Perlekedők 42.

Anna álmodott. Mert az csak a legszebb álmaiban történhetett meg, hogy Roberttel volt és a férfi szenvedélyesen, mégis gyengéden fedezte fel a testét, ujjainak cirógatását a szája, a nyelve nedves melegsége követte, és a végén úgy érezte, mintha lángba borult volna körülötte a világ. Aztán az álom valahogy túlságosan valóságossá vált, az érzések nemcsak a képzeletében áztatták el a lába közét, hanem a valóságban is. Már-már zavarba jött, amikor megérezte, hogy a bugyija lassan lefelé vándorol a csípőjén, a combján, a térdeinél, míg utoljára még megérinti a bokáit, aztán egy halk suhanással eltűnik valahol a szoba sötétjében. Eddigre teljesen felébredt. És eszébe sem jutott tiltakozni. Sem álmában, sem ébren. 

A szobában sötét volt, csak a város éjszakai fényei világították meg a bútorok kontúrjait. New York képtelen volt aludni, monoton dübörgése áthatolt a jól szigetelt ablakokon és a sokat látott falakon is. De ezek a neszek most el sem jutottak a füléig, csak az a csendes zihálás, amit hirtelen nem is tudott, hogy a saját torkából tört fel, vagy a férfiéből. Tudta, hogy Robert is észrevette már, hogy felébredt a kényeztetésére, de a férfi nem futamodott meg, és ő  úgy döntött, kiélvezi az utolsó pillanatig a gyengéden kutakodó ujjak izgató érintését. A vállaira támaszkodva megemelte magát, hogy a férfi feltolhassa rajta a könnyű pólót, aztán áthelyezte a testsúlyát, hogy az ügyes kezek levarázsolják róla a feleslegessé vált ruhadarabot. A halk suhogást kisebb csörömpölés követte, ahogy a póló a komódon landolt. 

Egyikük sem szólalt meg, mert nem is volt szükségük szavakra, a testük beszélt… a vágyaikról, az érzéseikről, és ezt a nyelvet mindketten jól értették. Anna homorítva kínálta oda a testét és hamarosan szinte hörögve karmolászta maga alatt a lepedőt, ahogy a férfi szája fáradhatatlanul csókolta, harapdálta – úgy érezte – minden porcikáját. Még a legrejtettebbeket is. Amikor már úgy érezte, hogy képtelen többet elviselni az édes kínzásból, a sarkát a matracba nyomva próbált menekülni az újabb és újabb gyönyörhullámok elől, de a férfi nem kegyelmezett. Visszahúzta és saját súlyával szegezte az ágyhoz. Akkor a lány más taktikához folyamodott, és kezeivel a férfi ruháját kezdte tépni türelmetlen sietséggel, hogy mielőbb magán érezze a forró bőrt, a selymes szőrzetet, amely Robert mellkasán mindig is felizgatta. A férfi egy mély, bensőséges csók után megemelkedett és egyetlen rántással megszabadult a pólótól. Anna abban a pillanatban szorította magához, kiélvezve a sima bőr érintését. 

Robert úgy érezte, mintha elektromos szikrák ugrálnának a testük között és egy percre a karjaira támaszkodva végignézett az alatta vágytól vergődő lány testén. A félhomályban csak a legfontosabb részleteket látta, különös ragyogásban remegve, és a látványtól a vére még a korábbinál is erőteljesebben kezdett száguldani az ereiben. Szerencséjére Anna is többre vágyott és türelmetlenül ölelte át lábaival a derekát, aztán a lábával lefelé tolta róla a boxert és a férfi hálás sietséggel segédkezett ebben neki. Amikor már semmi sem választotta el őket a végső beteljesüléstől, Robert a kisszekrényen tapogatózva a kis csomag után kutatott. Homlokán már megjelentek az első izzadtságcseppek, amikor Anna visszatalálva a földre halkan megszólalt:

-Nincs rá szükség, felirattam gyógyszert, már hetek óta szedem.

A mondatot még be sem fejezhette, amikor a férfi elmerült benne és boldog megnyugvással igyekezett lecsillapodni, hogy el ne kapkodja a dolgot.

-Köszönöm! – suttogta a lány fülébe, akin borzongás futott végig a forró levegőtől, és két keze közé fogva a férfi fejét, megcsókolta.

-Részemről az élvezet… - aztán megmerevedett és megpróbált durcás képet vágni: -Te svihák, azt mondtam nem fekszem le veled…

Robert kuncogva fordította a fejét oldalra és a lány követte a tekintetét. A digitális óra éjjel 1 órát mutatott.

-Azt mondtad, hogy MA nem fekszel le velem, és az a ma már tegnap, úgyhogy tartottad magad az elhatározásodhoz, én pedig tiszteletben tartottam. A mai MA már más kérdés. Te sem mondtad, én pedig nem is hagytam volna, hogy tovább durcáskodj. Hogy máshogy bizonyítsam be neked, hogy szeretlek? 

-A szex nem egyenlő a szerelemmel.

-Az nem, de ez nem szex volt, hanem szeretkezés… hidd el nekem, tudom, mi a különbség.

-Miért van az, hogy nem vagyok ettől a tudásodtól különösebben feldobva? – vágott apró grimaszt a lány.

-Pedig lehetnél, mert így különbséget tudok tenni és tudom értékelni azt, ami köztünk van. – simogatta meg az arcát végtelenül gyengéden a férfi. Anna ismeretségük kezdete óta élt-halt ezért az érintésért, mert olyan oldalát láthatta ilyenkor a férfinak, amit talán még soha, senki. Az érintése, a hangja és a szeme az ilyen pillanatokban olyan koktélt alkotott, amitől függővé vált; és tudta, hogy talán már soha többé senki más nem tud így hatni rá.

*

Amikor felébredt, hirtelen nem is tudta, mi ébresztette fel. Valószínűleg a súly, ami lassan, de biztosan kipréselte belőle az utolsó levegőtartalékait is. A férfi nehéz lába, amit a combján átvetve a lábai közé fúrt, mintegy még álmában is a térdén lovagoltatva. Vagy a karja, amivel olyan szorosan ölelte, mint aki magába akarja olvasztani a teste hőjével. Elvigyorodott a gondolatra és megsimogatta a mellén szuszogó kócos fejet. Robert némi mormogás után csak még kényelmesebben helyezkedett el, aztán egy pillanatra megemelte a fejét és egy csókot nyomott a mellei közé. 

-Agyon nyomlak...

-Maradj! – kapott utána a lány. –Van még levegőm, és olyan jó így összebújva.

-Kérésed parancs! – mormogott Robert, de azért egy kis levegőhöz juttatta a lányt, ahogy pár centivel áthelyezte a súlypontját.  –Mennyi az idő?

-Reggel nyolc... – nézett oldalra Anna és próbált visszaemlékezni, hány órára beszélte meg Sophieval, hogy átmegy a gyerekekhez.

-Mikor kell menned? – érezte meg a férfi a mozdulatban a közelgő elválást.

-Csak tízre, de jó lenne előtte enni is valamit, mert tegnap nem sok étvágyam volt a vacsoránál.

-Ne kezd már megint! – sóhajtott Robert, félreértve a mondatot. Anna meg is lökte a vállát cserébe a kifakadásért.

-Nem a barátnőd miatt, hanem, mert még túl izgatott voltam a koncert miatt.

-Az más, akkor megetetlek, de Anna...

-Igen?

-Ő nem a barátnőm. Bibliai értelemben már nem, egyébként meg sosem volt, oké?

-Nekem oké, de ha lehetne, ma már ne beszéljünk róla többet...

-Most se én kezdtem. – tiltakozott a férfi.

-De igenis te kezdted – vitatkozott vele a lány, mire Robert az egyetlen módszerhez folyamodott, hogy belefojtsa a szót, amit a jelen helyzetben a legcélravezetőbbnek tartott, ráfeküdt és megcsókolta. A stratégia működött, Anna fejéből könnyű felhőként szállt tova a szőke lány emléke.

*

Jézusom! Hogy képes Sophie nap mint nap ezt túlélni? – fogta egyre jobban lüktető fejét Anna, ahogy a sztereóban érkező visítást hallgatta. A két és fél éves Lyra és az egy éves Margot nem könnyítették meg a dolgát. Mintha csak ikrek lettek volna, egyszerre voltak éhesek, szomjasak és a pelenkákat is egyszerre kellett cserélnie. És ha nem volt elég fürge, már pedig egy ilyen éjszaka után nem volt az, akkor a lányok azonnal büntettek, üvegrepesztő hangon visítottak, természetesen egyszerre. A nagy hangzavarban meg sem hallotta, ahogy kinyílik a lakosztály ajtaja, és már csak arra riadt, hogy a behatoló egy csókot nyom a nyakába. Megperdült és Robert vigyorgó, túlságosan is kipihent ábrázatát látta maga előtt. Hogy a fenébe csinálta, hiszen ő sem aludt többet?

-Sejtettem, hogy vészhelyzet lehet, úgyhogy itt a felmentő sereg. – próbálta túlkiabálni a hangzavart a férfi, és a lányok a váratlan felbukkanásától egy pillanatra elhallgattak. A két szöszke kislány tágra nyílt szemekkel nézte az újabb áldozatot, mintha csak azon törnék bájos kis fejecskéjüket, őt mivel tudnák a legkönnyebben kibillenteni a magabiztos mosolyából.

-Hát, éppen kulminálnak az események, tisztába kéne tenni őket, aztán beléjük rimánkodni az ebédet. – fintorgott Anna, ahogy elképzelte a következő fél-egy óra megpróbáltatásait.

-Oké, szedd elő, ami kell hozzá, addig én hozom a gitárodat! – adta ki az utasítást a férfi és a lány némi kétkedéssel engedelmeskedett. Robert alig tette ki a lábát a lakosztályból, odabent felharsant a visítás. Egy pillanatra megingott, hogy biztosan vissza akar-e menni, aztán megacélozta az akaratát. Ha nem segít Annának, estére a lány egy két lábon járó idegroncs lesz, abból pedig neki nem sok haszna lesz, úgyhogy kénytelen lesz segíteni. Pillanatnyilag ugyan csak a csodában bízhatott, de egy próbát mindenképpen megért a dolog.

Anna hátán már folyt a víz, amikor a bébiételek meglangyosítva, a pelenkák előkészítve az asztalon sorakoztak, ő pedig két kezével két cumisüveget tartott, hogy a sírástól szomjas kis boszorkák erőt meríthessenek a citromos vízből. Felemelte Margot és az ajtó felé fordulva úgy várta Robertet, mint a Messiást. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi vajon mennyit tud majd segíteni, de ő volt az egyetlen reménye. A kislányt csípőjére ültetve rázogatta, miközben másik kezével Lyra bugyogóját ráncigálta, aztán kissé erélyes mozdulattal lenyomta a bilire.

-Ott maradsz! – nézett rá villámló szemekkel és a kislány meglepetten engedelmeskedett a szokatlanul határozott felszólításnak.

-Na, megy ez neked! – szólalt meg mögötte Robert, mire ijedtében majdnem elejtette a kisebbik bajkeverőt.

-Hogy a fenébe tudsz ilyen halkan jönni-menni? Vagy csak megsüketültem az elmúlt két órában – nyögött elgyötörten a lány, mire Robert elvigyorodott. 

-A bilissel majd én foglalkozom, te tedd tisztába a kicsit! – rendelkezett, és a kezében tartott gitárt a fal mellé állította, aztán Lyrához lépett.

-Na, hercegnőm, készen vagy?

A kislány megrázta a szőke loknikat, amik csak úgy repkedtek az apró arc körül.

-Hát, ha nem, akkor ide ülök melléd. – mondta neki a férfi és a gitárt az ölébe emelve letelepedett a szőnyegre a kislánnyal szemben. Lyra érdeklődően dőlt előre és megpendítette a legközelebbi húrt. A furcsa hangra elvigyorodott.

-Hééé, ne játszatok a gitárral! – szólt rájuk Anna, miközben a kanapéra fektetett kicsin lecserélte az eldobható bugyit.

-Semmi baja nem lesz – feleselt a férfi. –De ha mégis, akkor az apja majd vesz neked egy másikat. Az a minimum ez után a délelőtt után. Tudod te, mennyire vágta volna meg őket egy hivatásos bébiszitter? Abból bőven telne egy új gitárra, nyugi.

-Ének! – rendelkezett a kislány, miközben a térdeire könyökölve úgy nézett Robertre, mint egy mesebeli hercegre. Egy szófogadó hercegre, mert a férfi pár akkord után egy népszerű gyerekdal éneklésébe fogott.

Lyra kerekre nyílt szemekkel hallgatta. Amikor a férfi a dal végére ért, letette a gitárt.

-Még! – jött a kis zsarnok felszólítása.

-Majd, ha végeztél. Nem üldögélhetsz a koncertem alatt a bilin. Udvariatlanság. – válaszolt nagy komolyan Robert és a kislány láthatóan megértette a probléma lényegét. Felállt és kis terpeszbe állva várta, hogy valaki megtörölje a fenekét. Robert nem érezte felkészültnek magát a feladatra.

-Anna! Légy szíves!  - intett a türelmesen ácsorgó apróság felé, miközben feltápászkodott. –Őt addig átveszem – nyúlt Margot-ért, aki a kezeit feléje nyújtva szinte röppent a karjaiba.

Anna a fejét csóválva törölgette Lyrát, aztán felhúzta rá a tiszta bugyogót.

-Ideje lenne már neked is szobatisztának lenned. Azért, mert a tesód még bepisil, neked nem muszáj. – korholta szinte csak magában a kislányt. Közben oldalra nézett, mert Margot feltűnően csendben volt. A látványra majdnem felnevetett. A kis ribanc! A kislány tágra nyílt szemekkel Robertet fixírozta, jobb kezének hüvelykujja a szájában, a ballal pedig a férfi mellszőrzetét markolászta a nyitott ingnyakban. Robert pedig mókás pofával figyelte a szőrtépdeső mutatványt. 

-Na, ha mindenki tisztába lett téve, akkor együnk! – adta ki az újabb utasítást és a kislányt beleültette az asztal mellé készített etető székbe, aztán egy fájdalmas grimasszal kiszabadította az apró ujjak közül a maradék szőrét.

-Ez egy vadmacska! Még te sem voltál ilyen követelőző – sóhajtott drámaian, mire Anna fejbe csapta, aztán a másik székbe ültette Lyrát, aki azonnal Robert felé intett a kanállal.

-Ének!

-Tudod egyszerre kettőjüket etetni? – nézett a lányra, aki megvonta a vállát.

-Egy próbát megér. – aztán a főzelékbe merítette a kanalakat és a lányok szájához tartotta. Lyra dacosan hajolt el előle és Margot azonnal utánozni kezdte a nővérét.

-Ének! – követelte a nagylány, mire Robert engedelmesen pengetni kezdte a gitárt és énekelni kezdett.

A főzelék fogyott, Anna keze meg-megremegett, ahogy etetés közben egyre gyakrabban rebbent a tekintete az éneklő férfira. Istenem, micsoda pasi! Fantasztikus apa lenne! Nem is feltételezte róla, hogy ilyen dalokat ismer, ez a két kis boszorkány pedig pillanatok alatt a rajongója lett.

Mire az utolsó dalnak is véget lett, a tányérok is kiürültek, a lányok ittak, aztán  Lyra megragadta Robert kezét.

-Alszik!

-Hát, te aztán nem sokat kukoricázol! – kacsintott rá a férfi pajkosan. -Még nincs három éves és ágyba ráncigálja az első pasit, aki az útjába kerül. Apádnak lesz veled baja elég. Na, gyere! – emelte ki a székből. Margot természetesen azonnal visítani kezdett, jelezve, hogy ő is velük akar tartani. Anna kétségbeesetten állt mellette és a krokodilkönnyeket figyelte, amik a kicsi arcán legördültek. Kész, Robertet ő itt nem pótolhatja.

-Mire vársz? Hozd őt is, elférünk mindannyian a franciaágyon! – nézett vissza a férfi, aki éppen a szülői háló ajtaját nyitotta ki. És Margot mintha csak megértette volna az ajánlatot, azonnal elhallgatott. Anna kikapta a székből és a többiek után sietett vele.