –, akik  csak arra vágynak, hogy madárdal és a levelek zizegése nyugtassa le az idegeiket.

Mire leért a kocsihoz, elbizonytalanodott, talán mégsem kéne valami kihalt helyre vitetnie magát, hiszen fogalma sincs, hogy keveredhet onnan vissza, és különben sem volt kedve egyedül barangolni a fák között. A magány sosem volt túl jó tanácsadó. 

-Valami nyugodt, zöld helyre szeretnék menni, ahol kevés a turista, és le lehet heveredni a fűre, de ha hívnak, viszonylag gyorsan vissza tudok jönni a szállodába – adta elő a sofőrnek a kívánságát, aki némi gondolkodás után bólintott, és besorolt a szálloda előtti forgalomba.

Robert nézte, ahogy áthajtanak a Lánchídon, aztán meglepve látta, hogy nem az Alagút felé mennek, hanem a Dunaparton a Gellérthegy felé, már szólni akart, hogy ne oda, de mielőtt elérték volna, a sofőr félreállt az út mellett, aztán hátrafordulva kimutatott a füves domboldal felé.

-Ez itt a Tabán. Ha csak egy kicsit le akar dőlni, magában lenni, akkor itt viszonylag kevesen szoktak lenni. Leginkább kutyások, de ők is inkább csak reggel és délután. – nézett várakozóan az utasára, aki a napsütötte domboldalt nézte. Bólintott, hogy jó lesz, aztán fizetett és kiszállt. Ácsorgott még egy darabig, mint aki nem tudja, merre induljon, aztán a füvön átvágva elindult felfelé.

Elment egy tábla mellett, amit már ismert, bár a szöveget nem értette, de Anna nem is olyan régen fordította le neki a sok helyen a gyep közepére szúrt táblácskák egyikét. Fűre lépni tilos! Micsoda baromság! Az életet elvenni nem, de a fűre lépni igen? 

Rugdosott maga előtt egy letört száraz ágacskát, aztán a domb közepén megállt és a város felé fordult. A lombok között a pesti oldal épületei látszottak, de szeme előtt Adél sápadt arca lebegett, ahogy látszólag szenvtelenül mondja és mondja…, mint akit nem érdekel, hogy a másiknak éppen a kést forgatja a belei között, csak az a fontos, hogy ő maga megszabaduljon a lelkét nyomasztó titoktól.

Már túljutott a száraz, pár szavas tényen és most már magyarázatot próbált találni, mert a lányt meg sem hallgatta. Nem azért, mert nem volt rá kíváncsi, egyszerűen képtelen volt ott, akkor megmaradni a közelében. Az első önkéntelen reakciója az volt, hogy meg akarja ütni, de elborzadt az éppen csak felhorgadt késztetéstől és inkább kirohant. Mostanra már lehiggadt és tudni akarta az okokat, a döntés mögött megbújó érzelmeket. Tudni, hogy a lány szenvedett-e a meghozott döntéstől vagy

megkönnyebbült, hogy megszabadult a problémától.

Óriási szerencse, hogy ma nincs munka, mert úgyis képtelen lenne odafigyelni. Beszélnie kellene valakivel! Szinte megbénította az érzés, hogy senki nincs, akivel beszélhetne, akinek szitkozódhatna, aki megértené, hogy most gyűlöli Adélt, … és aki megértené, hogy közben önmagát hibáztatja. Ha ő akkor nem ered a nyomába, ez az egész dolog nem történhetett volna meg. Ha a szenvedély hevében nem feledkezik meg a legelemibb óvintézkedésről, akkor most nem gyötörné a bűntudat azért a kis kioltott életért.

Adél! ... A nyugodt tó! Hát, bassza meg! ... Nyugodtan kicsinálta őt is és azt a kis kölyköt is, aki nem tehetett semmiről. Arról sem, hogy két, magát felnőttnek hazudó idióta, az ösztöneiket követve dugott egy fergetegeset egy hideg április napon.

Vajon fiú volt vagy lány? Nem volt ennek semmi jelentősége, de valami morbid kíváncsisággal tudni szerette volna.

Anna! Fel kéne hívni, de most nem volt biztos benne, hogy magában tudná tartani ezt a mindent megváltoztató új információt. És nem az ő dolga, hogy elmondja neki. Adéllal kéne előbb beszélnie és rávenni, hogy ő tegye meg a nagy vallomást a testvére előtt. Vagy hallgasson róla, amíg csak él! De ezt igazából képtelenségnek érezte. Nem! Beszélnie kell!

*

Jos nézte az elkínzott arcot és tisztában volt vele, hogy most sem mondani, sem tenni nem tud semmit, ami enyhítené ennek a szerencsétlen nőnek a fájdalmát és a félelmét. Fájt ilyennek látnia, mert szerette, de ez most olyan ügy volt, amihez neki semmi köze,  a lánynak egyedül kell megbirkóznia vele. Látta, hogy remeg Adél keze, ahogy a telefont a helyére rakta.

-Idejön? – kérdezte halkan és kitöltött egy pohár vizet, aztán segített tartani, amíg a lány mohón ivott.

-Ide. Kénytelen, mert azt hiszem, ezzel a hívással a frászt hoztam rá. Jaj, Jos! Fogalmam sincs hogy csináljam! Robertnek megmondtam egyenesen és a tényekre szorítkozva, erre elrohant. A hugommal nem tehetem meg ugyanezt. Még ha nem is érez semmit Rob iránt, akkor is össze fogja törni az érzés, hogy a nővére képes volt minderre… de ha mégis tetszik neki, attól tartok, összetöröm benne a Rob iránti bizalmat is, pedig azt nem akarom. Az, hogy közöttünk ez történt, nem szabadna, hogy befolyással legyen a kettőjük ismeretségére.

-Hát, még kitalálhatsz valamit, amíg ideér, de szerintem, ha már belekezdtél, akkor csináld is végig. Megkönnyebbülsz, mert ezt a terhet éppen itt az ideje, hogy letedd. Ők pedig meg fognak birkózni a magukéval, csak időt kell rá hagyni. A maga módján szeret téged mindkettő, nem fognak eltaszítani, de ki kell várnod a megbocsátást. Addig pedig itt vagyok én neked. Dante azt írja: „Ez a nap soha nem virrad fel még egyszer…”, túl leszel rajta és innentől kifelé vezet az út a gödörből, higgy nekem!

*

Anna jólesően sóhajtott fel, ahogy a légkondicionált előtérbe belépett. Odakint tombolt a nyár, a tömegközlekedési járműveken ásványvizet, a nagyobb tereken hűtött, tasakos vizet osztogattak a járókelőknek. Ő is egy ilyet szorongatott a nyakához, a dekoltázsához, hogy hevesen dobogó szívverését csillapítsa. Adél hangja olyan furcsa volt a telefonba, mint aki azonnal sírva fakad. Az első gondolata az volt, hogy talán szakított Jos-sal, aztán a fantáziája szárnyalni kezdett, amikor kiderült, hogy a nővére éppen a férfi irodájába hívta őt. Huh, valami nagy bejelentésre készül, és mielőtt apa előtt is előáll vele, ki akarja kérni a véleményét? Bár, még mindig nem értette, miért éppen a munkahelyén. 

Mielőtt belépett, a szomszéd szállodára villant a tekintete. Vajon Robert mivel tölti a délelőttjét? Titkon azt várta, hogy a megcsörrenő telefon túlsó végén a férfi bársonyos hangja szólal meg. A filmes fejesekkel töltött este után kellemes hangulatban búcsúztak el egymástól. A taxiból először ő szállt ki, egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy felhívja még egy italra, de végül azt olyan egyértelmű felajánlkozásnak érezte, hogy inkább csendben maradt. Robert nézte őt a taxi félhomályában, mint aki éppen ezt várja tőle, de végül ő sem szólalt meg. A kocsi megvárta, nyilván a férfi kérésére, amíg ő beslisszol a kapun, aztán lustán elindult a járdaszegény mellől. Kezében ott szorongatta a telefont és észre sem vette, hogy megnyomta a hívás gombot, csak amikor a hallózás eljutott a füléig.

-Valami baj van? – kérdezte a férfi aggodalmasan, készen rá, hogy visszaforduljon, mire ő egy sóhajjal csak annyit mondott:

-Nem, semmi, csak meg akartam köszönni… - azzal bontotta a vonalat. Nem fejezte be a mondatot, mert ő maga sem tudta, hogy mi a fenét akart mondani. Megköszönni? Mit? Az estét? Hiszen a munkáját végezte. A fuvart hazáig? A cég fizeti. … Hogy nem erőltette a dolgot? Nyilván. … Nem volt tapasztalatlan férfi-ügyekben, de Robert mellett elbizonytalanodott. Ő más volt, mint azok a férfiak, akikkel eddig összehozta a sorsa. Ha semmi másért, akkor azért, mert néhány hét múlva a férfi összepakol és elmegy. Idejük sem lenne, hogy kialakuljon köztük valami, ami rábírná a férfit, hogy vissza akarjon térni hozzá. De hát hogyan is tehetné? A világ másik végén él, örökös rohanásban, rivaldafényben, ő meg …

Gondolatait Bence zavarta meg, a rangidős főportás, aki atyai jóbarátja volt a lányoknak és most is szívélyes mosollyal dobott neki egy puszit, ahogy a lift felé igyekezett. Nem igazán értette, miért az igazgatói irodában vár rá a nővére, de a kíváncsiságtól hajtva leste az emeleteket jelző lámpácskákat, aztán izgatottan szállt ki, hogy aztán megrémüljön, amikor a testvére könnyáztatta arcát meglátta.

*

Az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik – idézte éppen Jos Lao-ce mondását egy jelentőségteljes pillantás keretében, mire Adél villámló szemekkel nézett rá.

-Jos, ezzel most nem segítesz…

-Mi van??? – kapkodta a tekintetét köztük Anna értetlenül, és lemondott róla, hogy a nővére hamarosan valami megnyugtatót, de legalább értelmeset mond, ezért Jostól várt választ erre az egész helyzetre, ami lassan kezdte a tarkóján felborzolni a pihéket. Fogalma nem volt, hova fognak kilyukadni, de valami baljós előjele máris volt ennek a nehézkes kezdésnek. Jos azonban a testvére felé intett:

-Ezt neki kell elmondania, én csak azért vagyok itt, mert momentán ez az én irodám… és talán nem árt, ha itt vagyok, ha közbe kell lépnie valakinek.

-Mondjátok már a szentségit, mert itt fogok megőszülni! – csattant fel Anna. –Nagynéni leszek? – próbált puhatolózni és a sápadtságból, ami a nővére arcát elöntötte, azt hitte, telibe is trafált.

-Nem! Félreérted… - sóhajtott Adél, aztán a férfira nézett. –Talán mégis jobb lenne, ha megnéznéd, rendben mennek-e a dolgok az emeleten… - Jos bólintott és kiment.

Anna elképedve nézte a nővérét, ahogy a főnökét utasítja, még ha az illető amúgy a szeretője is.

-Lemaradtam valamiről? Te vagy az új igazgató?

-Jézusom, dehogy… Anna, mondanom kell valamit. Rólam… és Robertről.

-Robertről? – visszhangozta a huga és hirtelen úgy érezte, mintha a csontjai elkocsonyásodtak volna, mindenesetre megtartani már nem voltak képesek, és leroskadt a kanapéra. –Mi van Roberttel?

-Mi van köztetek? – nézett rá a nővére azzal a jellegzetes alulról felfelé pislogós nézéssel, amire csakis a száznyolcvan centis égimeszelők képesek, és amivel mindig is az őrületbe kergette, mert képtelen volt nem engedelmesen válaszolni az így feltett kérdésének.

-Köztünk? – ismételt a visszhang. –Köztünk semmi nincs. Az asszisztense vagyok. Max. annyi történt mostanában, hogy már nem akarjuk megfojtani egymást egy kanál vízben, legalábbis nekem sikerül uralkodnom az indulataimon… többnyire… a közelében. De most hogy jön ez ide? Panaszkodott?

-Anna! Nagyon szeretném, ha nem értenéd félre, amit most mondani fogok. Tekintsd ezt úgy, mint a nővér tanácsát a hugának, amit vagy megfogadsz vagy nem, de hidd el, én tiszta szeretetből mondom.

-Dell! Nyögd már ki, mert megtéplek! – csattant fel Anna.

-Robert és én már ismertük egymást korábbról.

-Oh… - és ezt eddig miért nem mondtad? – hunyorgott Anna a meglepő információ hallatán. –Mégis, hol ismerkedtetek ti meg? –Nem is jártál Los Angelesben. … Vagy talán Londonban futottatok össze?

-Anna! Itt Budapesten találkoztunk három évvel ezelőtt.

-Oh, amikor itt forgatott? De hiszen, te akkor még nem dolgoztál szállodában… Hol találkoztatok?

-Nem az a lényeg, hogy hol. Találkoztunk … és … lefeküdtünk egymással. 

-Hogy mit csináltatok??? – emelkedett Anna hangja olyan magasságba, amit kiénekelni sem lett volna képes soha.

És ebben a pillanatban olyan elevenséggel játszódott le előtte az a nap, amikor a Balatonra indultak, mintha most is ott ülne a kocsiban és arra várna, hogy a férfi beszálljon végre. Akkor azért volt úgy meglepve ő is… azért voltak a kérdések a családról, a nővéréről, a meglepettsége, amiért nem egyezett a vezetéknevük… de mind a ketten úgy tettek, mintha ott találkoztak volna először. Bántotta a játék, amit előtte játszottak, de ezzel az előbbi sokkoló bejelentéssel kezdett értelmet nyerni az egész. Kínos lehetett…

-És most miért mondtad el nekem, ha ennyi éven át őrizgetted a titkot? – nézett szúrósan a testvérére. –Ahogy nem tartozott rám akkor, úgy most sem …

-Anna, te is tudod, hogy ez nem így van… akkor még azt hittem, soha többé nem látom, nincs jelentősége az egésznek, de most, hogy itt van, muszáj elmondanom neked…

-Miért? Nem tartozik rám! – csattant dacosan a huga hangja.

-Ha tetszik neked és azon töröd a fejed, hogy egy kis kalandba keveredj vele, akkor igenis rád tartozik. – tromfolt kíméletlenül Adél és majd megszakadt a szíve, ahogy látta a huga arcán a beismerés pírját. Istenem, tényleg belehabarodott. Most már végig kell mondja az egészet…

-Anna, én sem egészen értettem  magam. Találkoztunk és megtörtént. Ez olyan irányíthatatlan volt, olyan valószínűtlen, és utána azt hiszem, szégyeltem is magam, amiért belementem ebbe az egészbe.

-Ő akarta?- suttogta a huga.

-Mind a ketten akartuk.

-Hát, egészségetekre! – nyelt nagyot Anna és arra gondolt, nem is baj, hogy ez kiderült, így legalább nem csinál magából hülyét, hogy a nővér után a hugi is meglegyen a pasi gyűjteményében.

-Anna! … a dolog itt nem ért véget. – suttogott Adél, és a könnyek, amiket már azt hitte, mind elsírt, lassan újra legördültek az arcán.

-Jézusom, te még mindig bele vagy esve? – döbbent rá a vélt valóságra Anna, aztán valami dacos belső kényszertől hajtva felállt és az ajtó felé indult. –Ezért van ez az egész cirkusz? Jos meg ilyen megértő? Vagy hármasban fogjátok csinálni innentől?

-Anna! – csattant fel a nővére. –Térj az eszedhez! Nem vagyok beleesve és szó sincs arról, hogy valaha ebben az életben újra… csak éppen történt valami, amit ma elmondtam neki is, és azt hiszem, neked is jogod van tudni róla… rólam.

-Nem igazán vagyok kíváncsi rá, Dell. Ha csak az izgatott, hogy féltékeny leszek-e rátok, akkor a válaszom: nem. Nem lehetek, mert köztünk ugyanis tényleg nincs semmi. Még csak meg sem csókolt, úgyhogy megnyugodhatsz. – mondta és lenyomta a kilincset. El kell menjen, mert többet egész egyszerűen enm tudott volna elviselni. Basszus, nem erre számított, és meg nem tudta volna mondani miért, de kegyetlenül fájt, amit hallott.

-Terhes lettem akkor, és elvetettem a babát. – suttogta a háta mögött a nővére, mire Anna megroggyant. Hogy micsoda???
Nem tudott hátrafordulni, képtelen lett volna most a testvére zokogására egy megnyugvást hozó öleléssel válaszolni. Valami irtózás éledt benne, miközben tisztában volt vele, hogy annyi értelme van így utólag a felháborodásnak, mint eső után kinyitni az esernyőt. Egyelőre csak a sokkot érezte, a fájdalmat, amiért a testvére, akinek ő nem egyszer az egész szívét őszintén kitárta, eltitkolta előle ezt a hatalmas döntést. Most nem volt képes még a szánalomra sem, amiért nyilván teljesen egyedül csinálta végig. Most csak gyűlölni akarta, amiért a múltban tönkretett valamit, ami a jelenben még el sem kezdődhetett.