Perlekedők 53.

Claire Pattinson szemrehányóan nézett a férjére, aki már napok óta dúlva-fúlva járt otthon is a házban, de a mérgétől még itt, sok ezer mérföldre az otthonuktól sem tudott szabadulni. Leemelte a nehéz bőröndöt a szalagról, aztán pikírten odaszólt Richardnak: -Igazán nem kellett volna drágám, elbírom egyedül is!

-Mi van? Mit mondtál? – rebbent rá a férje tekintete, aki nyilvánvalóan nem hallotta, amit mondott és még az iróniát sem hallotta ki a hangjából.

-Semmit… Richard! Higgadj már le egy kicsit! 

Szerencséjük volt, mert éppen egy taxi kanyarodott a kijárat elé, ahogy kiléptek és a latin sofőr udvariasan pattant ki, hogy a csinos szőke nőtől a csomagot átvéve, a hatalmas bőröndöt elsüllyessze a csomagtérben. A fejét csóválva nézte, ahogy a nő kísérője, alighanem a férje, egy vörös fejű ipse már bekászálódott az első ülésre, így aztán ő gálánsan kinyitotta a nő előtt a hátsó ajtót, megvárta, amíg beszáll és óvatosan rácsukta. Minden nőnek kijár az udvariasság, különösen az ilyen kedves mosolyú nőknek – gondolta magában, aztán beült, hogy a bemondott címre, egy elegáns környékre fuvarozza őket. A ház előtt megállva pontosan tudta, hogy kinek a háza elé érkeztek, hiszen Antonia, a lánya éppen eleget leste a fiatal színészről szóló híreket. Ezek szerint a szüleit volt szerencséje fuvarozni. Kíváncsi lett volna, hogy a színész a bájos anyjára, vagy a mogorva apjára ütött-e inkább, de a szakmájával együtt járt a diszkréció is, ezért aztán a csomagot a kapu mellé állítva egy udvarias mosollyal elbúcsúzott és elhajtott. 

Addigra Richard már megragadta a bőrönd fogantyúját és a nyíló kapun berángatta az udvarra.

Robert szinte futva igyekezett a szülei elé, és először az anyját ölelte meg, aztán az apja felé hajolt, aki egy váratlan és erőteljes mozdulattal arcul ütötte. Mindannyian megdermedtek. Az eltelt sok-sok évben egyikük sem emlékezett rá, hogy az apja kezet emelt volna rá; és bár forgatás közben beleszaladt ő már ennél fájdalmasabb ütésbe is, ez most mégis ezerszer jobban sajgott mindegyiknél. 

-Ezt tanultad tőlem?... Nem azt tanítottam neked, hogy tiszteld a nőket? Ott a két nővéred… mit szólnál, ha valaki őket hozná ilyen helyzetbe? – sziszegett Richard szabadjára engedve az őt napok óta feszítő keserűséget.

-Richard! Elég volt! Először is menjünk be! – csattant fel a felesége hangja, aztán mindannyian a belső kapu felé néztek, ahol egy sötét, göndörhajú lány bukkant fel, óriásira tágult barna szemekkel figyelve az érzelmi kitörést.

Robert megragadta a bőröndöt és hosszú léptekkel elment a lány mellett, nem is vette a fáradtságot, hogy bemutassa őt a szüleinek. El kellett tűnnie pár percre, amíg összeszedi magát, mert érezte, hogy bármilyen férfiatlan dolog is, de könnyek gyűlnek a szemébe a megaláztatástól és a sokktól, amiért az apja életében először megütötte. 

Claire nagyot sóhajtva indult utána, aztán egy csendes és kicsit keserű mosollyal a lány keze után nyúlt és magával húzta. A férje, önnön cselekedetétől sokkoltan, lehajtott fejjel baktatott utánuk. Odabent aztán egy magát erősen fegyelmező Robertet találtak.

-Hát, örülök, hogy minden baj nélkül ideértetek. – krákogta rekedten.

-Jaj, kisfiam! Látod, ezért nem jöttünk korábban, mert azt hittem, ha elég időt várunk, apád majd lecsillapodik, de nyilvánvalóan csak hergelte magát Anna édesapjának látogatása óta. Gondolom, te vagy Anna? – nyújtotta a kezét a lány felé, aki pirulva bólintott, aztán bemutatkozott.

-Anna Stein.. Steinlöchner, bár én röviden használom… hivatalosan is.

-Szervusz. Én Claire vagyok, a mama, ez a mogorva ember pedig Richard, a férjem, Rob apja. Még ha most meg is feledkezett magáról – nézett szemrehányóan a mellette álló férfira, akinek az arcszíne lassan kezdett egészséges színt ölteni, és a szemében még az indulat tüzét valami megtört, lemondó tekintet váltotta fel. 

-Bocsánatot szeretnék kérni a nővérem miatt! Nem kellett volna feltépnie azt a régi sebet, hiszen tudhatta volna, hogy csak az indulatokat szabadítja el, de valamiért úgy érezte, hogy nem képes magában tartani tovább. Tudom, hogy én vagyok az oka ennek az egész helyzetnek, … mert ha mi Roberttel nem … nagyon sajnálom.

-Jaj, kislányom! Ha van ártatlan ebben az ügyben, akkor az te vagy. Az élet produkál néha furcsa dolgokat, és ezt most alkalmunk volt nekünk is megélni. Nem mondom, hogy első hallásra nem estem kétségbe én is, hogy a mi családunkban ilyesmi előfordulhatott, de rám – egyesekkel ellentétben, nézett hirtelen keménységgel megvillanó tekintettel a férjére – csillapítóan hatott az eltelt pár nap. Már tudom, hogy a fiam nem lett volna képes erre kérni a nővéredet, ha tudott volna a dologról. Hibázott, de olyannak neveltem, aki vállalja a felelősséget a tetteiért. Ráadásul ezek már elég régi dolgok ahhoz, hogy feleslegesen izgassuk magunkat miatta. Változtatni már nem tudunk rajta, ő pedig alighanem tanult belőle. Tovább kell lépnünk és megpróbálni elfelejteni!

Anna halvány mosollyal emlékezett vissza Robert jellemzésére, miszerint az édesanyja egészen biztosan nem fog kétségbe esni a történtek miatt, mert sokkal jobban szereti annál a fiacskáját. Az apja viselkedése azonban nyilvánvalóan meglepte Robertet, aki most is tisztes távolságban ült le tőle, mint aki attól tart, hogy előbb-utóbb megkapja az előbbi nyaklevesnek a párját is. De Richard kissé zavartan úgy manőverezett, hogy közelebb kerülhessen a fiához. Felemelte a kezét és a fia vállára tette, aki kissé idegesen rezzent meg.

-Ne haragudj! Nem lett volna szabad kezet emelnem rád, mert ezzel csak magamat alacsonyítottam le. Anyádnak igaza van. Tudnom kellett volna, hogy ha tudsz a dologról, akkor legalább megpróbálod rávenni azt a lányt, hogy másként döntsön. Csak tudod, … valakit hibáztatnom kellett, és őt nem is ismerem… és nagyon mellbevágó érzés volt, hogy lehetett volna egy unokám… szóval, bocsánatot kérek!

Robert néma bólintással fogadta a bocsánatkérést. Nem mintha ezzel napirendre tudott volna térni a történtek felett, de azért jól esett neki, hogy az apja legalább belátta, hogy hibázott. A csend lassan kezdett feszültségtől terhesből alig feszélyezetté válni. Anna lassan odasétált hozzá és lehuppant mellé a kanapéra. Az anyja a szemközti kanapén foglalt helyet, és menetközben magával húzta az apját is. Üldögéltek még pár percig csendben, a gondolataikkal elfoglalva, aztán Claire szólalt meg:

­-Ettünk a gépen, de egy ital jól esne. – mire Robert felpattant és rövidesen két limonádéval és két sörrel a kezében bukkant fel. Lepattintotta a kupakokat, aztán elsőként az apja felé nyújtotta az angol félbarna sört, ami otthon is a kedvence volt.

Anna fürkészve nézte a férfi szüleit. A zongora tetején volt egy kinagyított fotó, amit az Eclipse bemutatóján készített valaki a családról. Robert oldalán ott vigyorgott összekapaszkodva az egész család, a szülei és a nővérei. A lányok egyértelműen az anyjukra ütöttek, vagy csak a szőkeségük csalta meg, azért gondolta így… de Rob… kicsit kakukktojásnak hatott közöttük. Talán ha Richard fiatalkori képeiből látna néhányat, de nem... Rob csak Rob. Egyszeri és megismételhetetlen. 

Az álmodozásban a férfi anyja zavarta meg, aki mosolyogva nézte, ahogy a lány, aki tagadhatatlanul helyes kis fruska volt, szerelmes merengő tekintettel nézi a fiát.

-Nem tudom, hogy terveztétek, de ha enni akarunk ma valamit, akkor ideje hozzáfognunk, hogy elkészítsük.

-Anna már főzött. – vigyorodott el a férfi, aki egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy viszonzásul a csípős üdvözlésért, megeteti az apját Anna remekével.

-Jaj istenem, dehogy … azt nem lehet az asztalra tenni! – tiltakozott a szakácsnő bokáig elpirulva. -Nem vettem észre, hogy chili van a zacskóban és méregerős lett. Ezt még a kutyáknak sem lehet odaadni. Teljesen kétbalkezes vagyok a konyhában – vallotta be egy keserű grimasz kíséretében, mire Claire kíváncsian nézett rá.

-A mamád nem tanított meg főzni?

-Meghalt, amikor még egészen kicsi voltam – hajtotta le a fejét Anna, és az asszony le tudta volna harapni a nyelvét, hiszen ahogy kimondta, már eszébe is jutott a lány apjával folytatott beszélgetés, amikor ez a tény is említésre került.

-Ó, istenem, ne haragudj! Na, gyere, majd én megmutatok pár trükköt, és hogy mik Rob kedvenc ételei…  - állt fel lendületesen, hogy a konyhába induljon, mire a fia az érkezésük óta először végre elvigyorodott és a lányra kacsintott:

-Én megmondtam, ugye?

*

Este az utazástól fáradt szülők korán nyugovóra tértek, Robert és Anna a kerti hintaágyban ringatózva nézték, ahogy a két kutya a végre elviselhető melegben a beinduló locsolótól vizes fűben henteregve játszik. A férfi ujjai önkéntelenül is Anna vállán rótták a köröket, miközben a lány hozzábújva hallgatta az erőteljes szívdobogást.

-Holnapután el kell menjek!

-Tudom, de… tudod úgy intézni, hogy visszagyere még mielőtt nekem el kell mennem? – szorította meg önkéntelenül is a lány vállát, míg a válaszra várt.

-Egy hétnél nem hiszem, hogy több időre lenne szükségem. George meg fogja érteni, szerintem egy ideje már tudja is… és úgyis annyian kopogtatnak nála, hamar talál valakit a helyemre. Könnyen helyettesíthető vagyok – mormolta halkan, mire Robert az álla alá nyúlt és megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

-Nem vagy az! Ha valaki beléd szeretett, többé ki sem tud vágni a bőre alól. Mélyebbre jutsz, mint a legtartósabb tetoválás. Olyan, mintha egyenesen a szívemre varrták volna az érintésedet. … Nem is tudom, mit eszek rajtad… nem tudsz főzni, állandóan takarítani akarsz és kicsinálsz az ágyban, de valamiért szinte fáj a tudat, hogy pár napig nem leszel mellettem. Olyan vagy, mint az a dal, amit a konyhában hallgattál. Fogalmam sincs miért, de kellesz… kicsit olyan, mint a megszállottság, és ez akár ijesztő is lehetne, de inkább megnyugtat… legalábbis, amíg ilyen tágra nyílt szemekkel hallgatod, amiket összehordok neked – hajolt le, hogy megcsókolja a lány kissé elnyílt száját.

Anna mosolyogva engedett a gyengéd erőszaknak, amivel lenyomta a puha párnákra és adakozóan csókolta vissza; ujjai megindultak a vékony póló alatt és egy-egy pillanatra megálltak a feszes izmokon, amelyek megrándultak a simogatása alatt.

-Nem is edzel, mitől vagy ilyen kigyúrt? – súgta két csók között, mire Robert elnevette magát.

-Életem, a veled való szex kimerítőbb, mint egy délután a leghajtósabb edzőteremben. És olyan izmaimat is megmozgatja, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek.

-Hát, ez elég kamu duma… mert ezek az izmok itt voltak már akkor is, amikor a tihanyi belső tónál becsaltál a vízbe. – grimaszolt a lány.

-Akkor genetika – vont vállat a férfi, mire Anna huncut mosollyal megsimogatta a hasán futó szőrcsíkot.

-Genetika, hm? Hát, apádat elnézve akkor ez a pocak rövidesen ki fog gömbölyödni.

-Kicsim, amíg te főzöl, ez kizárt – zárta le a vitát a férfi egy csókkal, ami sokkal mélyebbre sikerült, mint amilyennek indította, mivel a lány éppen felháborodottan tiltakozni akart.